Szép új világ 2.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Korábbi beszélgetésünket ott hagytuk abba, hogy Sea Portban új ismerőseik elvitték Önöket a kikötőig, ahol csatlakoztak a helybéliekhez, akik éppen kikötői murit csaptak élő zenével és sok-sok sörrel. Végül mégsem őrizték meg Sea Port nevét a „jóemlékezetükben”. Mi történt ott? Kíváncsian várjuk a folytatást:

Sándor Róbert:

Amikor visszaértünk a kikötőbe, folyt a sör, szólt a zene. Mindenki táncolt, minket is magával ragadott a hangulat, de hamarosan arcunkra fagyott a mosoly. Kiderült, hogy bennünket, idegeneket egyáltalán nem látnak szívesen. Egy marcona úr hangot is adott ennek. A dolgot egyáltalán nem értettük, de amikor kilátásba helyezte, hogy kihívja rendőrséget, ha nem szedjük a sátorfánkat, jobbnak láttuk, ha nem vitatkozunk tovább.

Kissé szomorkás hangulatban vitorlát bontottunk, és Milfordig meg sem álltunk. Milford barátságos, de jellegtelen kisváros. Az egyetlen érdekessége a közelről is megtekinthető régi tengeralattjáró. Az egész akkora, mint egy fürdőkád.

Következő állomásunk New Haven volt. Erről gondolom sokaknak, a Yale egyetem jut eszébe: a filmekből ismert ódon falaival, hatalmas belső kertjeivel, angol típusú templomával.

Korábban én is így voltam ezzel, amikor a város neve elhangzott. Most viszont, hogy már jártam ott, és betértem egy gyönyörű bicikliboltba, az ott látottak az egyetem emlékét elhomályosítják. Nem felejthető továbbá az a mosoda, ahol másfél dollárért, mindössze 40 perc alatt, tisztára varázsoltuk a magunkkal vitt, de már igencsak viseltes ruhákat. Ha ez otthon is ilyen egyszerű lenne!

New Haven egyébként tipikus amerikai nagyváros képét nyújtja az odalátogatónak. Minden városra jellemző itt, hogy alapításukkor egy hatalmas tér köré építették a lakóházakat. Ennek az volt a szerepe, hogy a polgárok közösségi élete itt folyjon. Itt tartották a gyűléseket, ünnepségeket, itt gyakorlatozott a katonaság. A modern világban, az átépítések folyamán is meghagyták a városok eredeti szerkezetét. A múlt hagyományai szelíden illeszkednek a rohanó jelen világába, megőrizve valamit a letűnt korok emlékeiből.

New Haven után új hónap virradt ránk. Elérkezett július első napja. A dátumra pontosan emlékszem, de a település nevét, ahol aznap kikötöttünk, örök homály fedi. A nevesincs város mégis emlékezetes marad számunkra, mert ahogy partra értünk, két szelíd motorosba ütköztünk.

Úgy tűnik, hogy ezen az úton a legtöbb élménye valamilyen régi filmhez köthető.

Igen, valóban olyan látvány volt ez, mintha Peter Fondáék vártak volna minket. Szinte a fülemben hallottam a film fő dalát, a Born to be wild-ot, és a lelkemben éreztem azt a vágyat, ami ehhez az akkori nagy generációhoz tartozott.

Talán ők is a Nyugati partról jöttek a Keleti partra azért, hogy eljussanak egészen Mardi Grasig, a hírhedt felvonulásra New Orlansba.

A valóság itt eltért a filmtől, mert ezek a motorosok 60–70 év körüli „fiatalok” voltak. Különben Amerikában nem szokatlan, hogy az emberek – és főleg a nem fiatalok – motorral vagy robogóval közlekednek. Biciklisták is előfordulnak szép számban, és jól megférnek az úton az autósokkal. Nincs leszorítás, nincs ellenségeskedés. Mindenki figyel a másikra. Az autóval közlekedők elképesztően előzékenyek a biciklistákkal és a gyalogosokkal szemben, és ezt az előzékenységet még ráadásul kedvesen is gyakorolják. Gyorshajtókkal, vadul előzőkkel sehol sem találkoztunk utunk során.

További érdekessége ennek a névtelen kisvárosnak az volt, hogy találtunk egy olyan boltot, ahol teljesen kész konténerházakat lehetett kapni. Az amerikai filmekből ezek szintén ismertek. Kiválasztja és kifizeti ezeket az ember, majd egy kamion a megadott helyre szállítja, ahol házként, lakásként funkcionálnak tovább.

A konténerházak mellett még teljesen felszerelt babaházakat is árultak. Ezek csak méretben különböztek az igaziaktól. Kifejezetten gyerekeknek készültek, és éppen akkorák voltak, hogy egy gyerek elférjen benne.

Következő állomásunk talán az egész út legérdekesebb települése volt. Mysticben 3 napot töltöttünk. Erről a kisvárosról azt kell tudni, hogy nagyon régen alapították, akkor, amikor az első angol bevándorlók megjelentek ezen a földrészen. Kikötője teljesen megőrizte korábbi jellegét, ráadásul skanzenként ugyanúgy működik, mint 200 évvel ezelőtt: vagyis a kötélverő-műhelyben kötelet vernek, a vitorla-varrodában vitorlát varrnak, és a kovács-műhelyben vasmacskát kovácsolnak, miközben 200–300 éves hajók cirkálnak teljes vitorlázattal.

A város kikötője különben egészében a település része. Ez azt jelenti, hogy hajónkkal, több hidat is keresztezve, bevitorlázhattunk a városba. A szabadkikötő ugyanis Mystic közepén volt. Így szinte a skanzenben lakhattunk több napon át.

A hidakat fel lehet nyitni, de mindegyiket másképpen. Amikor hajó érkezik az óceán felől, akkor van olyan, amelyik felemelkedik, de van olyan is, amelyik egyszerűen csak elfordul vagy kinyílik, s így ad szabad utat a messziről érkezőnek.

A kikötőben a szomszéd hajó tulajdonosában barátra is leltünk. Róla azt tudtuk meg, hogy kutyájával egész évben a hajóján él. Télen kicsit délebbre, melegebb vizek felé bont vitorlát, nyáron pedig visszatér északra. Korábban angol tanár volt, és Európában tanított, de nyugdíjas éveit már szülőhazájában, a tengeren tölti. Az sem volt véletlen, hogy éppen Mysticben találkoztunk vele, hiszen mint e város szülötte, könyvet ír Mysticről.

Már másnap meghívtuk őt a hajónkra, villásreggelire. Persze, ez nem csak udvariasság volt a részünkről. Szerettük volna, ha ő, mint a nagy vizek ismerője, tanáccsal lát el bennünket, a további utunkat illetően.

Mint említettem, Mysticben több napot töltöttünk, ezért elővettük a még otthon vásárolt összecsukható biciklinket, és bringáztunk egyet. Miklóssal így jutottunk el a Mashantucket Pequot nevű indián múzeumba. Sajnos, mire odaértünk, a múzeum már bezárt, de azért megengedték nekünk, hogy kicsit körbe fussuk az épületet. Azért, hogy ne tűnjön úgy, teljesen feleslegesen tettük meg az utat, elhatároztuk, hogy a közelben lévő kisvárosban keresünk egy kocsmát. Útközben hatalmas épületkomplexumot pillantottunk meg. Körülötte minden kihaltnak tűnt, egy lélek sem volt az utcán. Azt hittük, hogy a helyi egyetemre bukkantunk, és a hallgatók a nyári szünetet valahol máshol töltik, de amikor közelebb merészkedtünk, az épületen belül hatalmas nyüzsgés fogadott minket. Kiderült ugyanis, hogy bold egyik legnagyobb játékkaszinóját és szálloda-együttesét fedeztük fel. Később a NET-en is megtaláltuk, Red Fox néven. Hihetetlen volt az ellentét a kinti kihaltság és a benti élet között. Három, egymásba folyó kaszinó-együttest kell elképzelni, amelyek mindegyike külön-külön akkora volt, mint Budapesten a Westend City Shopping Center. Ezekhez hatalmas szállodák is tartoztak, a játékosok minden igényét kielégítve. Az ide látogatóknak ki sem kell menniük a városba, minden elérhető a számukra az épületen belül. A világ különböző pontjairól érkezők egy hétig folyamatosan a szenvedélyüknek hódolhatnak anélkül, hogy elhagynák a kaszinót. Építészetileg is lenyűgöző látványt nyújtott ez a belső világ, hatalmas üvegszobrokkal, pálmaligetekkel, vízesésekkel. Számomra talán a legérdekesebb az a hatalmas terem volt, amely emlékeztetett a magyar Parlament üléstermére, azzal a különbséggel, hogy az előbbiben hatalmas kivetítőn lehetett követni az éppen futó lóversenyt, a padsorokban pedig képviselők helyett a fogadók ültek. Lelátogattunk a föld alá is, ahol százával álltak a pókerasztalok. Megjegyzem, minden zsúfolásig megtelt. A játékosok között a fiatal kínaitól az öreg afro-amerikaiig mindenféle emberi fajta megtalálható volt. Mysticben egyébként többször is felkerestük a „Hárfa és kutya” nevű ír kocsmát. Bár nem így terveztük, mégis Mysticben éltük át július 4-ét, a Függetlenség Napját. Már indultunk volna továbbá, de elkapott minket a köd. Nyáron itthon ilyen elképzelhetetlen. Itt azonban, a nyár derekán is, egyszer csak leereszkedik a „fehér függöny”, és 10 méter magasságig mindent eltakar. Fölfelé, mintha nem is lenne, a nap ragyogóan süt, előre és oldalra azonban az orra hegyéig sem lát az ember. Gyakorlatilag a hajó elejéből nem látható a hajó vége.

Én gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a köd hatalmas dunna, amit az óriási égi dajka terít a földre. Csak szárazföldön tapasztaltam ezt, a tengeren sohasem. Mit tehet ilyenkor a hajós?

Úgy próbálják elkerülni a hajósok egymást, hogy össze-vissza tülkölnek, a bójákon pedig a harangok a tenger hullámázására konganak. Én magam is folyamatosan fújtam a trombitánkat a hajó orrában, hogy elkerüljenek bennünket a közelben hajózók. A hirtelen, szinte a semmiből megjelenő, régi építésű, két-három árbocos hajók úgy bontakoztak ki a ködből, mintha „A fekete szakáll szellemé”-ből csöppentek volna ide. Biztonságosan hajózni itt nem lehetett. Kerestünk tehát egy csendes horgonyzóhelyet, és maradtunk. Július 4-ének éjszakáját a vízen töltöttük csakúgy, mint azok a helyi fiatalok, akik csónakokról nézték, a parton számtalan helyen szikrázó tűzijátékot.

Mysticig zárt vizeken vitorláztunk, kihagyva az óceán hatalmas hullámzását. Az eddigi hajóutunkat a nyílt óceántól egy hatalmas félsziget választotta el. Mysticnél a félsziget tulajdonképpen véget ér, és a nyílt óceán következik. Néhány napig tehát ízelítőt kaptunk az óceán erejéből. Az első pár perc még élményszámba ment, de később tulajdonképpen ehhez is hozzászoktunk, sőt egy idő után már kicsit unalmasnak is tűnt a hullámzás okozta émelygés. Az elején, alkalmazkodva a szélviszonyokhoz, beállítottuk a vitorlákat, és órákig ugyanazon a szélcsapáson szántottuk a tengert.

Meglehetősen erős szélben, jókora hullámok között jutottunk el, Block Island-re. Ez Európa irányában az utolsó sziget, bold partjainál. A szigetet apró falvacskák szegélyezik.

A kikötéskor éppen Onesis luxus jachtja mellett sikerült horgonyt dobnunk. Itt azonban még a kikötőben is olyan nagy a szél, hogy a tartalék horgonyt is be kellett vetnünk. A faluba betérvén, újabb meglepetés ért minket. A település kellős közepén, önálló farmként különült el a hely egyik érdekessége, az állatkert, különböző négy- és kétlábú lényekkel, a tevétől az óriás teknősig.

Utolsó állomásunk New Port volt, ezt az utat újra erős szélben és hatalmas hullámzásban tettük meg.

New Port a vitorlázás egyik világviszonylatban is jegyzett központja, a gazdagok nyaralóhelye, ahol nagyon sok érdekességgel találkoztunk. A kikötőben szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb jachtok sorakoznak. A homokos parton a hatalmas hullámok kedveznek a hullámlovaglás szerelmeseinek. Mint említettem, én inkább a biciklizést kedvelem, ezért itt is előkerült az összecsukható jármű. Sajnos a városból kivezető úton kilyukadt a kereke. Alig kezdtem el szerelni, amikor megállt egy kocsi, és nagyon előzékenyen felajánlották, hogy segítenek. Később egyre többen kérdezték meg, hogy van-e valamire szükségem vagy inkább vigyenek be a városba. Persze nem tudhatták, hogy én elsősorban nem biciklizni, hanem sokkal inkább biciklit szerelni szeretek.

New Portban 5 napot töltöttünk. A kikötőben olyan nagyra tartják a tengerészeket, olyannyira megbecsülik őket, hogy a kiöregedett hajósoknak hatalmas klubházuk áll a parton, mindennel felszerelve.

A város másik látványossága New Port Andrássy útja, mindkét oldalán kastélyokkal szegélyezve. Ezt úgy kell elképzelni, mintha Magyarország összes kastélyát egymás mellé építették volna. Ezek itt nem múzeumok, hanem a felső tízezer lakóhelyéül szolgálnak. Láttunk olyan kastélyt, amelyet a tulajdonosa Franciaországban vett, és tégláról téglára szállíttatott át ide.

Esténként hatalmas autók, cadillac-ek hosszú sora állt meg a bejáratok előtt, és estélyi ruhás nők, szmokingos férfiak igyekeztek a partikra.

Az út legviccesebb élménye itt ért bennünket. Nekünk persze nem volt olyan vicces, mint azoknak, akik ezt kívülről látták.

Csak nem matrózruhában, biciklivel mentek a gazdag amerikaiak esti partijára?

Bár a történet a ruhánkkal, illetve annak hiányával függ össze, de nem az éjszakai mulatsággal kapcsolatos. Miután visszatértünk a kikötőbe, és meglátogattuk a szokásos mosodát, hogy utoljára kimossunk a szennyesünket, elhatároztuk, hogy mialatt dolgozik a mosógép, mi lezuhanyozunk. Beálltunk a tusoló alá, félig beszappanoztuk magunkat, de sajnos hiába tekertük jobbra és balra a csapot, nem működött. Ekkor pillantottuk meg a feliratot, miszerint a zuhany az előtérben megvásárolható zsetonnal működik. Jó vicc volt! Végül felvettem az ingem, és felrohantam zsetont vásárolni. Tamás rosszabbul járt, mert ő ott maradt a száraz zuhany alatt. Ez önmagában nem lett volna baj, de sajnos a fürdő egy légtérben volt a WC-vel, és amíg én távol voltam, többen is meglátogatva a mellékhelyiséget, döbbenten tapasztalták, hogy egy szőrös, ragacsos lény furcsán vigyorog. Szerencsére ennyivel megúsztuk a dolgot, és nem történt velünk szemben rendőri intézkedés. A zseton beszerzése és a zuhanyozás után gyorsan eliszkoltunk a zuhanyozóból.

Utolsó vitorlás utunk ahhoz a hatalmas hajóhoz vezetett, amelyik azután Európába szállította a kétárbocos Varunát. Ami itt történt, azt el sem hittem volna. A hajó fedélzete, három toronydaruval felszerelve, legalább 4 emelet magasan volt. Egy búvár két kötéllel átúszott alattunk, és velünk, valamint a csomagjainkkal együtt a hajót egyszerűen felemelték a fedélzetre, ahol már legalább 15 hasonló hajó állt.

Itt érzékeny búcsút vettünk a vitorlástól, majd mielőtt visszarepültünk volna Budapestre, még néhány napot Bostonban töltöttünk. Vitorlástúránk viszont New Porttal véget ért.

dr. Kiss Anna

 

Szép új világ 1.

---