Rejtélyek és álmok vidéke: Málta

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A lovagrend és szeretetszolgálat kétségtelenül rendkívüli intézmények, de hogy az átlag magyar fejében csupán eme kettő szerepel a Málta fájl alatt, az több mint veszteség. Az említett átlag magyar ugyanis kicsit nem figyel, és órákon át tartó, remek ebédekről, az égbolt és a Földközi-tenger hihetetlen kékjéről, valamint a helyiek múlhatatlan kedvességéről marad le – mondhatjuk úgy is, hogy a rendkívüli alkalmon túl életszemléletet is mulaszt.

Antohny Burgess, a Gépnarancs írója két egész éven át volt szigetlakó – egészen pontosan 1969 és 71 között – és ha figyelembe vesszük, hogy a nevezett angol úr annyi egyéb mellett a szakácsmesterség és a lingvisztika tudományának gyakorlásában is jeleskedett, tán nem meglepő, miért pont Máltára esett a választása. Egyfelől ugye a helyi konyha kitűnő, másrészről viszont a máltai nyelv olyasfajta puzzle, amibe a kedvesen ittas szakmunkástanulók szalagfűrésszel hegesztették a perforált részeket. Nedves nyelvészálom: ha a lingvistáknak lenne Playboyuk, Málta lenne Miss Június. Minden évben.

És ez nem vicc.

Az Air Malta a Liszt Ferenc Ferihegy 2-ről csekkol, és olyan árakkal dolgozik, amiből az ember manapság Balatonakarattyát alig ússza meg. A gép kényelmes, fapadosnak semmiképp sem nevezhető: uramisten, kinyílt a csomagtér aljában valami, az ember ösztönösen a pániksárga oxigénmaszkok támadását delirizálja – fel sem szálltunk, már zuhanunk. Ja, nem, ez csak egy kis képernyős helpdesk, ami a magasságról, a megtett kilométerekről, és az érkezésünk várható időpontjáról tudósít. Málta Budapesttől körülbelül két óra. Balatonakarattya–Budapest = 4,5, bár a sínek nyilván zavarják a MÁV-ot a nekirugaszkodásban.

Egy fapadosra szokott turistának minden vicc új.

Máltára megérkezni valami különös dimenzióugrással határos: az ember egy másik világ helyett kultúrába hoppanál. Minden ismerős, de mégis más az íze: nem hiába hangoztatta II. János Pál pápa, mikor 1991-ben először látogatott a mélyen katolikus Máltára, hogy a sziget híd lehetne Európa és Afrika, a mohamedán és a keresztény vallás között.

Málta első lakói Szicília felől evickéltek át a tengeren körülbelül Kr. e. 5000-ben, s a sikeres berendezkedés során, vagyis úgy 3500 körül hatalmas megalitikus szentélyeket és templomokat emeltek. Ezek többsége ma is látható, látogatható, sőt, látogatandó: a máltai szigetcsoport, azaz Málta, Gozo, és Commino közül Gozo a Stonehenge-nél is régebbi Ggantija templomegyüttessel büszkélkedhet például. Csakhogy Ggantija (és vele együtt Tarxien, Hagar, Qim, Mnajdra) rejtélyes építői Kr.e. 2500 körül nyomtalanul eltűntek. Valaki azonban megmaradt a portán – hogy ki lehetett, sejtésünk sincs –, ugyanis 1800 évvel később a bepolcolni vágyó föníciaiak sem lakatlanul leltek az egyébként mészkő, zöld homokkő, kék agyag csodálatos poljotjából összegyúrt földrészre. Kr. u. 60-ig volt némi kalamajka Karthágóval, parádéztak kicsit a punok, majd jó időre a rómaiak vették át a főbérlői posztot – ebben az évben viszont megesett az a hajótörés, ami Málta lényegét a mai napig meghatározza. Szent Pál jártasságairól a Biblia vajmi keveset ír: hogy a ladikot miféle befolyásoltság alatt sikerült egy egész szigetbe belekormányozni, fedje balladai homály. Tény azonban, hogy szentünk több mint három hónapot töltött itt, nevét pedig a sziget észak-nyugati részén lévő öblön túl egy helyi legenda is megőrizte. A Biblia arról tudósít, hogy Szent Pált érkezése után nem sokkal kígyó marta meg, ő azonban a kiszenvedés helyett inkább egy hányaveti mozdulattal a tűzbe rázta az ekkor már bizonyosan vadul meakulpázó csúszómászót.

A máltai azonban hozzátevős nép, így a maga ízére módosította a szöveget. A szájhagyomány szerint az ominózus esetet követően egy darab mérgeskígyó nem sok, annyi sem maradt meg e helyütt – a disszidáltak leszármazottai közül kettő az egyik Indiana Jones-filmben volt kaszkadőr.

A többiekről nem tudunk.

A mediterrán közegben Rejtő Jenő mély megelégedéssel Poe-t fordít

Málta fentről, vagyis annak, ki gépen száll fölébe, csupa azúr zárójelbe tett, a mészkő-fehérre fűzöld tintával latinul rápattintott arabus jambusrím, parányi, de mesés kiegészítő valami kéken, ami feltétlenül nőnemű.

Egyszerűbben szólva szép. Nagyon szép. Máltán májusban meleg van, nyáron forróság: köszönhető ez a markánsan mediterrán éghajlatnak, ami esős, de enyhe telekkel, valamint tüzes nyarakkal kecsegteti a turistát. A folyamatosan érkező, kellemesen enyhe északnyugati szelek afféle természetes légkondicionálóként funkcionálnak, kivéve, ha a légáramlatok a parázsló és rendkívül párás cúgot nem a Szahara felől hozzák.

A legpompásabb nyaralóidő ez. Havat még tán sosem láttak errefelé. Amikor a gépről lekászálódom, egyből az jut az eszembe, hogy élelmes vállalkozók miért nem álltak rá a hóbizniszre: hatalmas konténernyi jófajta, a Kékes búbján siroki csipkében citerázó, pajzán nótákra sem rest asszonyok által a világba szórt hungarikumot vizionálok. Jégcsempész bandákat, akik gyomorba operált hűtőládákban próbálják elsíbolni a cuccost az éber és komolyan tűzerővel rendelkező vámosok mellett. Szakadt ladikokon az éj leple alatt az országba besurranó hóemberek légióit.

Túl sokat álltam sapka nélkül a napon, becsoszogok a csomagokért. Kifelé menet megjelenik a sofőrünk, aki leginkább egy kényszernyugdíjjal szélnek eresztett partizánra hajaz a gyerekmatinéból, de csak úgy, mint ha Walt Disney rajzolta volna Rejtő Jenő azóta elveszett Edgar Allen Poe-fordításai alapján. Kérdez valamit, látom a kérdőjelet, csak azt kell mondjam, ilyen tájnyelv nincs, és nem is volt. Hülyén pislogok, Anthony Burgess szelleme ellenben kikerekedett pupillákkal bólogat, hogy de biza, kedves drúgjaim. Ronda angol gazember, mondanám, ehelyett megpróbálom artikuláltan elmagyarázni, bénán csücsörítve, hogy hee-ló, mire a sofőr a mondat felénél minden sallang és fölösleges kanyar nélkül angolra vált. Ja, hogy itt mind perfektek. A nyelv para kipipálva.

És kifelé menet, észre sem veszem, de Málta szépen magába fal. Nincs erőm tiltakozni. Nem is nagyon akarok.

Az arabok hazazavarnak mindenkit, de nem bírnak a normannokkal

Miután Szent Pál kikígyózta magát, a népek sparheltjén egyébként is zubogó máltai kultúrlábos alatt feljebb tekerték a lángot: 455-ben a vandálok bokszolták be Róma orrát, majd mikor a Keletrómai Birodalom visszavágott, az arabok átmentek csőszbe, és kicsi kivárás után – mondván: záróra – szétkergettek mindenkit a játszótérről. Ők hozták létre Medina városát, és fektették le az alapjait annak a máltai nyelvnek, amit manapság ismerünk. 1090-ben a normannok sem voltak restek lerohanni a szigetet, és végül ebből az arab ízekkel erősen fűszerezett lingualevesből lett az a kőkeményen keresztény, mégis hihetetlenül egyedi és bájosan kivételes népcsoport, akit úgy nevezünk, a máltai.

Málta Pál (a.k.a „a Szent”) bűvésztrükkje óta a végletekig vallásos. A monokini például tilos a strandon, nudizmus, mint olyan, nincs is. Tán már a normannok idejében sem volt, bár manapság senkit sem égetnek meg, ha gatyát cserél a fövenyen. De mondom, ne tegyék!

Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk, mikor sétál szembe egy valódi kékvérű: Máltán majd’ minden bokorban akad egy. Az 1100-as években a „kutyabőr-térképre felrajzolt” máltai nemesség él és létezik, 32 címet manapság is használnak, melyről a saját szemével is meggyőződhet az érdeklődő. A Casa Rocca Piccola Valletta egyik legérdekesebb múzeuma, legfőképp azért, mert nem is az. Az apró palotát több mint 400 éve építették, s látogatói bepillanthatnak a régi máltai nemesi élet hétköznapjaiba és kultúrájába. Ráadásul tehetik mindezt egy hús-vér márki segítségével, aki a családjával együtt a mai napig ebben az emlékekkel dugig tömött palotácskában él.

1530. október 30-án aztán újabb mérföldkövet vert le a helyi mészkőtalajba a történelem: az Oszmán birodalom által 1522-ben Rodoszról kitaszított Jeruzsálemi Szent János Lovagrend magától V. Károly német-római császártól kapta meg Máltát, ezzel párhuzamosan pedig a török támadások is elkezdődtek. 1565-re datálódik Málta legendás, nagy ostroma, melynek során a Máltai Lovagrend hónapokon át tartotta állásait a több tízszeres török túlerővel szemben. Horror volt ez a javából, melynek során a halott máltai lovagok megcsonkított tetemeit keresztre feszítve vetették a még életben lévő társaik elé a tengerbe, válaszul pedig a lovagok a török foglyokat lefejeztették, s a koponyákat a katapultokból kilőve mondtak istenhozzádot az ellenségnek.

A török a végtelen kaszabolást követően vérben tocsogva vonult el a vesztes csata helyszínéről – Máltán valahogy ekképp zajlott le az Egri Csillagok háborúja.

II. János Pál a teherhajón

Mint mondtam: Máltán minden ismerős, de semmi sem az. Az ember kislattyog a repülőtérről, a nap körbenyalja, mintát vesz, majd ránk bólint, mi meg közben elmerülünk a látképben, ami először nem több, mint érdekes, lapos tetejű házak összessége. Ennyi erővel mehetnénk persze nyaralni a Gazdagréti lakótelepre is, csakhogy a.) a lapos tető a panelprogram helyett az esővíz miatt lett kötelező és kényszerű hagyomány Máltán: a legnagyobb gondot errefelé az ivóvíz megszerzése jelenti. Az évi csapadékmennyiség 500 mm körül csepeg, csorog, és hull – vagyis inkább nem teszi. Így a helyiek a zuhé gyűjtésére minden alkalmat kénytelenek megragadni – lásd tehát: lapos tető. Aztán b.) rájövünk, hogy mi nem stimmel, pontosabban klappol túlságosan is: a színek. Málta színei élénkek, élők, a kép frissen exponált és üde. A sárga homoksárga: mint az emlék; a zöld méregfű-zöld: akárcsak a rejtély. Málta mindkettővel töméntelenül szolgál – már értem itt a rejtélyt és az emléket, csak a büdös nagy költészetben elveszik a lényeg. Ámbátor Máltán elveszni is jó. II. János Pál hidas hasonlata is akkor válik teljesen érthetővé, ha a szigetbe beleszagolunk: ilyenfajta édes keveredést megtapasztalni nem nagyon lehet semerre másutt a világon. A kettősség ott zizeg mindenben: a sziget apró, kilenckerületnyi Budapest, pontosan 316km², a városok gyakorlatilag egymásba nőttek, azaz egy településen mindjárt többet is kapunk (olyan zamatos nevekkel, mint például Birkirkara, Swieqi, Ta’ Xbiex, vagy Tarxien.) Az első percekben nyilvánvaló, hogy Máltán dívik a rend, ám közben a kutya sem dühöng azon, hogy a szigetet épp áttúrták holmi strukturális fejlesztések miatt. Az ódon, szigorú erődrendszerek és a Baraka kert buja zöldje fölé úgy magasodnak gigantikus, földöntúli darumasinák, mintha H. G. Wellst kérték volna fel kivitelezőnek. A vegyesbolt mellett, az olasz módra elkerített üvegvitrinből valamelyik szent szobra sert áld. Útközben egy rozsdás teherhajó takarja el a csodálatos látképet: hatalmas, vén, kiélt fémkaszni, kalóztanya minimum, vagy jó kedélyű embercsempészek búvóhelye. A név kicsit le van marva, de azért öblös, fehér betűkkel virít: Karol Wojtyla, így hívják.

Ugye, értik, mit akarok mondani?

Azt mondták, ni

A lovagok a török elűzése után végleg itt telepedtek, és ekkor fogtak hozzá az új főváros, Valletta megépítéséhez is. A nagymesterek a város védelmére erődök sorozatát építették a két nagy öböl partjain: ezek a Floriana (1634–1721), a Ricasoli erőd (Kalkara, 1670-től), Cospicua (1675-től), a Manoel erőd (1726-tól) és a Tigné erőd. A tökéletes védelmi rendszer kialakítása közben jutott idő némi kultúrára is: 1732-ben megnyílt a szigetek első kőszínháza. A rossz nyelvek szerint a színházépítés azért vált sürgető problémává, mert nagyban elősegítette a lovagok szerzetesi fogadalmainak betartását is (a Máltai Lovagrend négy legfőbb erényét: az igazságosságot, a türelmet, a kitartást, és a mértékletességet hivatott jelképezni a mindenki által jól ismert máltai kereszt négy csúcsa). Férfiemberekről lévén szó az adott szót ugyanis nem mindig követte tett – vagy, ha úgy nézzük, esetenként többször is.

1798-ban Napoleon seregei rohanták le a szigeteket, ám Bonaparte hiába ért partot, s a lovagokat hiába űzte el: a katonái addig fosztogatták a helyieket, még lázadás nem ütötte fel a fejét. Végül az angolok segítségével sikerült elcsapni a hívatlan vendéget, s az angolok az 1814-es párizsi béketárgyalások sikeres abszolválása után – mely tárgyalásokra Máltát el sem hívták – úgy döntöttek, maradnak még egy ideig. Málta ettől kezdve a Brit Korona ékeként szolgált: ez lett aztán Máltának az a bizonyos 150 év. Itt ellenben nincsen szoborpark, sőt, mint azt büszkén állítják, a helyiek szívében mindig lesz egy kicsi zug a „megszálló” angolok számára. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint Viktória királynő emlékműve, amely a mai napig sértetlenül trónol a Nagymesterek Palotája mellett, közvetlenül a könyvtár előtti téren.

A második világháború során Máltát kiemelt figyelemmel kezelte a Luftwaffe – a németek az angol kikötőket célozták, s egyúttal porig bombázták a szigetet. A helyiek bátorságukért megkapták a György-keresztet, amely azóta is az ország zászlaján látható. Az angolok végül 1964-ben tértek haza. Málta ugyanettől az évtől már a Nemzetközösség és az ENSZ, 2004. május 1. óta pedig az Európai Unió tagja.

2008. január 1-jén megszűnt a máltai líra, és bevezették az eurót.

Wicc Laskri

San Gilian városába úgy suhanunk át, hogy észre sem vesszük: a város önmaga körül pörög, még a csendnek is mozgásenergiája van. A pihenésnek nemkülönben: aki Máltára érkezik, rengeteg remek szálláslehetőséggel számolhat. A csendesebb mélázásra sóvárgók például olcsón megszállhatnak a Palazzo San Pawlban, ami valamiféle átmenet egy kitűnő hostel és a bérlakás között. A páratlan hangulatú „palotácska” a megfizethetetlenül otthonos környezeten túl a tetőről nyíló, egyedülálló kilátással is az idelátogatók figyelmére érdemes.

Ellenben persze, hogy a Hilton a király Máltán is: az ötcsillagos szálloda nevéhez méltó szolgáltatásokkal várja egész évben a vendégeit. Az épület óriási, a hatalmas terek kialakításában és berendezéseiben ízlésesen búvik meg a máltai miliő. A Hilton vezetősége láthatóan nem hisz az egyhangúságban: az épület 410 szobáját úgy alakították ki, hogy mindenki megtalálja a hozzá leginkább passzoló „árnyalatot”, amikor a szállását kiválasztja. A szobák legtöbbje gyönyörű panorámával büszkélkedhet, és a legkényesebb vendég igényeit is maximálisan kielégítik. A Hilton természetesen elsőrangú konyhákkal büszkélkedhet: az olasz és tradicionálisan helyi éttermei mellett e helyütt található a Blue Elephant, mely nem csupán a sziget, de talán Európa legfinomabb thai ételeivel bűvöli el a kulináris élvezeteket hajszoló gourmand-okat. A wellness-szolgáltatások száma végtelen, a sportolási lehetőségek adottak, legyen szó squash-ról, spinningről, vagy aerobikról.

Van egy kifejezés, melyet a Lovagrend egyik Nagymesterétől kölcsönzött a máltai köznyelv: ez a Wicc Laskri, mely magyarul tán úgy adható vissza, miszerint „savanyú pofa”. A történet szerint Lascaris nagymester megelégelte a szigetlakók karneváli dorbézolását, és betiltotta a mulatságot – az istenadta nép ilyesféleképpen rebeg azóta is hálát. Egy biztos: aki a Malta Hiltont választja szállásául, az itt töltött idő alatt nem fogja megtapasztalni Lascaris nagymester bánatát.

Paceville-ben zajlik az élet, ám Szent Jeromos a maffiától megérkezik

Mit mondtunk? Máltán elveszni jó igazán. A történelem (mely efelé minden, csak nem száraz) az összes sarkon, kapualjban és beugróban a turistának ugrik, azt suttogja a fülébe, hogy tajba wara nofsinhar, majd elrohan: így rejtélyből is akad rengeteg.

A városnézést talán a Szent Péter és Szent Pál nevét viselő bástyák tetején elterülő felső Barrakka Kert kertből érdemes indítani: innen nyílik a legszebb kilátás a Nagy Kikötőre. Miután kényelmesen megkávéztunk az egyik standnál, folytassuk utunkat az 1573 és 1577 között épült St. John’s co-cathedral, azaz a Szent János-társkatedrális felé, mely a lovagrend legfőbb temploma volt. A katedrális kívülről jellegtelennek tűnhet, azonban a belső tér színes márványsírokkal, freskókkal és számos értékes kápolnával gazdagon díszített. Sehol ennyi koponya és halálmotívum nem keveredett még el a ragyogó, angyali szentséggel a pompapalettán – egyszerre ijesztő és fenséges a környezet. S talán a legfontosabb: az Oratoriumban látható Caravaggio híres alkotása, a Szent János lefejezése, mely az egyetlen festmény, melyet alá is írt a mester.

Miután a vallettai futballszurkolók karneváli forgatagán átverekedtük magunk (idén is bajnokságot nyertek), vágjunk neki a Nagymesterek Palotájának, mely talán a városból való legnagyobb turisztikai harapás. A hatalmas és csodás épület ma a máltai köztársasági elnök irodáinak és a parlamentnek ad otthont. Két belső udvara van – ám a palota legfőbb érdekességei az emeleti termek, ezek közül is a trónterem, melynek falán ott őrködnek Málta összes kormányzói, napjainkig bezárólag. A trónteremben Mattia Perez D’Aleccio freskója a törökök feletti győzelmet hozó Nagy Csata dicsőségét mutatja be. Ebben a teremben ülésezett egyébként a máltai parlament is, egészen addig, míg egy vita során az egyik hevültebb képviselő egy töltőtollat nem vágott ellenzéki kollégájához. A toll azonban a gobelint találta el, s bár annak komolyabb baja nem esett, a tisztelt házat köszönettel, de kiebrudalták.

Egyébiránt II. Endre királyunk is szerepel az egyik festményen, de nem árulom el, merre.

A híres máltai buszokat ugyan tavaly már kivonták a forgalomból, de aki szerencsés, egy-egy hop on-hop off túrán még találkozhat velük – ha nem erre vágyna a nyájas utazó, ugorjon be egy gyors löncsre „Nenuhoz, a művészi pékhez” (Nenu, the artisan baker, Domenic 123). Az ebéd persze vallettai szinten gyors: brutális adagok, méteres máltai pizzák, púpos tányér levesek űzik a határokon túlra az éhhalált. Szent Pál hajótörése előtt stílszerűen kóstoljunk máltai hallét, azaz aljottát! A neves eseményhez címzett templomban látható egy darab abból az oszlopból, amin az apostolt lefejezték, illetve itt őrzik a szent csuklócsontjának relikviáját is – az ilyesmit nem szabad csak úgy éhgyomorra venni.

Gozó szigetének bejárásához egy külön nap sem elég: a húszperces komputat követően csobbanjunk egy hirtelen hasassal Ramla Bayen, a térség talán legpazarabb strandján, majd járjuk be Ggantiját, és agyaljunk el a misztikus romok felett. Lessük meg a Qbajjar sólepárlókat, bámuljunk ki Dwejrában a Kék Ablakon, ezen a lenyűgöző méretű, természet alkotta szikla boltíven, illetve fedezzük fel a Belső tavat, és a Gomba sziklát.

Vesszünk el kicsit Victoriában, melyet sokan Rabatként emlegetnek: ki ne hagyjuk a Szent George-bazilikát (melyet egy földrengést követően 1693-ban építették újra), és másszuk meg a Citadellát is. Érjük el a Máltára tartó utolsó kompot – úszva bajosabb az átkelés. S éjszaka hagyjuk, hadd szippantson be minket Paceville forgataga: ez a mulatságok utcája, és a nevével ellentétben minden, csak nem békés. Kópéságos inkább, csurig telve a legkülönfélébb élvezetekkel, melyeket másnap, akadozó nyelvvel ugyan, de a mise után mindjárt meg is gyónhatunk.

Mezze közben degeszre

Az embernek az életszakaszokon túl korszakai vannak – amikor úgy rajong, tudják, mint egy bakfis a Beatlesért. Jómagam ebben épp ott tartok, hogy köröttem általában akad valami Váncsa. Napja válogatja, hogy miféle – hol egész kötetnyi Váncsám van, hol egy recept, zakózsebbe varrva, néha a mester által megjavasolt készétel a gyomorban.

Váncsa István Máltán énnekem a mezze volt. A jeles autor Lakoma című, immáron második konyhai kiskátéjában a mezze dicséretes tradíciója bőven kifejtésre kerül, a lényeg azonban ez: miképp kerüljük el a dőzshalált az előétel(ek)től a feketekávéig tartó két-három óra alatt úgy, hogy közben 10-12 fogással a gyomrunkon át a szívünkig rágták el maguk a szakácsok.

A máltai, ha férfi, átlag 76 évet él, a nők 82-ig meg sem állnak. Az étel- és az életszeretet a szigeteken jó szomszédok – Máltán az eledelért rajongani illik. Egy átlag menüsort babrémmel indítanak, melynek neve bigilla, hozzá keksznyi vékony, ropogósra sült kenyérféle dukál. (Az igazi máltai kenyér egész fejezetet érdemelne: kívül ropog, belül puha, s akkora lukak laknak benne, hogy abban egy hazai pék irigységtől veres feje simán elveszik.) A bigillához hasonló kencékből érkezik még vagy három, közben néma csend, dolgozni csak az örlőfog vágy, kivéve, ha a szakács kifárad hozzánk a lábasok mögül, és a hogylétünk után érdeklődik. Victor, a Ta’ Victor étterem tulajdonosa nem rest: magyaráz, irányít és utat mutat a menü cuppogós útvesztőjében, mi pedig azért nem lelkendezünk csupán, mert alig győzünk nyelni.

A „Ta” előtag különben birtokos jelzőként funkcionál, vagyis a figyelmet arra hívja fel, hogy ez az étterem a Victoré. A máltai nemzet egyéb mindeneken túl még büszke is, ha nem mondtam volna.

Victor étterme Marsaxlok főterén lelhető fel. A halászfalu risztorantéja olyan tradicionális máltai kajákkal kényezteti vendégeit, mint például a Fenek bil-gbeiniet u z-zalzett-Malti, ami a legkitűnőbb nyúlpecsenye mind közül, amit valaha ettem. Vagy ott van főételnek a Haruf-il Forn, ami a bárányt jelöli (de még hogy.) Az előételek között általában előkelő helyen szerepel a hobz biz zejt, vagyis az olivás-tonhalas kenyér, illetve a paradicsom – kenyér – kapribogyó – kecskesajt kombó. A kecskesajt szintén külön kisregény, ősi hagyomány a szigeteken, így, vagy tán legfőképp Gozón is, ahol Rikardu éttermében (lásd: „Ta’”) a legfrissebb, aznap elkészült gbejnát is megkóstolhatjuk. Rikardu farmján évtizedek óta fejik, fölözik, pihentetik, szárítják a szélben, majd adják el a szeplőtlen sajtot, melyet különböző ízesítéssel (durvára tört bors, szárított paradicsom, hagyma, mindezt olívaolajjal feltöltve) is a piacra dobnak. Rikardu éttermében ebből a sajtból készül a „máltai derelye”, azaz a ravioli is, melyet friss paradicsomszósszal öntenek nyakon, hogy mire nyolcadik fogásként elénk kerül, a legyőzöttek lemondó vicsorával faljuk be az egész tálat egy szuszra.

A mezze a Váncsa István-i has körül felvett spirális pályán sem almás olvasmány, átélni azonban akkora élmény, melyet egy életre megjegyez a Máltára látogató. Például a Maltses Bragioli, egy pohár Cisk, és a Torta tal-Lampuki közé ékelve, a napba fordított arccal tudtam meg, hogy van egy, a máltai nyelvvel közös szavunk, ami pedig a papucs.

Ennek ott, akkor, és pont annyira zsírosan kellett elhangoznia.

Adamik Zsolt

---