A vadkár a bírói gyakorlatban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Ptk. kihirdetése óta foglalkoztatja az érintett gyakorló jogászokat, hogy a vadászható állat által okozott károkért való felelősség rendjében milyen változásokat hozott a 6:563. §-nak az 1959-es Ptk.-ban nem szabályozott rendelkezése, és a mentesülési lehetőségek mennyiben változtak azáltal, hogy a korábban alkalmazott, fokozott veszéllyel járó tevékenységi kör fogalmának a helyébe az ellenőrzési kör fogalma lépett.

Ennek a – korábban nem definiált – fogalomnak a Vtv. 75/A. §-ának 2015. évi módosításával történt törvényi meghatározása és ezzel együtt a „visszatérés” a veszélyes üzemek találkozásának elvéhez mennyiben egyeztethető össze a Ptk. előbbi rendelkezésével, amelytől a Ptk. 1:2. § (2) bekezdésébe foglalt értelmezési alapelv szerint nem lehet eltérni a jogértelmező jogalkalmazás során? További kérdésként foglalkoztatja a jogalkalmazókat, hogy a Ptk. 2014. március 15-i hatálybalépése és a Vtv. 75/A. §-ának 2015. május 5-i módosítása közé eső időben bekövetkezett károk megítélése mennyiben tér el a megelőző, illetve a későbbi időszakok káreseményeinek felelősségi viszonyaitól. Számítani kell-e a bírói gyakorlatban egy avagy két fordulatra, és ha igen, milyen irányban? Az alábbi tanulmány ezekre a kérdésekre keresi és próbálja megadni a választ. A válaszok egyike szabályozási szükséglet kimutatására vezet.

[multibox]

1. Szabályozási ív a kezdetektől a hatályos jogszabályokig

[1] Amikor a vadászat bárki számára szabad volt, a vadon élő állatok által okozott károkért való felelősség gondolata fel sem vetődött. A szabályozás kérdése a vadászati jog, mint regálé megjelenéséhez köthető. A vadászati jog korlátozása II. Ulászló 1504. évi XVIII. tc.-ével kezdődött, mely a jobbágyoknak és parasztoknak megtiltotta a vadászatot és madarászatot. Természetesen a vadak által okozott károk megtérítésére nem tért ki. A XVIII. században kezdtek el foglalkozni a „vadászati” károk rendezésével. (Kolosváry Bálint: Vadászati jog. Studium, Budapest, 1923.)

[2] 1945-ben az állam a vadászati jogot fenntartotta magának és arra csak bérleti jogot engedett. A vadászati jog gyakorlóit vadkárjárulék fizetésére kötelezte, a károk megtérítéséért pedig közvetlenül az állam vállalt teljes körű felelősséget. A 138/1950. (V. 13.) MT rendelet is még csak a gazdaságban okozott vadkár megtérítéséről rendelkezett.

[3] Az 1/1962. (II. 9.) Korm. rendelet szabályozta első ízben a meghatározott vadfajok által vadászaton kívül személyekben és dolgokban okozott egyéb kárt. Ezekkel kapcsolatos objektív kártérítési felelősséget telepített a vadászati jogosultra, amely alól csak annyiban engedett mentesülési lehetőséget, amennyiben a kárt a károsult vagy más személy felróható magatartása okozta. A felelősség jogszabályi alapja 1970-ben átkerült az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény (a továbbiakban: Evt.) 35. §-ába. Az ehhez fűzött miniszteri indokolás szerint vadkár „olyankor is keletkezhet, amikor ezt nem a vadászatra jogosult kötelességszegése eredményezi. Ezért úgy kell rendezni a vad által okozott károk viselését, hogy a szabályozás megfelelő védelmet nyújtson azokban az esetekben is, amikor a károkozás a vadászatra jogosult magatartásával nincs közvetlen kapcsolatban. Erre nem alkalmazhatók a fokozottan veszélyes tevékenység folytatójára vonatkozó rendelkezések sem. Ezért a javaslat a vadászatra jogosultnak a vadgazdálkodásban való érdekeltségéhez kapcsolódó kártalanítás formájában teszi lehetővé az elszenvedett kár áthárítását. A vadgazdálkodás ugyanis a vadászatra jogosultnak hajt hasznot, indokolt, hogy az ebből eredő kárt is a vadászatra jogosult viselje.” A felelősség annyiban volt csak korlátozott, hogy a hasznos vadak és a vaddisznó által okozott károkért állt fenn, viszont tágult annyiban, hogy csak maga a károsult felróható magatartása eredményezhetett (részleges) mentesülést, harmadik személyé már nem. Háttérszabályként utalt a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényre (a továbbiakban: 1959-es Ptk.).

[htmlbox Polgári_jog_folyóirat]

[4] Ez utóbbi jogszabály került alkalmazásra az Evt.-vel szemben a BH1978. 428. számon közzétett jogerős ítéletben. Az adott esetben az elsőfokú bíróság által alkalmazott Evt.-t lényegében indokolás nélkül félretéve, az 1959-es Ptk. 346. és 339. §-ai alkalmazásával bírálta el a jogvitát a másodfokú bíróság. Ez a forradalmi álláspont ekkor még megfeneklett a törvényességi óvás zátonyán, mert a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, leszögezve, hogy az Evt. 35. §-a önálló felelősségi alakzat, amely független a veszélyes tevékenység folytatójának az 1959-es Ptk. 345. §-a alapján fennálló felelősségétől, ezért a több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységével közösen okozott károk viselésének az 1959-es Ptk. 346. §-ába foglalt szabálya sem alkalmazható (a Ptk. rendelkezéseit csak a kár megtérítésének módjára és mértékére lehet alkalmazni), a vadászatra jogosultat vétkesség nélküli felelősség (kártalanítási kötelezettség) terheli (a már említett megszorításokkal). Ez a felelősségi szabály érvényesült 1997. február 28-ig, amikor a jogszabályt március 1-jei hatállyal, hatályon kívül helyezte a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 96. § (2) bekezdésének a) pontja.

[5] A későbbi jogfejlődés a BH1978. 428. számú esetben eljárt másodfokú bíróságot igazolta. 1997. március 1-jén lépett hatályba a Vtv. 75. § (3) bekezdése, amely úgy rendelkezett, hogy a vadászatra jogosult az 1959-es Ptk.-nak a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt. Ez az utaló szabály tette lehetővé az 1959-es Ptk. 345-346. §-ainak alkalmazását a felmerült jogesetekben, amelyekből gazdag és sokrétű bírói gyakorlat fejlődött ki. Ez kiegészült a Vtv. 75. §-ához fűzött végrehajtási szabállyal, a 30/1997. (IV. 30.) FM rendeletnek 1997. április 30-a és 2003. június 18-a között hatályos 58. §-ával, amely 2000. április 4-től kezdődő hatállyal tartalmi módosuláson ment keresztül, és ami a vadászatra jogosult felróhatóságát tette szabályozási tárgyává, amíg a 34/2003. (VI. 19.) AB határozat meg nem semmisítette. Ebben a jogi struktúrában a vadászatra jogosult felelőssége a másik veszélyes üzemet, a gépjárművet üzemeltetővel szemben (egymás közötti viszonyukban) felróhatósági alapú volt, harmadik személlyel szemben pedig a gépjármű üzemben tartójával egyetemleges, a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint. Ez a jogszabályi környezet érvényesült 2014. március 14-ig, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatálybalépéséig. 2014. március 15-től kezdődő hatállyal az utaló szabály a Vtv. 75/A. §-ába került át akként, hogy a jogosult a vadászható állat által okozott kárért való felelősség Ptk.-ban foglalt szabályai alapján köteles a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt megtéríteni.

2. A 2013. évi Ptk. vonatkozó felelősségi szabályai

[6] A 2013. évi Ptk. 6:563. §-a rendezi a vadászható állat által okozott kárért való felelősséget. Az (1) bekezdés alapján a vadászható állat által okozott kár megtérítéséért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületén a károkozás történt. Ha a károkozás nem vadászterületen történt, a kárért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületéről a vad kiváltott. A (2) bekezdésre hivatkozással a vadászatra jogosult mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. A (3) bekezdés értelmében a kártérítési követelés három év alatt elévül.

[7] Az új rendelkezés folytán az érintettek komoly jogértelmezési nehézségekkel találták szemben magukat. Nem is annyira a felelős személyét meghatározó (1) bekezdés, hanem a felelősség mibenlétéről szóló (2) bekezdés miatt. Úgy tűnt, a Ptk. újabb rezsimet is hozott a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárért való felelősség rendjében. Kikerült a jogszabályokból a veszélyes üzemi felelősségre utaló szabály, helyette önálló felelősségi tényállást konstruált a jogalkotó, és abban olyan fogalmat vezetett be, melynek nincs sem jogszabályi háttere (a vadászatra jogosult ellenőrzési feladatait semmilyen jogszabály nem határozza meg), sem jogirodalmi alapja, sem joggyakorlati kimunkálása, és a javaslat vagy a törvény indokolása sem ad kellő támpontot.

[8] A kimenthetőség új formulája ugyan hasonlítani látszik a veszélyes üzemi felelősségnek az 1959-es Ptk. 345. § (1) bekezdésének második mondatához, amely úgy szólt, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytató „[m]entesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik”, a megfeleltethetőséget mégis kizárni látszik, hogy a veszélyes üzemi felelősség kimenthetőségének a szövege a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének második mondatában változatlanul átvette a régi formulát, vagyis ott nem ellenőrzési körről, hanem továbbra is fokozott veszéllyel járó tevékenységi körről szól. Amiből úgy tűnik, hogy a Ptk. az ellenőrzési kör fogalmát megkülönbözteti a fokozott veszéllyel járó tevékenységi körtől. A törvénymű ugyanis nem irodalmi alkotás, a szinonimák alkalmazása nem tartozhat a stilisztikai eszközei közé, ahogy ezt a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet 4. § (1) bekezdése is rögzíti: ha egy jogszabályon belül ugyanazt a fogalmat többféleképpen is ki lehet fejezni, a fogalom valamennyi előfordulása esetében ugyanazt a megfogalmazást kell alkalmazni. Ebből az következne, hogy a két különböző terminus technikus két különböző jogi tartalmat is fejez ki.

[9] Az interpretatio systematica (a jogszabály szerkezeti értelmezése) tehát a vadászható állat által okozott kárért fennálló felelősségnek a veszélyes üzemi felelősségtől való eloldódását látszik igazolni. A kimentési lehetőség dogmatikai hasonlósága (az okozatosság mögött rejlő felróhatósági alap hiánya) megmaradt, de a felelősség elhárítására alkalmas okokat az ellenőrzési körön kívül kell megjelölni, ehhez viszont az ellenőrzési kör fogalmát kell meghatározni. Maga a Ptk. nem határozza meg, holott még számos helyen használja: a 6:142. §-ban a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség általános szabályánál és a kontraktuális felelősség egyes eseteiben, így a 6:255. §-ban a mezőgazdasági vállalkozási szerződés, a 6:263. és 6:266. §-ban a fuvarozási szerződés, a 6:299. §-ban a tartós közvetítői szerződés típusszabályai között. E törvényi párhuzamosságokból sem lehet levonni semmiféle következtetést a vadászatra jogosult ellenőrzési köréről, hiszen nyilvánvaló, hogy az nem lehet azonos a mezőgazdasági vállalkozóéval, még kevésbé a fuvarozóéval vagy a tartós közvetítésre megbízást adóéval, még közös elemek sem emelhetők ki.

[htmlbox Fogyasztói_adásvétel]

[10] Nem ad megfogható támpontot a törvény indokolása sem, amely egy helyen, a szerződésszegésért való felelősséggel összefüggésben foglalkozik csak a témával, a következőképpen: „Ellenőrzési körön kívüli, azaz a szerződésszegő fél által nem befolyásolható az a körülmény, amelyre a fél nem képes hatást gyakorolni. Ezeket a körülményeket természetesen nem lehet tételesen felsorolni, de bizonyos típusokat ki lehet emelni. Ilyen körülménynek tekinthetők mindenekelőtt a vis maior hagyományos esetei. A fél ellenőrzési körén kívülinek tekinthetők tehát a természeti katasztrófák: földrengés, tűzvész, járvány, aszály, fagykár, árvíz, szélvihar, villámcsapás stb., továbbá bizonyos politikai-társadalmi események: mint például háború, forradalom, felkelés, szabotázs, közlekedési útvonal (repülőtér) lezárása. Ide sorolhatók ezen kívül meghatározott állami intézkedések: behozatali-kiviteli tilalmak, devizakorlátozások, embargó, bojkott és hasonlók. Ebbe a körbe tartozhatnak adott esetben súlyos üzemzavarok, valamint a szerződésszerű teljesítést lehetetlenné tevő radikális piaci változások (mint drasztikus árrobbanás, a fizetés pénznemének rendkívüli meggyengülése stb.). A másik oldalról közelítve, nem minősül a szerződésszegő fél ellenőrzési körén kívül lévő oknak a saját üzemi rend szervezési vagy egyéb zavara, a fél alkalmazottainak magatartása, piaci beszerzési nehézségek és hasonlók. A bíróságnak a konkrét eset összes körülményeit mérlegelve kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a fél ellenőrzési körén kívül eső körülményként merült-e fel a szerződésszerű teljesítés akadálya.” A vis major egyes eseteit leszámítva a felsorolt szempontok fogalmilag sem képzelhetők el vadászható állat és gépjármű ütközéséhez vezető okokként, viszont például egy vis majornak minősülő árvíz vagy tűzvész kiválthatja a vadon élő állatok viselkedésének olyan rendellenes megváltozását, ami az 1959-es Ptk. felelősségi rendszerében nem mentesülésre adott lehetőséget, hanem kifejezetten megalapozta a vadászati jog jogosultjának a felelősségét (v. ö. 3.2.1. pont).

[11] A fenti bizonytalanság vezetett az Országos Magyar Vadászati Védegylet kezdeményezésére a 2015. évi L. törvény meghozatalához, amelynek legfontosabb rendelkezése a Vtv. 75/A. §-ának 2015. május 5-én hatályba lépett módosítása volt a következőképpen: „(1) A jogosult a vadászható állat által okozott kárért való felelősség Polgári Törvénykönyvben foglalt szabályai alapján köteles a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt megtéríteni azzal, hogy a vadászatra jogosult ellenőrzési körén kívül eső oknak a vadászati jog gyakorlásán és a vadgazdálkodási tevékenység folytatásán kívül eső okot kell tekinteni. (2) A vadászható állat által okozott kárért való (1) bekezdés szerinti felelősség és a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség találkozása esetén a Polgári Törvénykönyvnek a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályait kell alkalmazni.” Ezt a Ptk. 6:539. §-a tartalmazza a következőképpen: „(1) Ha veszélyes üzemek egymásnak okoznak kárt, az üzembentartók felróhatóságuk arányában kötelesek a másiknak okozott kárt megtéríteni. Ha nem az üzembentartó a tényleges károkozó, az üzembentartó a kár megtérítésére a tényleges károkozó magatartásának felróhatósága alapján köteles. (2) Ha a károkozás egyik félnek sem róható fel, a kárt az köteles megtéríteni, akinek fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében a kár bekövetkezéséhez vezető rendellenesség merült fel. (3) Ha az egymásnak okozott kár mindkét fél fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza, vagy ha ilyen rendellenesség egyik félnél sem állapítható meg, kárát – felróhatóság hiányában – mindegyik fél maga viseli. (4) E § rendelkezéseit kell alkalmazni az üzembentartók egymás közötti viszonyában abban az esetben is, ha több veszélyes üzem közösen okoz kárt, azzal, hogy felróhatóság és rendellenesség hiányában a kárt egyenlő arányban viselik.”

[12] A Vtv. 75/A. § (1) bekezdése tehát definiálta a vadászatra jogosult ellenőrzési körének a fogalmát. Ez a norma az ellenőrzési kör egyéb – explicit vagy immanens – meghatározása/meghatározhatósága hiányában a logikai értelmezést nem sérti, és a fogalom eltérő törvényhelyeken való előfordulásának irrelevanciája hiányában a szerkezeti értelmezésnek sem mond ellent. Viszont kérdésként merül fel, hogy a (2) bekezdésbe foglalt visszatérés az 1959-es Ptk. felelősségi rendszeréhez, vajon eltérés-e a Ptk. szellemétől, szabályozási célkitűzéseitől, vajon inkoherenciát teremt-e a jogrendszerben. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy nem. A második ránézés ellenben más következtetésre vezethet.

[13] A Vtv. 75/A. § (2) bekezdése a veszélyes üzemi felelősség szabályainak nem az egészét, csak a veszélyes üzemek találkozásának a Ptk. 6:539. §-ába foglalt rendelkezéseit teszi háttérszabállyá. A veszélyes üzem üzembentartójának az általános felróhatósági szabályoktól eltérő speciális kimentési lehetősége („mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenységi körén kívül esik”) viszont nem ehelyütt, hanem a 6:535. § (1) bekezdésében található. A Ptk. 6:563. § (2) bekezdésébe foglalt kimentési lehetőség (ellenőrzési körön kívüliség) és a 6:535. § (1) bekezdésében írt kimentési lehetőség (fokozott veszéllyel járó tevékenységi körön kívüliség) tehát kifejezetten nem kerülnek kollízióba egymással.

[14] Ugyanakkor a fokozott veszéllyel járó tevékenység a 6:539. §-nak is fogalmi eleme [a (2) és (3) bekezdés is felelősségi kritériumként tartalmazza a kifejezést]. Ami pedig egyenesen kikényszeríti annak a kérdésnek a megválaszolását: mi a viszony a két normaszöveg között, ezek a „körök” halmazelméletileg hogyan helyezkednek el és hogyan helyezendők el egymáshoz képest, egyáltalán értelmezhetők-e azonos síkon vagy térben. A Ptk. 6:539. § (2) bekezdésének az a rendelkezése például, hogy ha a károkozás egyik félnek sem róható fel, a kárt az köteles megtéríteni, akinek fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében a kár bekövetkezéséhez vezető rendellenesség felmerült, akként értendő-e, hogy felróhatóság hiányában a rendellenességen alapuló felelősség szóba sem jöhet a vadászatra jogosult oldalán (csak az ellenkező oldalon), mert a vadászatra jogosultnak csak ellenőrzési köre van, és nem fokozott veszéllyel járó tevékenységi köre? Vagy ebben az esetben is vizsgálandó a rendellenesség mindkét oldalon, csak eltérő „érdekkörben”? Mint a fentiekben szemügyre vettük: a kérdés megválaszolásához törvényi kapaszkodó nincs és – új normatartalomról lévén szó – kialakult joggyakorlat sincs. A különféle és eltérő szakirodalmi találgatásoknál meggyőzőbb, „kvázi” autentikus értelmezési támpontot egyedül azok a kommentárok adnak, melyeket a Ptk. „materiális” jogalkotói, a törvényjavaslat szövegének létrehozói (a törvényelőkészítők) írtak.

[15] Lábady Tamás, a Polgári Jogi Kodifikációs Szerkesztőbizottság tagja, a téma referense több helyütt leszögezte: „A vadászható állatok által a mező- és erdőgazdálkodáson kívüli károkozására vonatkozó normák viszont a klasszikus polgári jogi felelősségi szabályok alá tartoznak, ezeket a Ptk. a vadászható állat által okozott kárért való felelősség címmel átemeli rendelkezései közé, és a veszélyes üzemi felelősség szabályai alá szubszumálja. A gyakorlatban e károkozások tipikus – szinte kizárólagos – megjelenése a vad és a gépjármű összeütközésének tényállásköre, amely körben a bíróságok ma már stabilnak mondható ítélkezési gyakorlatot alakítottak ki, azon a Ptk. rendelkezései se kívánnak változtatást.” [Lábady Tamás: Kártalanítás jogszerű károkozásokért. Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. CompLex, Budapest, 2013, 961. o.; hasonlóképpen: Lábady Tamás: Felelősség a szerződésen kívül okozott kárért. In Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 2311. o.]. Orosz Árpád kúriai tanácselnök hasonlóképpen magyarázta a törvényt: „A vadászatra jogosult annak bizonyításával mentesül a felelősség alól, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. Ez a fokozott veszéllyel járó tevékenység üzembentartójának felelősségére vonatkozó szabályok alkalmazását jelenti. A fokozott veszéllyel járó tevékenység szabályait kell alkalmazni azokban a tipikusan előforduló helyzetekben, amikor a vadászható állat gépjárművel vagy vasúttal mint másik veszélyes üzemmel ütközik. A veszélyes üzemek ilyen találkozásakor a kárért felelős személyek egymásnak okozott károkért egymás között főszabályként a felróhatóságuk arányában felelnek a 6:539. §-ban írtak szerint. Tekintve, hogy ebben a körben kijegecesedett bírói gyakorlat a jövőre nézve változatlanul irányadó, ide kapcsolódó további tételes szabályozásra nem volt szükség.” [Orosz Árpád: Felelősség az állatok károkozásáért. In Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja, Opten, Budapest, 2014, IV. kötet, 322. o.].

[16] Akkor mi indokolhatta, hogy a törvény-előkészítők a Ptk. 6:563. § (2) bekezdésébe nem az évtizedek gyakorlatában recipiált és jól értelmezhető veszélyes üzemi működési körének fogalmát, hanem az ellenőrzési kör fogalmát építették be? Véleményem szerint ugyanaz, amely a kontraktuális felelősségi viszonyokban is indokolta ezt: nevezetesen az, hogy itt nem veszélyes üzem működéséről van szó. A veszélyes üzem közkeletű fogalmát a BDT2012. 2661. számú eseti döntés a következőképpen határozta meg: fokozott veszéllyel jár az a tevékenység, amelynek a folytatása során fellépő, viszonylag csekély mértékű rendellenesség is súlyos kárral fenyegető veszélyhelyzetet alakíthat ki; fokozottan veszélyes a tevékenység akkor is, ha folytatójának csekélyebb mértékű vétkessége súlyos kárveszéllyel fenyegető helyzetet teremthet, továbbá, ha egyszerre nagyobb számú személy életét, testi épségét, egészségét vagy vagyonát fenyegető kárveszélyt idéz elő. Az pedig nyilvánvaló, hogy a vadon élő állatok viselkedésében fellépő csekély rendellenesség nem okozhat – önmagában – aránytalanul széles körben vagy aránytalanul súlyos mértékben károkat. Legfeljebb egy veszélyes üzemmel való találkozás esetén. Vagyis a fogalmi tisztaság mindenképpen indokolja az eltérő szóhasználatot, de ez nem jelent jogpolitikai irányváltást.

[17] A fentiekből következően a kommentáríró „jogalkotók” szándékának kifejeződése és egyértelműsítése a Vtv. 75/A. §-ának a 2015. évi L. törvénnyel történt módosítása. Ez tehát azt is jelenti, hogy a 2015. évi L. törvény fent idézett rendelkezései nem csak a hatálybelépését követő időszakban alkalmazhatók, hanem annak szellemében bírálhatók el a Ptk. hatálybelépésétől addig bekövetkezett esetek is.

[18] A Ptk. 6:539. §-a az 1959-es Ptk. megfelelő 346. §-ához képest jelentős változásokat nem hozott. A korábbi szabályokhoz képest rendelkezik arról, ha nem az üzembentartó a tényleges károkozó, meghatározza az üzembentartók közötti viszonyra vonatkozó szabályozást arra az esetre, ha több veszélyes üzem közösen okoz kárt, és elhagyja az üzemi balesetért való felelősség külön szabályaira való utalást. Ezek az apróbb módosulások egyrészt a korábbi Ptk. talaján kialakult bírói gyakorlat eredményei (az alábbiak szerint), másrészt nem érintik azt, mert függetlenek attól. A vadászható állat és gépjármű ütközésének esteiben kialakult, az 1959. évi Ptk.-n alapuló bírói gyakorlat tehát változatlanul továbbélőnek tekintendő.

3. A továbbélő bírói gyakorlat

[19] A vadászható állat és a gépjármű összeütközéséből eredő károkért való felelősség megítélésének lényegi jogszabályi alapja tehát a 2013. évi Ptk. 6:539. §-a. Ez – az 1959-es Ptk. 346. §-hoz hasonlóan – a veszélyes üzemek által egymásnak okozott kárfelelősséget a felróhatóság alapján, annak mértékéhez viszonyítva osztja meg a részes felek között. Ha felróhatóság egyik oldalon sem mutatkozik, akkor a kár bekövetkezéséhez vezető – az egyik veszélyes üzem körében előfordult – rendellenesség alapozza meg a kárfelelősséget. Kölcsönös rendellenesség esetén a rendellenességek összemérésére már nem ad lehetőséget, ilyen esetben a rendellenesség fokától függetlenül mindegyik fél viseli a saját kárát, ugyanúgy, mint ha egyik oldalon sem volt rendellenesség. Az egymással szembeni kárfelelősség fennállta tehát két lépcsőben vizsgálandó. Először, hogy mutatkozik-e felróhatóság, és ha igen, melyik oldalon milyen mértékben. Ha felróhatóság mutatható ki bármelyik oldalon, önmagában ez alapján elbírálható a kárfelelősség. Felróhatóság hiányában viszont a második lépcső következik: annak vizsgálata, hogy bármelyik oldalon mutatkozik-e rendellenesség. Megtérítési kötelezettség csak abban az esetben állapítható meg, ha rendellenesség kizárólag az egyik oldalon mutatható ki: Ha egyiken sem, vagy mindkettőn: egyik félnek sincs térítési kötelezettsége.

[20] Veszélyes üzemet nem folytató harmadik személy károsult irányában a veszélyes üzemek üzembentartói egymás között egyenlő arányban felelnek a veszélyes üzemi felelősség (Ptk. 6:535−6:538. §) szabályai szerint.

3.1. Felróhatóság

3.1.1. Felróhatóság a vadászatra jogosult oldalán

[20] A vadászatra jogosult felelősségének alapja a kármegelőzési kötelezettség elmulasztása. Ennek boncolgatását a bírói gyakorlat annak vizsgálatával kezdi, hogy a károk megelőzése érdekében kezdeményezte-e a vadveszélyes útszakaszra veszélyt jelző közúti, vasúti jelzések elhelyezését, megfelelő védelmi berendezések létesítését. Ennek elmaradása önmagában megalapozza a felróhatóságát és ezáltal a felelősségét (BDT2000. 139., BDT1999. 28.).

[21] Az utóbbi eseti döntés (BDT1999. 28.) több okból is érdekes, mindenekelőtt eljárási jogi szempontból. A perben a bíróság igazságügyi erdészeti és vadászati szakértői véleményt szerzett be, amely szerint az alperes vadásztársaságnak a perbeli erdős bokros útszakaszon a vadveszélyt jelző tábla elhelyezésén kívül más lehetősége nem volt a balesetek megelőzésére. És bár a vadveszélyt jelző tábla kihelyezésre került, a bíróság mégis megállapította az alperes felelősségét. Rendőrségi adatok alapján megállapította, hogy a releváns útszakaszon 2 éven belül 9 hasonló baleset történt, egyik esetben sem merült fel adat a gépjárművezető közlekedésrendészeti szabályszegésére, a szakértői véleményből pedig megállapította, hogy a perbeli baleset helyén váltó (vadcsapás) nem alakult ki. Következtetése szerint a „balesetek gyakorisága bizonyítja, hogy nem elégséges a kár megelőzése érdekében az, hogy az úton elhelyezik a veszélyt jelző táblát, ezen kívül szükség lenne megfelelő védelmi berendezések létesítésére is. Mivel az alperes ezt ezidáig elmulasztotta, ezért a kár elhárítása érdekében nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható lenne.” (Megjegyzendő, hogy a döntés eljárási jogi oldalról vitatható, hiszen az eljárási jogi logikának ellentmond olyan szakvélemény szakmai felülbírálata a bíróság részéről, amelyet egyébként ítélkezése alapjául elfogad, vagy amely helyett – ha aggályosnak találja – nem szerez be az ítélkezését megalapozó aggálymenteset.)

[22] Ez volt az az első közzétett határozat is, amelyben kimondásra került, hogy a 30/1997. (IV. 30.) FM rendeletnek a vadászatra jogosult felróhatóságáról szóló 58. §-a nem meríti ki a vadászatra jogosult által tanúsítható, a kár bekövetkezéséhez vezető felróható magatartások körét. Ez a jogszabály – legteljesebb formájában, a 2000. áprilisi szövegmódosítást követően – a vadászatra jogosult felróható magatartásának minősítette, ha a vad gépjárművel közúton, illetve vasúti járművel közforgalmú vasúti pályán történő ütközése közvetlenül a vadászat miatt következik be, és felróhatónak minősítette különösen, ha amiatt következik be, mert a jogosult a közút, illetve a közforgalmú vasúti pálya száz méteres körzetébe mesterségesen telepített és működtetett vadetetővel, sózóval, szóróval, itatóval, dagonyával vagy művelt vadfölddel a vadat odaszoktatta. [Érdekes szemantikai kérdés, hogy a szóhasználat („annak minősül különösen”), a szövegező szándéka szerint vajon azt jelenthette-e, hogy különösen felróhatónak minősül, vagy a tételesen fel nem sorolható magatartások köréből különösként kiemelhetőnek, azaz tipikusnak minősül-e – minthogy ez a jelző nem a felsorolás első tagját előzi meg, ahogy az szokásos az exemplifikativ jogszabályi felsorolásokban, hanem a felsorolásba ékelődve a másodikat. Ennek a kérdésnek azonban már gyakorlati jelentősége nincs a következők miatt.] A BDT2001. 355. számú eseti döntés megerősítette, hogy a 30/1997. (IV. 30.) FM rendelet 58. §-a nem tartalmazott taxatív felsorolást a vadászatra jogosult felróható magatartása körében a felelősségi esetek megjelölésekor, a 34/2003. (VI. 19.) AB határozat pedig meg is semmisítette a rendelkezést. Ez azonban nem eredményezheti azt, hogy amennyiben a rendeletben nevesített helyzetek fennállása megállapítható, azok ne lennének a vadászatra jogosult terhére értékelhetőek. Az alkotmánybírósági megsemmisítés indoka ugyanis nem az volt, hogy a megjelölt magatartások nem felróhatóak, még csak nem is az, hogy a felsorolás indokolatlanul taxatív, hanem az, hogy a rendeletet kibocsátó miniszter túlterjeszkedett a jogalkotási felhatalmazásán. A megsemmisített jogszabály által felölelt magatartások tehát továbbra is felróhatónak minősülnek a bírói gyakorlatban, de nem kizárólagos jelleggel.

[23] Egyéb eseti döntés közzétételére eddig nem került sor, amely a fentiekben tárgyaltakon kívül olyan magatartást rótt volna a vadászatra jogosult terhére, amely vad és gépjármű ütközéséhez vezetett.

3.1.2. Felróhatóság a gépjárművezető oldalán

[24] A gépjárművezető felróhatósága értelemszerűen a közlekedésrendészeti szabályok betartásának hiányában kereshető. De közlekedési szabályszegés nélkül is tanúsíthat felróható magatartást. A BDT2000. 307. számon közzétett esetben a baleset helyszínén nem jelezte közlekedési tábla a vadveszélyt, minthogy nem is minősült az adott útszakasz vadveszélyesnek, lévén, hogy a terepviszonyok, a lakott terület közelsége, az összekötő út és a közeli karám egyaránt riasztó körülmények voltak a vadak számára. A jogerős ítélet indokolása szerint „a veszélyt jelző tábla hiánya nem jelenti egyébként azt, hogy a gépjármű vezetőjének nem kell tekintettel lennie a helyszín adottságaira, […] a felperes [pedig] előadta, hogy tudomása volt arról, hogy a terület vadveszélyes. Ez alapján a veszélyt jelző tábla hiányában is nyilvánvalóan számolnia kellett váratlanul felbukkanó vaddal” (kiemelés tőlem: D. A.).

Döme Attila teljes cikkét elolvashatja a Polgári Jog folyóirat 2016/12. számában.

---