Páros evezés

Természetesen evezés alatt nem az utazási irodák által kínált vadvízi evezésre kell gondolni, hanem az itthon valamikor nagy hagyományokkal rendelkező, de azóta sajnos eltűnőfélben lévő csónakház-kultúrára.

Ennek még tíz évvel ezelőtt is komoly nyomai voltak láthatók a Római-parton, mára sajnos a műemléki védettségű csónaktárolók, és a hozzá tartozó kabinrendszer nagy részét ledózerolták, a lakóparképítés nyilvánvalóan nagyobb üzlet, mint a hagyományőrzés és az egészséges életmód klasszikus szigeteinek fenntartása. Szerencsére akadnak még olyan helyek a Duna-parton, amelyeket még nem fedeztek fel az ingatlanfejlesztők, így kis utánajárással, pl. Csepelen, a Népszigeten, és az újpesti rakparton még találhatunk klasszikus, működő csónakházat. A vidéki, vízparti városokban kicsit jobb a helyzet, azokban talán erősebb a helyi közösség érdekérvényesítő ereje, és akár a városközpontok közelében is megőrizték a vízi sportok eme nosztalgikus emlékműveit.

Az angliai nagy egyetemi városok evezősversenyei mintájára néha itthon is szerveznek egy-egy regattát, és a legklasszikusabb sporthajó ezeken a versenyeken a vörösfenyőből készült, rézszegecselt, többpárevezős, csúszópados killboat.

Na, nézzük akkor, mit kell tenni, ha evezésre adjuk a fejünket. Hajót bérelni könnyen lehet bárhol, de ez nem kihívás. Killboat-ot nem nagyon adnak kölcsön, ahhoz túl kényes jószág.

Vásárolni meg nagyon nehéz, mert kevés megfelelően karbantartott hajót lehet találni, és egyre kevesebb mester foglalkozik a felújításukkal. Jelen sorok írója majd fél évig járta a csónakházakat, amíg egy téli napon az újpesti vízmű mögött hajófényképezés közben rá nem lelt a világ egyik legfurcsább kocsmájára. Jégkrém kapható, invitált a felirat a mínusz hat fokos fagyban. Ezt meg kell nézni, gondoltuk, és beléptünk a kívülről hangárnak tűnő helyiségbe. Először egy papagáj köszönt ránk, majd egy macska ugrott le a perzsa szőnyeggel letakart billiárdasztalról, ami fölött egy plüss oroszlánnal felturbózott baldachinos lámpa függött. Rövidesen kiderült, hogy ez egy csónakházhoz tartozó vendéglátó egység, ahol nem volt nehéz megismerkedni a csónakmester úrral. Rövid puhatolózás után már akadt is egy eladó killboat, frissen felújítva, jutányos tárolási lehetőséggel. Néhány nap múlva meg is kötöttük az üzletet, hárman összefogva, mert az evezéshez minimum két személy szükséges.

Persze tavasszal az első vízreszállás igencsak mókásra sikeredett. Megfelelő előképzettség nélkül rendkívül ingatagnak tűnt a vékony hajótest, és a csúszópad sem igazán akart úgy mozogni, ahogy szerettük volna. A kormányosi ülésen ülni a legrémisztőbb, ott még bele sem lehet szólni a dolgok folyásába, csak minduntalan azt érzi az ember, hogy bármelyik pillanatban beborulhat a hajó a vízbe.

Persze ez esetben is meg kell küzdeni a csónakház befogadó közönségével, nagyon ragaszkodnak a láthatatlan etiketthez. A  csónakmester az csónakmester úr, de az igazi úr persze a felesége. Nem mindegy, hogy milyen útvonalon közelítjük meg a helyszínt, a csónakház udvarán keresztül nem lehet, mert ott nyáron magánstrand üzemel. A hajót induláskor egy naplóba fel kell jegyezni, hogy tudják, éppen vízen van. Ha ezeken az akadályokon túljutottunk, és a majd 90 kilós hajótestet is megfelelően tudjuk már mozgatni a sérülés veszélye nélkül, akkor neki lehet vágni megkerülni a Szentendrei szigetet. Első évben persze az is sikerélménynek számított, hogy az épülő M0-ás híd egyik pillérét sikerült megközelíteni, és nem hagytuk el az evezőket, de a következő évben már a közeledő uszályoktól sem illik megijednie egy bátor evezőspárosnak. Az evezés egyébként inkább hétvégi sportág, ugyanis a csónakházak általában este hat körül bezárnak.

Végezetül a költségek: egy jó állapotban lévő killboat ára nyolcvanezer forint körül mozog, a tárolást akár évi húszezer forintból megoldhatjuk. Evezés utáni sörözéskor illik a csónakmestert meghívni egy ICE teára, ugyanis a jó csónakmester nem iszik alkoholt.

dr. Bodolai László