A kirendelt védők megcsorbított méltósága

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Több mint különös, hogy a vonatkozó igazságügyi miniszteri rendelet előírásait egyes bíróságok gyakorlatilag elszabotálják, azaz nem fizetik ki a kirendelt védőnek járó, jogszabályban garantált költségtérítést. Miközben eme ügyvédek méltatlanul alacsony díjazásban is részesülnek, addig a kirendelt tolmácsok akár 180 ezer forintot is kaphatnak egyetlen tárgyalási napért. Az állami büntetőeljárási gépezet hemzseg az ellentmondásosságtól, s rendkívül pazarló is egyben: a feleslegesen elhúzódó ügyek akár sok tíz- vagy százmillió forintos többletkiadást is jelenthetnek évente. Ezekről szemérmesen hallgatni szeret az igazságszolgáltatás állami apparátusa, viszont akadnak olyan fiatal ügyvédek, akik vállalják, hogy fellebbentik a fátylat az anomáliákról. Ilyen dr. Kecsmár Melinda is, aki szerint az államnak bőven akad adóssága ezen a területen.

Ön fiatal kora ellenére meglehetősen széles körben megmártózott már több jogterületen is. Emiatt igen határozott véleménye van például a büntetőeljárások pazarló világáról, s az okokról. Milyen szakmai stációkon keresztül sikerült „begyűjtenie” ezeket a tapasztalatokat?

A jogi diplomámat a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán szereztem, 2008-ig tartó ügyvédjelölti időmet a Harsányi Ügyvédi Irodában és dr. Kosik Kristóf ügyvédi irodájában töltöttem. Az előbbinél az ingatlanokkal kapcsolatos feladatok voltak túlsúlyban, többek között részt vettem az akkor készülő M7 autópálya-szakasz építéséhez szükséges ingatlanok kisajátítási eljárásában. Az utóbbi principálisom mellett pedig szinte minden jogterülettel foglakozhattam, a válásoktól kezdve a hírközlési jogon át a büntetőügyekig bezárólag. Eközben 2007-ben – a fő érdeklődési területemhez tartozó tudásom bővítése érdekében – elvégeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az ingatlanforgalmi szakjogász posztgraduális képzést. Mielőtt megalapítottam volna a saját praxisomat, 2008 és 2011 között a Honvédelmi Minisztérium Védelmi Hivatalánál dolgoztam kormánytisztviselőként, jogi tanácsosi munkakörben. A közigazgatásban töltött évek alatt sok tapasztalatot szereztem az állami gépezet működése, a döntéshozatali mechanizmusok és a jogalkotás területéről, ezért a kialakult véleményemet több oldalról is alá tudom támasztani. Végül 2009-ben tettem le a jogi szakvizsgáimat, majd megnyitottam a saját irodámat, ahol főként ingatlanjoggal foglalkozom, de büntető-, valamint a család-, a munka- és a társasági joghoz tartozó ügyeket is vállalok.

 

E sokrétű tapasztalattal ön talán magyarázatot tud adni arra, amire az átlagszemlélő nem. Egy laikus ugyanis értetlenül áll az előtt: sokszor az egyszerűnek látszó „tyúklopási” perek is évekig elhúzódnak, holott az ügy egyértelmű, melyben hamar ítélet születhetne. Csak a kívülállók, a közvélemény számára érthetetlen ez? Egy profi jogász tud rá racionális, megalapozott magyarázatot adni?

Sajnos igaz az, hogy az állami büntetőgépezet sok esetben indokolatlanul pazarló, aminek csupán egyik szegmense vagy oka épp az elhúzódó eljárásokban keresendő. Számos anomália megelőzhető lenne, ha az eljárási szabályok vagy a gyakorlat a jelenleginél körültekintőbb lenne. Miközben igaz, hogy az állami büntetőhatalom nem profitorientált ágazat, mégis lenne lehetőség a jelentős mértékű spórolásra, ha lenne egységes gyakorlat. Jóllehet az elvi szabályokat lefektették, a valóság ettől gyakran és jelentősen eltér, így nagyfokú pazarlás jellemzi ezt a területet, miközben az állami retorika úton-útfélen a pénz megfogásáról, a takarékoskodásról szól. A sokszor feleslegesen és indokolatlanul elhúzódó büntetőeljárások tehát e pazarló gyakorlatba illeszkednek, miközben mi, ügyvédek, átlátva a rendszer hibáit, tudnánk, hol lehetne javítani rajta. Ezzel nemcsak takarékosabb, hanem gördülékenyebb is lehetne az igazságszolgáltatás, melyet a közvélemény is jobban akceptálna, nemcsak a szakma.

 

Nyilvánvalóan több „ágazata” is van a teljes büntetőeljárási gépezetnek. Ön szerint melyek a legkritikusabb pontjai?

Én négy területen látok olyan fokú pazarlást, melyet semmi sem indokol, sőt, egy kis odafigyeléssel, a szabályok pontosabb betartásával rövid távon is sokat lehetne javítani a helyzeten. Felsorolásszerűen ezek a következők: a tárgyaláson való meg nem jelenés, a gyorsított szabálysértési eljárások és a büntetés-végrehajtás költségei, végül a kirendelt védők és tolmácsok díja, s a tanúk költségtérítése.

 

Ezek nyilvánvalóan nem elvi felvetések, hiszen négy olyan kérdéskörről van szó, melyekkel egy gyakorló ügyvéd mindennap szembesül. Különös, de ezek szerint létezhet az, hogy a lefektetett jogszabályok ellenére az igazságszolgáltatás állami szereplői mégis eltérően értelmezik ezeket az előírásokat az eljárások során?

Ezek valóban nem elvi eszmefuttatások, hiszen nap mint nap szembesülünk azokkal a gondokkal, melyekkel egyébként nem kellene, ha például a tárgyaláson való meg nem jelenés kezelésében nem lenne igencsak változó a bírói gyakorlat. Napi tapasztalat, hogy ha akár a tanúk vagy a sértettek távol maradnak a kitűzött tárgyalásról, az milyen pluszköltségekkel jár, ha a bíróság nem alkalmazza az egyébként rendelkezésére álló lehetőségeket. A tanúk például rendbírsággal sújthatók vagy elővezethetők, a vádlottak szintén elővezethetők vagy végső soron tárgyalási őrizetbe vehetők. Gyakran azonban egyik kényszerintézkedést sem alkalmazzák egyikükkel szemben sem. Így az én praxisomban is akad olyan elképesztő eset, amelyik már évek óta húzódik. Immár a nyolcadik tárgyalási napot kellett kitűzni úgy, hogy a vádlott érdemi meghallgatása még mindig nem történt meg. Holott egy amúgy egyszerűen és gyorsan, akár egyetlen tárgyaláson elbírálható ügyről van szó, nem egy bonyolult esetről. A tanú mindig megjelenik, ám mivel vidéki lakhelyű, minden esetben megtérítik neki a benzinköltségét. Eközben a vádlott igazolhatóan minden alkalommal átveszi az idézést, mégsem jelenik meg egyetlen tárgyaláson sem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha már az első eset után a bíró elrendelné az elővezetését vagy a tárgyalási őrizetbe vételét. Ehelyett ugyan abban az ügyben évek óta mozgatják az igazságszolgáltatási apparátust, hiszen az ügyésznek is ott kell lenni minden alkalommal, jegyzőkönyvet kell készíteni, iktatni kell a dokumentumokat és így tovább. Mi, ügyvédek pedig szintén minden alkalommal megjelenünk – feleslegesen. Viszont egy egész munkanapunk elúszik. Ráadásul, ha kirendelt védők vagyunk, a díjazás még kevesebb, ha nincs érdemi tárgyalás. Sajnos a Büntetőeljárási törvény megengedő megfogalmazása mérlegelésre ad lehetőséget, így egészen különböző bírói gyakorlattal találkozhatunk országszerte. Az én esetem nem egyedi, sorozatban fordulnak elő, bármerre járunk is. Ez pedig az államnak óriási pluszköltséget jelent éves szinten. A tanúk költségtérítéséről például a 14/2008. (VI. 27.) számú IRM- (igazságügyi és rendészeti miniszteri) rendelet szól. Ezeket az összegeket gyakorlatilag rendre kifizetik, ezzel önmagában nincs is gond, leszámítva az előbb említett esetet, ha ugyanabban az ügyben nyolcszor is ki kell fizetni, feleslegesen. Még nagyobb gond azonban, hogy ez az összeg az eljárás végén megjelenik ugyan a bűnügyi költségekben, csakhogy annak megtérülése már igencsak kérdéses. Ha ugyanis a vádlott börtönbe vonul és nincs végrehajtható vagyona – márpedig sok esetben ez a helyzet –, bizonytalan a megtérülés, s nagy valószínűséggel az állam kénytelen lenyelni a tetemes összeget. Ha tehát csak az előbb említett példát vesszük, már most a nyolcszorosa ez a költség az indokoltnak.

 

Nos, ha az előbbiekben a lassúság kerül sok pénzébe az államnak, mi a helyzet az elmúlt időszakban – épp a hatékonyabb, tehát olcsóbb igazságszolgáltatásra hivatkozva – bevezetett gyorsított szabálysértési eljárásokkal?

Szerintem erről is hamar kiderült, hogy bumerángként ütött vissza a jogalkotói szándék. Épp azért, mert a ráfordított eljárási költség egyáltalán nincs egyensúlyban az elkövetett cselekmény súlyával, az okozott kárral, abban az esetben, ha elzárással is sújtható szabálysértésről van szó. Márpedig a 2010-es módosítás alapján nagyon sok kisebb súlyú szabálysértés is könnyen végződhet így, szemben a korábbi pénzbírsággal. Többnyire persze kisebb vagyon elleni esetekről van szó, például áruházi lopásokról. Ezek többségükben néhány száz vagy egy-kétezer forintos tételek. Ha azonban az elkövetőt tetten érik, az eljárás gyors lefolytatása érdekében őrizetbe is vehetik. A tárgyalást 72 órán belül meg kell tartani, csakhogy addig a fogva tartás költségei az államot terhelik. Gondoljuk csak el: egy ilyen esetben az egész állami büntetőapparátus ugyanúgy feláll és mozog, mint egy valóban fajsúlyos ügyben, úgy egyébként, hogy az okozott kár – a tettenérés okán – rögtön megtérült, vagyis visszakerült az áruház polcára az elemelt áru. Az állami eljárás viszont esetenként akár több százezer forintos költség is lehet, melyet végső soron – adó formájában – a versenyszféra termel ki.

 

Magyarországon évtizedek óta túlzsúfoltak a börtönök. Az előbb vázolt jogalkotói szándék ezt csak tovább növeli. Gondolom, itt is lehetne takarékosabb, racionálisabb az állam. Ön szerint itt milyen költségeket lehetne megspórolni?

Valóban, nagyon régóta gond a büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltsága, ezen az állapoton a szabálysértések szigorúbb szankcionálása csak tovább ront. Csak 2011 második félévében kilenc százalékkal nőtt a fogva tartottak száma az előző évihez képest, ezzel 140 százalékosra emelkedett a telítettség. Ez elképesztő arány, s természetesen komoly többletköltséget jelent az államnak, melyet lényegében szintén az adófizetők „dobnak össze”. A bűnügyi költségeket véleményem szerint az eljárás kezdetétől a végéig kell értelmezni, azaz bele kell számolni a rendőrségi, az ügyészségi és a bírósági apparátus, s természetesen az őrzés, azaz a büntetés-végrehajtás költségeit is. Egy laikus hamar beláthatja, hogy összességében nagyon sok pénzről van szó, melynek a megtérülése ez esetben is kérdéses. Ha egy rab valamelyik bv-intézetben, akár kijáró vagy bedolgozói munkát végez, fizetést kap, ami viszont a törvény alapján az előző évi minimálbér egyharmada lehet. A kérdés, hogy ilyen alacsony jövedelem mellett – s a már említett végrehajtható vagyon híján – ez az elítélt hány év vagy évtized alatt tudná megtéríteni a bűnügyi költségeket? A legtöbb elítéltet ugyanakkor nem tudják foglalkoztatni, magyarán: az ő esetükben ez hatványozott probléma. Visszakanyarodva a gyorsított szabálysértési eljárásokhoz, ha még több embert zárunk be rövidebb-hosszabb időre, ezek a költségek csak tovább nőnek, még nagyobb, meg nem térülő kiadást jelentve az államnak. Természetesen a büntetőeljárás a világon mindenütt pénzbe kerül, de ennek mértéke nem mindegy. Vajon a jelenlegi nehéz gazdasági-pénzügyi helyzetben a magyar állam megengedhet magának ekkora pazarlást? Ha már a gazdasági válság kellős közepén, egy soha nem tapasztalt jogalkotási dömpingben kellett változtatni az eljárási szabályokon, a törvényhozás miért siklott el e nagyon fontos szempont felett? Erre nincs is racionális magyarázat.

 

Negyedikként említette a kirendelt védői díjazásokat. Úgy hírlik, ezek olyan minimálisak, hogy csak a „szakmai gyakorlás” miatt érdemes elvállalni őket, ha egyáltalán érdemes.

Kétségtelen, hogy egy pályakezdő ügyvédnek akár a praxisépítésben is segíthet, ha egy-egy büntetőügyben elvállalja a kirendelést. Ezt természetesen ugyanolyan felelősséggel kell ellátnia, mint a megbízotti védelmet, a törvény és a hivatásetikai szabályok nem tesznek különbséget. De egy magára adó ügyvéd önmaga presztízse, szakmai hitele miatt sem tenne ilyet. Viszont az is ténykérdés, hogy hosszú évek óta változatlan a kirendelt védők díjazása, ami óránként háromezer forint. Ha viszont a tárgyalás valamilyen okból – például a már említett vádlotti távolmaradás miatt – elmarad, az úgynevezett megjelenési díj ennek csupán a fele. Itt tehát szó nincs pazarlásról, sőt, indokolatlanul nagy a nadrágszíjhúzás Ez olyan alacsony összeg, mely méltatlan az ügyvédség presztízséhez. Nem véletlen, hogy kialakult egy általános közvélekedés, miszerint a kirendelt védő szerepe, munkája nagyjából a Tesco-gazdaságos kategóriához hasonlítható. Miközben, ahogy mondtam, sokan ugyanolyan felelősséggel látjuk el ezt a feladatot, mint az ügyféli megbízásokat. Természetesen nem arról van szó, hogy az ügyvédek harácsolni szeretnének, csupán egy tisztességes, nagyjából hat-hétezer forintos javadalmazást tartanék indokoltnak. Ezzel legalább bizonyos költségeink megtérülnének, de még ekkor sem közelítené meg a ráfordított munka értékét. Sőt, így is jócskán elmaradna attól, de legalább nem csorbítaná a kirendelt védők méltóságát.

 

Kicsit hétköznapibb megfogalmazásban: hogyan válik mindez aprópénzzé a mindennapokban?

Az egész rendszer akkor válik szemléletessé, ha összevetjük az eljárásban szereplők díjazását. Itt is tetten érhető a pazarlás, miközben az egész egy ellentmondásos helyzetre épül. Miközben a kirendelt védők méltatlanul alacsony díjat kapnak, döbbenetes, de tudok olyan kirendelt tolmácsról, aki egyetlen tárgyalási nap alatt 180 ezer forintot keresett. Az ő díjazásukat szintén jogszabály állapítja meg, egy ritkább, például az arab nyelv esetén az összeg óránként több tízezer forint. Ez – nyugodtan kimondhatjuk –: szemtelenül sok. Ezzel szemben a nyomozati szakban szintén háromezer forint a kirendelt védői óradíj, miközben előfordult már olyan is, hogy nyolc hónapig nem tudott fizetni a rendőrség, de nekem ugyanúgy jelen kellett lennem a kihallgatásokon, az iratok tanulmányozásával pedig készülnöm a védelemre. Ilyenkor gyakorlatilag hónapokig hitelezünk az államnak, miközben a leadott számla alapján az adó- és járulékkötelezettségünket időarányosan teljesítenünk kell. Mindezt tetézi, hogy a költségtérítéseket is meglehetősen nagyvonalúan, s persze eltérően kezelik a bíróságok, noha ezt is tételesen előírja a jogszabály. Egész pontosan a 7/2002. (III. 30.) IM rendelet. Eszerint az ügyvédnek, ha autóval megy a tárgyalás – nem az irodájának székhelye vagy lakóhelye szerinti – helyszínére, átlagköltséget kell elszámolni. Ennek ellenére az ország sok pontján mégsem így működik. Akad olyan bíróság, amelyik csupán a másodosztályú vonatjegyet hajlandó kifizetni, holott fizikai képtelenség sok ezer oldalnyi aktával vonatozni, netán buszozni és gyalogolni. Az autó tehát nem úri passzió, hanem munkaeszköz, ráadásul hivatalos iratokról van szó, melyeket biztonságosabb gépkocsival szállítani. És mindennek az ellenkezőjére is van példa: akad, ahol még az útidőt is megtérítik óradíjban. Ez lenne a törvényes, de egyes bíróságok mégsem ehhez tartják magukat. Ez több mint különös…

 

Miközben az állam két kézzel szórja az „igazság pénzét”, ön fiatal ügyvédként – gondolom – jóval racionálisabban vezeti saját praxisát. Az említett szakmaiakon túl milyen gondokkal kell szembesülnie egy pályája elején járó ügyvédnek?

Az biztos, hogy akinek nincs állandó, jól fizető megbízása, vagy ügyvédcsaládi háttere, az kiszolgáltatottabb helyzetben van. Ezzel én is így vagyok: vannak hónapok, amikor tisztességes nyereséget tudok elkönyvelni, de vannak olyanok is, amikor bizony csak veszteséget „termelek”. A kettő nagyjából kiegyenlíti egymást, csakhogy a havi járulékterhek, a könyvelés, az irodabérlés és a rezsiköltség a bevételtől függetlenek. Emellett saját honlapot is készíttettem, melynek üzemeltetése szintén költség a közlekedéssel együtt. Nem könnyű tehát az előremenetel, sokszor a szabadidőmet sem kímélem. De mindezek ellenére hiszek abban, hogy felkészültséggel és szorgalommal sok minden megoldható. Nem egy-két év alatt kell milliomosnak lenni, hanem tisztességes, kitartó munkával hosszú távon lehet stabilan megélni.

 

Az interjú az Ügyvédvilág 2012. áprilisi számában jelent meg.

---