A hallgatás aranya

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Summa cum laude után munka Amerikában; ha tetszik, tanult jogászként ifjonti feszegetése a határoknak: a rendszerváltáskor diplomázik, majd néhány év alatt az ország egyik legkiválóbb ügyvédjének szárnyai alatt maga is profi védővé avanzsál. Mégis – vagy épp ezért – kerüli a nyilvánosságot. „Nekem a meccset a tárgyalóteremben kell megvívnom, a bírót kell meggyőznöm és nem a sajtót” – vallja Kollár Károly, aki nem hiszi, hogy egy jó bíró a napi mértékadó vagy bulvársajtóból akarna tájékozódni.

A nyilvánosság leginkább az ügyfelei érdekét nem szolgálná: fajsúlyos ügyek, ismert személyiségek védőjeként elegánsabb, de leginkább taktikusabb a háttérben maradni. Az ügyvédség olyannyira leköti, hogy hiába „van egy okos, szerető és kritikus édesanyám, egy türelmes tünemény barátnőm, s egy apámként tisztelt ügyvédtársam – egy baj van, hogy a munkám miatt nincs rájuk időm”. Kollár Károly derűs visszafogottsággal mesél pályájáról elegáns, Párisi utcai irodájában.

 

Ön – sok kollégájával ellentétben – híresen kerüli a nyilvánosságot. Ők a nyilatkozatokból (is), ön inkább a csendből él. Nem ért egyet azokkal a véleményekkel, melyek szerint a sajtó felhasználásával lehet befolyásolni egy-egy ügy kimenetelét?

Őszintén szólva ezt az interjút is furcsállottam, mivel valóban ódzkodom a nagy nyilvánosságtól. Nem is értem, miért engem akarnak bemutatni, arra sokkal érdemesebb volna társam és barátom, Krasznai András, aki egy igazi szakmai „nagyágyú”. Olyannyira, hogy csaknem négy évtizedes sikeres és kiemelkedő ügyvédi pályafutásának elismeréseként 2004. március 15-én a Magyar Köztáraság elnöke a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta neki. Büszke is vagyok rá, hogy alapító társaként egy ilyen irodának lehetek az adminisztratív vezetője. De ha már rám esett a választás, nem térik ki előle. Ugyanakkor mindig is az volt a véleményem, hogy a sajtónyilvánosság nem szolgálja egy ügy, pláne az ügyfél érdekeit, ezért nem is nevesítem a védenceimet. Pedig rengeteg híres ügyben vettem részt, így a ’90-es évek legnagyobb gazdasági büntetőpereiben is. A mai napig számos esetben kerülnek ki ügyfeleim önkormányzati képviselők, polgármesterek, közjogi méltóságok és nagy gazdasági társaságok, bankok vezetői.

 

Az életrajzában külön hangsúlyozza, hogy mindig is eminens tanuló volt. A diáktársak ezt nem mindig díjazzák; nem bántották vagy cikizték ezért?

Egyáltalán nem. Jó volt velük a kapcsolatom. Bár szerettem tanulni, az eminensség nem feltétlenül a folytonos tanulást jelentette, hanem az olvasást. Imádtam olvasni, ahogy a mai napig is rengeteg könyvet falok. Mivel eme ismereteknek is köszönhetően kitűnő tanuló voltam, más intézménybe is felvehettek volna a gimnázium után. A jog felé a véletlen sodort, hiszen a családban egyetlen ügyvéd, netán ügyész vagy bíró nem volt soha a felmenőim között. Magyarán szólva első generációs jogász vagyok, akit semmilyen családi indíttatás nem vezetett erre a pályára, hiszen édesanyám pedagógus, édesapám pedig állatorvos volt. A humán érdeklődésem viszont meghatározó volt. Az egyetemen is kiváló diáknak bizonyultam, hiszen az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán vörös diplomával végeztem 1989-ben, ami megfelel a mai summa cum laude minősítésnek. Büszke vagyok rá, itt van az íróasztalom mögötti polcon, hogy mindig emlékeztessen a hivatástudatra, az ügyfelek pontos, megbízható, hiteles képviseletének fontosságára.

 

Mikor „villant be”, hogy ügyvéd akar lenni?

Harmadévesen, amikor az egyik csoporttársammal a kamara akkori egyik tisztviselőjéhez kerültünk gyakorlatra. Ő szerettette meg velem az ügyvédséget és terelt e pálya felé.

 

És az ő nevét legalább elárulja?

Nem, elég, ha azok tudják, akiknek ez fontos. Nézze, ez sem olyan dolog, amit feltétlenül meg kell osztani a nyilvánossággal, hiszen személyes, bizalmas természetű dolog ez is. Akiről szó van, úgyis tudja, hogy számomra milyen sokat jelentett az ő „atyáskodása, bábáskodása” a pályám alakulásában. Az ember szerelmet sem nyilvánosan vall, már ha élhetek egy ilyen hasonlattal. Ami pedig az ügyek sajtótálalását illeti, annak végképp nem vagyok a híve, s ehhez szigorúan tartom magam immár két évtizede. Nem akarnék közéleti személyiséggé válni, ezért szakmai vonatkozásban zárkózott vagyok, távol tartom magam a médiától. A nyilvánosság nem szolgálja védenceim, az ügyfeleim érdekét. Gondolja csak el, egy gyanúsított vagy már vádlott bankvezetőnek, neves üzletembernek vagy politikusnak egyáltalán nem érdeke, hogy címlapon legyenek. Sajnos, így is odakerülnek, de minek ezt tovább fokozni? Senkit nem tüntet fel jó színben, hogy vádlott, netán hiába is mentik föl évek múlva, az addig eltelő idő állandó szereplés nélkül is megtépázza a tekintélyüket, amivel lelkileg is csorbát szenvednek. Nekünk szinte kizárólag nagynevű ügyfeleink, fajsúlyos ügyeink vannak, ha tetszik, erre specializálódtunk, ezért az inkognitó nálunk alapszabály. Ha pedig egy-egy kiemelt per tárgyalásán netán megrohannak az újságírók, minden esetben kitérek előlük, nem nyilatkozom. Épp ezért ahhoz is tartjuk magunkat – s ez járható útnak is bizonyult –, hogy nem mi keressük az ügyfeleket, hanem ők jönnek hozzánk. Nincs jobb reklám, mint a jó munka, s amikor az elégedett ügyfelek egymásnak javasolják az irodánkat. Az ügyfél ugyanis intelligens, látja és értékeli a megbízható, kiváló teljesítményt.

 

De előfordulhat, hogy akad olyan „védői üzenet”, amit netán nem tud a tárgyalóteremben kifejteni, ám hasznos lehet tudatni a nyilvánossággal…

Ezzel abszolút nem értek egyet. Bizonyára sok kollégám nem örül a megjegyzésemnek, de mi, ügyvédek nem a sajtó, hanem az igazságszolgáltatás oltárán esküdtünk fel. Tudom, sokan vallják, hogy a sajtó segít az ügyfél képviseletében, de erre eddig kevés jó példa akadt. Érdemes visszanézni a nagy reflektorfényben zajló perekre, nyilatkozatokra, melyek alig segítettek az érintetteknek. Én, illetve mi itt, a Krasznai és Kollár Ügyvédi Irodában mindannyian ennek az ellenkezőjét hisszük és tesszük, a sikerességünk pedig minket igazol. Ez egy szemléletbeli különbség. Nem hiszem ugyanis, hogy egy jó bíró, pláne egy bírói tanács a napi akár mértékadó vagy bulvársajtóból akarna tájékozódni. Persze nem akarom misztifikálni a bírákat, hiszen ők is emberek, s való igaz, rájuk is nagy nyomás nehezedik olykor egy-egy komolyabb, közfigyelmet kiváltó ügyben. Ennek ellenére szerencsétlen dolog a sajtón keresztül üzengetni, amit nem is teszek. Nekem a meccset a tárgyalóteremben kell megvívnom, ahol a bírót kell meggyőznöm, nem a sajtót. Régen rossz lenne, ha így működne egy-egy büntetőeljárás. Legfeljebb egyetlen értelme lehet a médiaszereplésnek: az, ha a vádlott személyiségének megítélésén szeretnénk változtatni, javítani, de ez is legfeljebb a közvélemény befolyásolására lehet alkalmas, a jogvita szempontjából azonban mindegy.

 

A Krasznai és Kollár Ügyvédi Iroda honlapján is közölt adatok szerint ügyvédmunkatársai önhöz hasonlóan eminens diákok voltak. Tán csak nem kifejezetten követelmény ez önöknél?

De, abszolút szempont a jó tanulmányi előmenetel. Mi kiváló színvonalat igyekszünk nyújtani, amihez ez is elengedhetetlen. Nyolc ügyvéd és egy jelölt dolgozik nálunk, előbbiek mindegyike summa cum laude vagy cum laude minősítéssel végeztek, így én is csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni róluk, a munkájukról. És jó eséllyel a jelenleg harmadéves joghallgató asszisztensünk is kiváló eredménnyel fog diplomázni. Munkatársaink egyébként végigjárják az irodai szamárlétrát, közben pedig kitanulják a szakma csínját-bínját. Az iroda időről időre – hirdetmény útján – amolyan másodstátuszt pályáztat meg a jogi egyetemisták között. A jelentkezők közül kiválasztjuk a legalkalmasabb aspiránst, akinél természetesen sok más szempont mellett a tanulmányi eredményeit is vizsgáljuk. Ő azután még diákként beállhat hozzánk a gyakorlatban is megismerkedni a választott pályával. Persze az első évek a zongoracipeléssel telnek; nevezhetjük kézbesítőnek is, aki eljár a földhivatalba, a postára vagy épp a rendőrségi jegyzőkönyvekért, és még sorolhatnám a szakma járulékos feladatait. Ha kiválóan diplomázik, lehetőséget biztosítunk számára a tényleges munkába állásra, nemcsak ügyvédjelölti idejét töltheti nálunk, hanem az eredményes szakvizsga megszerzése után is visszavárjuk, immár ügyvédként. Így nagyjából három-négyévente kerülhet hozzánk egy-egy új, kezdő munkatárs. Ez egyébként az átlagéletkoron is látszik, hiszen ügyvédeink többsége fiatal, 30–40 éves kolléga.

 

Az ön summa cum laudéját is honorálta valaki egy ilyen nagyszerű ajánlattal?

Némi vargabetűvel, de igen. Mivel a rendszerváltás hajnalán diplomáztam, a világ éppen kinyílni készült nekünk. Hát nekem se kellett több, irány Amerika, egy évig, 1990–’91 között dolgoztam kint, leginkább azért, hogy megtanuljak jól angolul. Volt ugyan egy speciális engedélyem, de valójában feketén vállaltam munkát. Igen, úgy, ahogy ez a filmeken lenni szokott: hamburgeres fiúként, mosogatóként, és ami jött. Ezekből tartottam el magam. Szabad, kalandos, boldog egy év volt. Nos, amint hazatértem, ügyvédjelölt lettem. Hol máshol, mint itt, ebben az irodában, nagyszerű barátom, Krasznai András szárnyai alatt. A szakvizsga megszerzése után két évig voltam egyéni ügyvéd, aztán András állt elő az ötlettel: társuljunk. Örömmel fogadtam az ajánlatát, bár az is biztos, alkudozgattunk addig egy keveset, mire 1996-ban végül megalakítottuk a közös irodánkat. Ez egy nagy egymásra találás volt, András kiváló szakember, kevesen tudják, de az ELTE jogi karának elvégzése mellett az orvostudományi egyetemen gyógyszerészdiplomát is szerzett. Hatalmas tudása és tapasztalata van és remek ember. Egyébként azt hiszem, az ilyen, társas irodáké a jövő, s lassan eltűnnek az utolsó mohikánok, akik még az egyéni ügyvédi praxisokban, az egyszemélyes irodákban hisznek és dolgoznak. Alapos, felkészült védelmet, képviseletet csak csapatmunkában lehet ellátni. Ma már sokszor több tízezer oldalas nyomozati anyagokat kell átolvasni, értelmezni és átlátni, pláne több ügy esetében egy ember erre képtelen. Van olyan ügyünk, ahol a nyomozati iratok oldalszáma meghaladja a kétszázezret. Nálunk is van természetesen előadó ügyvédje egy-egy esetnek, de hetente összeülünk megbeszélni az ügyeket, tanácsokat kérünk és adunk egymásnak. Ehhez persze bizalomra van szükség, amit csak felkészült kollégákra lehet építeni. Szerencsére ez nálunk nem jelent problémát. A biztonságos háttérhez és az iroda zökkenőmentes működéséhez természetesen a négy, asszisztensi-titkárnői teendőket ellátó kollégánk is hozzájárul. Érdekesség, hogy nálunk az összes ügyvéd polgári, gazdasági, cégjogi ügyeket visz, egyedül én „örököltem meg” barátomtól a büntetőket. De én is kizárólag gazdasági-kereskedelmi jellegűeket, ha jól emlékszem, életellenes ügyem mindössze egyetlen egy volt.

 

Emlékszik a legelső ügyére?

Igen, kiváltképp, hogy igencsak sajnálatosan végződött. Kirendelt védőként egy húszéves, sánta kissrácot kellett képviselnem, aki egy 1500 forintos csoportos rablásban vett részt, de szinte sokadrangúként, a főkolompos nem is ő volt. A haverjai unszolására valahogy belekeveredett ez a szerencsétlen, ennek ellenére hét és fél év börtönt kapott. Ez aránytalanul nagy büntetés volt az ő esetében, amit nekem is borzalmas volt megélnem.

 

Ön – értelemszerűen – elejétől fogva ott bábáskodott a Krasznai és Kollár Ügyvédi Iroda születésénél. Ezzel egy teljesen új iroda jött létre akkor?

Nem egészen, ugyanis – jogelődjei révén – 1966 óta folytat ügyvédi tevékenységet, 1996. január 1-jétől társas ügyvédi iroda formában, jelenlegi nevünket pedig 2001. január 1-jével vettük fel. Ahogy én is, az iroda másik alapítója, a már sokat emlegetett Krasznai András is egyéni ügyvéd volt korábban.

 

Önök gyakorlatilag a polgári jog szinte minden ágát „művelik”, de az azért látszik, hogy a fő irányultságuk mégis a gazdasági-cégjogi terület.

Ez valóban így van, jóllehet – természetesen – klasszikus jellegű feladatokat, úgymint a család-, a munka- vagy az öröklési jog körébe tartozóakat is elvállalunk. A kollégáink már említett komoly elméleti felkészültsége, s az azzal párosuló széles körű gyakorlati tapasztalata jelentik a garanciát arra, hogy az iroda a jog szinte minden területére kiterjedően eredményes munkát végezhessen. Fő profiljaink, csak felsorolásszerűen: a vagyon- és követeléskezelés területén szükséges jogi tevékenység, lízingügyletek, szerencsejáték-tevékenység, az építőipar, a környezetvédelem és a szállodaipar által megkövetelt jogi tanácsadás és okiratszerkesztés, sport-, vám-, deviza- és értékpapírjog, kártérítési, felszámolási és csődjog. Irodánk emellett már korábban is tevékeny részt vállalt több, nagy jelentőségű ingatlanfejlesztési beruházás lebonyolításában, a szerződéses konstrukciók kidolgozásában. Ellátjuk mindazon jogi feladatokat, amelyek gazdasági társaságok vagy nonprofit szervezetek megalapításakor és működtetésekor szükségesek, beleértve a szerződéses háttér, s a szabályzatok kialakítását, no és az okiratszerkesztési feladatokat is. Ezekből kifolyólag nemcsak eseti, hanem állandó megbízásaink is vannak, ügyfeleink nagy nemzetközi és hazai építőipari, befektetési vagy épp szerencsejátékkal foglalkozó cégek, bankok és fővárosi önkormányzati vállalatok. A peres vagy hatósági eljárásokban nyújtott képviseletünket igény szerint angol és német tárgyalási nyelven is ellátjuk. A nemzetközi vonatkozású polgári vagy büntetőügyekben – legyen szó gazdasági, vagyonelleni vagy közlekedési bűncselekményekről – megbízható és tapasztalt külföldi partnerirodáink támogatását is igénybe tudjuk venni Münchenben, Bukarestben, Prágában és Szófiában.

 

Egyikükkel sem vetődött fel a társulás lehetősége?

Büszkék vagyunk arra, hogy megőriztük az önállóságunkat. Pedig két nagy nemzetközi, egy spanyol és egy német ügyvédi iroda is ajánlatot tett a társulásra, de mi, megköszönve a megtisztelő felajánlást, nemet mondtunk. De ha már ezt kérdezte, hadd említsek meg egy fontos tényt: mivel mi kezdetektől a piacról élünk, a szakmai-anyagi függetlenségünk megőrzését az is segítette, hogy megőriztük a politikai semlegességünket is, kormányzati kurzusoktól függetlenül.

 

Pedig a kiemelt, fajsúlyos vagy „nyilvánosságéhes” ügyekben alig életszerű a mai Magyarországon, hogy akárcsak informálisan is, de ne kérjenek öntől vagy önöktől valamit – hogy A tanú klasszikus mondatát idézzem. Ne legyünk szemérmesek: egyik vagy másik ügy – kezdve az Agrobank-pertől a Postabank-történeten át a vörösiszap-ügyig – jól jöhet az egyik vagy a másik oldalnak is, politikai érdektől függően. Sosem találták meg „ajánlatokkal”?

Soha. Ezt őszintén mondom. A politika engem soha nem akart és soha nem próbált befolyásolni. Talán azért, mert tudják rólam, hogy semmilyen „kérésnek” nem tennék eleget, minden esetben az első és az utolsó szempont is az ügyfeleim érdeke. Ez mindennél többet ér: amint mondtam ugyanis, kezdetektől a piacról élünk, s hogy ez így is maradhasson, annak a feltétlen bizalom a záloga. Ezt pedig semmilyen „felsőbb” kérésért nem érdekünk kockáztatni. Hadd fogalmazzak egyértelműen: egy szakmailag és pénzügyileg sikeres ügyvédi iroda ugyan mit kaphatna cserébe, amiért lemondana minderről?

 

Másban viszont szeretheti a távirányítást: az irodai polcán itt áll egy szép, rádióvezérlésű autómodell. Talán ez az egyik hobbija?

Nem mondhatom, valóban kedves nekem az autó, de valójában ez egy ajándék, semmiképp sem hobbi. Az egyik barátomtól kaptam, amikor nála vásároltam az egyik kocsimat. Az autók amúgy a gyengéim, de hadd maradjon ez is az én titkom… Tudja, hogy az embernek még nincs gyereke, olykor könnyebben elcsábul a szép tárgyak iránt.

 

Legalább azt árulja el, mivel tölti szívesen a szabadidejét?

A munkámmal; az kitölti minden időmet. Utazni is szeretek, meg kell jegyezzem, hogy az ügyvédi irodánkkal minden év júniusában elutazunk „osztálykirándulásra”, legutóbb Olaszországban voltunk, persze az utazás a munkám része is egyben. Két dolog, ami biztosan nagyon leköt, a sport, illetőleg az olvasás. Az irodai kollégák egy részével minden év szeptemberének első vasárnapján félmaratont futunk. A másik hobbim az olvasás, leginkább jelenkori magyar prózát olvasok szívesen.

 

Nevek…?

Értem az élcelődést, de nem tesz próbára. Nem is tudom, kit mondjak, hiszen méltatlan lenne bárkit is kihagyni. Karácsonyra például Závada Pál Egy sor cigány című – Korniss Péter fotóportréival erősített – dokumentumregényét kértem ajándékul. Sajnos már kiment a divatból, de nagyon szeretem Tar Sándort, az ő eredendő miliőjéből, társadalmi érzékenységéből fakadó szociográfiái sokunknak adhatnak példát és szolgálhatnak tanulságul. Magam egyébként sokat jótékonykodom, igyekszem segíteni a rászorulókon, de bővebben erről sem szeretnék mesélni. Hiszen nem azért teszem, hogy nagydobra verjem, s ezzel hivalkodjak. A felsorolásból nem hagyhatom ki a határontúliakat sem, az előbbiekhez hasonlóan kedvelem például Grendel Lajost és Gillon Nándort.

 

No és a család?

Mindkettőt kedvelem, az irodait és a szűkebbet is. De a viccet félre téve, két embert szeretnék kiemelni: van egy okos, szerető és kritikus édesanyám; van egy türelmes tünemény barátnőm – egy baj van, hogy a munkám miatt nincs rájuk időm…

 

Ha már Tar Sándor társadalomrajzait említette, hisz-e az ügyfelei ártatlanságában? S ha így van, a legvégsőkig elcitálja őket egy perfolyamban, vagy a legjobb szakmai tudása szerint megálljt is tud mondani, ha már érzi, nincs tovább?

Ez egy nagyon összetett, bonyolult kérdés. De az alapelvem ez esetben is egyértelmű: hiú ábrándot nem ébreszthetünk az ügyfélben. Alapszabály, hogy egy-egy perben vagy a már megszületett ítéletkor is érezni és érzékeltetni kell a mértéktartást. Mindaddig, amíg esély van a győzelemre, azaz egy felmentésre vagy egy enyhébb ítéletre, kötelező kihoznunk a maximumot, s ha kell, fellebbezünk. De ahhoz, hogy valakit jól védjek, nem feltétlenül kell tudnom, bűnös-e vagy ártatlan. Ez nem is érdekel. Az ügyfelet nem szabad becsapni. Ha a két szélső lehetőséget nézem, tudni kell, mikor érdemes küzdeni egy felmentésért, s mikor kell tudomásul venni egy ítéletet. Máskülönben – ahogy korábban is mondtam – hitelünket vesztenénk. Az ügyfeleink számára világossá kell tenni a korlátainkat, hitegetni nem szabad őket.

 

Akkor ez harc vagy inkább taktika?

Természetesen mindkettő, egyszerre. Persze a harc nem csata, pláne nem háború. Inkább egy finom munka, melyet úgy kell elvégeznem, hogy ez alapján megmondhatom: kilátástalan-e harcba szállni? Egy biztos, az ügyfelet nem szabad alábecsülni, ha így tennék, becsapnám őt is, magamat is. Az ügyfeleimet sosem engedtem bele egy kilátástalan harcba. Mindig meg kell találni, vagy legalább törekedni kell a középút megtalálására. Könnyelműen ígérni ugyanis bűn.

 

Az interjú az Ügyvédvilág 2012. januári számában jelent meg.

---