Stein Aurél kalandtúra II.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az előző számban hőseink megérkeztek Kabulba, és sikeresen elhelyezték az emléktáblát Stein Aurél, a világhírű Kelet-kutató sírján. Az ezt követő kabuli városnézés után az utazók Dzsalalabad felé indultak.

Az úton meglepően nagy forgalommal találkoztunk, agyoncicomázott Zilek, Kamazok és régi Mercedes kamionok dugig megrakva ingáztak Kabul és a határváros, Turkham között. Mi a viszonylagos gyors megoldást választottuk, a mindenki által ajánlott Toyota Corolla taxit, amellyel a néha kamikazénak tűnő sofőrünk három óra alatt küzdötte le a szerpentinekkel teletűzdelt és szétlőtt harckocsikkal, aknamezőkkel szegélyezett százötven kilométeres utat, teljesen esetlegesen kerülve ki a szembeszáguldó, szintén kamikaze stílusú járműveket, hol jobbról, hol balról. Dzsalalabad Kabultól eltérően tele van szabadon kószáló törzsi fegyveresekkel, száguldozó háromkerekű motorriksákkal. Fizetőeszközként egyaránt elfogadják az afganit és a pakisztáni rúpiát is, a pakisztáni hatás igencsak érződik.

Szállodai pincérünk ennek nem igazán örül, ő azt mondta, a „pakik” helyett szívesebben látna Dzsalalabadban is békefenntartókat, miközben megpróbálta elmagyarázni a keleti határvidék kusza viszonyait. Mindenesetre a kisvárosban nem sok külföldivel találkoztunk, mindenüvé lelkes kölyökcsapat kísért, hajtogatva, hogy „Hello Mister, how are you?”

Újra 91-es emlékek

Korábban a 2001-es utunkkor a dzsalalabadi – kb. 150 kilométenyi – útszakaszt tíz óra alatt tettük meg egy lerobbant Toyota kisbusz tetején, csomagrögzítő madzagokba kapaszkodva, az oroszok által szétbombázott úton. Megesett, hogy rálőttek a buszra, a sofőr megállt, körbenézte a karosszériát, kapott-e találatot, majd továbbmentünk.

Egy másik részen harckocsi biztosította géppuskatűzzel a szabad áthaladást egy szurdoknál. Akkoriban Dzsalalabad mellett húzódott a demarkációs vonal Nadzsibullah katonái és a lázadó mudzsahedek között. Nadzsibullah titkosszolgálata ránk is szállt Dzsalalabadba érkezésünk után, nem akartak átengedni, kirabolnak, megerőszakolnak, megnyúznak lehetőségekkel ijesztgetve minket. A katonaság elszállásolt a Hotel Arianában berendezett főhadiszállásra, és egy francia ellenálló kinézetű titkosszolga figyelte minden lépésünket. Ha bementünk a központba, hárman eredtek a nyomunkba, ha hátranéztünk, rafináltan elbújtak egy pálmafa mögé, mint Bagaméri a Keménykalap és krumpliorrban. Amikor datolyát akartunk levarázsolni a pálmafákról a hotel kertjében, azt sem engedték, kiskatonákat vezényeltek datolyát dobálni, ekképpen is vigyázva testi épségünkre.

Végül hosszas, de eredménytelen győzködés, végrendeletírás és ujjlenyomatvétel után a francia ellenálló kikísért a demarkációs vonalhoz. Az utolsó katonai poszton még megteáztattak bennünket, majd néhány asszony, gyerek és nyomorék férfi társaságában átkeltünk a senki földjén. A másik oldalon egy mudzsahed csoport őrizte a sorompót, rendkívül meglepődtek a négy hátizsákos magyar turista láttán. A géppuskás egyből falhoz is állított bennünket, majd jót röhögött, hogy csak vicc volt, mi közben magunkban átkoztuk Zahert, az afgán bőröndcsempészt, aki Afganisztánt mint lehetséges útvonalat ajánlotta az alma-atai repülőtéren. Utána Abdhul, a pretalibán diák pártfogásába vett bennünket, egyedül ő beszélt érthetően angolul, év közben Peshawarba járt egyetemre, nyári szünetben átruccant Afganisztánba harcolni.

Miközben elkísértek a törzs vezetőjéhez, az egyik mudzsahed megkérdezte, mit mondtak róluk odaát. Én felsoroltam a felvázolt rémségeket, amivel ijesztgettek bennünket, erre a mudzsahed bepöccent, és átlőtt egy sorozatot a túloldalra, majd a kezembe nyomta a golyószórót, lőjek én is magamnak kormánykatonát. A lehetősséggel csak korlátozottan éltem, a levegőbe függőlegesen lőttem egy sorozatot, a mudzsahednek ez nem tetszett, sértődötten visszaragadta fegyverét. A törzs egy vályogerődben lakott, mint kiderült Golbudhin Hekmatyar seregéhez tartoztak. A törzsfőnök az abszolút ütőképes „tesi–föci” szakon végzett Taskentben, és ahelyett, hogy elment volna tanítani, inkább a szent háborút választotta. „Végül is mindkét szakot tudom használni harcászatban, a föci a térképészethez, a tesi az erőnléthez adott megfelelő alapokat” – magyarázta élete szokatlan szakaszát.

Miután kifaggattak, hogy mit keresünk arrafele, rövid rádióbeszélgetést folytattak a központtal, majd a főnök közölte, hogy másnap személyesen fog elkísérni kedvenc testőrével a paki határig. Utána Abdhullal a pretalibán diákkal teázgattunk egész délután, a harcosok sziesztáztak. Nappal nincs háború, mondta Abdhul, meleg van. Majd éjszaka, amikor hűvösebb lesz a levegő. Estefele felköltöztünk aludni az erőd egyik bástyájára, a szomszéd bástyán rakétavetőt olajoztak. Az egyik tüzér barátságosan invitált, ha akarunk, lőhetünk rakétát Kabulra, de a kedves gesztust inkább elutasítottuk. Éjszaka a süvítő rakéták zaját meg sem hallottuk, viszont a bástya alatt párzó macskákra mindenki felriadt.

Reggel Abdhul büszkén mesélte, hogy éjszaka elvágta négy katona torkát. Valószínű azokét, akikkel korábban teáztunk. A törzsfőnök tartotta a szavát, elkísért a Khyber hágóig, csak néha álltunk meg, amíg imádkozott, közben walkmanról hallgatta a müezzint.

Újra 2003

A másnapi, nem kevésbé izgalmas kabuli visszaút után a Buddha-szobrok meglátogatását terveztük el. Harmincöt dollárért béreltünk egy Toyota kisbuszt vezetővel, majd nekivágtunk a 250 kilométeres útnak. Az út egy darabig Kabultól északnak vezetett, majd negyven kilométer után letértünk egy dűlőútra, ahol a több mint kétszáz kilométert sivatagon, hófoltos hágókon keresztül hét óra alatt tettük meg. Néhol ösvényként maga a patak szolgált. Az úton csak Kamaz teherautókkal találkoztunk, meg egy taxisszínre festett Uaz kisbusszal, amire a Comfort szót festették fel. Egyébként is jellemző az optikai tuning, minden Kamazra Mercedes márkajelet ragasztottak fel, és megtévesztésül Made in Munchen feliratokat festettek rá, csak egy plató különbözött, amin Kamaz the Best feliratot láttunk.

A bamiyami völgy leginkább Kappadókiára emlékeztet homokkő falba vájt üreglakásaival. A Buddha-szobrok helyén is már csak egy nagy üreg látható, a krumpliföldön még ott rozsdásodik az ágyú, amivel a tálibok szétlőtték a monumentális – a legnagyobb ötvenöt méteres – szobrokat. A vallási fanatikusok precíz pusztítást végeztek, teljesen megsemmisítették a homokkőből kifaragott alakokat.

A szétlőtt Buddhák melletti üregekben, sátrakban menekültek laknak, akik jóindulatúan figyelmeztettek minket, ha véletlenül aknamező felé vettük az irányt. A közeli település – amely leginkább egy vadnyugati bódévárosra emlékeztet – régiségboltjaiban szabadon lehet kapni régi, de jó állapotú fegyvereket és a kisebb üregekből kiszakított szobortöredékeket. A városban éppen törzsi találkozót tartottak, az egyetlen utcán percenként száguldott el egy-egy szakállas fegyveresekkel megrakott Toyota terepjáró.

Mikroexpedíciónkba ennyi fért bele, meg egy márvány-tengeri horgászteszt a kényszerű isztambuli várakozás alatt, ahol kénytelen voltam megállapítani, hogy Konstantinápoly a tengerparti horgászat Mekkája.

Stein Aurél sírján mostantól ez áll: „Magyarország felnevelte, Anglia taníttatta, Afganisztán befogadta. A nagy magyar Kelet-kutató halálának 60. évfordulóján főhajtással. Bodolai László, Dávid László.

dr. Bodolai László

 

Stein Aurél kalandtúra – Afganisztán, 2003 – I. rész

---