Körön kívüli sokszínűség

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztivált nyitotta meg október közepén, regényei eddig több mint százezer példányban fogytak el, mégsem érzi magát a kortárs magyar irodalom belső köréhez tartozónak. A sokszínű együttélésben és az önirónia szükségességében hisz. Ugron Zsolna író újabb regényen dolgozik, közben a Duna TV-n is látható „A Nagyok” című beszélgetős műsor vezetőjeként.
 

► Felmenői főúri ranggal bíró erdélyi méltóságok, akik a bárók és a grófok között foglaltak helyet. Érezte hátrányát, hogy ilyen „jó családból”, úri környezetből származik?

Egyetlen negatív, gyerekkori élményem van ezzel kapcsolatban. Egy Arany János-kötetet vittem be egyszer az általános iskolába, amelyből kiesett egy ex libris. Emiatt elkezdtek csúfolni, de nem értettem, miért. Ugyanis én nem tartottam magam másnak. Egyébként a családnevem nem olyan nagyon ismert, mint mondjuk a Batthyány vagy az Esterházy, csak aki foglalkozott történelemmel, annak lehet ismerős. Sosem tudták rólam az iskolában vagy a munkahelyeimen, hogy kik voltak az őseim. Nem volt ez téma.

► De miután megjelent az első regénye, az Úrilányok Erdélyben, kénytelen volt beszélni róla.

Akkor vált központi témává. Azóta eléggé unom is, hogy folyton erről kérdeznek. Az első regényem valóban özönvizet indított el, de talán mára kezd elcsendesedni. Mostanában felmerült, hogy kiadnánk újra, mert elfogyott és sokan keresik. Csak tartok tőle, hogy akkor megint előjönne ez az egész úrilányosdi. Lehet, hogy utána kellene írnom valami kemény, depresszív, realista prózát.

► Mi a legnagyobb érték, amit a családjából hozott?

Úgy nőttem fel, hogy a külsőségek, a díszletek, a járulékos elemek nem változtatnak azon, aki vagy. Bármi is történik, felemelt fejjel, sok humorral szinte bármit ki lehet bírni. Nem hallottam, nem láttam senkit otthon, aki nyavalygott vagy panaszkodott volna. Az önirónia is fontos „kellék”, segít túlélni, megmaradni. Remélem, rám is ragadt ebből valamennyi. Muszáj néha kinevetni magunkat.

► Milyen gyerekkori, erdélyi emlékre gondol vissza szívesen?

Innen visszanézve szinte szürreálisnak tűnik a gyerekkorom, annyira más világ volt, mint ez a mai. A Ceauşescu-érában a nyolcvanas évek Kolozsvárján a szüleim, azt hiszem, elég bohém életet éltek. Édesanyám az operában volt csellista. Szinte ott nőttem fel, a magyar operában és a színházban. Volt, hogy a színházi büfében mosogattam ötévesen, de szerepeltem is néhány balettban gyerekstatisztaként. Akkor annyira nem volt pénz a színházakban sem, hogy például a nyuszijelmezemen nem volt cipzár, csak összevarrták rajtam előadás előtt, aztán a végén levágták. Ez nekem vicces volt. A felnőttek biztos nem szórakoztak olyan jól azon, hogy néha levágott ujjú kesztyűben kellett játszaniuk, mert nem volt fűtés. Otthon szinte állandóan nagy társasági élet volt, hozzánk hasonló barátok jöttek át, a szüleim negyvenévesen is táncos házibulikat tartottak. Jó hangulatban éltünk a nyomorban.

► A diktatúra közepén…

Igen, de mégsem tragédiaként éltem meg. Kolozsvár akkoriban egy kisváros volt, szinte mindenki ismerte a másikat. A szüleimnek mindenféle barátai voltak: roma, zsidó, örmény, román. Ez volt a természetes. Ami ma van, a kirekesztés, az számomra idegen. A sokszínű együttélésben hiszek. És abban, hogy közben megőrizzük a saját kulturális identitásunkat.

II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia
2016. május 11-12. között kerül megrendezés a II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia, melynek fő témái között az új Ptk. gyakorlata, valamint az új polgári perrendtartás szerepel. Előjelentkezési akciónk keretében 2015. december 31-ig 149 990 Ft (+ áfa) helyett 128 990 Ft-ért (+ áfa) jelenkezhet. Részletes program és jelentkezés >>

► Történelmi témájú regényei a XVI–XVII. század eseményeiről, alakjairól szólnak. Ez a kedvenc korszaka?

A bizánci, ókori korszakokról többet olvastam, azok a kedvenceim. De a XVI–XVII. század nagyon hálás íróilag, iszonyú izgalmas és mozgalmas. Hamis illúziókkal van tele, és ugyan lassú a mai korunkhoz képest, de remek ritmusa van, nagyon jó a dinamikája.

► Hogy készülnek ezek a könyvei: évekig könyvtárba jár, kutat, olvas, leszármazottakat keres?

Éveken keresztül elég sokat kutattam, főként az interneten. A levéltári adatok jó része már elérhető bizonyos internetes adatbázisokban, illetve amerikai egyetemek könyvtárainak magyar nyelvű könyvei is, ahogyan doktori disszertációk is. De voltam a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában is. Egyik dédelgetett álmom egyszer bejutni kutatni az Esterházyak fraknói levéltárába. Az erdélyi menyegző alakjait, helyszíneit, a kor történéseit két évig „nyúztam”. A kutatási fázisban tudok foglalkozni mással is, például újságcikkek írása, író-olvasó találkozókra járás. Ám amikor regényt írok, akkor másra nem tudok figyelni, az elég intenzív. Néha elképzelem, hogy milyen jó lenne tíz évig írni egy regényt vagy akár csak ötig. Talán majd, ha a gyerekeim nagyobbak lesznek. Addig marad az, hogy akkor írok, amikor ők nyaralnak.

► Báthory Anna életét egy trilógiában dolgozza fel, az első két kötet (Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai) már megjelent. Mennyire azonosul a főszereplővel?

Minden szereplőben benne vagyok valamennyire, nem vagyok jobban Báthory Anna, mint mondjuk Esterházy Miklós vagy sztambuli zsidó patikus. Én írtam őket mind. A női karakterekben az érdekelt leginkább, hogy egy olyan rendszerben, ami látszólag nagyon merev, milyen életválaszokat találnak a nők, mennyire keresik saját boldogságukat, illetve mennyire rendelik alá magukat a köz igényeinek. Ez a kor azért is nagyon izgalmas, mert az ország földrajzi és történelmi helyzete olyan világot teremt, amely a nők helyzetét teljesen megváltoztatja: a férfiak hónapokig háborúznak, a nőknek egyedül kell helytállniuk, miközben jogilag majdnem egész életükben valamelyik férfi hozzátartozójuktól függtek, szinte gyámság alatt voltak. Magyarország egyedülálló volt akkoriban abban, hogy a nemes özvegyasszonyok részt vehettek a megyegyűléseken, a főrendűek követet küldhettek az országgyűlésbe. Öt olyan főrendi özvegy volt abban a korban, aki főispán is volt, sőt volt, aki két megyét is irányított.

► Valami teljesen új várt önre, amikor 1989-ben, 11 évesen Kolozsvárról Budapestre költöztek. Milyen érzés volt?

Nagy kalandnak éltem meg, nem törésként. Voltak barátaim, akiket sajnáltam ott hagyni, de mindenki jött-ment abban az időszakban. Havonta kiderült osztálytársakról, hogy költöznek, ilyen volt a közhangulat. A szüleim viselkedéséből tudtam, hogy el kell mennünk Kolozsvárról. Izgalmas volt, hogy vár egy új élet. Édesapám rokonai éltek Budapesten, így hivatalos családegyesítés jogcímén lehetett kérvényezni, hogy eljöhessünk. Hosszú, évekig húzódó tortúra volt, rengeteg megkötéssel. Például csak az államnak lehetett eladni az ingatlanokat, így a kolozsvári belvárosi házunkért nagyjából két fotelt tudtunk venni, így működött az értékbecslés. Apám 35 kilót fogyott a procedúra alatt. Ezek után szinte euforikus érzés volt, amikor végre mehettünk. Az újrakezdés nehézségeivel gyerekként nem szembesültem, és nagyon szerencsések voltunk, mert a rokonok rengeteget segítettek.

► A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karát végezte el, de mégsem a jogász szakmát választotta.

Mindig tudtam, hogy szeretnék újságíró is lenni. Dolgoztam ügyvédi irodában, de egyszer, amikor eltörtem a lábamat, egy újságban láttam a hirdetést, hogy Friderikusz Sándor jogi talk show-jához keresnek szerkesztőket. Írtam egy önéletrajzot, amibe jócskán „belejavított” egy ismerősöm. Aztán amikor behívtak a beszélgetésre, betipegtem a rózsaszín gipszemben, és elmondtam, hogy a CV-m negyede igaz csak. Mégis ott tartottak. A műsorból ugyan nem lett semmi, de elkezdtem tévézni. Friderikusz „Az én mozim” című műsorában lettem szerkesztő, majd a TV2 híradójánál dolgoztam évekig, mindenhol remek mestereim voltak. Aztán Hongkongba kerültem, és ahogy megérkeztem, két hét múlva kitört a madárinfluenza, így én tudósítottam a TV2-t, amíg nem evakuáltak mindenkit. Hazajöttem, a Magyar Televízió munkatársa lettem, de aztán úgy éreztem, hogy már elég ebből a világból és elmentem a MOL-hoz. Majd megszületett a két lányom és könyveket kezdtem írni. Így aztán nem lettem gyakorló jogász. Bár pár éve felmerült bennem, hogy mi lenne, ha…

► Ám most újra látható a képernyőn, „A Nagyok” című, különleges hangulatú, egyedi képi világú műsorban hetente más-más neves színésszel, sportolóval, képzőművésszel beszélget. Mi vonzotta vissza a tévébe?

Az írás mellett keresgéltem, hogy mit csinálhatnék és egyszer csak jött egy felkérés erre a produkcióra. Óriási ajándék, hogy megismerhetem ezeket a művészeket, sportolókat. Olyan, mintha folyamatosan ajándékokat kapnék. Nagy tanulság minden adás, rengeteg útravalóval gazdagodom. A képek és az újfajta struktúra pedig a kiváló kollégáimat dicsérik. Néha már giccses, amennyire lelkesedem ezért a műsorért, de tényleg ennyire örülök neki. Egészen meg vagyok lepve és le vagyok nyűgözve.

► Mi alapján választják ki a műsor alanyait?

A nemzet színészei, művészei, sportolói közül és a Magyar Művészeti Akadémia életműdíjasainak köréből válogathatunk, igyekszünk különböző területekről választani és próbálunk figyelni a kerek születésnapokra. Azonban az élet néha sajnos felülírja: idősebb emberek lévén, van, hogy „beleszól” egy kórházi ápolás vagy időjárási front. Ami biztosnak tűnik, hogy lesz második évad is, amelyben marad a struktúra: személyes történetek, fotók, montázsok, összekötő szövegek, de képileg változni fog kicsit, ugyanis más lesz a helyszín.

► Mit szólnak a gyerekei, hogy az édesanyjuknak nem „hagyományos” foglalkozása van, ráadásul a tévében is szerepel?

Már megszokták, hogy nálunk a családban szinte senkinek nincs egyszavas válasza arra, hogy mi a foglalkozása. Otthon nincs tévénk, úgyhogy a „mami a tévében” nem része az életünknek. Persze láttak már műsorban, jártak forgatáson is, de ez leginkább úgy van jelen az ő életükben, hogy ha forgatok, nem mindig tudok én menni értük. A könyveim borítóját véleményezik is, a recepteskönyv megjelenésekor kritika is volt: a kisebbik lányom, akkor még óvodásként a képeket végignézve elhúzta a száját, hogy ebben sehol sincs szalonna.

► A lányaiban is megvan a kettős identitás?

Az erdélyi, zabolai kastélyban is otthon vannak, de Budapesten élnek, itt járnak iskolába, ugyanakkor Erdélyben voltak kicsik és minden szünetet ott töltenek, tehát az is az otthonuk. Leginkább a város-falu különbséget érzékelik, szeretik mindkettőt. Sokszínű identitásuk van: édesapjuk félig indiai származású, olvasunk indiai meséket, mondákat, a nagyobb lányom tanul már angolul a német mellett, de sokat mennek Ausztriába is az édesapjukkal. Azt próbálom nekik átadni, hogy biztonságosabban mozgunk a jelenben, ha tisztában vagyunk a gyökereinkkel. Például, amikor Bethlen szobrát avatták a Várban, elvittem őket és beszélgettünk arról, hogy Bethlen István a dédnagyanyjuk bátyja volt, egyébként az ország miniszterelnöke, és megbeszéltük, hogy miért van szobra.

► Mit szeret, illetve mit nem Kolozsvárban és Budapestben?

Erdélyben az abszurditást szeretem a legjobban: sosem tudom, mi történik velem a következő tíz percben. Élőbb az íze mindennek, közvetlenebbek az emberek, nincs annyi póz és panaszáradat. Budapesten inkább a spleen érzés az uralkodó, Erdélyben, ha buli van, akkor őszintén jól érzik magukat az emberek, felszabadultabbak. Budapestben szeretem, hogy nagyon sokszínű, a kulturális élet is mintha forrna az utóbbi években. Jó, hogy vannak mindenféle alternatív művészeti projektek és jó érzés, hogy szinte minden este elmehetnék egy jó koncertre, kiállításmegnyitóra vagy beszélgetésre. Lesz majd erre is időm és energiám, csak ki kell várni. Azt is egyre inkább értékelem, hogy mennyire biztonságos város ez, szinte bármelyik európai fővárossal összehasonlítva.

► Hogy érzi, befogadta már Önt a kortárs magyar irodalom vagy még mindig „kívülálló”?

Talán már kezdenek elfogadni, de még mindig a körön kívül vagyok. Nemrég végre elhatároztam, hogy „legitimizálom” magam, kérvényeztem felvételemet egy írói szervezetbe. Próbálom nem kizárni magam a szakmából, de tény, hogy nem járok ilyen rendezvényre, és tehetnék többet azért, hogy megismerjenek. Csak akkor kevesebbet lennék a gyerekeimmel, ami most nekem fontosabb. Talán már elhiszik, hogy valamennyire tudok írni, és talán kezd már nem ciki lenni, ha valakinek sok tízezres példányban fogynak a könyvei.

► Apropó példányszámok: mikor érkezik a trilógia harmadik része?

Az még odébb van egy kicsit. De azt már tudom, hogy miből indul ki, a struktúra és a főbb karakterek is megvannak. Legalábbis azok, amelyekkel el tudok kezdeni dolgozni, és amihez képest majd egészen más lesz a végeredmény. Jó esetben megírja magát, csak nekem kell közben dolgoznom.

---