Mongol farkasok

Hét évvel ezelőtt, a tajmenhorgász expedíció utolsó napjai egyikén az északnyugat-mongol hegyekben átrohant előttünk egy farkas. Farkast látni nagy szerencse, örvendett meg Batchuk, a mongol vezetőnk, aki annak idején divattervezőnek tanult Magyarországon, és másnap meg is fogtuk a misztikus tajment, az óriásira növő galóca halfajtát.

Azóta két mongol ügyvédjelölttel gyarapodott az irodám, és a karácsonyi irodai vacsora közben kezdtek el mesélni a mongol sztyeppei farkasvadászat rejtelmeiről. Nagyon felvillanyozott a lehetőség, Sanyikával a vadász ügyvéd cimborámmal, és Józsival, a túrkevei cigányprímás fiával el is kezdtünk szerveztetni a mongol kapcsolatainkkal egy ilyen expedíciót. A Holdújévet meg kellett várni, így március elejére szereztük be az engedélyeket és a repülőjegyet.

Ulánbátorban a hajnali érkezésünkkor –35 Celsius fok fogadott bennünket. Döbbenetes élmény volt az első lélegzetvétel. Batchuk várt ránk a reptéren. Az első nap egy szállodába vackoltuk be magunkat, és bevásároltunk a majd 10 napos sztyeppei expedíciónkra. A piacon pár dollárért arcvédő maszkot, bundakesztyűt, nemez talpbetétet szereztünk be a hideg ellen.

Másnap hajnalban indultunk vidékre. A két terepjáróval – mint mindig korábban – megálltunk a város szélén található szent kőhalomnál, az úgynevezett Ovonál, egy rituális vodkázásra, hogy szerencsénk legyen. A rituális vodkázás az egész utat végigkísérte.

Első nap Batchuk apósánál szálltunk meg egy Lum nevezetű településen. Házibuli lesz este, mondta Batchuk, és másnap indulunk vadászni. Apósék rég látott ismerősként üdvözöltek, jó néhányszor megszálltunk már náluk a korábbi expedíciókon. Azóta egy takaros kőházat építettek, amit egy trágyával üzemelő kis kályha fűtött fel, a kinti és benti hőmérséklet közti különbség nem ritkán 50 Celsius fok is volt. Az első délutánt lovaglással, és a hideggel való ismerkedéssel töltöttük el. A legkényelmetlenebb dolognak a toalett elintézése tűnt a nagy hidegben, a mongol vidéken nem nagyon ismerik a vécét. Amikor Batchukot kérdeztük, ezt hogy oldják meg a mongolok, annyit válaszolt mosolyogva, hogy gyorsan, és lehetőleg szélvédett helyen. Nem hangzott szívderítő tanácsként. A házibuli már a kőházikóban elkezdődött, de Batchuk sógorának városszéli kocsmájában teljesedett ki. Az este csúcspontjaként kihangosított mobiltelefonon keresztül Józsika prímás édesapja elhúzta Túrkevéről Batchuk kedvenc nótáját – az „Az a szép, az a szép…” mongol adaptációját Fekete Pákó is megirigyelhetné – mindenesetre a Kusturica filmszerű jelenet az egész út alaphangulatát megadta. Mondjuk, a nyolc évvel azelőtti házibuli ugyanezen kocsmában már koradélután véget ért, akkor a közeli folyóhoz indultunk az első horgásztábort felverni. (Ez volt az első expedícióm a három közül). Batchuk uszkve 2 üveg vodka elfogyasztása után meg akarta mutatni, mit bír a Toyota terepjárója terepen. Sokat bírt. Amikor 140 km/h-val ellendültünk egy buckáról, és kb. 8 méter repülés után az útitársam nyakába zúdult a csomagtartóból a két hétre megvásárolt élelem, azért Batchuk is megijedt, és utána óvatosabban kerülgettük a vadlovakat.

Másnap reggel megnéztük a puskákat – egy özönvíz előtti orosz sörétes puska, és egy cseh Mauser rendszerű mordály volt a két fő fegyver – és nekiindultunk a hegyeknek farkast keresni. Éjszaka az összes vizünk csonttá fagyott a kocsiban. Ha inni akartunk, a kormány és a szélvédő közé kellett tenni a palackot, és ami leolvadt, azt felváltva lefetyeltük.

Egy régi gyár köré épült kis településen csapódott mellénk a vadászkísérőnk, aki a gyárudvaron egy jurtában lakott népes családjával, vele kiegészülve mentünk tovább. A –30 Celsius körüli hőmérsékletet már kezdtük megszokni, a száraz hideg sokkal elviselhetőbb. Néha meg-megálltunk egy-egy jurtánál farkasok felől érdeklődve, a mongol vadász keresőtávcsővel nézte a tájat. Később a két autóval különváltunk, sajnos, a miénk elakadt egy hóval teli gödörben. A kiásással reménytelenül próbálkoztunk, így gyalog indultunk Sanyival a sztyeppén a többieket megkeresni. Szerencsére a levegőbe leadott lövések hangjára felfigyeltek, így hamarosan kivontatták a hócsapdából az autónkat. Közben vadászkísérőnk is megérkezett, aki gyalog cserkelt a hegyekben farkast keresve. A délutánt a fegyverek belövésére próbáltuk kihasználni, a Mauser egy kicsit balra fölé hordott.

Napnyugta után vadászkísérőnk jurtájába vackoltuk be magunkat a népes gyereksereg mellé. A jurta megdöbbentően tartotta a kis kályha melegét. Este persze házibuli helyett jurtabulit tartottak a tiszteletünkre, kb. 5 percenként toppant be valami szomszéd vagy egy vodkával, vagy a vodka hírére. A kora hajnali kelést ez kissé megnehezítette, de a –40 fokos pirkadat már egy hegyormon talált bennünket, farkaslesen. Ha farkast nem is, Józsikának egy Góbiból felhúzódott gazellafajtát sikerült lőnie a sörétes mordállyal. A mongol vadász megkóstoltatta vele a vérét, a rituális szertartás után visszamenekültünk a hideg elől a jurtába. Józsika eldöntötte, hogy kunsági birkapörköltet főz. Nem is lett volna baj, ha a mongolok nem ahhoz szoktak volna, hogy egy főtt étel fél óra alatt elkészül általában. Az öregecske birka majd 5 órán keresztül rotyogott, a mongol család és a rokonság majdnem meglincselte közben Józsikát, aki kóstolni sem engedett addig, amíg el nem vált a csonttól a hús. Mindenesetre a remekmű – 15 kilónyi húsból – kb. 20 perc alatt elfogyott.

Másnap Józsika ki sem jött a sztyeppére, a gazellájából brassóit tervezett főzni. Mi közben életünk legizgalmasabb hegyi vadászatán vettünk részt. Az öreg mordályt én kaptam meg, egy hegygerincen egyedül császkálva találkoztam először egy pillanatra farkassal, és elejtettem életem első gazelláját. Sanyinak egy rókát sikerült meglőnie, de friss farkasnyomokkal is találkoztak. A hidegre jellemző volt, hogy a pára pillanatok alatt ráfagyott a napszemüvegre, és a sálra.

Az esti szokásos jurtabuli – és gazellabrassói – után másnap visszamentünk az apósék környéki hegyekbe, mert meghibásodott az egyik autó kormánya. Egy nap kényszerpihenő után újra nekivágtunk a kietlen tájnak. A vidéken rengeteg gazellacsordával találkoztunk, de a farkasok mintha megérezték volna a jöttünket, felhúzódtak a hegyekbe.

Új vezetőnk mindent megtett, hogy a farkasok nyomára bukkanjunk. Néha befagyott folyók jegét használtuk autópályaként, megesett, hogy egy mongol lovas éppen sms-t küldött telefonon, amikor mutatta, hogy merre látott egy farkaspárt.

Az utolsó nap kitavaszodott. A –15 fokban kabát nélkül, polárpulcsiban hallgattuk a csicsergő madarakat, szó szerint tavaszillatot hordott a szél. Délután már kezdtük feladni, amikor még utolsó próbaként kísérőnk felültetett bennünket egy-egy sziklaszirtre. A szemközti hegyoldalon fog jönni a farkas, mutatta. Hittük is, meg nem is. Akkor a Mauser jutott nekem. Akkurátusan kipakoltam a megmaradt 4 darab lőszert, befészkeltem magam a lócitromkupac és egy szikla közé, és úgy tettem, mintha hinnék a farkasban. És hirtelen megjelent a domboldalban egy gyönyörű farkaspár. Elkezdett hevesen verni a szívem, célra tartottam az öreg puskát, de tudtam, hogy esélyem sincsen. Mindkét farkas a szemembe nézett, az egyik jobbra kerülte meg a sziklát, a másik balra előttem porzott el. Megbabonázva néztem utánuk.

Amikor Batchukék odaértek, és elmeséltem nekik, mi történt, öreg barátom annyit mondott tört magyarsággal, mosolyogva, hogy a mongolok szerint a farkas szent állat. Ha szemébe nézel, akkor olyan okos és bátor leszel, mint farkas, és ez nagy szerencsét jelent. Hát így nem lőttem farkast Mongóliában.

Dr. Bodolai László