Ügyvédvilág Ugandában

„Amikor mint ifjú ügyvédet meghívtak, hogy dolgozzam önkéntesként a Békehadtesttel Ugandában, el sem tudtam képzelni, mi fog rám várni: hol és hogyan fogok élni, milyenek azok az emberek, akiket majd barátnak fogok hívni és milyen az a kultúra, vidék, amelyet majd otthonomnak fogok nevezni. Tudom-e majd beszélni a helyi nyelvet? Akar-e majd valaki velem dolgozni? Tizenhárom hónappal később, miután Ugandában dolgoztam és éltem önkéntes ügyvédként, elmondhatom: van egy második otthonom, egy kiterjedt családom és a szívemből egy darab ezen a szép vidéken.”

Az amerikai Békehadtest
A Békehadtestet (Peace Corps) az Egyesült Államok kormánya hívta életre az 1960-as évek legelején azzal a céllal, hogy önkénteseket küldjön a fejlődő világ országaiba. A szakképzett önkéntesek feladata, hogy hosszabb ideig az adott országban élve, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, az arra rászoruló népcsoportoknak egészségügyi, technológiai, politikai, jogi, kulturális, oktatási, életmódbeli-háztartásvezetési, vagyis szakmai és emberbaráti segítséget nyújtsanak. Megismertessék a fejlett világ életvitelét, kultúráját és részt vállaljanak a felvilágosító munkában, szakemberképzésben. Az elmúlt csaknem ötven év alatt 195 ezer önkéntes a világ 139 országában szolgált.

Julie Ridgeway 29 éves amerikai ügyvéd emlékezik e szavakkal, aki a baltimore-i jogi egyetemen az utolsó évét végezte 2007 tavaszán, amikor gondolt egy merészet és önkéntesnek jelentkezett Afrikába. A nemzetközi emberi jogok témaköre volt szakirányultsága, és úgy gondolta, akkor tud továbbfejlődni, tapasztalatokat szerezni a nagyvilágban, ha munkát vállal a fekete kontinensen, a Békehadtest kötelékében.

A Baganda törzs nyelvén, lugandaiul

2007 augusztusában vágott neki a nagy kalandnak, s bár az indulás előtt igyekezett minél jobban felkészülni a számára kijelölt országból, a Kelet-Afrikában, az Egyenlítő mentén, 241 ezer négyzetméteren elterülő, 18 millió lakójú Ugandából, természetes, hogy megannyi meglepetés várta. Az önkéntes program első állomásaként egy helyi családhoz költözött be Luweero nevű faluban, és közben elkezdte tanulni a helyi nyelvet, megismerkedett az ottani életvitellel, szokásokkal, a helyi kultúrával. Az ország csaknem ötven törzsi nyelve közül Julie a lugandai nyelvet tanulta, amely a Baganda törzs nyelve, a harmadik legtöbb ember által beszélt nyelv az angol és a szuahéli után Ugandában. Az intenzív nyelvtanulás során a legtöbbet új családjának egyik fiatal lány tagja, Lovincia segítette, aki, bár tudott angolul, csak lugandaiul volt hajlandó beszélni az amerikai vendéghez.

„A család tagjai nagyon büszkék örökségükre, és buzgón tanítottak nyelvükre, ételeik készítésére, és hagyományőrző törzsi táncaikra – meséli Julie. – Megtanultam úgy élni, ahogy az ottani felnőttek. Kézzel mosni a ruháimat, vizet hozni nagy műanyag konténerekben, elkészíteni és elrakni az ételt elektromosság nélkül, víztakarékosan fürödni, takarítani, és vasalni.” A családnál „lánytestvérek” sok nevetés közepette türelmesen tanították meg vendégük számára a tipikus gesztikulációkat, és azt, miként váljon igazi „bugandaivá”. Így hívják azokat a látogatókat, akik hosszabb ideig önkéntesként Ugandában tartózkodnak és megpróbálnak alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, úgy élni, mint ők, és megtanulják tisztelni az ottani hagyományokat. Közben Julie a hét hat napján, napi tíz órában a Békehadtest felkészítő óráin vett részt, mely már következő, önálló életét alapozta meg. Tizenegy hét után ugyanis búcsúznia kellett új családjától, akiknek tagjai egyszerre váltak tanáraivá, testvéreivé és barátaivá.

Az ENSZ deklarációjának szellemében

Az önkéntes ügyvédet a Rakai körzetbe küldték, az ország dél-keleti térségébe, közel a tanzániai határhoz. Kyotera faluban, egy kis lakásban rendezkedett be, és elkezdhette azt a munkát, amelyre még kényelmes amerikai otthonában önként vállalkozott. Egy civil, a kormánytól független segélyszervezettel kezdett dolgozni, mely a gyermekek védelmezéséért küzd. Ugandában is előfordul, hogy kihasználják a kiskorúakat: dolgoztatják őket, a lányokat a katonák kihasználják, előfordul, hogy megerőszakolják, ráadásul a lányanyákat korábbi családjuk, közösségük kiközösíteni is hajlamos. „Feladatunk volt, hogy megismertessük és betartassuk a körzetben az ENSZ gyermekek védelmében hozott egyezményének tartalmát és érvényt szerezzünk az Uganda alkotmányában és törvényeiben is megfogalmazott gyermekvédelmi jogszabályoknak.” Rakai körzet mind a tizenhat alkerületében működik az afrikai gyermekvédelmi hálózat, mely a helyi törvényhozással kapcsolatban áll. Julie e hálózattal összefogva törvényalkotói tevékenységet is végzett, amikor a helyi törvények megalkotásában segédkezett. „A körzet és az alkerületek törvényhozói helyben alkothatnak jogszabályokat. Ez az 1997-es állami törvénnyel összhangban zajlott. E helyben hozott gyermekbarát törvények az állami gyermektörvény révén születtek meg, ráadásul Uganda is aláírta az ENSZ deklarációját a gyermekjogokról.”

Julie a segélyszervezet helyi munkatársaiban új kollégákra lelt, akik tanácsokkal látták el, miként tarthat felvilágosító előadásokat országjáró körútján falubélieknek mind az elfogadott új helyi jogszabályokról, mind általánosságban a gyermekek jogairól, védelméről. „A falvakban alkalmanként húsz-harminc nő és férfi gyűlt össze a templom piszkos földjén, az iskolában vagy épp a falu legnagyobb árnyékú fája alatt. Semmilyen távolság vagy utazási kihívás nem tudott eltántorítani bennünket attól, hogy üzenetünkkel eljussunk akár a legtávolabbi helyekre is. Sok helyen általános biológiai felvilágosítást is kellett tartanom lányoknak, asszonyoknak. A falvakban az embereknek hasonló történeteik voltak arról, hogy a falu öregjei miként haltak meg AIDS-ben.”

Az ügyvédnő tapasztalatai szerint az iskolai oktatásra ma már nagy hangsúly helyeznek, szerte az országban. „Sok iskolát láttam, és számos helyen a felnőttek is tanultak. Azt is látni, hol van nemzetközi támogatás: ahol van, ott téglából és cementből állnak az iskolaépületek falai, ahol nem, ott sárból és cementből. Keletről nyugatra haladva változik a kép.”

Mzungu, pamutnadrágban

A fehérbőrű, fiatal ügyvédnőt általában kedvesen fogadták a helyiek, mint ahogy mindig barátságosak, amikor „bugandaiakat” fogadnak. Igaz, néha előfordult, hogy furcsán néztek rá, mint „mzungu” – nem ugandai – nőre, aki pamutnadrágot visel és nem hagyományos ruhát, mint az ugandaiak („gomezi”). „Ám amint megszólaltam a helyi nyelven, és tisztességgel üdvözöltem a helyi időseket, már gyorsan tudtam haladni a felvilágosító munkámban.”

Julie szerény lakásában ugyanúgy élt, mint a helybéliek. Nagy flakonokban szerezte be az ivó- és fürdővizet, ugyanazt ette, mint a többiek és moszkitóháló alatt aludt. A malária moszkitócsípéssel terjed, s bár malária ellen tablettát is szedett, nem ártott a védekezés az országban burjánzó betegség ellen.

Elektromosság híján ő is segerin főzött, mint a többi asszony. Ez egy kicsi, grillszerű főzőlap, mely alá faszén brikettet tesznek. Amikor a teteje átforrósodik, akkor helyezik rá a nők a fémfazekakat, gyakran többet is egymás fölé, hogy a gőzt is felhasználják a főzéshez.

Julie tapasztalata szerint az emberek és az állatok szinte együtt élnek Ugandában. Bikák, tehenek, csirkék, disznók, kecskék vándorolnak szabadon a falvak között. Mindenki tudja a környéken, hogy melyik állat kihez tartozik.

1960-tól léteznek a kormány felügyelete alá tartozó, védett nemzeti parkok, elefánttal, vízilóval, oroszlánnal, zsiráffal. Ugyan van egy állatkert Entebbében, a repülőtér közelében, de a helyieknek nincs rá szüksége, az egyre szaporodó turistákat pedig inkább a parkok szafari túrái vonzzák, ahol elefántok, zsiráfok, majmok kószálnak szabadon.

Ahol a Nílus ered

Az Ugandában töltött hónapok alatt Julie-nak lehetősége volt arra, hogy beutazza az ország különböző régióit, melyek idővel turistaparadicsommá is válhatnak. Így járt északon a Binyonyi tónál, a Murchison-vízesésnél, keleten a Sipi-vízesésnél, délkeleten Jinjában, ahol a Nílus folyó ered. Barangolásai során megfigyelhette azt is, hogy az ország nagyobbrészt növénytermesztésből él, bár nyugaton marhatenyésztés is folyik. A lakosság jó része szegény készpénzben, de gazdag élelmiszerekben. A trópusi éghajlatban földjeiket azért tudják öntözni a két esős évszakban (március–május, október–november). A levegő átlaghőmérséklete 26 fok körül alakul, a páratartalom viszont hetven–száz százalék. Az eső révén bőségesen tudnak banánt termeszteni. Banánból készített nemzeti ételük a matoke, mely hámozott zöld banán összepréselve és megfőzve (burgonypüréhez hasonló állagú). Esznek még édes burgonyát, maniókalepényt (cassava), mangót, avokádót, paradicsomot, zöld borsot, gyömbért, hagymát és kávét isznak. „Ahol megfordultam, az emberek ugyanolyan életnívón élnek, ugyanazokat az ételeket főzik. Ugyanazokat a tömegével gyártott tárgyakat használják – műanyag vödröket, csészéket.”

Julie bő egy év után tért vissza az Egyesült Államokba, életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal, és titkon abban is bízva, talán ő is hozzájárult munkájával ahhoz, hogy valamelyest könnyebbé tegye az ott élő emberek életét.

„Amíg Kyoterában voltam, sohasem éreztem magam egyedül, mert ott voltak velem barátaim. Való igaz, felvilágosító, jogalkotói munkám során láttam szegénységet, betegséget, rosszul táplálkozó embereket is, de ugyanolyan gyakran láttam boldogságot, reményt és újító szándékot is. Aki Ugandában jár, legyen nyitott a világra, legyen rugalmas, és biztosan élvezni fogja ezt a gyönyörű országot.”

Falus Tamás

A legkisebb kisebbség tagja

„Fehérbőrűként az ugandai lakosság között a legkisebb kisebbség tagja voltam. Mindig feltűntem a tömegben. Ritkán tudtam úgy elhagyni a lakásomat, hogy ne közelítsenek meg, ne szólítsanak meg teljesen idegen emberek. Amikor tömött buszon utaztam, sok ember között jártam a piacon, mindenki megbámult, sokan üdvözöltek. Néha ez zaklatáshoz is vezetett, de akkor mindig megpróbáltam humorosan megoldani a szituációt, lugandai nyelven. Éjszaka azért soha nem utaztam egyedül ismeretlen helyekre, és napszaktól függetlenül mindig éberen figyeltem a környezetemet. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy szinte nincs magánszférám, de egy idő után hozzászoktam. Afrikában két utat választhatsz: vagy elfogadod a különösségedet és örülsz a lehetőségnek, hogy annyi emberrel találkozhatsz, vagy pedig korlátot állítasz fel magad és a többiek közé. Én az előbbit választottam.”

Julie Ridgeway