A nyomozási határidő tervezett rendszere az új büntetőeljárási törvényben


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Túlzás nélkül állítható, hogy valahány eddigi büntető eljárásjogi kodifikációs kísérlet történt, a törekvések között első helyen szerepelt az eljárások gyorsítása, egyszerűsítése iránti igény. Az időszerűség biztosításának egyik garanciájaként tekintettünk hosszú ideig a nyomozás (belső és abszolút) határidejének meghatározására. Ideje megvizsgálnunk, vajon betölti-e funkcióját a hatályos törvény megoldása, s ha nem, mi a kibontakozás lehetséges iránya.


Az új büntetőeljárási törvény megalkotásának indokait a 2015. februárr 11-én elfogadott, a törvény szabályozási elveiről szóló kormány-előterjesztés alapján lehet meghatározni. Noha maga az előterjesztés katalógust nem állít fel, ezeket az okokat meghatározott jellemzőik alapján csoportosítani lehet. Mindenekelőtt célszerű az okokat két nagyobb csoportra osztani, amelyek közül az elsőbe a jogpolitikai, a másodikba a szakmai indokok tartoznak, s e csoportokon belül meghatározni az egyes okokat, most már a konkrétumok szintjén. A jogpolitikai és a szakmai okok között azonban gyakran mutatkozik átfedés is, hiszen nem kizárt, hogy egy adott cél elérésének igénye (ami az újítás oka) mind a jogpolitika, mind pedig a szakma részéről eredeztetve is értelmezhető.

A jogpolitikai indokok közé sorolható a Kormány azon törekvése, hogy a szűkebb értelemben 2010-ben (tágabb értelemben viszont már 2000-ben) elkezdődött átfogó büntetőjogi reform a büntetőeljárási törvény megalkotásával fejeződjék be. A reform három nagy kódexe (Btk., Bvtv, ., Be.) egységes szemlélet mellett azonos alapokon nyugvó büntetőpolitika kifejezésére hivatott. Ez teremti meg az adott körülmények közötti legnagyobb hatékonyságot, hiszen – a képletet nagyon leegyszerűsítve – az anyagi jog által képviselt büntetőpolitikát az eljárási jog és a végrehajtási jog útján érvényesíti a jogalkalmazó. Sok anomália forrása lehet – erre az elmúlt évtized jogalkalmazásában bőven láttunk példát –, ha a természetüknél fogva egymásra utalt törvények jogpolitikai felfogásában lényeges különbség volt. Meggyőződésem, hogy sok, módosítást igénylő feszültség eredeztethető ebből, s mivel a módosítások sem értéksemlegesek, be is indult a „módosítási spirál”.

A szakmai indokok közé a hatályos törvény koherenciazavarai, a jogalkalmazók és a társadalom szakmai igényű elvárásai, illetve az egyéb, rendszer szintű megoldást igénylő eljárási kérdések tartoznak.

A felsoroltak között van egy ok, ami mind jogpolitikai, mind pedig szakmai okként felfogható, ráadásul nem csak a hatályos büntetőpolitika keretei között. Ugyanis az eljárások elhúzódása – mert természetesen erről van szó – kitüntetett figyelmet kapott az elmúlt évek–évtizedek kodifikációs törekvéseiben, mégpedig természetesen nem is csak a büntetőeljárási kodifikáció területén. Az új Be. kodifikációjával párhuzamosan folyik az új polgári perrendtartás előkészítése is, s a Kormány által 2015. január 14-én elfogadott új Pp.-koncepciót is átitatja az időszerűség iránti igény. E tekintetben tehát a Be. és a Pp. osztozik a „lassú és körülményes” eljárási törvény szégyenbélyegén. Az ugyan erőteljesen árnyalja a képet, hogy mióta eljárásjogról egyáltalán szólni lehet, az időszerűséggel mindig probléma volt. Magam nem tudom, de talán a római jog ismerői megmondhatják, hogy a polgárok mindig meg voltak-e elégedve az akkori idők eljárási hatékonyságával, mindenesetre a praetori perrend actio-fajtáinak sokrétűsége, bizonyos eljárások ünnepélyes, szertartásos menete (pl. in iure cessio) kétségkívül türelmet kívánt az érintettektől. A közhiedelemmel ellentétben még a „sajátos” eszközöket bevető középkori inkvizíciós eljárás sem volt különösebben gyors: az eretnekséggel meggyanúsított emberek nem ritkán éveket töltöttek „vizsgálati fogságban”. Mindazonáltal – ahogyan azt Ficsór Gabriella „A készülő új büntetőeljárási kódex margójára” c. cikkében megfogalmazta: „nincs új a nap alatt”, s ezt a kijelentést jogtörténeti kitekintéssel bizonyítja. Egészen a XIII. századig tekint vissza az időben, felidézi e korszak intézkedéseit a perek gyakori elhalasztása ellen, megemlíti Rákóczi fejedelem rendelkezéseit, majd rámutat, hogy már 1921-ben „a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről” címmel jelent meg törvény. A rövidített jegyzőkönyv és a rövidített ítélet lehetőségét az 1928. évi X. törvénycikk teremtette meg. Már a 30-as évek legelején újabb törvény jelent meg az egyszerűsítés, gyorsítás igényével, s aztán a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény, majd a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény indokolásában újra felbukkan az időszerűség javítása, mint cél.

II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia

2016. május 11-12. között kerül megrendezés a II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia, melynek fő témái között az új Ptk. gyakorlata, valamint az új polgári perrendtartás szerepel.

Előjelentkezési akciónk keretében 2015. december 31-ig 149 990 Ft (+ áfa) helyett 128 990 Ft-ért (+ áfa) jelenkezhet.

Részletes program és jelentkezés >>

Érdekesség, hogy a hatályos büntetőeljárási törvényünk, az 1998. évi XIX. törvény eredeti koncepciójának igen lakonikus szövegében csupán azok a megoldások szerepelnek, amelyek következményeként az eljárások gyorsulhatnak, maga az időszerűség azonban sem célként, sem okként nem szerepel.

Nyilvánvalóan igen kényelmes lenne olyan kijelentést tenni, hogy az elmúlt korok gyorsítás iránti kísérletei kudarcot vallottak. Valójában azonban nem erről van szó. Noha kétségkívül vannak olyan jogintézmények, amelyek valóban nem váltották be a hozzájuk fűzött várakozásokat, stratégiai perspektívából nézve az életviszonyok változása az, ami kikényszeríti a jogszabályok módosítását. 

Ahogy Jancsó Gábor fogalmaz: „A büntető igazságszolgáltatás egész rendszere, az ezzel kapcsolatos társadalmi viszonyok, nemhogy az elmúlt 700, de az utóbbi 50 évben is folyamatos, és szinte egyre gyorsuló változásokon mentek keresztül – hogy csak néhány körülményt említsünk – az eljárásjogi intézményeket, a jogi garanciákat és jogállami elvárásokat, a technikai fejlődést illetően. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a korábban még korszerűnek, egyszerűnek, gyorsnak és hatékonynak tekintett eljárásrend idővel avulttá, nehézkessé válik.”

Úgy tűnik, korunkban felerősödtek az időszerűséget sürgető hangok, mind a Pp.-t, mind pedig a Be.-t illetően. Különösen az utóbbi esetében érhető tetten egyfajta türelmetlenség. Ebben a médiának különösen nagy szerepe van, hiszen van arra hajlam, hogy egyes ügyek példáján keresztül általánosítson a sajtó. Azonban az kétségtelen, hogy az igazság kiderítését és érvényesítését áhító érintettek köre a médiának köszönhetően lett tágabb, s a hangja hallhatóbb. Az nem bizonyos, hogy a „gyors” eljárás viszonyítási pont nélkül, önmagában is, vagy csak egy „lassabb” eljárással összevetve értelmezhető-e. Ugyanis, ha egy eljárás huzamosabb időn keresztül, ugyanannyi időt vesz igénybe, de az életviszonyok közben jelentősen változtak, felgyorsultak, akkor a korábbi eljárási rend akkor is lassúnak tűnik, ha egyébként megbízható és be is vált. A társadalom türelmetlensége azonban akkor érthető igazán, ha az eljárás lassúsága tényekkel is igazolható. Vizsgáljuk meg, vajon van-e objektív oka a társadalomnak arra, hogy türelmetlen legyen.

Tény, hogy a kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügyek (ezek nem mindig egyeznek meg a Be. 554/B. §-ában írt kiemelt jelentőségű ügyek bűncselekményeivel) vontatott elintézése a statisztikai adatokhoz képest is fokozott mértékben tapasztalható (pl. Kulcsár-ügy), a nagy nyilvánosság biztosítása következtében így a büntetőeljárások „gyorsaságával” kapcsolatban a társadalmi megítélés meglehetősen rossz. Ebből azonban leginkább a politika tud következtetéseket levonni, egy-egy kiragadott ügy nem feltétlenül alkalmas arra, hogy a szakmai közvéleményt megrengesse.

Az általános statisztikai adatok azonban maguk is azt mutatják, hogy az elmúlt közel 10 évben a regisztrált bűncselekmények száma közel 25%-kal csökkent, és ugyan a büntető területen tevékenykedő bírák száma gyakorlatilag nem változott, de a rendőrség létszáma több mint 27%-kal emelkedett. Ehhez képest a büntetőeljárások általánosságban is elhúzódnak, 2005-höz viszonyítva egy átlagos nyomozás időtartama 38,6%-kal (159,2 napról 220,7 napra), míg a bírósági eljárás 11,2%-kal (369,3 napról 410,7 napra) emelkedett.

Elmondható tehát, hogy a társadalmi percepciót a tényadatok ezúttal visszaigazolják. Az eljárások elhúzódása szükségszerűen lerontja a Kormány anyagi büntetőjoggal kapcsolatos reformjait, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban: új Btk.) következetessége, szigorúsága mit sem ér, ha a jelentős időmúlás mint enyhítő körülmény miatt a felelősségre vonás mértéke a jogpolitika által megfogalmazott célkitűzéseknek nem tesz eleget.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországot számos alkalommal elmarasztalta a büntetőeljárások elhúzódása miatt, a költségvetési hatásokon túlmenően nemzetközi presztízsveszteség is, hogy a jelenlegi szabályozásban nincsenek a vontatott eljárások elkerülésére alkalmas hatékony eszközök.

A gyorsítás lehetőségeire különös figyelmet kell fordítani, szem előtt tartva mindenekelőtt azt, hogy: „A hatékonyság, gyorsaság, időszerűség ugyanis nem elsősorban jogalkotási kérdés. (…) egy jogszabály, egy eljárásjogi törvény önmagában nyilvánvalóan nem képes hatékony, időszerű lenni. Egy rendszer hatékonyan, gyorsan, időszerűen csak működni képes, illetve ilyen módon lehet működtetni. Az eljárásjogi koncepcióban kitűzött célok nehéz és fáradságos megvalósítása ezért megítélésem szerint alapvetően jogalkalmazói feladat lesz.”

Ügyvédvilág hírlevél

Friss hírek, szakmai cikkek, bírósági döntések, jogszabályfigyelő.

Kéthetente megjelenő hírlevelünkben összefoglaljuk az elmúlt időszak aktuális változásait, válogatunk értékes szakmai tartalmainkból, valamint tájékoztatjuk a legújabb szakirodalmakról, szolgáltatásokról, képzésekről.

Feliratkozás >>

Természetesen minden lehetőséget számba kell venni, ami az eljárások gyorsítását eredményezheti. Ugyanakkor nem lehet ma olyan elemét azonosítani a Be.-nek, amit kicserélve egy újra, egy csapásra jelentős, de legalábbis érezhető gyorsulást lehetne elérni. Megoldás lehet a határidők további szigorítása mellett, az eljárások differenciálása, egyes külön eljárások, így a sommás eljárás, az írásbeli eljárás és a terhelti együttműködésen alapuló eljárások alkalmazása, amelyek széles körű igénybe vételét a feltételek ésszerűsítése és egyszerűsítése útján az új törvénynek is szorgalmaznia kell. Jelentős hatékonyságjavítást céloz meg a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének megváltoztatása, a hatályon kívül helyezések és megismételt eljárások erőforrás-pazarló gyakorlata helyett lehetővé – és minél szélesebb körben kötelezővé – kell tenni, hogy a büntetőeljárásban ismétlések nélkül szülessen jogerős döntés. A nagy ívű változtatások mellett persze sok kisebb, kevésbé látványos, de összhatását tekintve jelentős módosítás is várható. Minden formalizmust előíró szabályt felül kell vizsgálni abból a szempontból, hogy az eljárásban résztvevők alapvető jogainak sérelme nélkül elhagyható-e, vagy helyettesíthető-e más, kevesebb adminisztrációt igénylő, egyszerűbb megoldással. Ezek közül e helyt az eljárási határidők problematikája érdemel különös figyelmet.

A nyomozás határideje: a 22-es csapdája?

Az eljárások időszerűsége tekintetében az egyik legneuralgikusabb pont az eljárási határidők – különösen a nyomozás határidejének – kérdése. A határidők rendszerbeli elhelyezése ugyanis egy bizonyos pontig képes betölteni szándékolt feladatát, azonos személyi és tárgyi feltételek mellett. Amint azonban a határidők betartásával járó terhek (a határidők szigorítása, számuk megnövelése vagy az ügyszám növekedése miatt) meghaladják a munkaszervezés segítésében megmutatkozó előnyeit, akkor az intézmény elveszíti garancia jellegét, hiszen már nem gyorsítja, hanem épp ellenkezőleg: lassítja, vagy szélsőséges esetben el is lehetetleníti a munkát. Ez a határidő-paradoxon annak ellenére fennáll, hogy már a 2010. évi CLXXXIII. törvény is jelentős könnyítést hozott a nyomozás határidejének szabályait megállapító Be. 176. § (2)–(3) bekezdésébe.

Új határidők bevezetése, meglévő határidők szigorítása változatlan szervezeti, személyi és tárgyi feltételek mellett pusztán erőforrás-átcsoportosítást, és – feltehetőleg elhúzódást – eredményezne.

Ezektől az ún. „belső” határidőt érintő problémáktól részben független az ún. „abszolút” határidő kérdése, amely a Be. 176. § (2) bekezdése második mondata alapján jelenleg a gyanúsítástól számított két év. A belső határidők formalizmusával kapcsolatos kifogás ugyanis nyilvánvalóan nem érinti azt a valóban garanciát jelentő jogállami igényt, hogy a nyomozás elhúzódásának indokolt határt szabni, akár formálisnak tűnő eszközökkel is. Az abszolút határidő azonban olyan formális kötöttség, amelyben nem tükröződik a jelenség büntetőjogi jellemzője, a büntetőjogi igény fennállása, vagy éppen elenyészése. Ha a büntetőjogi igény valós és élő, nem helyénvaló, hogy annak érvényesítését pusztán egy adminisztratív akadály gátolja. Amennyiben azonban a büntetőjogi igény érdemben avult, a büntetőjog egészét nyugvópontra juttató megoldást kell találni. Ezért indokolt lehet az abszolút határidő eljárásjogi intézményét az elévülés anyagi jogi intézményével egységes rendszerbe foglalni.

A belső határidők tervezett rendszere

Az elrendelt nyomozás kezdeti, „felderítési” szakaszában a belső határidő eltörlése indokolt. Az ügyészi felügyelet keretei között, a személyhez kötött megalapozott gyanú meglétének ellenőrzése, vagy a gyanú kiüresedésének megállapítása céljából iratbemutatási határidő előírása indokolt. Az iratbemutatási kötelezettséget ugyanakkor nem lehet a nyomozás határidejeként definiálni, hiszen a nyomozás „jogszerűségét” e határidő nem érinti.

Titkos adatgyűjtés a büntetőeljárásban

Kis László kötete a büntetőeljárás egy nagyon vékony, ám annál szerteágazóbb kérdésének, a titkos adatgyűjtésnek próbálja felfedni minden vonulatát.

További információ és megrendelés >>

A terhelt belépését követő „vizsgálati” szakban is a belső határidő elhagyása célszerű, azzal, hogy az iratbemutatás időpontját, annak rendszerességét a nyomozás irányítását ellátó ügyész határozza meg. Az új Be. tervezett szerkezete szerint az eljárás – legkésőbb – a gyanúsított belépését követően ügyészi irányítás alá kerül, így a nyomozó hatóság eljárásjogi, adminisztratív megkötése a továbbiakban szükségtelen, indokolatlan, egyben ellentétes az ügyészi irányítás jellegével. Az iratbemutatási kötelezettségre, az eljárási cselekmények végrehajtására az ügyész az ügy sajátosságaira figyelemmel szabadon állapít meg határidőt. Az ügyész és a nyomozó hatóság együttes kötöttségét pedig az abszolút határidő jelentené. Ezt meghaladó, pusztán adminisztratív kötelezettség előírása felesleges.

Az abszolút határidő tervezett rendszere

Az abszolút határidő tekintetében két változat terve merült fel. Róluk a döntést a Kodifikációs Szakértői Testület és az egyeztetési folyamatban résztvevő intézmények véleménye alapján tervezi meghozni a minisztérium:

  • A) változat: a hatályos törvény megoldása (2 év) marad.
  • B) változat: az abszolút határidőnek az elévülés anyagi jogi intézményével egységes rendszerbe foglalása.

Az eljáró bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság tétlenségének egyedül az anyagi jogban szabályozott elévülés képes érdemben gátat szabni. A mai, az elévülést parttalanul félbeszakító eljárási cselekmények rendszerében az elévülés e funkcióját nem képes betölteni. Az új eljárási modell lényege, hogy az elévülést a vádemelés szakítja félbe, azzal, hogy a gyanúsítotti felelősségre vonást követően az elévülés nyugszik, ha a vádemelésre a nyomozás törvényes – abszolút – határidején belül kerül sor. A terhelt gyanúsítotti felelősségre vonására elévülési időn belül kell sort keríteni, ellenkező esetben a cselekmény büntethetősége elévül. Amennyiben a gyanúsítotti felelősségre vonásra – elévülési időn belül – sor kerül, úgy az elévülés nyugszik. Ha a vádemelésre a nyomozás abszolút határidejében sor kerül, a gyanúsítástól számított határidő az elévülésbe nem számít bele. Ugyanakkor, ha a vádemelésre a nyomozás abszolút határidején túl kerül sor, a nyomozásnak a gyanúsítástól számított határideje az elévülésbe beszámítódik.

Az elévülést a vádemelés szakítaná félbe. A vádemelés elévülést félbeszakító hatása a nyomozás törvényes határidejétől független, a nyomozás határideje kizárólag az elévülés nyugvásával köthető össze.

Annak, hogy az elévülést kizárólag a vádemelés szakítja meg, további következménye a bírósági eljárást is meghatározó kötelezettség, hiszen a bírósági eljárás jogerős befejezésére is a cselekmény elévülési ideje áll majd rendelkezésre.

E megoldás révén az elévülés jellegénél fogva a nyomozás és bírósági eljárás érdemi határideje az érintett cselekmény tárgyi súlyához igazodik. A határidő nem pusztán adminisztratív kötelezettséget eredményez, hiszen figyelemmel van a tényleges büntetőjogi igény fennállására, vagy elavulására. Az eljáró hatóságok, bíróság számára is kiszámítható, tág, de érdemi kötőerővel bíró határokat szab.

Az abszolút határidő kezdő időpontjaként továbbra is a gyanúsítás időpontjának megtartása indokolt. A 2 éves abszolút határidő jelenlegi rugalmatlanságával szemben az abszolút határidőnek a cselekmények bonyolultságához, tárgyi súlyához igazodó sávos meghatározása látszik szükségesnek. Egyes cselekmények esetében a 2 éves határidő a terhelt számára indokolatlanul hosszú eljáráshoz vezethet. Más esetekben (pl. a látens, korrupciós jellegű ügyekben) a 2 év elégtelen egyes cselekmények felderítésére, amely problémát a gyakorlat jelenleg az ügyek erőszakolt, idő előtti elkülönítésével igyekszik megoldani. E körben a büntetési tételkerethez igazodóan, 1-2-3-4 éves határidők bevezetése indokolt, például a következők szerint:

  • 3 évig terjedő szabadságvesztésnél             1 év
  • 5 évig terjedő szabadságvesztésnél             2 év
  • 10 évi terjedő szabadságvesztésnél             3 év
  • hosszabb tartamú büntetéssel fenyegetett:  4 év
  • el nem évülő cselekmények esetében:         nincs abszolút határidő.

Az elévülés anyagi jogi jellege okán az ismertetett rendszer hatálybalépését követően a Btk. 2. § (2) bekezdése alapján az új elévülési szabályok alkalmazására kerülne sor, amely számos, folyamatban lévő ügy azonnali elévülését eredményezné. Ezért az elévülés anyagi jogi szabályozásának hatályba léptetésére időben eltolva, az új eljárásjogi törvényt követően 3 évvel kerülne sor. Az anyagi jogi szabályozásig hátralévő időszak alatt lehetőség van az új szabályozás szerint elévüléssel fenyegetett ügyek azonosítására és soron kívüli befejezésére.

Fotó: Kőrösi Tamás


Kapcsolódó cikkek

2024. november 4.

Jogszabályfigyelő 2024 – 44. hét

Alábbi cikkünkben a 2024/107–108. számú Magyar Közlönyben megjelent szakmai újdonságok és az Országgyűlés honlapján közzétett közlemények közül válogattunk.

2024. október 30.

A kriptoeszközök szabályozásának jelenlegi helyzete Magyarországon

A 2024. évi VII. törvény és a MiCA A magyar jogi szabályozás alapja a 2024. évi VII. törvény a kriptoeszközök piacáról, amely részletesen szabályozza az egyes kriptoeszközök kibocsátását és a hozzájuk kapcsolódó egyes szolgáltatásokat. Ezen túlmenően, az Európai Unióban a kriptoeszközökre vonatkozó szabályozást a MiCA Rendelet (Markets in Crypto Assets; az EURÓPAI PARLAMENT ÉS A […]