„Soha nem frakcióztam az előmenetelemért”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Itt függ a haza bölcse, alatta ül Budapest bölcse” – mondja mosolyogva dr. Balogh Béla ügyvéd, akit 65. születésnapjára a fővárosi kamara egy Deák Ferenc-portréval ajándékozott meg. Találóan: a 77 évesen is aktív, bizalmat árasztó jogász 55 éve lépett a pályára, sokat tapasztalt tehát. Még csak öt éve ügyvéd, amikor 1965-ben megkezdi kamarai munkáját, azonnal a fegyelmi bizottság tagjaként. Rá öt évre, alig 36 évesen a Budapesti Ügyvédi Kamara legfiatalabb elnökségi tagja, ma ugyanott ő a legidősebb. Pályafutása során olyanokat oktatott a szakma fortélyaira, mint Balsai István volt igazságügyi miniszter vagy Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke. Szerinte az ügyvédség további felhígulásához vezet a kényszerűen „bevándorló” bírák és ügyészek 62 évben meghúzott alkotmányos nyugdíjkorhatára. A rendszerváltás idején nyitott irodájában fiával 15 éve közösen dolgozik. Hivatása a hobbija, ezért irigyli azokat, akik festéssel, esetleg barkácsolással képesek kikapcsolódni. Ő viszont alig várja, hogy újra hétfő legyen, így nem csoda, ha „a feleségem olykor kifakad, szerinte meg fogom őrjíteni, ha egyszer végleg leteszem a lantot, s otthon maradok”.

Vélhetően kevés jogász van ma Magyarországon, aki ne ismerné a nevét, mely ott szerepel az ügyvédek 100-as toplistáján is. Ügyvédnemzedékek „nőttek fel” a keze alatt, hiszen nemcsak gyakorolta, jó érzékkel oktatta is a fiatalabb kollégáit. Ez a készség, s az ezzel járó empátia azt feltételezi, eleve ügyvédnek készült.

Elképzeléseim szerint csak a doktori cím lett volna ugyanaz, ki tudja miért ugyanis, de állatorvos szerettem volna lenni. Aztán mégis a Közgázra felvételiztem, csakhogy a matematika nem volt az erősségem, így nem vettek fel. Végül és alapvetően azonban a katonaságtól való félelmem vezérelte a pályaválasztásomat. Előfelvételis lettem, s mivel az érettségi után kivetettem a mandulámat, a hadsereget megúsztam egy hónap szolgálattal. Hogy, hogy nem, a honvédség nem vállalta az egészségügyi rizikót. Közben végül a jogi egyetem mellett döntöttem, ahová fel is vettek. Amikor végeztem, 1956 júniusában még nem töltöttem be a 22-t, s idegesen vártam, mikor hívnak be a maradék fél év leszolgálására. Ismét szerencsém volt, az évfolyamomon volt még egy Balogh Béla, aki többször megbukott. Végül őt vitték be helyettem. Nos, még azon a nyáron a Fővárosi Bírósághoz osztottak be fogalmazónak, de alig egy hónap után visszahívtak az egyetemre egy utolsó „eligazításra”. Akadt ugyanis némi káderproblémám, édesapám kisiparos volt. És hát ugye a népköztársaság bíróságán egy „ilyen osztályidegen alak” nem a legszerencsésebb választás. A meghallgatáson néhány tanár mellett ott ült a dékán és az egyetemi KISZ-titkár. Pusmogtak, aztán kiküldtek, majd amikor visszahívtak, csak annyit kérdeztek: Mondja elvtárs, nem akar inkább ügyvéd lenni? Örömmel – feleltem, így ’56. augusztus 1-jétől jelöltként be is jegyzett a budapesti kamara. Az akkori 33. számú Ügyvédi Munkaközösséghez kerültem. Ezt a fordulatot a mai napig szerencseként élem meg. Nagyon rendes kollégáim voltak, remek csapat dolgozott a József körúti irodában, a vezetője pedig, egy egykori kisgazda politikus, egy igazi úriember volt. Ő volt az első, akit az irodába lépve megláttam, ő vett a szárnyai alá. Ám ’58-ban a munkaközösség felét kizárták a kamarából az úgynevezett kiszűrések során, így rengeteg munka szakadt rám. Az ügyek széles skáláját ismerhettem meg, hamar önállóságra kényszerültem, öt–hat ügyvéd munkáját vittem egymagam. Büszke vagyok arra, hogy jó néhány ügyben komoly eredményeket tudtam elérni. Ügyvédnek 1960-ban jegyeztek be, annak ellenére zökkenőmentes aktus volt ez, hogy ’56-ban azért nekem is volt egy kis „forradalmi kitérőm”. Mivel tősgyökeres csepeli vagyok, az ottani forradalmi nemzeti bizottmányosok unszolására elvállaltam a szervezet jogi munkáját. Ha tetszik, ez volt az én barikádharcom. De olyannyira nem számított, hogy 1965-ben a Budapesti Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságának tagjává választottak. Onnantól kezdve szinte második életemmé vált az érdekvédelmi munka, hol ilyen, hol olyan funkciókban, de mindig szívesen és komolyan részt vettem a szakmai-kamarai közéletben.

Ön két minőségében is szinte a legfiatalabb vezető lett, hogyan élte ezt meg?

A 33. munkaközösségben eltöltött tíz év ügyvédkedés után az iroda és a kamara is megtisztelt egy-egy vezető pozícióval. Tudni kell, hogy a ’60-as ’70-es években nagyon sok iroda működött lerobbant üzlethelyiségekben, ahol egyetlen légtérben egymásba értek az íróasztalok, ez nem igazán tette lehetővé a nyugodt munkát, emellett nehezítette az ügyvédi titoktartást is. Ilyen volt a miénk is, de még rosszabb körülmények voltak az Üllői úton lévő, a miénknél kisebb létszámmal dolgozó 15-ös számú munkaközösség helyiségében. A kamara döntése nyomán a két irodát összevonták, s a 33-as számon egy másik Üllői úti helyre költöztettek minket. Az egyesített irodának onnantól én lettem a vezetője egészen 1991-ig, amikor megalapítottam a saját praxisomat. Azt hiszem, akkoriban én voltam a legfiatalabb ügyvédiroda-vezető az egész fővárosban. És ugyanabban az évben, tehát 1970-ben első ízben beválasztottak a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökségébe is, s e tisztségemben azóta is élvezem a kollégák bizalmát. Ez utóbbi is kétszeres rekord: a legfiatalabb elnökségi tag lettem, ma pedig ugyanott a legöregebb vagyok. Ami a kérdést illeti, az irodavezetőségre és a kamarai funkciómra is büszke vagyok, hiszen ez az elvégzett munkám elismerése a szakmától, a kollégáktól. Ráadásul úgy, hogy ennek érdekében én soha nem frakcióztam, s nem lobbiztam sem magamért, sem más ellenében. Ez mindig is távol állt tőlem, s úgy látom, a fiam is ezt örökölte, vagy leste el otthonról. Kifejezetten tiltotta, hogy akár jogi egyetemi évei alatt, az államvizsgán vagy később a kamarában a legcsekélyebb módon eljárjak az érdekében. Büszkeséggel tölt el, hogy amit elért, azt kizárólag a szorgalmának és a tudásának köszönheti. Nem az én nevem alatt akart felkapaszkodni bárhová is. A kamarában is saját jogon lett fegyelmi bizottsági tag. Immár 15 éve dolgozunk együtt az irodámban, ahová még jelöltként lépett be 1992-ben. Nagyon jó kolléga és társ. Ahol többen dolgoznak, talán színesebb a szakmai eszmecsere és konzultáció, de azt hiszem, mi ketten jól kiegészítjük egymást, s hatékonyan tudjuk vinni az ügyeinket. Az iroda más gyakornokot nem foglalkoztatott, az oktatói munkám ugyanis évtizedekig a kamarára koncentrálódott. És még egy érv a szűk létszámra: az irodám mellett van a klubszoba, ahová ebéd után visszavonulhatok egy órára lepihenni. Ennyit már megengedhetek magamnak.

Említette, hogy kényszerűségből szinte mindent meg kellett csinálnia, ez később is így maradt, vagy idővel már lehetősége volt a szakosodásra?

Már beszéltünk arról a bizonyos 1958-as nagy szűrésről, azaz politikai tisztogatásról, amikor a 33-as munkaközösség tíz tagjából csupán négyen maradtunk. A kizártakat még a pályától is eltiltották, köztük azt a bizonyos volt kisgazda képviselőt. Szerencsére ő egy év múlva visszakerülhetett az irodához. Négy emberre maradt tehát tíz munkája, ezért kérdés sem volt, hogy elvállalok bármilyen ügyet, kezdve a birtokháborítástól a válópereken át a büntetőügyekig. Jó iskola volt, rengeteg munkával. Akkoriban autóm még nem volt, ezért sokszor egyetlen nap alatt busszal vagy vonattal voltam kénytelen bejárni fél Pest megyét és Budapestet: reggel tárgyalás Gödöllőn, majd délben a Markóban, délután pedig irány Ráckeve, szerződéskötésre. A ’60-as évek vége felé kezdődtek az első ingatlanügyeim, akkoriban tucatjával kezdtek megalakulni az első társasházak, sokat szerveztem meg ügyvédként Budapesten és a Balaton melletti településeken, bábáskodtam az alapító okiratok megszerkesztése felett. Fokozatosan a polgári ügyekre kezdtem szakosodni, a büntetőket idővel leépítettem.

Pedig manapság ott bukkannak fel a „sztárügyvédek”. Nem hiányzik a hírnév?

Higgye el, azok, akik neve ma rendre feltűnik a nagy ügyek mellett, alig fél tucat, amelyik tényleg ért is ahhoz, amit csinál. A többi nem más felszínes magamutogatásnál. Amúgy szakmai körökben engem mindenki ismer, s ez nekem bőven elég, a tévényilvánosságot nem vágyom. De emlékszem, annak idején nekem is volt néhány szép büntetőügyem, melyeket sikerült megoldanom. Ilyen volt, amikor 1964–65 körül egy makói férfit szatírsággal vádoltak. Jó tizenöt tanú is ellene vallott, sorolva felbukkanásának helyszíneit és az időpontokat. Nos, én beszereztem egy Makó-térképet, s ez alapján bebizonyítottam, hogy nem lehetett ugyanabban az időben az egyik helyen, majd nem sokkal később a város másik végén. A férfit végül felmentették. Ügyvédi alapvetés, hogy nem a bűnt, hanem a bűnöst védjük. De az a dolgunk, hogy mindezt a lehető legeredményesebben tegyük, s a legenyhébb ítéletet sikerüljön elérnünk, vagy mint a makói esetben: bizonyítsuk a vád hamisságát vagy alaptalanságát. Nekünk kell megtalálnunk az összes mentőkörülményt, s azt a bíróság elé tárni.

Volt olyan ügy, amit visszaadott, illetve nem vállalt el?

Nagyon ritkán, amikor egyértelmű volt az ügy megítélése, s a legcsekélyebb esély sem látszott mentőkörülmények felhozására. Amikor nemcsak a bűn, de a bűnös is elfogadhatatlan volt a számomra, mivel egyértelműen ő, és szörnyű dolgot követett el. Általában azonban, ha fantáziát láttam egy-egy ügyben, gőzerővel belevetettem magam. Élveztem a szakmai kihívásokat.

Az, hogy kollégái immár négy és fél évtizede bizalmat szavaznak önnek, újra és újra megválasztva az egyik „főkamarásnak”, egyértelmű szakmai elismerés. De ön hogy látja az elmúlt negyvenhat évét a szakmai közéletben? Buktatóból vagy sikerből volt-e a több?

Olykor természetesen adódtak nehézségek, de a személyes karrieremet illetően igazi buktatókról azért nem beszélnék, mert soha nem törekedtem egyik tisztségre sem. 1970 óta jelöltek, vállaltam és megszavaztak, utána pedig lelkiismeretesen igyekeztem elvégezni a rám bízott feladatot. Ha nem aspiráltak volna, valószínűleg nem furakodom, hogy előrébb jussak. Kudarcként inkább a fegyelmi ügyeket éltem meg, persze azt sem a sajátomként, hanem a szakma becsülete szempontjából. Minden vétség, kisebb-nagyobb szabálytalanság ugyanis az egész szakmára vetül árnyékként a nyilvánosságban, a társadalomban. De ezek ellenére is különbséget kell tenni a szándékosság és a gondatlanság, s természetesen a mérték között. Viszonylag gyakori probléma az ügyvédi letétek elsikkasztása, ami azon túl, hogy bűncselekmény, a kamara és a szakma számára is megbocsáthatatlan, tolerálhatatlan vétség. A mi esetünkben ugyanis nincs mentőkörülmény, hisz ilyenkor a legfontosabb, azaz a bizalom foszlik szerteszét. Ez megengedhetetlen. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az 5500 budapesti ügyvéd egy jelentős hányada napi megélhetéssel küzd, és szükségből sajnos válogatás nélkül elvállal mindent, olyat is, ami súrolja a bűn határát. Persze szerencsére az 5500 ügyvédnek csekély részét kell szóban vagy írásban elmarasztalni, netán feljelenteni, de erre szokták mondani: egyetlen ügy is sok.

Sok az eszkimó, kevés a fóka… De ha így van, mi lesz 2012-től, amikor hatályba lép az új alkotmány, s vele a bírák és az ügyészek 70-ről 62 évre leszállított nyugdíjkorhatára?

Attól tartok, ezzel tovább hígul az ügyvédi szakma, főként Budapesten. Eddig is viszonylag sok, idejekorán leszerelt rendőrtiszt állt ügyvédnek, ezzel persze nemcsak a „piac” szűkül, de sokszor a minőség is romlik, hiszen egészen másképp állnak egy-egy ügyhöz; nem csoda, hisz a másik oldalról érkeznek, a miénktől eltérő habitussal, szemlélettel. Mint ahogy én sem, feltételezem, hogy az eddig 70 éves korukig aktív bírák és ügyészek sem maradnak otthon tévét nézni. A legkézenfekvőbb, hogy kérik a felvételüket az ügyvédi kamarába, hogy praxist nyissanak vagy elhelyezkedjenek egy irodában. Mi pedig nem tehetünk mást, mint nyilvántartásba vesszük, hiszen két feltétel szükségeltetik csupán: a szakvizsga és az erkölcsi bizonyítvány. A már gyakorló ügyvédségnek pedig még rosszabb lesz a több száz fős „lemorzsolódással”, mivel most is katasztrofális a bíróságok munkája, de az ügyészségeké sem jobb, ezért évekig húzódnak az ügyek. Két éve választott bíráskodásban is részt veszek, a felek egyetértésével több olyan komoly ügyet is sikerült egy év alatt lezárnunk, melyeket a bíróság hat évig tárgyalt.

A beszélgetés elején említette az oktatói tevékenységét, ami szintén bőven adott munkát önnek. De gondolom, szívesen vállalt részt benne?

Valóban. Amikor 1970-ben elnökségi tag lettem, azóta én vittem az oktatási területet, egészen Réti László elnök úr 2006-os megválasztásáig. Akkor ugyanis létrehoztak egy önálló oktatási bizottságot, melynek két évig még segítettem a munkáját. Ma már idősnek és kicsit fáradtnak érzem magam hozzá, hiszen bő tizenöt éven át évi 400–500 ügyvédjelöltet tanítottam, felkészítendő őket a szakvizsgára. És nem is akárkiket! Köztük volt például Balsai István korábbi igazságügyi miniszter és Bánáti János, aki 2006-ban „cserélte le” budapesti elnöki székét a Magyar Ügyvédi Kamara ugyanezen tisztségére. Annak idején minden ügyvédnek, fiatalnak és idősnek szakmai továbbképzésen kellett részt vennie szombatonként, nem úgy, mint manapság. Ez meg is látszik a tagságon. Később, 1995-től én lettem a kamara földhivatali összekötője. Szükség is volt rá, hiszen emlékszünk a mindennapos botrányokra, a földhivatal szakmai hiányosságaira, mivel eleinte alig voltak jogászaik. Nos, lassan korrekt párbeszéd alakult ki közöttünk, mi elmondtuk, mit szeretnénk másként, s a földhivatal is megfogalmazta a saját kéréseit. Ezeket sikerült ésszerűen közelíteni, így ma már korántsem olyan problémás ez a terület. Ez is jó iskola volt nekem, s ezt a tudást is továbbadom: még ma is naponta hívnak fel a kollégáim földhivatali tanácsokért.

Ilyen szenvedélyes szakmagyakorlás mellett jut idő a hobbijára?

A hobbim is a munkám. A szakma őrültje vagyok. Ha őszinte akarok lenni, csak ehhez értek igazán. Irigylem azokat, akik festegetéssel, kertészkedéssel vagy barkácsolással kapcsolódnak ki. Hétvégenként már alig várom a hétfőt, hogy újra az irodába mehessek. A feleségem mondogatja is: meg fogsz őrjíteni, ha egyszer végleg itthon maradsz. Korábban hosszú éveken át fociztam az NB II-ben és teniszeztem, de 77 évesen már fizikailag nem bírnám. Most elegendő örömet és kikapcsolódást jelent a két unokám, az egyik 12, a másik 14 éves, szeretek velük lenni.

Ilyen munkamánia után nem véletlen a számos elismerés…

Tényleg sok kitüntetést kaptam a szakmától, ami jól esik, az oklevelek mind itt lógnak az irodám falán. A rendszerváltás után alapították meg a Bük Eötvös Károly-díját, melyet az elsők között vehettem át 1991-ben, negyedmagammal. Sajnos közülük már csak ketten élünk, az idősebb Bárándy Györggyel. Az ügyvédek Kossuth-díjának is szokták hívni a 2008-ban alapított, s évente csak keveseknek odaítélt elismerést, az Ügyvédségért díjat, melyet 2009-ben, egyedüli budapesti ügyvédként kaptam meg. Az országos kamara Kiváló ügyvéd díját 2000-ben ítélték oda. Igaz, erről elfelejtettek előre értesíteni, így aznap valaki az irodámban hívott fel: azonnal menjek az országos tanács ülésére, mert valamit el kell intézni. A főtitkár a helyszínen kért elnézést, de ezzel még nagyobb volt a meglepetésem és az örömöm. A fél évszázados ügyvédi tevékenységemért 2006-ban díszoklevelet kaptam, a 65-ik születésnapomra pedig kamarai tevékenységemért egy Deák Ferenc-portrét adományoztak. A kép itt van a falon, az íróasztalom felett. Viccesen azt szoktam mondogatni: itt függ a haza bölcse, alatta ül Budapest bölcse.

Kálmán Attila

---