Szüksége van-e Magyarországnak új Alkotmányra?


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

V. Zs. András: Lényegében az új, végleges Alkotmány megalkotásának első kísérlete (a rendszerváltozás utáni második kormány-ciklus) óta a közjogászoknak abba a táborába soroltam magam, akik úgy gondolták, hogy a hatályos Alkotmányunk – deklarált ideiglenessége ellenére – működik, alkalmas a Magyarország és polgárai közötti legfontosabb viszonyok, valamint az állami élet kereteinek rendezésére. Az Alkotmánybíróság két évtizedes értelmezése kellően gazdaggá és cizellálttá tette, ráadásul viszonylag könnyű módosíthatósága miatt alakítható, másrészt beilleszkedik a történeti alkotmányosságunk hagyományába: ha úgy tetszik, az 1989. évi XXXI. törvény és az elmúlt két évtized alkotmánymódosító törvényei együttesen „adják ki” Magyarország Alkotmányát.

Akkor mégis miért a múlt idő?

Jól érzékelte. Az Alkotmány nem kizárólag egy jogalkotói produktum, hanem egy ország életének keretét biztosító alapvető és élő szabályozás. Ezért előfordulhat, hogy az Alkotmány és az alanyai közötti viszony annyira megváltozik, hogy az elméleti megfontolásoknak meg kell hajolniuk a változások előtt.

Mire gondol?

Az állam működése, a jogrend, végső soron az Alkotmány két mércével mérhető. Az egyik a legalitás, vagyis a szabályosság, ide értve azt is, hogy a törvények, az Alkotmánymódosítások, végső soron az új alkotmány elfogadása a hatályos törvények betartásával történik-e. A másik a legitimitás, vagyis a tényleges elfogadottság, az tehát, hogy az államot, a törvényeket, a hatályos Alkotmányt a jogalanyok elfogadják-e. Ha akár a legalitás szakad meg, akár a legitimitás fogy el, előbb-utóbb új alapok után kell nézni.

Ez elég elméleti megközelítésnek tűnik…

Pedig gyakorlatiasabb, mint amilyennek látszik. Nézzük a legalitást. Ez nem más, mint a jogrend, az Alkotmány univerzális, magyarul egyetemes tulajdonsága, amelyre az egyénnek, mint az Alkotmány nélkülözhetetlen alanyának van elsősorban szüksége. A szabályok betartása, következésképpen a hatalomgyakorlás kiszámíthatósága garantálja az egyén jogainak védelmét, végső soron a másokéval egyenlő és egyenlően védett jogait, ha úgy tetszik, a személyi méltóságát. A legitimitás ezzel szemben a másik alkotmányos jogalany, a nemzet viszonyulása az államhoz, hatalomhoz, végül is az Alkotmányhoz. Ez tehát az Alkotmány történeti meghatározottságát hordozó tényező.

Az egyén szerepe világos, de hogyan jelenik meg a nemzet az Alkotmányban?

Tényleg elkerülhetetlen, hogy a nemzetről is beszéljünk egy keveset. A mindennapokban persze nem tűnik fel, ugyanis a nemzetnek nincs telefonszáma, de még titkársága sem. Mégis valóságosan jelen van. Ezt a legegyszerűbben úgy igazolhatjuk, ha kísérletképpen elképzelünk egy olyan állami berendezkedést – és a velejáró Alkotmányt –, amely kizárólag az egyének jogaira fordít figyelmet. Ebben az esetben tehát nincs „MI”, csak „ÉN” van. Ennek a következménye azonban abszurdum lenne, mégpedig legalább két okból. Egyrészt nem tudnánk megmagyarázni, hogy az egyénnek miért vannak kötelességei számára idegenekkel szemben, márpedig vannak. Adott esetben a segítségre szoruló számára segítséget kell nyújtania, máskor saját életét veszélyeztetve is gondoskodnia kell mások biztonságáról, ha például hivatásos szolgálati viszonyban áll. Aztán – még ha ettől el is szoktunk –, akár meg is kell halnia másokért, ismétlem, számára idegenekért, háború esetén. A másik ok elvontabb. Ha a jog érvényessége kizárólag az egyének pillanatnyi akaratán nyugszik, akkor minden másodpercben újra „népszavazni” kellene. Másként nem tudnánk megmagyarázni, hogy a korábban mások által elfogadott és támogatott jog miért kötelez engem, az egyént. A könnyebbség kedvéért vegyük az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányát: több mint kétszáz éves. Miért kötelezi a ma élő egyént? Erre csak akkor tudunk válaszolni, ha elfogadjuk, hogy a nemzet több mint az egy adott pillanatban, egy adott helyen élők összessége. Ahogy Ernst Renan, vagy Kossuth is megfogalmazta, a nemzetnek részei mindazok, akik valaha élő tagjai voltak, és részei a meg nem születettek is.

A meg nem születettek???

Bizony. Hiszen még jogaik is vannak, amelyeket nálunk a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa véd.

Jó, fogadjuk el. Amit mondott, abból viszont az következik, hogy a nemzet szükségképpeni, de virtuális jogalany.

Inkább azt mondanám, hogy rejtőzködő. Néha azonban konkrétan és megragadhatóan megjelenik. Általános választások, népszavazások idején az éppen akkor élő tagjai által a nemzet megjelenik, és kifejezi akaratát. Ezt nem vitathatjuk, mert ha vitatjuk, akkor az állam és jog nem lesz más, mint tiszta hatalmi eszköz. Ezt pedig az alkotmányos jogállam eszméje nem tűri.

Megpróbálná ezt most Magyarországra és a leendő új Alkotmányra konkretizálni?

Készséggel. A rendszerváltozás utáni alkotmányos berendezkedés elveszítette legitimitását, támogatottságát. Ez olyan szakadási pont, amely előtt a hatályos alkotmányunk eddigi védelmezőjeként elvi megfontolásokból fejet kellett hajtanom.

Mikor jelentette ki a nemzet, hogy már nincs megelégedve a hatályos Alkotmánnyal?

Akkor, amikor a tavaszi választásokon kétharmados törvényhozási felhatalmazottságot adott a kormánypártoknak, ráadásul úgy, hogy kettő kivételével az összes egyéni választókerületből elhozták a mandátumot. Lássuk be, az, hogy 176-ból 174 választókerületben a kormánypártok nyertek, szabad választások esetén nem hétköznapi. Mondjuk ki, ez rendkívüli helyzet, amelynek a következményeit le kell vonnunk. A voksolás eredménye világos, és az oda vezető út is. A korábbi négy év csak úgy értékelhető, hogy lehetővé tette egy világosan elutasított kormánytöbbség hatalmon maradását. Azt, hogy a közjog milyen eróziót szenvedett ezalatt, egy február végi konferencián és az arról készült kötetben elég világosan kimutattuk (Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest: PPKE JÁK, 2010.).

Ön szerint a FIDESZ–KDNP, amely nem mondta meg, hogy mit akar, ezzel felhatalmazást kapott az új Alkotmány megalkotására?

Kérem, engedje meg, hogy némi közjogi absztrakcióval ne nevesítsem a pártokat, fogalmazzunk úgy, hogy a jelenlegi kormánypártok jelezték, hogy alapvető közjogi változásokat akarnak, és ehhez megkapták a felhatalmazást, amelyet egyébként nem a pártok fognak gyakorolni, hanem az Országgyűlés. A nemzet elköszönt a hatályos Alkotmánytól, még ha a legalitás követelményének megfelelően a búcsú hosszadalmas folyamat is, és az új Alkotmány elfogadásáig a hatályos kötelez.

Fogadjuk tehát el a választófülkék forradalmának gondolatát?

Ez ebben a formában politikai „hívószó”, nyilván annak is szánták. Van azonban egy egész pontosan körülhatárolható elméleti alapja. Ha ugyanis egy új Alkotmányt és vele új állami berendezkedést a már említett legalitás-legitimistás síkban helyezzük el, akkor négyféle változási lehetőséget kapunk, aszerint, hogy az egyik, a másik, netán mindkét összetevő hiányzik, avagy mindkettő jelen van. A forradalmat általában a legitim-illegális változásokra használjuk, amikor ez a változás úgy következik be, hogy az nagy nemzeti támogatottságot élvez, de a korábbi jogrend szabályainak „felrúgásával” következik be. A „választófülkék forradalma” inkább a legitim-legális változást takarja, amikor az új rendre áttérésnek megvan a támogatottsága, ugyanakkor a hatályos jog tiszteletben tartásával történik. Elméleti megközelítésben tehát ez nem forradalom, hanem törvényes átmenet egyik rendszerből a másikba. Megjegyzem, ez egyáltalán nem ritka a magyar közjog történetében. Így indult ’48 is Pozsonyban és Bécsben, ilyen volt a Deák-féle kiegyezés, a jogállam helyreállítása a Tanácsköztársaság után, a’89-’90-es rendszerváltozás is.

Ebbe a békés „forradalomba” belefér az elmúlt hónapok alkotmánymódosítási gyakorlata?

Nem látok okot arra, hogy miért ne férne bele. A részletek nyilván alaposabb elemzést igényelnek, de összességében a hatályos alkotmány szabályai szerint következtek be a módosítások.

A fékek és ellensúlyok gyengítésével?

Gyengültek? Az összes intézmény alapvetően ugyanolyan szabályok szerint működik, mint korábban.

Megváltozott például az alkotmánybírák jelölési gyakorlata…

Ez nem vitatható. A korábbi konszenzusos jelölést a többségi elv erősebb alkalmazása váltotta fel. Azt azonban látni kell, hogy a konszenzusos jelölési elv évek óta nem működik. Hosszú ideje hiányzott két alkotmánybíró, néhány hónapja az Állami Számvevőszék elnöke, alelnökei pedig már nem is tudom, hány éve. Ebben a helyzetben be kellett látni, hogy a többségi elv erősítése elkerülhetetlen volt.

Miért?

Leginkább azért, mert az Alkotmánybíróságot, az Állami Számvevőszéket nem azért „tartjuk”, hogy legyen hova jelölni, hanem azért, hogy alkotmányos feladatukat lehetőség szerint teljes létszámban ellássák. Ha a korábbi jelölési elv ezt akadályozta, akkor éppen az intézmények funkcióinak ellátása miatt korrekcióra van szükség.

És mi a véleménye a megválasztott személyekről?

Közjogászként semmi. Egy intézmény jelentőségét, ha úgy tetszik, funkcióit, adott esetben függetlenségét nem lehet szimpátiakérdéssé egyszerűsíteni. Az intézmény működésének szabályai és a tagok vagy vezetők tényleges cselekményei értékelhetők. Az előbbiek nem változtak, az utóbbiakat még nem látjuk. Az, hogy mit fognak tenni, nem a közjog, hanem a jóslástan terepe lehet.

A személyeknek tehát nincs jelentősége?

Hát már hogyne lenne. Az ő szavuk által szólnak az intézmények. Személyes felkészültségük, elkötelezettségük, moralitásuk határozza meg, hogy az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, vagy bármely más intézmény ellátja-e feladatait. Mindeddig azt láttuk, hogy az intézmények szerepe és tagjaik méltósága egymásra talált. Azt hiszem, mindnyájunknak meg kell értenünk, hogy a független intézmények stílusa mást követel, mint ami a politikai vitákat jellemzi. Eddig a megválasztás pillanata nemcsak kezdet volt, hanem vég is: az új bíró, elnök, biztos korábbi kötődései elszakadtak vagy legalábbis vékonyodtak, és az új tisztség éthosza határozta meg a további megnyilvánulásaikat. Miért ne hinnénk, hogy ezután is így lesz?

A kormánypárti kötődés felülírható?

A függetlenség nem ellenzékiséget jelent, miként nyilván kormánypártiságot sem. Ahhoz hogy egy tisztség betöltője valóban független legyen, ki kell lépnie ebből a vonatkoztatási rendszerből, és – akár saját ízlését is legyőzve – az Alkotmányhoz, a joghoz kell ragaszkodnia. Talán nem túlzó a hasonlat, ha azt mondom, hogy egyfajta szerzetesi szerep ez, melynek nagysága belülről fakad.

Térjünk vissza a jövendő új Alkotmányhoz. Ön szerint milyen értékekre kellene épülnie?

Azokra, amelyekről már beszéltünk. Röviden a három „sz”-re. A legalitás egyetemes elve által védett személyi méltóságra, a történeti meghatározottságú nemzet fennmaradásához nélkülözhetetlen szolidaritásra és a két, gyakran egymás ellen ható elvet kiegyensúlyozó szubszidiaritásra.

Vagyis a természetjogra?

Így is mondhatjuk. Azt azonban láttuk már, hogy ha a természetjog elveit felrúgjuk, a személy/nemzet páros egyik elemének kizárólagos jelentőséget tulajdonítunk, akkor előbb vagy utóbb óhatatlanul sérül a másik is. Az egyik esetben nemzetrontó totalitarizmus az eredmény, a másik esetben atomjaira szakadt társadalom, amelyet semmi nem tart össze.

Van saját álma az új alkotmányról?

Az lenne a furcsa, ha nem volna. Mégsem hiszem, hogy a részletekre vonatkozó, nyilván bizonyos szempontok szerint vitathatatlan, más szempontok szerint nagyon is vitatható elképzeléseim túlzott jelentőségűek volnának.

Mégis…

Ha ragaszkodik hozzá, egy formai, de szerintem nagyon jelentős kérdést elárulhatok. Azt szeretném, ha az új alkotmány nem egyetlen „karta”, hanem három önálló szöveg összessége lenne. Az egyik – amely a preambulumot is tartalmazná – az alkotmányosság alapelveit rögzítené, ez lehetne a leginkább emelkedett, ünnepélyes. Egy másik, már jogásziasabb törvény a kormányformát és az állami intézményrendszert szabályozná, a harmadik, lehetőség szerint az előző két stílus között kiegyensúlyozott szabálycsomag, az alapvető jogokat és korlátaikat határozná meg.

Ez miért jobb, mint az egységes törvény?

Mert a három eltérő szabályréteget a nekik leginkább megfelelő nyelvezettel szabályozná. Aztán ez némiképp visszautalna a közjogi hagyományainkhoz, akár úgy is felfogható, mint a történeti és a kartális alkotmány ötvözése. Ráadásul nem is lenne európai unikum.

És ha mégis egyetlen karta lesz?

Akkor arra teszünk esküt, azt alkalmazzuk, tanítjuk és elemezzük majd. Hiszen az lesz a mi Alkotmányunk.

(A riport Varga Zs. Andrással a nyár végén készült.)

Dr. Kiss Anna


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.