Kirendelt védő és az Emberi Jogok Európai Bírósága

Nemcsak szakmai körökben ismert a „Tatai sortűzper”-ként „elhíresült” ügy, melyben végül is az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) bűncselekmény elkövetése hiányát állapította meg. Néhány bíró az általam nem teljességében, nem szó szerint ismert döntéshez fűzött különvéleményében tudomásom szerint még a fair eljárás hiányát is megemlítette (amely esetleges hiány – talán – a következőkben kifejtettek alapján másoknak is feltűnhet).

Dr. Molnár László
1982-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A szakvizsga letétele után jogtanácsosként tevékenykedett. 1996. januárja óta ügyvédként igyekszik a jog sokszor kanyargós útjain ügyfelei javára (és velük) eligazodni, előbb ügyvédi irodában, majd 2004. áprilisa óta egyéni ügyvédként. Szakmai érdeklődése: a bizonyítás és „környéke”. Szabadidejében szívesen utazik, ha lehet északra. Zenében mindenevő – csak jó legyen –, szeret fényképezni. Kedvence a szecesszió.

Az ügyben kirendelt védőként 1998 óta vettem részt. A megelőző eljárás a ’90-es évek elején indult és csak a majd másfél év alatt elkészült szakértői vélemény alapján lehetett lefolytatni. Az eljárás végül a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati kérelmének megfelelően az előző, felmentő ítélet hatályon kívül helyezésével, és új eljárás lefolytatására utalással zárult (természetesen a szigorúan vett eljárásjogi szabályok szerint már hamarabb). Ismereteim szerint a már említett szakértői vélemény alapján lehetett volna csak gyanúsítottként kihallgatni védencemet, és nem azután kirendelni a szakértőt, és lefolytatni az eljárást.

Az eljárás során egy nagyon fontos tapasztalattal lettem gazdagabb: megbízható idegennyelv-ismeret (angol vagy/és francia), vagy megbízható idegennyelv-ismerő nélkül nem szabad keresetet benyújtani az EJEB-hez.

2002-ben magyar nyelven írt keresetet nyújtottam be. Írtam mindezt abban a reményben, hogy az esetleges tárgyaláson a tolmácsolást „saját hatáskörben” megoldom (van a családban angolul beszélő, és azt ezt igazoló okiratokkal is rendelkező). Ez nem volt lehetséges. Ezért a tárgyalás kitűzött időpontja előtt 5 héttel kaptam felhívást arra, hogy a tárgyaláson a két hivatalos nyelv valamelyikén beszélő jogi képviselő tartsa meg a perbeszédet. Sikerült megoldani ezt a gondot.

Egy kollega franciául tartotta meg a beszédét. Az ügyet oly mértékben tette magáévá, hogy a csak neki megküldött ítélet ismertetéséről még csak nem is értesített. Amin védencem, akinek képviseletét már 10 éve látom el, meg is lepődött, azt hitte, valamiért megsértődtem.

Az EJEB ítéletében – a magyar bíróságok ítéletével szinte szó szerint egyezően – megállapította, hogy K. János azért adta ki a tűzparancsot, mert K. Attila – akinél kétséget kizáróan volt fegyver – megadását nem jelezte egyértelműen, holott annak egyértelműnek kell lenni. Ezért védencem nem követte el az el nem évülő emberiség elleni bűntettet.

Mint kiderült, a keresetben is szerepel az, hogy a senki által nem cáfolt tűzparancsként értelmezett szöveg „Honvédség szét! Tűz!” volt. K. János következetesen kitartott amellett, hogy ő nem adott ki semmilyen, főleg nem tűzparancsot, mert erősítésért telefonált. (Ez az állítás, azaz, hogy telefonált, csak a per irataiban szerepel.) Ezt az eljáró bíróságok figyelembe sem vették, sajnálatos módon (az okát nem tudom) az EJEB sem. Változatlanul kitartunk amellett,– még ma is – hogy olyan parancsot, amely semmilyen szabályzatban, utasításban nem szerepel egy kiképző-tiszt nem adhatott (mert ha adott, tehát képzetlennek minősítése nem zárható ki, a magyar bíróságok szerint miért várható el tőle, hogy az események előtt 3 héttel (!) kihirdetett Genfi Egyezményt ismerje), illetve az nem hajtható végre, mert nem létező! E körülmény bíróság általi ismerete előttem teljesen homályban maradt. A tárgyaláson feltett kérdésekből, csak az derült ki, hogy a bíróság a fegyver elővételének körülményeiről érdeklődik. Nemcsak a nyelvismeret, hanem idő hiányában sem tudtam a parancs kiadásának vélt, illetve a magyar bíróságok által tényként elfogadott körülményeire és szövegére, valamint annak átképzés alatti, de nem kiképzetlen katonák (tisztek!) általi értelmezhetetlenségét elmondani. Az ítélet ismeretében ezek a tények, körülmények már nem látszanak fontosnak. Azonban, ha törekedni kell a tényállás minél pontosabb megállapítására, akkor ezek nem hagyhatók figyelmen kívül. Szerintem nem is lehetne mérlegelni, hogy figyelmen kívül hagyják ezeket vagy sem.

Ha senki és semmi nem cáfolta védencem katonai ismereteinek megfelelőségét, és tényként megállapításra került, hogy a beosztásában milyen ismeretekkel rendelkezett (Genfi Egyezmény ismerete is köztük van), akkor miért fogadták el a bíróságok a teljesen szakszerűtlen „parancs” kiadójaként védencemet? És ez véleményünk (én és védencem) szerint – bármilyen hihetetlen – már a szakmai ismeretek és tudás megkérdőjelezését jelentette, amit K. János – hivatásos tisztként – nemcsak szakmai és emberi önérzetét, hanem becsületét sértőnek is ítélte. Úgy vélte, azt hiszem jogosan, hogy őt az ítélet és indokolása még ebben is megalázta.

Felülvizsgálati kérelmemben – melyet „természetesen” a magyar Legfelsőbb Bíróság elutasított – is kifejtettem:

„Az ítéletek indokolása szerint csak és kizárólag K. János adhatott parancsot az általa tudottan fegyvertelen polgári személyekkel szemben fegyverhasználatra. Az eljárások különböző szakaszaiban azt sem sikerült kétséget kizáróan megállapítani, hogy miből tudhatta, hogy biztosan fegyvertelen személyekkel áll szemben. A bíróságok nem súlyának megfelelően értékeltékpéldául dr. K. Sándor nyá. r. alezredes 2001. január 16-án tett tanúvallomását. A tanú vallomása szerint az eseményeket követő rövid idővel sem tudta K. János megmondani, hogy mi váltotta ki a »lövöldözést«, pedig akkor – talán – »dicsőség« lett volna vállalni a tűzparancsot. Az előzményeket ismerve – intézkedés a börtönnél, a géppisztoly elvétele a fiatalkorúaktól, és intézkedés elmulasztása a statárium ellenére – azt lehet megállapítani, hogy K. János szándékosan, általa tudottan fegyvertelen emberek megölésére tűzparancsot nem adott, nem adhatott.”

Igaz, ebben a kérelemben elismertem, hogy K. Jánosnak volt szakszerűtlennek minősíthető intézkedése.

„Az elfogadott legfőbb ügyészségi álláspont utalt – az indokolás szerint helytállóan – arra, hogy a katonatiszt foglalkozású, a veszélyt hivatalbeli kötelességként vállaló személlyel szemben a fenyegetés megállapíthatóságának köre szűkebb, mint általában. Ez igaz, ha »hivatalbeli kötelességét« teljesíti. De mi a hivatalbeli kötelessége egy kiképzőtisztnek, és mi egy karhatalmi feladatot ellátónak? Hiszen karhatalmi feladatnak minősíthető feladat végrehajtására kapott parancsot, amire nem volt kiképezve. Karhatalminak minősíthető tevékenységét – a börtönnél a géppisztoly elvételét – sem szakszerűen, »csak« emberségesen oldotta meg.”

Több fórumon kifejtettem, hogy az ügyben – tekintettel arra, hogy „Nürnberg” óta már nem fogadható el a „parancsra tettem” védekezés – az összes résztvevőnek vádlottként (és nem tanúként) kellett volna szerepelni. K. János csak arra kapott parancsot, hogy: „Cselekedjék belátása szerint!” Tehát ő nem kapott megtagadható parancsot. Csak a többiek hajtottak végre – elviekben – megtagadható parancsot, melynek eredete – legkevesebb – aggályos. Csak futólag jegyeztem meg, hogy védencem katonai rendfokozata érintetlen maradt. Tehát a magyar bíróságok itt is hibázhattak. Ismereteim szerint ez sem szerepel meg az EJEB döntésében.

Visszatérve, ha nincs nyelvi problémám, ezek a tények hangsúlyosan bekerültek volna a perbeszédbe. A keresetemben azért nem fejtettem ki bővebben, mivel a per iratai közt szerepelnek, a csatolt fellebbezésemben és felülvizsgálati kérelemben is leírtam ezeket.

Miután a Legfelsőbb Bíróság az EJEB döntése ellenére sem semmisítette meg ítéletét, ezért februárban ismét kérelemmel fordultam az EJEB-hez.

Az ítélet megtalálható az Emberi Jogok Európai Bírósága honlapján a 9174/02 ügyszám alatt (http://www.echr.coe.int/echr/)

dr. Bodolai László

A dr. Molnár László által 2002-ben benyújtott kereset szövege

„Tisztelt Európai Emberi Jogi Bíróság!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága – 8 éve tartó eljárás befejezéseként – a Bf.I.975/2001/5. számú – immár második – jogerős ítéletével, az elsőfokú ítéletet súlyosítva, több emberen – részben felbujtóként – elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt 5 évi börtönbüntetésre és a közügyektől 5 évre eltiltás büntetéssel sújtotta:

K. János (……………………………) nyugállományú alezredes, ………………… szám alatti lakost.

Az elsőfokú tárgyaláson a vádlott felmentése érdekében fellebbezést jelentettem be. Ennek indokait kívánom – az elsőfokú ítéleti tényállást csak a szükséges mértékben felhívva – Önöknek is előadni, tekintettel arra, hogy az ítélet indokolása csak – a 11. oldalon – mintegy 5 sorban tér ki erre.

1956. október 26-án – amikor a hivatalos álláspont szerint Magyarországon háború volt – K. János a tatai tiszti iskolán kiképző tisztjeként azt a parancsot kapta, hogy foglalja vissza a Tatai Rendőrkapitányság épületét az azt elfoglaló fegyveres, illetve a rendőrségtől szerzett fegyverekkel felfegyverkezett civilektől. Tudta azt is, hogy a kapitányság vezetőjét ki akarták végezni. Tudta azt is, hogy a fegyveres harcoknak katona áldozatai is voltak. Csak alakulatuk vesztesége négy fő volt, akik közül kettő a laktanyához tartozó Szomódi lőtér védelmében vesztette életét (egyszerűen „kilőtték” őket az őrhelyükön). Azt is tudta, hogy a rendőrkapitányság elfoglalását lövöldözés előzte meg.

A rendőrkapitányság épületét abban a tudatban közelítették meg, hogy abban felfegyverkezett civilek vannak. Alaposabb karhatalmi ismeretek hiányában is – érthető okból, esetleges fegyveres ellenállásra számítva – tűzkész állapotba helyezett fegyverekkel közelítették meg a kapitányág épületét, majd e fegyvereket az ott talált személyekre irányították. Behatolásukkor nem tudhatták, hogy a fegyveres felkelők elhagyták az épületet. Viszont ott találták a rendőrkapitányt kivégzéssel fenyegető – és tudomásuk szerint fegyverrel is rendelkező – K. Tamást.

A elsőfokú ítélet 9. oldalán szerepel az a megállapítás, hogy K. János – feltehetően K. Tamás mozdulatát félreértve, vagy a félelem, illetve ijedség hatására – alárendeltjei részére határozott tűzparancsot adott. E tényt a bíróság az elhangzott vallomások mérlegelése után állapította meg. Egyértelmű, kétséget kizáró vallomást egyik „oldal” tanúi sem tudtak tenni. E szempontból a sértettek vallomása elfogulatlan, de ténylegesen ők is csak véleményüket mondták el, az eseményeket – azok rendkívülisége, és kétséget kizáróan megrázó hatása, az időmúlás miatt – már nem tudták pontosan felidézni.

K. János nem tudhatta, hogy csak egy személynél van fegyver, vagy másoknál is. Azt hiszem nem róható terhére, hogy „bemondásra” nem hihette el. Az ítélet 17. oldalon az V. fejezet első bekezdésében írtak után a 18. oldalán a 8. bekezdésben megállapítja, hogy: „Az is nyilvánvaló, hogy K. Tamás pe. olyan magatartást tanúsíthatott a vele szemben álló vádlottal, hogy az a vádlottat tűzparancs kiadására, illetve fegyverének használatára késztette.” (Ez esetben esetleg a Btk. 29. §-ában meghatározott jogos védelem megállapíthatósága sem zárható ki.)

A tárgyaláson csak utalást tettem, hogy a kiképzőtiszttől eredeztetett – legalább is furcsának minősíthető – szakszerűtlen, nem létező vezényszavakra („Honvédség szét! Tűz!” Ilyen vezényszó nem volt a Magyar Néphadsereg szolgálati szabályzatában) is tekintettel (melyeknek eredetét nem lehetett kétséget kizáróan megállapítani) esetleg az sem zárható ki, hogy egy lefegyverezett és bántalmazott rendőrtől – annak bosszújaként – eredt a tűzparancsként értelmezett vezényszó. Azt sem lehetett megállapítani ki „mondta be”, hogy Kaszás Tamásnál fegyver van. Nem tisztázódott, hogy a katonák mitől sebesültek meg. Eléggé abszurd az a feltételezés, hogy egymást sebesítették meg. Nem tisztázódott, hogy az épület előtt ki lőtt K. Jánosra, aki megsebesült.

A tévedés tényét megalapozni látszik több – de legalább két – tény is. Az egyik a Járási Börtön és Ügyészségnél tanúsított magatartása, a másik a két géppisztolyos fiú elengedése a fegyver elvétele után, holott „tudomással bírt a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről, s tudta, hogy a kihirdetett rendelet értelmében azok a személyek, akik jogtalanul tartanak maguknál fegyvert halállal büntetendők.” (Ítélet 5. és 7. oldala.) De sebesülésének körülményei sem cáfolják meg e feltevésének megalapozottságát.

K. János azt is elmondta, hogy ő senkit nem akart bántani. Még sérülést sem akart okozni. Annak ellenére, hogy nem érzi magát bűnösnek, a történtekért mégis bocsánatot kért.

A kifejtettetekre tekintettel nem tartom megalapozottnak a főügyészség és bíróság álláspontját, hogy „hivatásos katona esetében a hivatásbeli kötelesség ellátása során az ilyen esetekben egyébként természetes félelemérzet nem szolgálhat alapjául az enyhébb jogi értékelésnek.” Esetünkben nem igazán katonai – hivatásbeli – feladatot kellett ellátni Korbely Jánosnak, hanem rendőrit (karhatalmit), ami egészen más. Abban a tudatban, hogy felfegyverkezett személyekkel – de nem katonákkal – akik cselekvése előre nem számítható ki, kerülhetnek szemben, a természetes félelemérzet megalapozott volt. (Csak az események után derült ki, hogy csak egy személynél volt fegyver.)

Álláspontom szerint ez az eset a bíróság által megállapított tényállás alapján sem tartozhat a csak sortűz perekként említett esetekhez.

Ezek alapján az állapítható meg, hogy ha valóban K. János adta a tűzparancsot, akkor e tekintetben, oly mértékben a Btk. 22. § d) pontjában meghatározott tévedésben volt, amely a büntethetőségének akadálya.

A leírtakból és az ítéletek indokolásaiból is kétséget kizáróan az megállapítható, K. János nem tudta, nem is tudhatta, hogy az épület udvarán fegyvertelen(?) emberek vannak. Ismerve az előzményeket, a budapesti eseményeket, a partizánharcokhoz hasonló cselekményeket, talán joggal számíthatott arra is, hogy csak „tőrbecsalják”. Katona volt, parancsot teljesített. Neki az alárendeltjei védelmében mindent meg kellett tenni.

Ezért cselekményével nem valósította meg a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt és az 1954. évi 32. tvr.-rel kihirdetett nemzetközi egyezmény 33. cikkének 1. pontjába ütköző bűncselekményt.

Ismereteim szerint K. János az ítélet végrehajtásának felfüggesztése érdekében kegyelmi kérvényt nyújtott be a Magyar Köztársaság elnökéhez. (Ennek vázlatát a beadványomhoz csatolom.)

Magyarországon az ügyben további rendes jogorvoslatnak nincs helye.

Mindezekre tekintettel kérem, hogy a Tisztelt Emberi Jogi Bíróság állapítsa meg, hogy K. János büntetését az Egyezmény 7. Cikke 1. pontja (és talán a 6. Cikk 1. pontját is megsértette, azzal, hogy az ügyet nem ésszerű határidőn belül tárgyalta) megsértésével szabta ki a bíróság, ezért büntetése jogsértő. Kártérítési igényünk nincs.

Beadványomhoz mellékelem az ügyben kirendelt védők jegyzeteivel és megjegyzéseivel ellátott iratok eredeti példányait, azzal, hogy egy példány K. Jánosnak a rendelkezésére áll. Továbbá K. János néhány személyes észrevételét és álláspontját tartalmazó iratot.”

Kapcsolódó cikk:

Tatai sortűz és strasbourgi perbeszéd – Dr. Cech András