Lisszabon előtt, Lisszabon után, avagy az európai elfogatóparancsról

Az európai elfogatóparancsról a legtöbb embernek ma Magyarországon Tobin jut eszébe: Ciaran Tobin, a leányfalui ír gázoló, és sajnos nem Amon Tobin, a brazil zenész, aki szintén ismert lehetne hazánkban, hiszen többször is fellépett már Budapesten, sőt a Taxidermia c. magyar film egyik zeneszerzőjeként tartják őt számon a művészet világában. A karácsonyi és az újévi ünnepi hangulat után is sokkal kellemesebb lenne most Amon Tobinról, koncertjeiről, valamint albumairól beszélgetni, benne a sajátos hangeffekt-használatokról, úgymint csöpögő csapokról, régi motorzörejekről.

A másik életút, a hozzá tartozó hazai tragédiával ugyanis szívszorító, még így 10 év után is, és senki sem szeret szomorú érzésekkel évet kezdeni.

A „jogeset” ismertetése nélkül most inkább csak néhány nagyon aktuális jogi kérdésre hívjuk fel az Ügyvédvilág olvasóinak figyelmét.

„Leányfalu” után a hazai parlament megváltoztatta a büntetőeljárási törvény biztosíték adásával kapcsolatos rendelkezését. A hatályos szabályozás szerint, ha a terhelt külföldön él, kérelmére nyolcévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény esetén, a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság engedélyezheti biztosíték letétbe helyezését. Ebben az esetben az eljárás a terhelt távollétében lefolytatható. Nem engedélyezhető biztosíték letétbe helyezése, ha a bűncselekmény halált okozott.

Mivel tehát a hatályos Be. két esetben is kizárja a biztosíték engedélyezését, egyrészt a nyolc évnél súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetében, másrészt pedig akkor, ha a cselekmény halált okozott, ezért ma már a 2000-ben történt tragédiához hasonló esetekben nem lehetne a terhelt távollétében, biztosíték letétbe helyezése mellett lefolytatni az eljárást.

A Leányfaluban történtek ugyanakkor az ír törvényalkotásra is hatással voltak, hiszen a magyar tragédia miatt változtatta meg a dublini parlament az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos jogszabályát. Azt megelőzően még szerepelt az ír jogszabályban, hogy csak abban az esetben adható át a kért személy, ha korábban elszökött. Mivel C. Tobin legálisan hagyta el Magyarországot, ezért az ír hatóságok egészen mostanáig megtagadhatták az elkövető átadását.

Bárd Petrát most arról kérdezzük, hogy mi várható ebben az ügyben: átadják-e Tobint az írek Magyarországnak, hogy nálunk ülje le jogerős büntetését, vagy felajánlják esetleg az Írországban történő végrehajtást. Melyikre van nagyobb esély?

Bárd Petra: Nagy várakozással néztünk a 2009. november 25-ei, majd a tárgyalás elnapolását követően a december 2-ai nap elébe. A tárgyalást azonban Tobin képviselőjének kérésére másodízben is elnapolta a bíróság. Az írországi – január közepéig tartó – ítélkezési szünet fényében, január végére várható az első érdemi tárgyalási nap – hacsak nem történik egy újabb elnapolás. Amennyiben érdemi döntés is születne az év első hónapjaiban, a fellebbezés lehetősége természetesen továbbra is nyitva áll. Hadd emlékeztessek arra, hogy amikor első ízben született írországi döntés Tobin átadásáról, pontosabban az átadás megtagadásáról, Tobin 2006. január 12-ei őrizetbe vételtől számított másfél év múlva született meg a másodfokú ítélet. Történt ez annak ellenére, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat szerint az átadással kapcsolatos határozatot legkésőbb az érintett személy elfogását követő 60 napon belül kellene meghozni. Egyedi esetekben ez a határidő 30 nappal meghosszabbítható. A kerethatározatot az ír jogrendbe átültető törvény módosítását követően, 2009. november 10-én vették őrizetbe Tobint, így elvileg legkésőbb 2010 februárjában meg kellene történnie az átadásnak, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy lényegesen, akár 2011-ig is elhúzódhat a döntés.

Milyen szempontokat vesznek figyelembe a döntés meghozatalakor?

A döntés meghozatala előtt mindenképpen vizsgálni fogják, hogy vannak-e olyan feltételes vagy kötelező megtagadási okok, illetve olyan teljesítendő garanciák, amelyek hiánya esetén nem adják át a gázolót. Ezek többségét azonban már vizsgálta a bíróság a 2007-ben folytatott eljárásban, és nem fogadta el ezekkel kapcsolatosan a védelem érvelését. Humanitárius okokra történő hivatkozás is befolyásolhatja majd a döntést. A kerethatározat szerint ugyanis az átadás kivételesen ideiglenesen felfüggeszthető súlyos emberiességi okokból, például akkor, ha megalapozottan feltételezhető, hogy a végrehajtása nyilvánvalóan veszélyeztetné a keresett személy életét vagy egészségét.

A megtagadási okok közül a korábbi eljárásban nem tárgyalt esetet érdemes kiemelni. A 4. cikk (6) bekezdése alapján meg lehet tagadni az átadást, ha az elfogatóparancsot szabadságvesztés-büntetés céljából bocsátották ki, amennyiben az elítélt a végrehajtó tagállamban tartózkodik, amelynek állampolgára vagy lakosa, és ez az állam vállalja, hogy saját joga szerint végrehajtja a büntetést. Elvileg tehát az írek a kerethatározat alapján felajánlhatnák a magyar ítélet írországi végrehajtását.

Mi történik akkor, ha Írország felajánlja a végrehajtást, és Magyarország ezt nem fogadja el, mert ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy nálunk ülje le a büntetését?

A kérdés nem egyszerű, mert a fenti mérlegelhető megtagadási okról csak a kerethatározat rendelkezik, ám az ír jogszabály nem. Ezzel az írek egyébként kisebbségben maradtak az Európai Unió tagállamai között, hiszen Írországon kívül csupán Szlovákia és az Egyesült Királyság nem élt ezzel a lehetőséggel. Kérdés, hogy ennek ellenére Tobin hivatkozhat-e közvetlenül a kerethatározatra az ír bíróság előtt. Erre a válasz egyszerűnek tűnik, hiszen a kerethatározat természetéből fakad, hogy nincs közvetlen hatálya. Mindezek ellenére a gyakorlat szerint az ír Felsőbíróság a kerethatározat alapján fel szokta ajánlani ír elítélt esetén az írországi végrehajtást. Amennyiben ez Tobin ügyében is megtörténik, Magyarországnak el kell fogadnia a felajánlást, különben a gázoló nem tölti le a büntetését – legalábbis addig nem, amíg Írországot el nem hagyja. Ugyanis harmadik európai állam már nem hívhatná fel a saját állampolgárra vonatkozó fakultatív megtagadási okot, és át kellene adnia az elkövetőt hazánknak.

Így viszont úgy tűnik, hogy elhamarkodottak voltak azok a kijelentések, amelyek Magyarország, ezen belül is főleg az igazságügyi tárca sikereként könyvelték el Tobin írországi őrizetbevételét.

A konkrét ügyben sikerről egyelőre nem beszélhetünk. Siker az volna – bár nem szerencsés ebben a fájdalmasan tragikus ügyben használni ezt a szót –, ha az ír bíróság döntene akár Tobin átadásáról, akár a büntetés-végrehajtás felajánlásáról. Úgy vélem, egy ír büntetés-végrehajtási felajánlást mindenképp el kellene fogadnia Magyarországnak. A reszocializáció érdekében is az volna célszerű, ha az ír állampolgár Írországban töltené le szabadságvesztését, mert ott könnyebben tarthatná a kapcsolatot családjával, és anyanyelvét is használhatná.

A jogalkotás szempontjából és általában a bűnügyi együttműködés szempontjából a 2008 óta elért eredmények mégis sikerként könyvelhetők el. Mind a magyar, mind az ír jogalkotó módosított jogszabályain a Tobin- ügy eljárási viszontagságai következtében. Magyarországon a biztosíték feltételei szigorodtak, míg Írországban az elfogatóparancsról szóló kerethatározatot az ír jogrendbe átültető törvényt módosította az ír parlament.

Emlékeztetőül: az elfogatóparancsot átültető ír 2003. évi 45. törvény 10. cikkének egyik fordulata szerint a kibocsátó állam megfelelően megszerkesztett elfogatóparancsa alapján a terheltet le kell tartóztatni és a kibocsátó államnak át kell adni, ha valakit szabadságvesztésre ítéltek, és az elítélt elszökött a kibocsátó országból, mielőtt megkezdte volna a büntetés letöltését, vagy mielőtt letöltötte volna a büntetést. A módosítás szerint nem kell az elfogatóparancsnak „megfelelően megszerkesztettnek” lennie, amit akár a magyar ügy zaklatott sorsa, a három egymást követő eltérő tartalmú elfogatóparancs kibocsátása is inspirálhatott, másrészt – és ez a kulcs a Tobin-ügy megoldásához – eltörölték azt a konjunktív feltételt, miszerint az elítéltnek el kellene „szöknie” a kibocsátó országból a büntetés letöltése vagy megkezdése előtt.

Úgy vélem, mind magyar, mind ír részről egyértelmű az ügy lezárása iránti elkötelezettség. Az írek ráadásul hajlandóak voltak elismerni a nemzeti jogszabály hiányosságait, és készek voltak kiköszörülni a csorbát. Mivel az európai elfogatóparancsról az EU-ban kerethatározat formájában határoztak a tagállamok, és mivel ez csak az elérendő eredmény tekintetében kötelezi a tagállamokat, borítékolhatók az eltérő nemzeti megoldások, és ezek ütközése a jogalkotó szándékával ellentétes kimenetelű döntésekhez is vezethet. A tagállamok közötti párbeszéd teszi élővé és végső soron hatékonnyá az uniós dokumentumot. Az ír jogszabály módosítása ennek egyik követendő példája.

Utolsó kérdésem, hogy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos kérdések esetében milyen változás várható.

Ahogy említettem, érdekes módon az ír bíróságok előtt közvetlenül felhívható a kerethatározat, noha annak a Lisszaboni Szerződés előtti hatályos szabályozása szerint nincs közvetlen hatálya. Úgy tűnik tehát, hogy az ír bíróság előrelátta a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését. Ez az alapszerződéseket módosító, az EU működése, hatékonysága és versenyképessége szempontjából meghatározó jelentőségű dokumentum ugyanis az EU másodlagos jogforrásainak körét is egyszerűsíti, és megszünteti a harmadik pilléres jogszabályokat. A kerethatározatok helyét a természetükben amúgy is hasonló irányelvek veszik át. A különbség az volt, hogy az irányelv elfogadásához főszabály szerint nem volt szükséges egyhangúság a Tanácsban, valamint az irányelv megszabta a tagállamokban a végrehajtására nyitva álló időt, amely elmulasztása esetén a tagállam felel az ebből eredő károkért. Az Európai Bíróság joggyakorlata által kialakított ezen szabály kerethatározatokra való kiterjesztésének lehetőségét az alapszerződés kizárta. Most azonban ez a különbségtétel megszűnni látszik. Kérdéses viszont, hogy mi a sorsa a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt elfogadott kerethatározatoknak. A Lisszaboni Szerződéshez fűzött, az átmeneti rendelkezésekről szóló jegyzőkönyv szerint a korábbi harmadik pillér keretén belül elfogadott jogszabályok hatályban maradnak, és jogerejük is változatlan, amíg az Unió intézményei vissza nem vonják, meg nem semmisítik vagy ki nem egészítik azokat. A korábbi harmadik pilléres jogszabályok kormányközi karaktere a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követő maximum öt évig hatályban maradhat, azaz a Bizottság nem kezdeményezhet jogsértési eljárást, és az Európai Bíróság hatásköre is korlátozott. A közvetlen hatályról nem szól a jegyzőkönyv, így e tekintetben egyelőre csak jóslatokba bocsátkozhatunk.

Dr. Kiss Anna