Odesszába repülő kóbor kutya, és Mikszáth korabeli ügyvédek

Kárpátaljára a múlt rendszerben csak elég körülményesen lehetett bejutni, meghatározott útitervvel. A kilencvenes évek elején közkézen forogtak fénymásolt beutazási engedélyek, az úgynevezett kommandirovkák, amit megfelelő körpecséttel lepecsételve – mi a kollégium bélyegzőjét használtuk – beengedtek a határon, igaz kizárólag gépjárművel, de egy benzincsempészt lestoppolva ez is megoldható volt.

Ma már elviekben könnyebb a határátlépés, de mindenféle dokumentumokat töltetnek ki a beutazóval, állítólag az elmúlt időszak legfontosabb dokumentuma a papír 200 forintos volt, megfelelő mennyiséggel felvértezve olajozottan ment a határátkelés, és az ellenőrzőpontok legyűrése.

Kárpátalja erősen magában hordozza még mindig a posztszovjet örökséget. Ez főként a közutak állapotából mérhető le. Túránk során egy öreg terepjárót használtunk, de a keménykötésű futóműveket is próbára tették a mérhetetlen mennyiségű kátyúk.

Kárpátaljai utazásunkat Ungvárral kezdtük, főként a jó megközelíthetőség miatt. Az interneten egy lakótelep melletti panziót leltünk fel előzetesen, kicsit féltünk, hogy nem veszik kellő komolysággal a foglalásunkat, de a viszonylag késői érkezésünk ellenére is vártak ránk. A lakótelepi kioszkok is a szovjet időket idézik, a bódékban minden csempészárut meg lehet kapni, ismeretlen eredetű és állagú vodkáktól kezdve a fura csomagolású, és elnevezésű cigarettákig.

Ungvár egy nap alatt bejárható város. Érdemes a főtérrel kezdeni, ami azért megőrzött néhány stílusjegyet a Monarchiabeli időkből. Az Ung folyó hídján átkelve jutunk el a viszonylag épen maradt várhoz, a hídról letérve jobbra egy gyönyörűen felújított, eredeti színvilágban pompázó zsinagógát láthatunk. A várba kell némi belépőt fizetni, ha télen megyünk, alaposan öltözzünk fel, a várépületben szinte hidegebb a levegő, mint kint. Várudvaron békésen megfér egymás mellett egy sárkányszobor és egy turulmadár.

Az erőd mellett lehet lesétálni Ungvár nevezetességéhez, a skanzenhez. Állítólag – mielőtt az összes archaikus jellegű házat leromboltak a szovjet időkben – emlékül minden típusból építettek egyet a vár tövében elterülő kis dombra. A skanzen távolról egyébként az Asterix képregényekből ismert gall falucskára emlékeztet.

Ungvárt akkor is érdemes megnézni, ha valaki csak a belföldi járatok olcsóságát kihasználva, a reptérre igyekszik. A reptér egyébként igen vicces tud lenni. A Narancsos Forradalom idején Bence nevű újságíró kollégámmal tudósítani indultunk Kijevbe, akkor találkoztam először az igazi helyi mentalitással.

A határon akkor alig kellett várni, a benzincsempészek aludtak, az embercsempészek valószínűleg, inkább a Tiszán úsztatták át a szerencsétlen afgánokat. Nem kellett több csomag szotyola az orosz kiskatonák megvesztegetésére, mint 12 évvel ezelőtt, amikor egy Szandi-rajongó helyi vodkacsempész Wartburgjára felkéredzkedve keltünk át, az általunk legyártott, és a kolesz könyvtárbélyegzőjével érvényesített, már emlegetett beutazási engedélyt lobogtatva.

A repülőtér megtalálása már nehezebb feladatnak bizonyult, végül egy magyarul tudó taxisofőr vezetett a lakótelep mellett megbúvó reptérparkolóhoz. A benzinkutat is ő ajánlotta, ahol pénzt váltottunk először, bár ne tette volna. Máig nem volt erőm kiszámolni, hogy azon a váltáson 6000, vagy csak 4000 forintot buktunk. A reptér környéke reménytelenül kihalt volt. Jobb híján bevackoltuk magunkat a járó motorú autóba, Bence kolléga békés szunyókálásba kezdett, én két doboz Borsodi Bivallyal és egy Bob Marley lemezzel tartottam magamban a lelket a reptéri személyzetre várva.

Jó két és fél óra múlva meg is érkeztek a lilahajú bábuskák. A söröktől felbátorodva odarohantam hozzájuk, és tört oroszsággal megkérdeztem, ők nyitják-e ki a repteret. Igen, feleltek magyarul, de a gép még nem jött meg Kijevből, nem tudott felszállni a szél miatt. A váróteremben hidegebb volt, mint odakint, csak a reptér kóbor kutyái hitték azt, hogy érdemes bent melegedni, legalább három kószált a rideg oszlopok között.

Már éppen kifizettük volna a jegyet, amikor egy másik ablakból egy kivételesen nem lila, hanem feketehajú nő odaszólt magyarul, hogy mi vagyunk-e a Bence. Igen, felelt Bence, a hölgy intett, hogy a Bencéknek ott kell megvenni a jegyet. A lilaruhás földi légikisérő csak rázta a fejét rosszallva, és mint ahogy később kiderült, gyorsan elbuktunk újabb 6000 forintot. Mi erről még szerencsére akkor nem tudtunk, boldogan fedeztük fel, hogy kinyitott a reptér melletti faház-bódé-kávézó, a környék egyetlen fűtött helye. Az autót biztonságba helyeztük az őrzött parkolóba, majd a kialvatlanság miatt a kelleténél ezerszer jobban fázva, de boldogan betértünk az egységbe.

A sziesztakályha sutjában gyorsan ittunk egy teát, majd csendesen sörözgetve számolgattuk, hány vodkát dob be a mellettünk lévő asztalnál vihorászó két jólöltözött, középkorú nő. Reggel hetet mutatott az óra. A gép nagy süvítéssel megérkezett, a reptér kóbor kutyái csaholva üdvözölték, az utasok kirohantak, mi is otthagytuk söreinket, Bence véletlenül levert egy poharat, kifizettették velünk, 4 sör árába került. A lilaruhás bábuska rázta a fejét, nem, ez nem a mi gépünk, mi a drágábbal és rosszabbikkal megyünk, nem érti, hogy lehettünk olyan ostobák, hogy arra vettük meg a jegyünket, pedig az olcsóbb gépen kaját is adnak. Mi sem értettük, hogy ezt korábban miért nem mondta senki, biztos, mert nem kérdeztük.

Közben majdnem elvesztettem a reptér egyetlen vécéjének egyetlen kulcsát. Majd’ háromnegyed órán keresztül kerestem a horgászmellényem 66 zsebében, végül az egyik szúrós szemű bábuska találta meg a vécécsésze mellett. A reptéren már kellően utáltak bennünket, inkább visszamentünk a bódé-kávézóba, ott csak vigyorogtak rajtunk. A két nő vidáman nyomta a vodkákat, mi bóbiskolva sörözést mímeltünk a gép megérkezéséig. Becsekkoláskor a szúrós szemű bábuska volt a biztonsági személyzet is, a vécékulcsért bosszúból kipakoltatta a kis hátizsákomat. Majd még egyszer közölte velünk, milyen hülyék vagyunk. Amikor megláttuk a lepattant gépet, már nem csodálkoztunk a vidámságán.

A Jak 40-esre úgy szálltunk fel, mint a 76-os trolira, a tatárképű pilóta dideregve cigarettázott a szárny mellett, majd ő is hátul jött be a gépbe velünk. Mindenkinek adott egy szem cukorkát, majd minden felvezetés nélkül beült a pilótafülkébe és nekiindultunk. Nem tudom létezik-e még olyan repülőtér a világon, ahol a felszálló gépet vidáman csaholó kutyák kísérik, vágtatva, a kerekek után kapkodva a kifutópályán. Mindenesetre azzal a boldog tudattal szenderedtünk el, hogy a következő 2 órában biztos nem vág át, és nem nevet ki bennünket senki.

Valamelyik ungvári kutya is fellóghatott a repülőre, mert mire kicsekkoltunk, már a kijevi Zsuránye reptér várójában melegedett, a büfések etették. Megy tovább Odesszába, ott meleg van, mesélték, amikor rákérdeztem, hogy tudják-e honnan jött.

Ungvár után Beregszász felé haladva kötelező célpont a Munkácsi vár. Akinek van ideje, ezen az útvonalon kell letérni a Vereckei szoros felé is. A Zrínyi Ilonáról és II. Rákóczy Ferencről elhíresült vár meglepően szép állapotban található. Ha valaki szeret hegyet mászni, érdemes gyalog felkaptatni, de autóút is vezet a várkapunál létesített parkolóig. A vár 2-3 óra alatt kényelmesen körbejárható.

Beregszász igazi magyarlakta város Kárpátalján. Üdítően hat az elukránosodott környezetben. A fogadót, ahol laktunk cirill betűkkel is sörkertnek írták át fonetikusan. Az ecetes gombasaláta kihagyhatatlan, ha kipróbálunk egy helyi vendéglőt. Az Arany Páva étterem igazi kuriózum, a volt tiszti kaszinó épületét alakították át egy elegáns vendéglővé, klasszikus, békeidőket idéző pincérek a felszolgálók, persze magyar nemzetiségűek.

A Városház előtti térre járnak ki a helybéli fiatalok sziesztázni délután, a főutcán található boltok, a piac olyan hangulatot sugall, mintha megállt volna az idő.

Az idő tényleg megállt egy kicsit. Egy barátom vállalkozást indított, egy kárpátaljai kis faluba épített egy fafeldolgozó üzemet. Az üzem két évig sehogy sem akart elindulni, egyszer sikerült ugyan a gépsort beüzemelni, de akkor kivágta a fél járás elektromos rendszerét, amely nem bírta a terhelést. Egy egyszerű megállapodástervezetet szerettünk volna a kintiekkel aláíratni a közös üzletmenetről, ők is hoztak egy magyarul tudó, mikszáthi időkből ott ragadt ügyvéd kollégát. A kolléga jól eladomázgatott az ukrán jogrendszer korruptságáról, majd elvállalta az általunk előkészített szerződések adaptálását a helyi jognak megfelelően, egy hét határidőt kérve. Amikor finoman érdeklődtünk három hét után, mikor készülnek el a szerződések, dühödten letolt minket, hogy neki az ügyfél ne parancsolgasson, és lecsapta a telefont. Azóta, ha kérdezzük, mikor indul el végre a gyár, csak annyi a válsz, holnap. Mindig holnap.

Dr. Bodolai László