Műkincsvadászok Magyarországon

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A történelemmé érlelődött hét évtizeddel ezelőtti események máig hatással vannak a jelenre, az aukciós házak szabályaira éppúgy, mint a műkincsek jogos tulajdonosainak, illetve örököseinek felkutatására irányuló munkára. Minderről már a New York Művész Páholy izgalmas estjén esett szó 2014 márciusában, melyet a páholy szervezői együtt rendeztek a Műkincsvadászok című film forgalmazójával, az InterCommal, valamint a kötetet megjelentető Libri Kiadóval.

A telt ház előtt zajló eseményen a műkincsekkel foglalkozó magyarországi szakma jelentős képviselői beszéltek múltról, jelenről, a film és a könyv valóságtartalmáról, a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak sorsáról a New York Palota impozáns, témához illő kávé­házában.

Ma a legfőbb szabály, hogy lopott művek nem szerepelhetnek aukcióban, hiszen különösen érzékenyen érinti az aukciós házakat, ha olyan műkincsek bukkannak fel a világ­piacon, és kínálatukban, amelyek a második világháború idején tűntek el – említette előadásának bevezetőjében dr. Gereben ­Katalin művészettörténész, az Equilor Fine Arts ügyvezető igazgatója. A nagy aukciós házak ezért létre is hoztak egy adatbázist, amely tartalmazza az egykori károsultak listáját, továbbá azoknak a háborús bűnösöknek a nevét, akik közreműködtek ilyen műkincsek adásvételében – tette hozzá. Mint a háborús korszak jeles kutatója, megerősí­tette, hogy M. Edsel könyve hűen dolgozza fel a valóságot, s nagyrészt ezt teszi az ebből készült játékfilm is. Clooney rendezése ugyan csak a normandiai partraszállás és a háború vége közötti időszakról szól, de az Egyesült Államokban már 1941-től szorgalmazták harvardi professzorok a tudatos ­európai műtárgyvédelmet, felhívták a figyelmet, hogy veszélyben vannak az emberiség kulturális javai. A felállított és Európába küldött amerikai szakértői csapat eredeti feladata az volt, hogy minél kevesebb műtárgy sérüljön meg, illetve a bombázások során a szövetséges erők minél kevesebb műkincset semmisítsenek meg.

A náci Németország érdeklődése a művészetek iránt sem csak a háború végén vált erőteljessé. Például 1939-ben a svájci Luzernben rendeztek egy kiállítást és egy aukciót, amelynek során a németek az ál­taluk „degeneráltnak” tekintett művészek alkotásait gyűjtötték egybe és értékesítették. Becsmérlő szavakkal kínálták eladásra Picasso, Mathis, Van Gogh alkotásait. A képekből befolyó bevétel szavakban a német múzeumok támogatására szolgált, ám a pénz valójában a náci párt bankszámláira vándorolt – magyarázta az előadó. A Harmadik Birodalom egy múzeumot is létre­hozott árja művészek számára. A nácik műgyűjteménye a rablások, fosztogatások révén pedig egyre csak gyarapodott. Például 1938-ban, Ausztria bekebelezését követően nyolcvanezer olyan zsidó embert engedtek ki az országból, akik különböző értékeik, így műtárgyaik hátrahagyásával váltották meg szabadságukat. Egy évvel később Csehország lerohanásával, kirablásával gyarapodott Hitler gyűjteménye, és felvetődött, kellene egy központi múzeum e kincsek számára. Ekkortól, 1939-től kezdődött meg a linzi művészeti múzeum, a hatalmasnak szánt Führermuseum tervezése – emlékeztetett dr. Gereben Katalin.

Göring a Hitlertől ajándékba kapott festménnyel

A spanyolok, franciák, olaszok, oroszok próbálták elrejteni műkincseiket; az Ermitázs alkalmazottai is összegyűjtötték a múzeum legértékesebb darabjait, és északra menekítették. Párizsban a németek a Jeu de Paume Múzeumban gyűjtötték össze az értékes műtárgyakat, a francia fasiszta kormány segítségével. Itt dolgozott a francia ellenállási mozgalommal kapcsolatot tartó Rose Valland – akinek alakja Cate Blanchett megformálásában feltűnik a filmben is –, aki pontos listát készített a begyűjtött tárgyakról, és feljegyezte, hová szállították őket. Ezt a listát adta át az amerikai szakértőknek, akik aztán például Németországban a neuschwansteini kastélyban, vagy az ausztriai, salzkammerguti sóbányákban rá is leltek a műkincsekre, sőt, mellettük nagy mennyiségű aranyat is találtak.

Rose Valland (a kép baloldalán)

A szövetséges erők aztán egy müncheni gyűjtőpontra vitték a műkincseket. A jaltai egyezmény keretében megállapodás született a Szovjetunióval, hogy minden műtárgy visszakerül azokba az országokba, ahonnan elrabolták őket, és az adott ország kormányainak feladata visszaszolgáltatni a mű­tárgyakat az eredeti tulajdonosoknak vagy örököseiknek. Ez a folyamat azonban még 1949-ben sem zárult le – jegyezte meg az előadó –: rengeteg azonosítatlan tárgy maradt, melyeken részben az egyes nemzetek múzeumai osztoztak, részben egy akkor alakult német szervezet kapta meg kezelésre, s létrejött egy adatbázis-gyűjtemény is.

A magyarországi műkincsek világháborúbeli eltűnéséről, sajátos kapcsolódásáról az amerikai műkincsvadászokhoz már Molnos Péter művészettörténész mesélt a New York Művész Páholyban. A második világháború idején Magyarországon állami segédlettel végrehajtott műkincsrablás történt – kezdte előadását a XX. századi magyar festészet, magyar műgyűjtéstörténet és a festményhamisítás elismert szakértője. A műalkotások eltűnése, elrablása ugyanis szorosan összefüggött a magyar zsidóság fokozatos jogfosztásával, teljes anyagi ellehetetlenítésével, kifosztásával, és végül szervezett, tömeges meggyilkolásával. E szomorú és tragikus folyamatban 1944. április 16-a fontos dátumnak számított, amikor a miniszterelnök rendeletet adott ki a zsidó vagyonok számbavételéről – emelte ki Molnos Péter. Az első körben harminckilenc neves műgyűjtőnek helyezték zár alá tulajdonát, ­miután nyilatkozniuk kellett származásukról. Ez volt az első lépés a vagyonvesztéshez vezető úton. A belügyminiszter jelentette meg az intézkedési terveket, melyek komoly ­feladatot testáltak a Szépművészeti Mú­zeumra. A múzeumban ekkor már sok magyar zsidó tulajdonú műtárgy volt, egyrészt, mert a gyűjtők már korábban is jó kapcsolatot ápoltak a múzeummal, sokszor adták képeiket kölcsön kiállításokra. Másrészt, amikor a bombázások megindultak a főváros ellen, a műtárgytulajdonosok egy része jobbnak látta biztonságos helyre szállíttatni értékeiket, és erre a múzeum bombabiztos pincéje alkalmasnak tűnt. Akkor a múzeumban megbízók még nem tudták, hogy lépésük megkönnyíti a Sztójay-kormánynak a zsidó tulajdonok számba­vételét. Ezt követően a következő lépés már a zár alá helyezés, majd az otthonokból az elszállítás lett.

Ennek végrehajtására egy kormánybiztosság állt fel a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Csáky Dénes vezetésével. Paradox módon ennek a szervezetnek a munkája hasznosnak bizonyult az utókor számára – hangsúlyozta a szakértő. Amikor ugyanis megkezdődött a magyar zsidók gettóba hurcolása, s a módos gyűjtőknek is el kellett hagyniuk kastélyaikat, villáikat, bérpalotáikat, e szervezet sokszor előbb jelent meg az otthonokban, és megmenthette mások elől a hátrahagyott értékeket. A kiürült laká­sokba ugyanis idővel behatoltak a szom­szédok, a közelben lakók, és vittek, amit csak láttak. A Magyarországon tartózkodó ­SS-alakulatok tagjai is előszeretettel kutakodtak ezekben az elhagyott otthonokban, és szemezgettek az ott lévő értékek között. A kormánybiztosság képviselői a festményeket a Szépművészeti Múzeumba szállították. A képek hátuljára gondosan felragasztottak egy-egy cédulát a tulajdonos nevével, hogy később a műtárgyak beazonosíthatók legyenek. Vannak olyan vélemények, melyek szerint Csáky Dénes a leltározások során ezzel is előrevetítette, hogy a képek idővel visszakerülhetnek egykori jogos tulajdonosaikhoz. Idővel ugyanis törvényt hoztak arról, hogy a zsidó vagyon a nemzet vagyonának számít, és az átszáll az állam tulajdonába. Nagy apparátus dolgozott a műalkotások begyűjtésén, iktatásán. Fantasztikus értéket képviseltek az elkobzott javak, melyek jó része aztán, kalandos körülmények között, át is vészelte a háborút.

Amikor a Vörös Hadsereg már közeledett Budapest felé, a képeket ládába csomagolták, és teherautókon útnak indították nyugati irányba, Csáky Dénes vezetésével. A konvojok eljutottak Veszprémbe, Pannonhalmára, Szentgotthárdra, a gyorsan haladó front elől menekülve. Ausztriában már vasúton is szállították a gyűjteményt. Egy kis vasútállomáson viszont már az amerikai hadseregbe botlottak, s a San Franciscó-i múzeum igazgatója, az egyik műkincsvadász foglalta le az értékes szállítmányt, majd müncheni gyűjtőközpontjukba vitték. ­Onnan került aztán vissza Magyarországra.

Kipakolják a nyugatról visszatért festményeket a Szépművészeti Múzeum lépcsője előtt, 1946. december. MTI 

Igaz, a műkincsek további sorsa már nem volt olyan vidám, mint a hasonlóké Nyugat-Európában. A festmények java sértetlenül vagy kisebb károkkal, de megúszta a háborút, és a Szépművészeti Múzeumba került vissza, s az államosítást követően a Magyar Népköztársaság birtokába került. (A tulaj­donosok jó része elpusztult vagy nem volt fellelhető. Az örökösök egy része pedig inkább kevesebb, mint több sikerrel küzdött, küzd örökségükért.) A szovjet hadsereg is igényt tartott a magyarországi műtárgyakra – jegyezte meg Molnos Péter. Igaz, elsősorban a bankok széfjeiben őrzött értékekre tették rá a kezüket. Az oroszok egy Sztálin Múzeum felállításában gondolkodtak, arra gyűjtötték a felszabadított-megszállt országokban található kincseket. Olyannyira, hogy már listákkal érkeztek, milyen műal­kotásokat akarnak megszerezni az adott országban – hívta fel a figyelmet e kevéssé ismert tényre a szakember. Végül több mint százezer műtárgyat, festményt hurcoltak el Magyarországról a Szovjetunióba, mely ellentétes volt minden létező nemzetközi megállapodással, egyezménnyel. Azóta közülük néhányat bemutattak kiállításokon, de nagy részük ma is ismeretlen helyen van. Csontváry hetvennél alig több festménye közül tizenegyről ma sem tudjuk, hol lehet, feltételezhető, hogy éppen Oroszországban – következtetett Molnos Péter.

A telt házas hallgatóságban felvetődött, és dr. Gereben Katalinnak is feltették a látszólag költői kérdést: most, hogy Paks II. megépítése nyomán számottevően javulni látszanak a kapcsolatok a magyar és az orosz kormány között, vajon fel lehetne-e vetni a háborúban Szovjetunióba került kincsek visszajuttatását? A szakember erre azt felelte: Oroszország valószínűleg úgy tekint ezekre a műkincsekre, mint joggal elkobzott javakra, melyeket egy olyan országból vitt el, amely elődjének hadat üzent, amely megtámadta őt, és súlyos károkat okozott számára. E hadizsákmánynak tekintett műalkotásokat pedig vélhetően már saját tu­lajdonának tekinti.

A magyarországi műkincsvadászat tehát ebből a szempontból is tovább tart.

---