Petrocellitől a pécsi vízműcsatáig

Nyolc éves volt, amikor a tévében ment egy sorozat, a főszereplő sem erős, sem nagydarab nem volt, mégis mindig győzött. Petrocellinek hívták, miatta határozta el, hogy az ügyvédi pályát választja. A rendszerváltás az egyetemen éri, az államvizsga után Holló András későbbi alkotmánybírósági elnök ajánl neki munkát. Egy vacsorameghívásnak köszönhetően lép kapcsolatba a vízi közművek szakterületével. Páva Zsolt Pécs mostani polgármestere őt kéri fel a vízi közmű átvilágítására, így lesz szereplője a városi közszolgáltató körüli csatározásoknak. Ez ügyben az egyik első, jelentős eredménynek tartja, hogy a bíróság kimondta: a város birtokba lépése bár szokatlan volt, de jogszerű.

Szabolcsban született, Kisvárdán, majd Mándokon élt, amely az ország egyik legszegényebb területe volt már akkor is. A helyiek leginkább almatermesztésből éltek, illetve Záhonyba jártak dolgozni. Dr. Szabó Iván apja körzeti orvosként dolgozott Mándokon, azaz értelmiséginek számított, édesanyja pedig kereskedőként tevékenykedett, az 1980-as évektől már „butikot” működtetett, ami annak idején még szentségtörésnek számított.

„Kilógtam a paraszt- és cigánygyerekek közül, de jól éreztem magam közöttük. Nem tudtam annyira jól focizni, verekedni, mint a többiek, ezért leginkább otthon olvasgattam és tévéztem. Nyolc éves korom körül ment „Az ügyvéd” című amerikai film a tévében, amelyből később tévésorozat is készült. A főszereplőt Petrocellinek hívták. Nem volt sem erős, sem nagydarab, nem kellett verekednie, mégis mindig ő győzött, miatta határoztam el, hogy én is ügyvéd akarok lenni” – emlékszik vissza dr. Szabó Iván, aki saját bevallása szerint már tízévesen eldöntötte, az ügyvédi pályát fogja választani.

Kisvárdán járt gimnáziumba, a szalagavatón még Marxot kellett idézniük, a pedagógusokat pedig tanár elvtársnak kellett szólítani, az ügyvédek viszont már akkor kilógtak ebből a közegből, a polgári társadalom utolsó szigeteit jelentették, hatalmas presztízsük volt. „Emlékszem, egyszer anyám uszodába vitt, és suttogva mondta, látod, ott az ügyvéd!” A gimnáziumban a magyart, a történelmet és a nyelvtant szerette, „a matekot viszont nem, mint minden rendes jogász”.

Előfelvételisként sorozták be 1988-ban, 1989-ben szerelt le. „Őrségben voltam, és teljesen szabálytalanul kisrádión hallgattam a berlini fal leomlásának közvetítését. Mielőtt Orbán Viktor elmondta volna beszédét a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén, mi a laktanyában a tömegoszlatást gyakoroltuk Nagykanizsán”. Bár arra készítették fel őket, hogy hamarosan mennek Pestre tömeget oszlatni, meglepetésre mégis inkább eltávra engedték a katonákat. Kedvéért egyébként akkoriban külön menetjegyet írt a MÁV, nem volt ugyanis 650 kilométernél hosszabb távra szóló jegy, márpedig Mándok és Nagykanizsa között „egy nap volt az út haza, és egy nap vissza, az eltávozás pedig három nap volt.”

A rendszerváltás már az egyetemen éri, „akkor a teljes joganyag lecserélődött, nem voltak könyveink, az alkotmányjog pedig egyszeriben felértékelődött, akkor kellett kitalálni, mi is az Országgyűlés, az Állami Számvevőszék vagy az Alkotmánybíróság. A későbbi alkotmánybírónak, Holló Andrásnak köszönhetően megszerette az alkotmányjogot. A nyári szünetekben Kisvárdán dolgozott egy ügyvédi irodában, „ami hatalmas dolog volt, hiszen akkor még nem volt nyitott a pálya, óriási presztízs volt bekerülni”. Az államvizsgán alkotmányjogból az Alkotmánybíróságról szóló tételt húzta, a vizsga annyira jól sikerült, hogy Holló András egyből munkát ajánlott neki. Ahhoz, hogy Pestre kerülhessen, a szülőknek komoly anyagi áldozatot kellett hozniuk.

1994 és 1995 között az AB titkárságán dolgozott indítványelemzőként, „fantasztikusan jó iskola volt” – emlékezik, ott ismerkedett meg tulajdonképpen az államigazgatás szervezetével, „amely viszont már korántsem tetszett annyira”. Az AB-hez érkező indítványok kilencven százaléka alaptalan volt, de voltak olyanok is, ahol a felvetett panaszra pofonegyszerű volt a megoldás, például egy idős asszony sérelmezte, hogy nem kapja meg a segélyt. „Egy időben e beadványokat sorra megválaszolgattam, az említett néninek például azt tanácsoltam, hogy mely formanyomtatványokat nyújtson be a jegyzőhöz, „amiért óriási letolást kaptam, arra hivatkozva, hogy az Alkotmánybíróságnak nem az a dolga, hogy jogi tanácsokat osztogasson az embereknek. Erre úgy gondoltam, hogy akkor az én helyem nem itt van, nem tetszett ugyanis az, hogy egy elefántcsonttoronyban, a társadalomtól elidegenedve kell dolgozni”. Ezután ismét felébredt benne a régi vágy, hogy ügyvédként tevékenykedjen, de az akkor még Budapesten igencsak akadályokba ütközött. Egy barátjának volt egy ügyvéd ismerőse, Dr. Simon Sándor, ahová beajánlották, „így lett ő a principálisom, pedig akkoriban is luxus volt ügyvédjelöltet foglalkoztatni”.

Szerencséje nem hagyta el, egyik gyerekkori barátnője, aki akkoriban ment férjhez az egyik külföldi cég magyarországi vezérigazgatójához, meghívta vacsorázni magukhoz. A menedzser férj elmesélte, hogy van egy hónapok óta húzódó munkaügyi perük az egyik cégüknél, és nincs előremozdulás, pedig egy nagyon híres és drága magyar ügyvédi iroda képviseli őket. Elmesélte a tényállást, „mire azt mondtam, szerintem ez egy nagyon egyszerűen megítélhető kérdés, és javasoltam, mit kellene tenni”. A vezérigazgató, jó menedzser módjára, nem mondott semmit, de később kiderült, hogy másnap felkereste a nemzetközi ügyvédi irodát, és kérte, a dr. Szabó Iván által javasoltakat jelentsék be a tárgyaláson. A cég még azon a tárgyaláson megnyerte a pert, őt pedig jogi tanácsadói állással kínálták meg. „Akkor még nem volt ügyvédjelölti igazolványom, a principálisom irodája kapott megbízást a cégtől, így én ki tudtam termelni a foglalkoztatásom költségeit.”

Ügyvédjelölti időszakára úgy emlékezik, principálisa kiváló ember volt, bár ügyvédjelöltként szinte alig dolgozott vele együtt. „Ő nevelt engem, saját fiának tekintett.” Ha elmentek az ügyfelek, leültek beszélgetni, legkevésbé a jogról, inkább a szakmáról, „nem arról, hogy mi van az adott jogszabályban, hanem hogy miként kell egy ügyvédnek a hivatását gyakorolnia”. Simon Sándor igazi régi típusú ügyvéd volt, egy irodával, egy titkárnővel, és az akkoriban elmaradhatatlan üzenetrögzítővel. Az iroda polgári, büntető- és családügyeket egyaránt vitt, a szakma minden részére volt rálátás. A szakvizsga után elváltak útjaik, 1997-től 1999-ig egyéni ügyvédként dolgozott, majd megalapította ügyvédi irodáját.

„Amikor Pestre felkerültem, a Nagykörutat is térképen kellett megkeresnem”, édesanyja pedig aggódott, hogy a fővárosi zárt ügyvédi társadalomban hogyan fog boldogulni egy ismeretlen szabolcsi fiú. Saját bevallása szerint úgy, hogy nagyon nagy szerencséje volt, és még több akarata. Megmaradt a kapcsolata a külföldi céggel, így megtanulhatott egy még nagyon speciális jogágat a közmű üzemeltetést. Részt vehetett a nagy privatizációs szerződésekben, „a nevet mindig nagy nemzetközi ügyvédi irodának adták, de a tényleges aprómunkával engem bízták meg”. Ügyvédjelöltként – az akkor még nagyon ritka – szindikátusi szerződéseket olvashatott, és olyan nagy ügyvédi irodákkal lehetett kapcsolatban, mint a Baker and McKenzie vagy a Debevoise & Plimpton. „Arra is rájöttem, hogy e nemzetközi ügyvédi irodákkal hogyan lehet versenyben maradni.”

Az első fizetéséből a Complex CD-jogtárát vette meg, majd leselejtezett nyomtatót, számítógépet szerzett. Ez jó taktikának bizonyult, ügyvéddé avatását követően egy évvel előbb egy, majd két ügyvédjelöltet foglalkoztatott. A pályája ennek ellenére nem kezdődött könnyen, több fegyelmi eljárás is indult ellene, „ami leginkább a saját hülyeségemnek volt köszönhető, már nem fogta le a principálisom a kezemet, hogy ne írjak alá mindent”. Ahogy mondani szokás, a saját ügyféltől kell rettegni a leginkább, az ellenfelével már könnyen elboldogul az ember. Volt két olyan fegyelmi eljárás, ahol „abba a hibába estem, hogy megbíztam a saját ügyfelemben”. Az egyik átverte, mert hamisított okiratot mutatott be neki, amely alapján eljárt.

Másodfokon fel akarták menteni, de nem engedte, mondván, akkor sosem szabadul ettől az ügytől, végül pénzbüntetéssel megúszta, „de egy életre megjegyeztem a dolgot, a szokásosnál is jóval óvatosabb vagyok”.

Akadtak „celebügyei” is, egy alkalommal az ismert lantművész feljelentette a kamaránál azzal a váddal, hogy „a háttérben settenkedik”. Egy másik alkalommal a Big Brother valóságshow BB Évije kérte fel képviseletére egy szintén híres televíziós személyiség ellen. „A per olyan jól sikerült, hogy az összes »brotheres« hozzám akart járni, de ennek gyorsan véget vetettem, hát így nem lettem »sztárügyvéd«” – mondja.

A nagy privatizációk lezajlását követően elváltak útjai a külföldi cégtől, de megmaradt az a speciális tudás, amelyet közben magára szedett. Az önkormányzatoknak kezdett tanácsot adni víziközműügyekben, illetve szolgáltató cégektől kapott állandó megbízásokat. Két-három évvel ezelőtt pedig már a vízi közmű témakörében az öt legjelentősebb ügyvédi iroda között jegyezték irodáját.

A 2006-os választások után több önkormányzat is megbízta irodáját a vízi közművek átvilágításával. Mára elmondható, hogy a legnagyobb önkormányzati tulajdonú vízi közműveknél jól ismerik a nevét.” Előfordult, hogy az átvilágítás során mindent rendben találtunk, de volt, hogy elképesztő visszaélésekre bukkantunk, amiből aztán óriási botrány is lett.” Egy alkalommal egy önkormányzati képviselő azzal is vádolta, hogy oldalanként több százezer forintért dolgozott. Később az illető úgy nyilatkozott, hogy nem akarta elhinni, hogy egy pesti ügyvédi iroda ennyiért vállalt egy ilyen nagy munkát, ezért a számlán szereplő összeghez hozzátett magában még egy nullát. „A személyiségi jogi pert azért végigvittük, és megnyertük a képviselő úr ellen, a mihez tartás végett”. Az viszont tény, hogy ha valaki az egyre szűkülő gazdasági piacon életben akar maradni a multinacionális ügyvédi irodák ellen, akkor versenyképes árakat kell adnia – mondja.

Meglepő volt számára, hogy az önkormányzatok mennyire tájékozatlanok a gazdasági jogi kérdésekben, és a magánosítás során a privatizátorra hagyatkoztak, aki diktálta a feltételeket, a helyhatóságok ugyanis nem voltak felkészülve ilyen szerződések megkötésére. Az állatorvosi lónak minősülő esetekről és az általa szerzett tapasztalatokról tartott előadásokat Lakitelken polgármestereknek, többek között arról, hogyan ellenőrizzenek egy szindikátusi szerződést vagy a jogi képviselőket.

Ott kereste meg Páva Zsolt, aki akkor még csak önkormányzati képviselő volt. Pécs akkori vezetése privatizálni akarta a vízmű részvényeit, valamint felmerült, hogy a francia céggel 1995-ben kötött keretszerződéssel elégedetlen a város.

Pécsett a város és a Suez közötti tárgyalások, néhány nappal a 2009-as időközi polgármester-választás előtt dőlt el, hogy átvilágítják a vízművet. A dr. Szabó Iván irodája által készített átvilágítási jelentésből az derült ki, hogy a szerződés „nagyon nem éri meg” a városnak, inkább veszteséget hoz, mint nyereséget a külföldi befektető részvétele a cégben. Nagy szerencsének bizonyult, hogy Páva Zsolt polgármester maga is ügyvéd, „értette, mi a helyzet, hogy egy ilyen háborúban legfontosabb az erős hátország, én pedig már az elején felvázoltam neki, milyen támadásokra számíthat” – emelte ki dr. Szabó Iván. A Suezzel elindult volna egy tárgyalási folyamat a város számára előnytelen szerződés megváltoztatásáról, a cég azonban időhúzásra játszott. A város kártalanítani akarta a Suezt, amelytől békésen akart szerződésmegszüntetéssel elválni. A cég azonban ebben nem volt partner, volt, hogy el sem jött a megbeszélésre, a következő napon faxon közölve, hogy nem értek rá, mert fontosabb dolguk volt. Az önkormányzat felszólította a külföldi irányítás alatt álló szolgáltatót, hogy adják át a vízi közműveket, átadás-átvételi eljárással, de nem válaszoltak.

Az ügy fontos mozzanata, hogy a pécsi vízi közműben van egy folyamatirányító diszpécserközpont, amely Pécs tulajdonában maradt. Mivel az épületen belül helyezkedik el a diszpécserközpont, anélkül nem lehet birtokba venni, hogy ne menjenek be a székházba. A város tulajdonát képező vízi közművek birtoklása viszont csak e központon keresztül történhet, a dolog feletti hatalmat így lehet megoldani. Miután a korábbi szolgáltató nem volt hajlandó önként elhagyni a kvázi bérelt területet, ezért kora hajnalban odamentek az új szolgáltató vezérigazgatójával, hogy adják birtokba. „Bár voltak olyan rémhírek, hogy ez éjszaka, kommandósok bevetésével, erőszakkal történt, valójában semmi ilyesmi nem történt, ráadásul mindent kamerák rögzítettek. Csak ketten voltunk ott, direkt nem engedtük oda a biztonsági embereket, akiket vittünk magunkkal. Ők sem azért voltak ott, mert katonai akciót szerveztünk, hanem mert kötelesek voltunk gondoskodni a vízbázisok védelméről. Mindez pedig azért hajnali háromkor történt, mert a dolgozók hatra jöttek be, és nem akartuk, hogy a konfliktust előttük rendezzük, és az ivóvíz-szolgáltatás bármilyen formában veszélybe kerüljön. A másik biztonsági szolgálat levonult, mondván, e helyzetben tehetetlen, végül átadták a városnak a diszpécserközpontot.

Az igazi probléma akkor merült fel, amikor az ellenérdekű fél ráébredt arra, hogy birtokon kívülre kerülve sokkal rosszabb pozícióba került, felbiztatta az embereket, hogy próbáljanak meg erőszakkal bejutni. A város csak azt akarta birtokba venni, ami neki ténylegesen járt – hangsúlyozta dr. Szabó Iván.

Álláspontja szerint ez az eljárás sok mindenben precedensértékű lesz, és hosszú távra irányt mutat majd az iparágban a „vízi közmű” mint „dolog” és a közérdekű igénybevétel vonatkozásában. Szerinte a vita szempontjából nem egy klasszikus tulajdonjogi kérdésről van szó, lévén, hogy a birtokolt dolog egy közérdekű szolgáltatást biztosító tárgy. A rendszerváltást megelőzően a jog mindenben a társadalmi tulajdon és a közérdek elsődlegességét hangsúlyozta ki az egyik legalapvetőbb emberi jog, a tulajdonhoz való joggal szemben – vélekedik –, ugyanakkor mára a jogalkotás kissé átesett a ló túloldalára a köz érdekeivel szemben túlhangsúlyozza az egyéni vagy üzleti érdekeket. Vissza kell térni ahhoz az arany középúthoz, amely e két érdek között megtalálja az egyensúlyt. Elismeri, hogy a birtokbavétel során olyan vagyontárgyak is a birtokukba kerültek, amelyek nem a Város tulajdonát képezik, ám ezek ideiglenes használata közérdekű igénybevétel alapján indokolt volt. Kérdéses azonban, hogy születik-e az ügyben egyáltalán ítélet, hiszen a gazdasági racionalitás, és a tapasztalatok azt vindikálják, hogy a felek peren kívül egyezzenek meg.

Január közepén, hosszú idő után, az első érdemi bírósági tárgyalásra került sor Kaposváron – a Suez ugyanis korábban elfogultságot jelentett be a Baranya Megyei Bírósággal szemben, amelyet kizártak az eljárásból –, a pert egyébként a város indította birtokvédelem iránt, indítványukra a bíróság felfüggesztette az eljárásokat arra tekintettel, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamara Választottbírósága előtti per eldöntéséig ne folyjon a birtokper. Maga az, hogy a város – bár szokatlan módon, de – birtokba léphetett, nem vitatott. Az, hogy a mi üzemeltetési szerződésünk, szemben a Suez által is birtokolt cég üzemeltetési szerződésével érvényes-e, majd a választottbírósági döntésnek lesz a kérdése. Dr. Szabó Iván szerint az első eredményét, visszaigazolását annak, hogy helyesen cselekedtek, már megkapták.

Az iroda további tevékenységével kapcsolatban elmondta: profiljuk a vízi közmű közszolgáltatási szakterület lefedése mellett a hulladékgazdálkodással, a zöld energia és -szolgáltatásokkal bővülhet, illetve nagy lehetőséget látnak a geotermikus energiában is, utóbbi szakágak dr. Szabó Iván szerint nagy jövő előtt állnak.

Dr. Schmidt Gábor