Petőfi feltámasztása

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Most, hogy Angliában minden kétséget kizáróan megtalálták a XV. századi III. Richárd koponyáját, hazánkban újra feléledt a Petőfi-kultusz. Az 1989-es expedíció szponzora, Morvai Ferenc vállalkozó, illetve a Magyarok Világszövetsége úgy tartja: a Magyar Tudományos Akadémián a sor, hogy cáfolja érveiket. Holott az MTA már megtette.

„Ahhoz, hogy 1989-ben a burjátföldi Barguzinban Petőfi Sándor hamvait találta meg a Morvai Ferenc vezette expedíció, semmilyen kétség nem fér. Ennek ellenkezőjét immár a Magyar Tudományos Akadémiának kell bebizonyítania” – lepte meg a közvéleményt február végén a Magyarok Világszövetségének Petőfi Sándor Bizottsága. Az elmúlt évtizedekben kétes hírnevet szerzett társulat magabiztossága megmosolyogtató; már csak azért is, mert a költő sírhelyének felkutatására indult expedíció szervezői 1989 óta már számos alkalommal jelentették be nyomozásuk megfellebbezhetetlen sikerét. Mivel azonban a széles közvéleményben – immár a XIX. század vége óta – sokan hajlamosak hitelt adni e romantikus történetnek, érdemes tisztázni a bejelentés tudományos alapjait.

Szibériai száműzetés

Amint a Világszövetség is feleleveníti, az kétségtelen történelmi tény, hogy Petőfit 1849. július 31-én látták utoljára a – Segesvár közelében fekvő – Fehéregyháza határában zajló csatában, melyben a magyarokat az orosz csapatok legyőzték. Az ütközet után a győztesek az osztrákok segítségével végig­kutatták a helyszínt, hogy megtalálják a rebellis költőt – mindhiába. Ebből, illetve a tényből, hogy a csatatéren elesetteknek ásott tömegsírban 1956-ban egy magyar-román történészi-régészi vegyes bizottság sem lelte meg a földi maradványokat, az utókor azt a következtetést vonta le, hogy Petőfi esetleg hadifogságba esett.

A világszövetség szerint ezt a lehetőséget erősíti, hogy a cári csapatok valóban hurcoltak el magyar honvédeket. Erről tanúskodik a bécsi kormány 1849-es jegyzőkönyve, illetve az Oroszországból hazakerült első világháborús hadifoglyok vallomásai, akik Szibériában magyar szabadságharcosokkal, illetve leszármazottaikkal találkoztak. A Petőfi hollétéről szóló első, állítólag perdöntő híradás 1866-ból, egy Felix Wiszniewski nevű, Oroszországból hazatérő lengyel száműzöttől származik; közlése szerint a költő Szibériában él hadifogolyként. Aztán az első világháború után Svigel Ferenc kiszabadult hadifogoly még fényképet is hozott magával a barguzini temető egyik sírjáról. Ennek felirata szerint az 1856-ban állított fejfa bizonyos Alexander Sztyepanovics Petrovics – Petőfi eredeti, szláv neve – őrnagy és költő nyughelyét jelöli. (Ezzel itt van mindjárt az első logikai bukfenc: ha a költő 1856-ban hunyt el, tíz évvel később már nem lehetett az élők sorában.)

Wiszniewski levele nyomán mindenesetre Jókai Mór kiáltványt fogalmazott meg Petőfi felkutatásának szükségességéről. Sokan már ekkor tudni vélték, hogy a költő szibériai ólombányában sínylődik; sőt akadtak, akik arról számoltak be, hogy találkoztak is azzal az „ősz hajú, lesoványodott, de izmos csontú” emberrel, akiben a keresett legendát sejtették. A Világszövetségnek még arról is tudomása van, hogy számkivetettségében a költő orosz nyelvű verseket írt. Ezek egyikét, az Álmok című költeményt aztán összevetették idehaza készült Véres napokról álmodom című alkotásával, és, lássunk csodát, kiderítették: „A két vers üzenete azonos, azonos ritmusuk, és Petőfi teljes költészetében egyedülálló, azonos stílusjegyekkel bírnak.”

Szélhámosok és kacér nők

Közben Jókai felhívására özönleni kezdtek a levelek a lapok szerkesztőségébe. Volt, aki azt mesélte el, hogy vette észre Petőfit a segesvári csatában egy hídon merengeni, az ellenség elől futni vagy sebesülten tánto­rogni az erdőben. Akadtak, akik a halott költőt kiforgatott zsebekkel látták heverni a földön, sőt egyvalaki azt állította: egy családtagja levágta a halott Petőfi fejét, elhozta a csatatérről, és kipreparálta. Később egyre többen jelezték, hogy házukban vendégelték meg az ingyenes szállást, élelmet kérő Petőfit, egyes nők pedig azzal büszkélkedtek, hogy még „bizalmas kapcsolatba” is keveredtek vele. Az eseteknek persze közük nem volt az igazsághoz, s többször be is bizonyosodott, hogy szélhámos áll a dolog mögött.

Az is kiderült, hogy Svigel Ferenc miként próbált tőkét kovácsolni az elhíresült fényképéből: a fotót először potom 35 pengőért akarta áruba bocsátani, majd pert indított, amiért egy nyomdász jogtalanul tette közzé a képet. A vita akkora hullámot indított, hogy az akkori Petőfi Társaságnak is állást kellett foglalnia. Eszerint Svigel nem Petőfi sírját örökítette meg, ugyanis a sírkereszt nem származhat 1856-ból, hiszen nincs rajta nyoma korhadásnak, a névtábla anyaga is elüt a kereszt anyagától, s a szöveg az orosz helyesírást nem jól ismerő személytől származik.

Ez még mindig nem vette el sokak kedvét a mítoszgyártástól. Erre jellemző a következő legenda: „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgey lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeyt. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta, hogy Görgey már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi, mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgey Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgey, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt.”

Perdöntő DNS-minta

A legújabb kori Petőfi-kultusz feltámasztása Morvai Ferenc vállalkozó és Kiszelly István nemrég elhunyt antropológus nevéhez fűződik. Ők voltak, akik a jelzett helyen 1989-ben ásatásokat végeztek, és – temetőről lévén szó, nem nagy meglepetésre – találtak is csontokat. Kalandos úton csempészték ki Oroszországból, mert, mint állították, sötét hatalmak el akarják tussolni az igazságot. Pedig, mint állították, az emberi maradványok minden kétséget kizáróan bizonyítják az igazukat. „A feltárt csontvázon fellelhetők voltak mindazon sajátosságok, amelyek Petőfi Sándor közismert embertani jegyei voltak – bal oldali kiugró szemfog, enyhén bicegő járást okozó sérülés stb. A kriminalisztikában öt jellegzetes embertani jegy egyezése alapján kétséget kizáróan bizonyítottnak tekintik az azonosságot. Petőfi Sándornak és a Barguzinban megtalált Alexander Sztyepanovics Petrovicsnak huszonegy jellegzetes embertani jegye egyezik” – állítja most a világszövetség.

A Magyar Tudományos Akadémia munkatársai azonban akkor és később szintén megvizsgálták a leletet, és úgy találták: a barguzini csontváz nemhogy nem Petőfitől, de egy nőtől származik, és még arról sincs hiteles történeti adat, hogy a költő nyughelyét Barguzinban kellene keresni. Hozzáteszik: a csontkémiai vizsgálat a felső csontváz eltemetésének dátumát az 1890-1950 közötti évekre, azaz Petőfi 1856-ban vélelmezett eltemetésétől jelentősen távoli időpontban határozta meg. A bizottság ezért azt javasolta, hogy az MTA a Petőfi-kérdést tekintse lezártnak.

Morvai Ferenc és társai ebbe nem nyugodtak bele, ezért – mivel szerintük az MTA munkatársai meghamisították az eredményeket – újabb kísérleteket tettek vélt igazuk bizonyítására. Először fel akarták nyittatni a Petőfi család sírhelyét a Kerepesi temetőben, hogy az ott nyugvóktól vegyenek DNS-mintát – ehhez a Fővárosi Önkormányzat és a leszármazottak nem járultak hozzá –, később az ügyben szintén buzgólkodó Kéri Edit színésznő azzal házalt, hogy Petőfi, illetve Szendrey Júlia fennmaradt hajtincsének genetikai állományát kellene összevetni a csontokkal. Utóbb pedig Morvai Ferenc bejelentette: felkutatták a költő harmincegynéhány rokonát, és vért vettek tőlük, hogy így szerezzenek DNS-mintát. Az ennek alapján indult vizsgálat eredményéről azonban nagy a csend.

„Petőfi nem volt egy hatalmas jellem, szerette a nőket, mint a nagy művészek általában, a kinti csontok vizsgálata alapján szifiliszben halt meg, de azért mégiscsak a szabadság szellemét elindította, az ő szerelmes versei vagy az Anyám tyúkja az egyszerű embereknek, így nekem is szólnak” – összegezte végül egy korábbi interjúban Morvai, hogy miért költött közel százmillió forintot egy több mint százéves legenda kétséges kimenetelű, ám annál több elképesztő fordulatban bővelkedő igazolási kísérletére.

---