A feltételes szabadlábra bocsátás egyes kérdései védőügyvédi szemüvegen át


A feltételes szabadlábra bocsátás jogintézménynek a római jogi gyökereihez nem érdemes visszatekinteni, annyit azonban fontos leszögezni, hogy a Csemegi-kódex már ismerte, és úgy fogalmazott, hogy az igazságügy miniszter bizonyos idő eltelte után feltételes szabadságra bocsáthatja azokat az elítélteket, akik “jó viseletük és szorgalmuk által a javulás reményét megerősítették”.

Másfél évszázados története ellenére a feltételes szabadlábra bocsátás alkalmazása során mind a mai napig adódnak olyan kérdések, amik ennek a jogintézménynek egyrészt az elméleti-dogmatikai átgondolását, másrészt a joggyakorlat egységesítését indokolják.

A következő eszmefuttatásban kifejezetten kerülöm az életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatos feltételes szabadlábra bocsátás kérdéskörét. Egyrészt azért, mert az azzal kapcsolatos viták egyrész éppen elég szakmai- és médiafigyelmet kapnak. Másrészt pedig szeretnék a feltételes szabadlábra bocsátásnak a mindennapi “banális”, azonban tömegeket érintő aspektusával foglalkozni.

Milyen elméleti és gyakorlati problémák merülnek fel a feltételes szabadlábra bocsátás alkalmazásával kapcsolatban?

Álláspontom szerint az alábbi problémák azonosíthatók a feltételes szabadlábra bocsátás szabályozásával és alkalmazásával kapcsolatban:

  • mit vizsgál(hat) a BV bíró a feltételes szabadlábra bocsátás mérlegelése során és hogyan viszonyul ez a kétszeres értékelés tilalmához?
  • van-e jelentős eltérés a különböző illetékességű törvényszékek BV bírói gyakorlatában?

Nem alanyi jog, de miért nem?

A feltételes szabadlábra bocsátással kapcsolatban minden, legalább elégséges vizsgát tett joghallgató kapásból mondja az alaptételt, hogy az nem alanyi jog, hanem egy olyan kedvezmény, amit vagy kiérdemel az elítélt, vagy nem.

Ennek az alaptételnek a kritikai vizsgálata azonban rendre elmarad. Az igazságosság és a jog kiszámíthatósága, azaz a jogbiztonság érdekében tovább kellene gondolni, hogy milyen akadálya van annak, hogy a feltételes szabadlábra helyezés alanyi jog lehessen és azt csak bizonyos előre lefektetett, és objektivizálható kizáró körülmények, negatív feltételek esetén lehessen megtagadni az elítélttől.

Ennek a szükségessége nem eretnek gondolat, belegondolva abba, hogy a XVIII. századi Cesare Beccaria a modern büntetőjog és büntetés-végrehajtási jog atyja a korabeli büntetőjog fő problémájaként azonosította a bírói önkény intézményes kizárását a jogalkalmazás területén.

Érvek és ellenérvek: a társadalom védelme?

A feltételes szabadlábra bocsátás feltételeinek objektivizálása ellen érvelők válaszában bizonyára szerepelne a büntetési célok hatékony érvényesülésére, valamint a társadalom hatékony védelmére való hivatkozás.

Gondoljunk bele azonban abba, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás eleve ex lege kizárt jónéhány a jogalkotó által különösen veszélyes esetnek minősített körülmények esetén, és tartós tendenciája a büntető jogalkotásunknak ezeknek az esetetköröknek a radikális kiterjesztése. Tehát a társadalom semmiképp se marad védtelenül.

A jogalkotó előbb a 2020. évi CVIII. törvénnyel, majd a 2021. évi LXXIX. törvénnyel zárta ki a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből a egyes erőszakos bűncselekmények elkövetőit, valamint a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények elkövetőit.

Nem nehéz felfedezni bizonyos kölcsönhatást az erőszakos bűneseteket előszeretettel feldolgozó bulvársajtó, az ezáltal bosszúszomjas közvélemény és emiatt a jogalkotóra csábítólag ható, könnyen megszerezhető népszerűség között.

Nagy súllyal emelem ki ezzel kapcsolatban Bagossy Mária egykori bírósági titkár, jelenleg ügyvéd egyik cikkében kifejtett álláspontjára, mely szerint ezek a szigorítások téves jogpolitikai indokokon alapulnak. Bár a kizáró okok bővítése kétségkívül a társadalom védelmét szolgálják a különösen veszélyes elítéltek izolációja révén, belátható, hogy előbb vagy utóbb ezek az elítéltek is kitöltik a szabadságvesztés büntetésüket. A társadalomba való visszailleszkedésük elősegítése, illetőleg a bűnözői életvitel kialakulásának megakadályozása érdekében sokkal inkább a büntető-végrehajtási intézetekben folytatott reintegrációs tevékenység, a szabadulásra felkészítés és az utógondozási rendszer fejlesztése mutatkozik szükségesnek.

Érvek és ellenérvek: kedvezményről van-e szó?

Gondoljunk bele abba is, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőség, annak ellenére, hogy a szabadságvesztések elszenvedői közkeletűen “kedvezményként” hivatkoznak rá, valójában nem egy olyan kedvezmény, mint amivel Black Friday alkalmával a különböző boltok vásárlásra ösztönzik a fogyasztót.

A feltételes szabadlábra bocsátás ezzel szemben – ahogy arra fentebb már utaltam – az elítélt “megjavításának”, vagyis a bűnéért már meglakolt bűnös társadalomba való vissza integrálásának a legfőbb eszköze, ami a szinte egyetlen motivációja annak, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben jogkövető és kooperatív magatartást tanúsítson. Ennek reménye nélkül mi lehet az, ami hasonló mértékű késztetést adna az elítélteknek abban, hogy munkát vállaljanak, éljenek a tanulás lehetőségével, keressék a jutalmazás lehetőségét, valamit kerüljék a fenyítéseket.

Nem túlzás azt állítani, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségének jogszabályi vagy jogalkalmazói, bírói szűkítése, gyakorlatban történő bezárása a büntetés-végrehajtás eleve kudarca ítéltségének a beismerését is jelzi.

Vizsgálhatja-e a büntetés-végrehajtási bíró újra a cselekményt és annak brutalitását?

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban rögtön idekívánkozik az egyes büntetőjogi tárgyú és más kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2018. évi CXXII. törvény miniszteri indoklásában található megállapítás, mely szerint a feltételes szabadságra bocsáthatóság során mérlegelendő szempontok tekintetében a jogalkalmazás nem egységes. A jogbiztonság erősítése céljából, az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében módosítás törvényi szinten rögzíti a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezésének fő szempontjait. További megállapítása a jogszabály indokolásának, hogy a bírói gyakorlat nem egységes abban a tekintetben, hogy a büntetés céljának megvalósulása körében vizsgálandó-e az elkövetett bűncselekmény jellege és a kiszabott büntetés, vagy kizárólag a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás vehető figyelembe.

Ennek a problémának a felvetése nagyon is indokolt. Az indoklás azonban rögtön le is szögezi, hogy feltételes szabadságra bocsátás kérdésében való döntés meghozatalakor értékelés tárgyát kell képeznie az elkövetett bűncselekmény büntetési célokhoz, illetve az elítéltnek az elkövetett bűncselekményhez való viszonyának vizsgálata is, valamint, hogy ez nem jelenti azt, hogy a büntetés-végrehajtási bíró felülmérlegelné vagy újraértékelné azokat a körülményeket, amelyeket a perbíró a büntetéskiszabásakor értékelt.

Ennek az okfejésnek a helyes volta álláspontom szerint megkérdőjelezhető. Kétség sem férhet ugyanis ahhoz, hogy a perbíróság a büntetés kiszabásánál teljeskörűen értékeli a bűncselekmény összes objektív és szubjektív körülményét, méghozzá olyan és közvetlen módon ahogy egy büntetés-végrehajtás bírónak nincs módja. Nem csak azért, mert ezek a BV bírói ülések meghallgatások a gyakorlatban pár percesek, hanem azért is mert a sértetteket és egyéb tanúkat a BV bíró nem hallgatja meg.

A büntetés-végrehajtási bíró által lefolytatható bizonyítás kérdése

Dr. Feleky István kúriai tanácselnök egy 2020-as cikkében ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy “a bv. bíró rendelkezésére áll – a bv. iratokon túl – a pártfogó felügyelő igénybevételének, azaz véleménye beszerezhetőségének a lehetősége, s a bv. törvényességi felügyeletét is ellátó ügyészség (bv. ügyész) álláspontjának kikérhetősége. A bv. bíró – amennyiben számára mindez elégtelennek mutatkozik – bizonyítást is felvehet. A bv. bíró tehát nem eszköztelen.”

Ezzel kapcsolatban azonban ellenvetésként felhozható, hogy a gyakorlatban ez a fajta bizonyítás szinte soha nem történik meg, a feltételes szabadlábra bocsátással kapcsolatos döntések futószalag-szerűen történnek a BV intézetben tartott vagy telekommunikációs eszközzel lefolytatott táv-tárgyalások során. Törvényi lehetősége tehát lehet, hogy van a BV bírónak elmélyedni az ügyben, de ez a gyakorlatban tapasztalataim szerint nem történik meg.

Annak ellenére, hogy a hagyományosan az elkövetőre fókuszáló büntetőjog tendencia- szerűen elmozdul a sértett, vagy áldozat irányába, mégsem hallottam soha azt, hogy a büntetés-végrehajtási bíró meghallgatta volna a sértett álláspontját azzal kapcsolatban, hogy a büntetés nagy hányadának elkövető általi kitöltését követően neki mi az álláspontja az ő büntetőigényét is magában foglaló állami büntetőigény további érvényesítésével kapcsolatban.

Az olaszliszkai lincselés ügyével befagyasztott bírói gyakorlat

Az általam képviselt álláspont közeljövőben történő érvényesülését azonban szinte kizárja az a Kúria által elvi döntési rangra emelt BV bírói határozat, mely szerint “az, hogy a szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás eldöntésekor a büntetés-végrehajtási bíró nemcsak az elítéltnek a büntetés végrehajtása során tanúsított magatartását vonja a mérlegelés körébe, hanem az általa elkövetett bűncselekmény jellegét, az elítéltnek a bűncselekmény elkövetésében játszott szerepét is, nem jelenti ezen körülmények kétszeres értékelését (EBD 2019.B.8.).”

Ebben a döntésben a Balassagyarmati Törvényszék azt a megállapítást tette, hogy “bár az elítélt a büntetés végrehajtása során kifogástalan magatartást tanúsított és erős családi kapcsolatokkal rendelkezik, feltételes szabadságra bocsátását a bv. intézet parancsnoka is támogatta, a büntetés-végrehajtási bíró úgy ítélte meg, hogy az elítélt – aki különös tárgyi súlyú, társadalmi felháborodást kiváltó, rendkívüli brutalitással végrehajtott élet elleni bűncselekményt valósított meg – az ítéletben megállapított kedvezőtlen személyiségjegyeit is figyelembe véve, nem bocsátható feltételes szabadságra; ugyanis – a társadalom védelméhez fűződő érdeket szem előtt tartva – a büntetés céljai jelenleg csak szabadságelvonással érhetők el.

A védő a kétszeres értékelés tilalmára tekintettel fellebbezett a végzés ellen, azonban az a Törvényszék másik tanácsa hatályában fenntartotta és jogerőre emelkedett.

Ennek a konkrét ügynek az elvi döntési rangra emelése álláspontom szerint azért nem volt indokolt, mivel egy rendkívül egyedi, a médiafigyelem által is fókuszban lévő, országos felháborodást kiváltó különösen erőszakos cselekmény volt. Az anonimizált határozatból egyértelműen kitűnik, hogy az emberhalállal végződő olaszliszkai lincselés egyik elítéltjéről van szó. Ebből az ügyből általános megállapításokat levonni, és országos gyakorlatot alakítani álláspontom szerint helytelen.

Nehezen indokolható ezzel szemben az, hogy miért nem jelenti a kétszeres értékelés tilalmát az, amikor BV bíró egyértelműen ismét a cselekmény brutalitására hivatkozik, lényegében figyelmen kívül hagyva az elítélt azóta tanúsított magatartását. Vajon helyes jogértelmezés az, amikor az ismételt értékelés, vagy újraértékelés nem jelent kétszeres értékelést?

A joggyakorlat területi egységének kérdése és a “börtönturizmus”

Tovább fokozza a feltételes szabadlábra bocsátással kapcsolatos jogbizonytalanságot a feltételes szabadlábra bocsátás esélyeivel kapcsolatban attól függően, hogy melyik vármegyében található a BV intézet, azaz melyik vármegye törvényszéke jár el BV bíróként.

Ezzel kapcsolatban kiemelem, hogy a Kúria Joggyakorlat elemző csoportja 2017-ben is felhívta a figyelmet jónéhány országon belüli területi eltérésre, mint például, hogy a Kalocsai Fegyház- és Börtönben az előterjesztettek 20%-a részesül csak feltételes kedvezményben, míg a Közép-Dunántúli Országos Bv. Intézet Baracskai Objektumából – ahol fogház fokozatúak vannak, nagyobb arányban – 95%-a szabadul a kedvezményre jogosultaknak. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha a megállapítást azzal kezdi, hogy az összehasonlítás különböző okokból (eltérő rezsim stb.) nagyon nehéz.

A joggyakorlat-elemző csoport véleményében kitér rá, hogy egy bv. bírók körében végzett, az Országos Kriminológiai Intézet (az ügyészség kutatóintézete) szerint van olyan bv. bírói gyakorlat, amely során szinte kizárólag az elítélt benti magatartását veszik figyelembe a feltételes szabadságra bocsátás során és annak alapján hozzák meg döntésüket a bírák, míg másutt a bűncselekmény jellegére és az elítélt személyiségére vannak tekintettel.

Említést érdemel, hogy reményei szerint egységesedik majd annyira BV bírói gyakorlat, hogy alábbhagyjon a “börtönturizmus” A kifejezés arra utal, hogy ahol a feltételes kedvezmény feltételei szigorúbban ítéltetnek meg, ilyen-olyan ürüggyel átkérik magukat az elítéltek más olyan bv. intézetbe, ahol a bv. bírói gyakorlat enyhébb és a feltételes szabadságra bocsátásuk valószínűsége nagyobb.

Hogy a fentieket szubjektív védőügyvédi benyomásokkal színesítsem, jó néhány olyan ügyfél jár nálam, aki választ szeretett volna kapni arra, hogy hogyan lehetséges az, hogy az egyik országos bv. intézetben, ahol hozzátartozójuk tölti szabadságvesztés – büntetését szinte kizárt a feltételes szabadulás esélye, míg más intézetekben automatikusnak mondható. Hogyan lehet ilyen igazságtalanságot elviselni, és mi lehet a megoldás erre. Mi biztosíthatná, hogy ne a vakvéletlen szeszélyének legyenek kitéve ezek az elítéltek, akik adott esetben már négy vagy hat évet “leültek” és további két vagy három év a tét.

Az ilyen megkeresésekre se megnyugtató magyarázatot se hatékony jogi megoldást nem tudtam javasolni. Azonban fordítva közelíteném meg a kérdést. A börtönturizmust, mint egyfajta büntetés-végrehajtási jogi “forum shoppingot” nem kártékony jelenségként bélyegezném meg, hanem bizonyítékul fogadnám el a rendszer diszfunkcióit illetően. Annál is inkább, mivel cáfolhatatlan tény, hogy az elítéltek közötti információáramlás van olyan hatékony, hogy megalapozatlan pletykák és legendák helyett a rögvalóságra reflektáljon, minden további empirikus jellegű tudományos kutatás nélkül.

Ha létezik börtönturizmus, akkor az nem véletlenül létezik, és az Alaptörvényből következő jogbiztonság, törvény előtti egyenlőség elve megköveteli a helyzet hatékony orvoslását.

 Dr. Bátki Pál büntetőjogász, ügyvéd 


Kapcsolódó cikkek

2024. február 26.

Jogszabályfigyelő 2024 – 8. hét

Alábbi cikkünkben, tekintve, hogy a 2024/18-20. számú Magyar Közlönyben szakmai közérdeklődésre számot tartó újdonság nem jelent meg, az Országgyűlés honlapján megjelent közlemények és benyújtott törvényjavaslatok közül válogattunk.

2024. február 26.

Tíz éve hatályos a Ptk. – szemelvények a Polgári Jog Online folyóiratból (1. rész) A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá

Tíz évvel ezelőtt, 2014. március 15-én lépett hatályba a 2013-ban elfogadott Polgári Törvénykönyv. Ebből az alkalomból közlünk szemelvényeket a 2016-ban útjára indított Polgári Jog online szakfolyóiratból, amelynek középpontjában olyan kérdések állnak, amelyeket az újrakodifikált kódex előkészítésének folyamata vetett fel, és amelyek esetleg máig nem kerültek nyugvópontra, vagy a törvény alkalmazási gyakorlata hozott felszínre.

2024. február 23.

A jogi személy határozatainak bírósági felülvizsgálata

Szakszervezeti szövetség esetén a tagsági jogviszony hiánya – és emiatt a hiányzó perbeli legitimáció – kizárja a kereset érdemi elbírálását. A tagsági jogviszony hiánya – nem csak abban az esetben, ha a tag tagsága a peres eljárás alatt szűnik meg, de akkor is, ha az már a peres eljárás megindításakor hiányzott – a per megszüntetését alapozza meg – a Kúria eseti döntése.