Prométheusz sziklájától a kereszténység bölcsőjéig


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Sajnos az a tapasztalatom, hogy honfitársaink többsége elég konzervatív úti céljainak kiválasztása során, aminek az eredménye, hogy mi magyarok mindig csak a nyugati turisták hadoszlopai mögött fedezzük fel a legjobb helyeket. Talán nem is a vállalkozó kedv, hanem inkább a magyar nyelvű információ hiánya az ok. Nos, aki valami másra vágyik, mint a kommersz ajánlatok, a turisták százezrei által kitaposott ösvények, és valami egyedülállót akar látni, annak a legjobb szívvel ajánlhatom a körutazást a Kaukázusban. Ez az Ázsia és Európa…

Sajnos az a tapasztalatom, hogy honfitársaink többsége elég konzervatív úti céljainak kiválasztása során, aminek az eredménye, hogy mi magyarok mindig csak a nyugati turisták hadoszlopai mögött fedezzük fel a legjobb helyeket. Talán nem is a vállalkozó kedv, hanem inkább a magyar nyelvű információ hiánya az ok. Nos, aki valami másra vágyik, mint a kommersz ajánlatok, a turisták százezrei által kitaposott ösvények, és valami egyedülállót akar látni, annak a legjobb szívvel ajánlhatom a körutazást a Kaukázusban.

Ez az Ázsia és Európa között fekvő táj már a görög mitológiák világában is egy „isten háta mögötti hely volt”, ha emlékszünk, a haragvó Zeusz főisten itt láncolta sziklához Prométheuszt, amiért ellopta az emberek számára a tüzet. Természetesen nem véletlenül szerepelt a Kaukázus a görög hiedelemvilágban, ez volt ugyanis az ókori görög gyarmatbirodalom legtávolabbi pontja, amelynek máig tartó emlékei vannak a térségben, hogy mást ne mondjak, egy görögül beszélő kisebbség.

A kaukázusiak azt állítják, hogy nemcsak őket termékenyítette meg a görög kultúra, hanem tőlük is tanultak Hellász fiai. Például a bortermelés művészetét, amit aztán már saját szabadalomként adtak tovább Európában. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, a muzulmán Azerbajdzsánban elég nehéz igazán jó borhoz jutni, de a szőlő valóban kitűnő. Örményországban olyan különlegességeket lehet megkóstolni, mint a félédes cseresznye- vagy a gránátalmabor. (A gránátalma gyümölcse egyébként Örményország nemzeti szimbóluma.) Az európai ízlésnek leginkább megfelelő testes, aromás száraz vörösbort azonban Grúziában készítik, a Saperavi és Mukuzani fajták, amelyek Grúzia keleti, Kaketi nevű régiójából származnak, nem okoznak csalódást.

Grúziába már 500 euróért lehet találni repülőjegyet, prágai, kijevi vagy isztambuli átszállással. A grúz főváros, Tbiliszi megér egy rövid látogatást. A gyönyörű fekvésű település a Kura folyó két partján fekszik, ahol föld alatti törökös kénes vizű fürdők, perzsa hódítók által épített erőd, sziklafalak tövében rejtőzködő régi pravoszláv templomok, kaukázusi pecsenyék (saslik) illatával átitatott kis utcák hangulata keveredik egy jó adag már-már komikus posztszovjet atmoszférával. Képzeljünk el például egy hetvenes évekbeli Moszkvicsban ülő taxist, aki fuvarozás közben a kocsi korához illő szovjet tánczenét hallgat, orosz nyelven szidja Putyint a grúz vezetőkkel együtt és közben keresztet vet ha elhaladunk egy templom előtt.

A rendszerváltás után itt is beindult a vallási reneszánsz és a pravoszláv kereszténység nagyon fontos része a grúzok nemzeti identitásának. A régi patinás templomok mellett találunk új, monumentális építésűeket is, a vallási ünnepek alatt misére alig lehet beférni a város felkapottabb katedrálisaiba. A tbiliszi templomokban nemcsak idős emberek imádkoznak, hanem többnyire a fiatal nemzedék tagjai gyűlnek össze. Gyakran lehet látni azt is, ahogy nők és férfiak, fiatalok és öregek háromszor keresztet vetnek, amikor egy-egy templom mellett elhaladnak.

Az igazi látványosságot azonban a Kaukázus-hegység roppant ormai jelentik. Ez nem a Szlovák Paradicsom, de nem is az osztrák Alpok hetvenkedő csúcsokkal tarkított, de azért mégiscsak civilizált, falvakkal teli és láncos kapaszkodókkal ellátott erdős tájai. Ha az ember beteszi a lábát a Kaukázus völgyeibe, a torkában kezd el dobogni a szíve, és úgy érzi egy másik dimenzióba került. Az ötezer méteres csúcsok rendszerint felhőbe burkolóznak, és csak a türelmes szemlélődőnek villantják fel szépségüket néhány percre, röpke félórára. Ez valóban az örök hó birodalma, háromezer méter felett itt nyár közepén is megmarad a hó, nem is beszélve a roppant gleccserekről, amelyekből patakokban folyik a víz, de a globális felmelegedés ellenére is tartják magukat.

Én magam tavaly belevágtam a Kazbek 5043 méteres csúcsának (Grúzia és Oroszország határán) megmászásába, de ezt csak tapasztalt hegymászóknak ajánlom, mert négy napig tart, fizikailag elég megterhelő, igaz, van benne egynapi pihenő akklimatizálódás végett 3700 méteren. Kezdő túrázóknak elég a hegy alatti gleccser meglátogatása is 3 ezer méteren. Aki pedig csak szerényebb sétára vágyik, annak javaslom a Stepantsminda kisváros felett a Kazbeki csúcshoz vezető úton álló, 14. században épült Szentháromság monostor meglátogatását (2 óra gyaloglás oda-vissza), már ez is lélegzetelállító látvány.

Az igazi grúz meseország, Svaneti meghódításához azonban legalább egy hét szükséges hegymászó ambíciók nélkül is. Először az abház határhoz kell eljutni (nem kell aggódni, nem lőnek!), majd az Inguri-folyó völgyén felautózni a régió központjáig Mestia kisvárosig. Innen azonban még érdemes továbbmenni Ushguliba, amely Európa legmagasabban fekvő lakott települése (2200 m). A klímára jellemző, hogy augusztus közepén reggel hétkor csak fél óra előmelegítés (meleg víz öntözése a motorháztetőre) után tudtam beindítani a terepjárómat. Az itteni látvány teljesen egyedülálló: máig használatban lévő középkori lakótornyok sokasága bukkan elénk csokrokban az 5067 méteres Shkara csúcs tövében, az utcán pedig disznók, borjúk és pásztorkutyák hajkurásszák egymást kedélyesen.

Aki belefáradt a hegyekbe, annak melegen ajánlom a történelmi érdekességek felfedezését. Tbiliszitől csak egy óra autóútra, a Kaukázus lábánál fekszik Gori, Sztálin szülővárosa, ahol megtekinthető a generalisszimusz szülőháza és egy múzeum, amely áttekintést ad életéről. Joszif Visszarionovics kultusza már távolról sem olyan domináns, mint néhány évtizede, de azért Gori főterén áll még egy 10 méteres szobra, utca van elnevezve róla és az arcképével felcímkézett borok is kaphatók.

Ha már egyszer Goriban járunk, meg kell nézni a közeli sziklavárost (Uplistsikhe, ejtsd. Upliszcikhe), amelyet egykor 5 ezer ember lakott, addig, amíg Batu kán seregei pontot nem tettek a város 2 ezer éves történetére. A tatár pusztítás olyan mértékű volt a környéken, hogy a városnak a létezése is feledésbe merült évszázadokra, orosz régészek fedezték fel újra és ásták ki a porból a 19. század közepén.

Örményország, ahová buszon, vonattal, repülővel és még taxival is el lehet jutni Tbilisziből, tulajdonképpen egy nagy fennsík, amelyet magas hegyek, gyönyörű tavak és sivatagok tarkítanak. Itt van az 1900 tengerszint feletti magasságon, 940 négyzetkilométeren elterülő Sevan-tó, amely egy óra alatt elérhető Jerevánból. Déli irányba autózva a fővárosból vadregényes sziklák és félsivatagos tájak bukkannak elénk.

Erre található egy legendás zarándokhely: Khor Virap, amely az ókori örmény királyság fővárosának (Arthasat) helyén álló erőd és templom. Kevéssé ismert tény, hogy a kaukázusi Örmény Királyság már 301-ben, elsőként a történelemben, államvallássá tette a kereszténységet, évtizedekkel a Római Birodalom előtt, hiszen ott ez csak 380-ban következett be, amikor a római császár megszűnt pontifex maximus, azaz a pogány vallás első számú vezetője lenni. (III. Tiridatész uralkodó és udvarának áttérése egy évtizeddel előzte meg a Római Birodalomban vallási toleranciát hozó milánói ediktumot, és 36 évvel Nagy Konstantin megkeresztelkedését.) A legenda hőse, Felvilágosító Szent Gergely 287 körül tért vissza örmény hazájába, hogy a keresztény tanokat terjessze. Feladata nem ígérkezett túl könnyűnek, mert Tiridatész uralkodó éppen annak a Diocletianus római császárnak a kegyeiből lett király, aki az egyik legvérmesebb keresztényüldözőként vonult be a történelembe. A királyt nem is hatották meg elsőre a prédikátor szavai, bebörtönözte és kemény tizenhárom évet kellett lehúznia egy sötét veremben, amelyet most Khor-Virapban a turistáknak mutogatnak. Történt azonban, hogy a király súlyosan megbetegedett, és végső elkeseredésében magához hívatta Szent Gergelyt, aki a viperák cellatársaságából érkezve is keresztényi könyörületességet gyakorolt, és meggyógyította a királyt. Ennek hatására Tiridatész Saulusból Paulus lett, és országában rögtön hivatalos államvallássá tette a kereszténységet.

Khor-Virap további vonzereje, hogy innen nyílik a legpazarabb kilátás az örmény nép legszentebb hegyére, a Bibliában is emlegetett Ararát hegy duplacsúcsára, amely most Törökországban fekszik. Ha viszont a diplomáciai folyamatok a jelenlegi pozitív irányban maradnak, akkor esély nyílik a közeljövőben a török–örmény határ megnyitására, amely az elmúlt két évtizedben minden forgalom számára elzárt volt.

Jereván, az örmény főváros egyértelműen a leghangulatosabb hely az egész Kaukázusban. Nyüzsgő kávézók, éttermek erős arab és perzsa beütéssel, de saját benyomásom szerint ebben az erős konkurenciában is a belvárosi Kavkaz étterem nyújtja a legjobb ár-érték alapú szolgáltatást, nevéhez illően a régió összes finomságát kínálva az étlapon.

Jereván pazar főterén nyáron minden este kétórás koncertet tartanak, amely alatt a szökőkutak színes fényekkel megvilágított vízsugarai ütemre fröcskölnek szét a forró levegőben. Aki valaha megfordul itt, ki ne hagyja az örmény Nemzeti Galéria megtekintését, a kaukázusi táj megjelenítésének ennél lenyűgözőbb gyűjteményét valószínűleg sehol sem látni.

Jerevánból egyes utazási irodák szervezett utakat indítanak a mai napig rendezetlen státuszú Nagorno-Karabah vagy ahogy ők nevezik „Artsakh” területére. Az örmények számára ez olyan, mint nekünk Erdély, mindenkinek legalább egyszer el kell zarándokolnia életében és látnia az ősrégi templomokat. Az egyik legérdekesebb látványosság egy öregapó és öreganyó többméteres fejszobra Stepanakert város mellett, amely azt hivatott szimbolizálni, hogy az örmény nép teste ebben a földben gyökerezik.

Aki igazán szeret utazni, az innen továbbmegy Iránba, amelynek északi részein, egészen Tabriz városáig még számos örmény történelemhez és kultúrához kötődő látványosság van. A hölgyek azonban tudomásul kell, hogy vegyék a szigorú öltözködési előírásokat. Én több örmény családdal beszéltem, akik a Szovjetunió összeomlása után azért költöztek át Iránból az új független Örményországba, mert az asszonyok nem bírták tovább elviselni a fekete csador viseletét a rekkenő nyári melegben.

Azerbajdzsán és Örményország között hivatalosan ma is hadiállapot van, ezért ide vagy közvetlenül repülővel, vagy Tbiliszin keresztül tudunk eljutni, ahonnan legjobb vonatra pattanni, amely korrekt viteldíjért (kb. 10 ezer Ft/fő, csak oda) röpke 15 óra alatt (éjszakai járat) elvisz minket a Kaukázus olajvárosába: Bakuba. Ez a Kaszpi-tenger partján fekvő város az iszlám középkor idején egy Seherezádé meséibe illő gyöngyszem volt, amely kereskedelmi szempontból előnyös fekvéséből élt. Az olaj felfedezése a 19. század második felében az oroszoknak és a koncessziós ipari mágnásoknak hatalmas pénzt, az itt lakóknak azonban inkább környezetszennyezést és nyomorúságot hozott. Nem véletlen, hogy Baku a bolsevizmus egyik fellegvára volt az 1917-es októberi forradalom előtti és utáni időkben.

A fúrótornyok és az olajipar egyéb kevéssé impozáns objektumainak látványa ma is visszafogja Baku turistavonzerejét, de a város hatalmas léptekkel halad a pozitív irányba. Az autokrata Alijev-rezsim a gigantikus olajbevételekből igyekszik visszacsorgatni a népnek, a Grúziában és Örményországba megszokott koldusok látványa itt teljesen ismeretlen. Az utcákat rendkívül pedáns tisztaságban tartják, gyönyörű tereket építenek és az éttermeken is látszódik az igényesség. A szovjet elnyomás időszaka után óvatosan ugyan, de újjáéledt az iszlám vallás kultúrája. Aki szereti a mecseteket, az Bakuban és környékén láthat néhány elkápráztató szépségű renovált vagy teljesen újonnan építettet, nem kell félni a belépéstől, a helyiek nagyon barátságosak.

Magyarként bemutatkozni a Kaukázusban kitapintható szimpátiát vált ki, de ennek leggálánsabb jelét Bakuban tapasztaltuk meg. Egy futónak tűnő ismerkedés Budapest említése után két napig tartó vendéglátásba torkollott, amikor is házigazdánk az összes ’80-as évekbeli kedves emlékét felelevenítette Magyarországról, a saslik falatozása és a helyi sör kortyolgatása közben.

Egy vidéki város múzeumában az idegenvezető elmondta nekem, hogy az azeriek török testvéreik távoli unokatestvéreinek tekintik a magyarokat és miután megtudta, hogy az „alma” szón azeriül és a mi nyelvünkön is ugyanazt a gyümölcsöt értjük, a rokonság elméletére megdönthetetlen bizonyítékot is talált. Sheki városa azért is emlékezetes marad, mert egy karavánszerájszerű szálláshelyünk volt, amelynek teaházában esténként keleti kényelemben vedeltük a szamovárban főzött teát, ananászból és görögdinnyéből készített lekvárt ettünk hozzá és fújtuk a füstöt a vízipipából. Az alkohol nélküli szórakozásnak ez a formája az újdonság erejével hatott ránk és egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor magyar középosztálybeli jövedelemből úrnak éreztük magunkat külföldön.

Márkusz László


Kapcsolódó cikkek

2024. július 19.

A Balaton hullámain

A magyar tenger népszerűbb, mint valaha. A menetrend szerinti járatok és a programhajók változatos élményt kínálnak, a tóparti településeket pedig vonattal akár éjszaka is elérhetjük.