Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A nem csak a tanúkat megillető tanúvédelem fontos szerepet játszik a hatósági információszerzésben.
A tanúvédelem helye a titokvédelmi rendszerben
A büntetőeljárás központi elemét jelentő, lényegileg megismerési tevékenységként azonosítható bizonyítással ellentétes irányú érdekek jelennek meg a titokvédelem rendszerében. E rendszernek sajátos eleme a tanúvédelem, amelyről mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a tanúknál szélesebb személyi kört illet meg (Fenyvesi Csaba – Herke Csongor – Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2008. 240-242. o.).
A tanúvédelem sajátossága abban rejlik, hogy bár az intézménynek fontos eleme meghatározott adatok titokban tartása, az mégis jelentős eltéréseket mutat a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) egyéb titokvédelmi rendelkezéseihez (László Balázs: A büntetőeljárás szerves részét képező titokvédelemről. Ügyvédvilág Online, CompLex, 2013.09.02.) képest. A tanúvédelem elsődleges kérdése ugyanis nem az, hogy a tanú milyen információkat jogosult vagy köteles elhallgatni a hatóság elől, hanem hogy a hatóságok segítségével eltitkolhatja saját személyazonosságát az eljárással érintett más személyek, leginkább a terhelt elől.
A tanúvédelem intézményének a hatósági információszerzés elősegítésében is komoly szerepe van (Be. 95.§), ha ugyanis a tanú attól tart, hogy vallomása miatt később sérelem érheti, előfordulhat, hogy nem tud vagy nem akar vallomást tenni (Varga Zoltán: A tanú a büntetőeljárásban. CompLex, Budapest 2009. 106. o.).
A tanúvédelemhez kapcsolódó titoktartás hátterében meghúzódó érdek pedig nem más, mint a tanú (illetőleg vele kapcsolatban álló más személy, például családtag) életének, testi épségének személyes szabadságának a védelme [Be. 95. §, illetve 97. § d) pont].
Zárt adatkezelés
A tanúvédelem eszközei közül a legenyhébb a tanú személyi adatainak [Be. 85. § (2) bek.] zárt kezelése, amely jogintézmény az ügyben eljáró hatóságok kivételével mindenki mással szemben oltalmat biztosít. A zárt adatkezelés tulajdonképpen a személyi adatok titokban tartását jelenti. A Be. 96.§ (2) bekezdésének c) pontja alapján ez a védelem csak a jogosult beleegyezésével szüntethető meg. Ez a megoldás a tanúzási akadályok körében megjelenő titoktartási kötelezettségek alóli felmentésre emlékeztet, annál is inkább, mivel az eljáró hatóság tagjait a zártan kezelt adatokra nézve is titoktartási kötelezettség terheli.
A tanú személyi adatai zárt kezelésének jelentőségét mutatja, hogy az Alkotmánybíróság több alkalommal foglalkozott e jogintézménnyel. A 104/2010. (VI. 10.) számú AB határozat értelmében „a tanúnak – a tanúvédelmi rendszeren belül érvényesülő – információs önrendelkezési joga körébe tartozik, hogy személyi adatainak zárt kezelését kérje”, továbbá „nincs olyan alkotmányos indok vagy cél, amely miatt a nyomozó hatóságot, az ügyészt, valamint a bíróságot fel kell arra jogosítani, hogy – vizsgálva a tanú fenyegetettségének objektív alapjait és mérlegelve a teljesíthetőséget – a kérelmet megtagadja”.
Problémásabb a 91/2007. (XI. 22.) számú AB határozat, amelyben a testület azt kifogásolta, hogy a zárt adatkezelés az akkori szabályok értelmében nem terjedt ki a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utalása esetén a polgári eljárásra. A jogalkotás e kérdés rendezésével máig is adós maradt. A döntés hátterében egyébként igen fontos érdekek ütközése áll: egyik oldalon a Be. szerinti tanúvédelem érvényesülése, a másik oldalon a keresetlevél tartalmi követelményei és a polgári eljárásban fennálló alperesi elvárás a felek egyenrangúsága iránt. A legkevesebb elvi problémát talán az okozná, ha zárt adatkezelés esetén a Be. kizárná a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utalását, és a büntetőügyben eljáró bíróságot kötelezné a polgári jogi igény érdemi elbírálására.
A tanúvédelem további szintjei
A büntetőeljárásban résztvevők személyi védelmének szabályozásánál a Be. 98. § (4) bekezdése szintén tartalmaz titokvédelmi rendelkezést, miszerint „a személyi védelemre vonatkozó iratokat (a kérelem és a kezdeményezés tárgyában hozott döntés kivételével) zártan kell kezelni”. Természetesen a hatékony oltalom érdekében az is szükséges, hogy a védelem elrendelésében és ellátásában közreműködő személyeket (szolgálati, illetőleg foglalkozási/közmegbízatási) titoktartási kötelezettség terhelje.
A tanúvédelmi törvény (2001. évi LXXXV. törvény a büntetőeljárásban résztvevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról) 37. §-a pedig egyenesen kimondja, hogy „a Szolgálat a minősített adatokra vonatkozó védelmi szabályok betartásával kezeli a Program elrendelése, valamint a végrehajtása során keletkezett, minősített adatnak nem minősülő adatokat, továbbá az adathordozókat is”.
A tanúvédelmi programban résztvevő személyekkel kapcsolatosan is érvényesülnek tehát az előzőekben elmondottak, azzal, hogy itt a Be. a tanú és a terhelt számára egy speciális vallomásmegtagadási okot is biztosít. A 98/A. § e) pontja értelmében ugyanis „a tanú és a terhelt megtagadhatja a vallomást olyan adatra nézve, amelynek ismeretében az új személyazonosságára, az új lakóhelyére, illetőleg tartózkodási helyére lehet következtetni”.
A védelmi programban résztvevő személyekkel szemben a hatóságok nyilván maguk is törekednek nem feltenni olyan kérdéseket, amelyekre a válaszadás a fenti alapon még nem tagadható meg, de amelyek alapján illetéktelenek következtetést vonhatnak le a titkos adatokra vonatkozóan. Felmerülhet azonban a kérdés, mennyire hatékony ez a védelem, ha a kihallgatás vagy szembesítés során (például a terhelt által feltett) kérdésre a védett személy arra hivatkozva tagadja meg a válaszadást, hogy az esetleges válaszból az új személyazonosságára, az új lakóhelyére, illetőleg tartózkodási helyére lehet következtetni. Egy ilyen reakció ugyanis adott esetben éppen eleget mondhat a kérdezőnek.
A fentebb említett 37. § vonatkozásában a tanúvédelem egyik érdekes és megválaszolatlan kérdését teszi fel a Hesz-Kőhalmi szerzőpáros, hogy tudniillik a tanúvédelemi törvény szerinti kiterjesztett adatvédelem mellett mi a teendő, ha valaki, nem tudván az adott személy védettségéről, védett tanú kihallgatását indítványozza? (Hesz Tibor – Kőhalmi László: A tanúvédelem a terhelt védőjének aspektusából. In: (szerk.: Mészáros Bence) A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései. PTE ÁJK Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, Pécs 2009. 103. o.) Az eljáró hatóságnak ugyanis adott esetben úgy kell érdemben reagálnia az indítványra, hogy eközben a védett tanú személyazonosságát nem fedheti fel. Ez a rendelkezés egyébként nem túlbiztosítás, hanem a minősített adatokra vonatkozó védelem indokolt kiterjesztése.
László Balázs A PTE ÁJK Doktori Iskola PhD hallgatója a XXXI. OTDK Büntető Eljárásjog szekciójának I. helyezettje. Az Ügyvédvilág.hu-n megjelent publikációi: Új büntetőtörvényünk titokvédelmi rendszeréről A büntetőeljárás szerves részét képező titokvédelemről Lehetőségek a büntetőeljárásbeli titokvédelem újraszabályozásában
|
|---|
A tanúvédelmi törvény 38. §-a szigorú szabályokat állapít meg a védelmi programban résztvevőkkel kapcsolatos adatszolgáltatásra. E szakasz rendelkezéseiből kitűnik, hogy a hatósági adatigénylés mindig célhoz kötött kell legyen, ezt a célt a kérelemben meg is kell jelölni, továbbá, hogy a tanúvédelem igénye erősebb az adatszolgáltatási kötelezettségnél. Nem adható ugyanis át olyan adat, amelynek közlése a tanúvédelmet veszélyeztethetné. A Szolgálat pedig korlátozhatja az átadott információ felhasználását.
Érdekesség még, hogy a Tanúvédelmi Szolgálatra vonatkozó részletes szabályokat tartalmazó 13/2002. (III. 29.) BM utasítás maga is „szigorúan titkos” minősítés alatt áll harminc éves védelmi idővel (amely védelem a minősítés szabályai szerint egy alkalommal meghosszabbítható).
A tanúkímélet eszközrendszere
Ahogy Varga Zoltán is hangsúlyozza, a tanú (és más eljárási szereplők, személyek) védelme nem szorítkozik a tanúvédelem eszközeire, hanem kiterjed az úgynevezett tanúkíméletre is (Varga: i.m. 153-154. o.).
A tanúkímélet egyik formája a tanú zártcélú (helyesebben inkább zártláncú) távközlő hálózat útján történő kihallgatása. Érdekesség, hogy a Be. 244/A. §-a a terhelt esetében kifejezetten csak kivételes esetekben engedi meg e módszer alkalmazását. A törvény a zártcélú távközlő hálózat útján történő kihallgatást nem csak a kihallgatott személy védelme érdekében, hanem más ésszerű okokból is megengedi. A tanúvédelmi indokot pedig nem szorítja a védelmi programban résztvevőkre, hanem úgy rendelkezik, hogy arra nézve is alkalmazható, akinek „a védelme ezt egyébként indokolttá teszi”. A 244/C. § (5) bekezdése fokozott védelmet biztosít, amikor a személyazonosság megállapíthatóságát elkerülendő lehetővé teszi a képi és hangi megjelenés torzítását. A torzítás szabályozása azonban szűkre szabott, ennek pontos feltételrendszerét és menetét nem rögzíti. Végül, a 244/D. § rögzíti a kihallgatásról készült felvételek illetéktelenekkel szembeni védelmének mikéntjét.
Az pontosabb feltételek meghatározása nélkül mondja ki a Be. 124. § (2) bekezdése, hogy „ha a tanú vagy a terhelt védelme ezt szükségessé teszi, a tanú, illetőleg a terhelt szembesítését mellőzni kell”. A mondat végén szereplő „kell” (és nem csupán „lehet”) kifejezés használata arra utal, hogy ennek a személykíméleti eszköznek az alkalmazási körét nem lehet szűkítően (például a védelmi programban résztvevőkre szorítva) értelmezni.
A Be. 122. § (5) bekezdése határozza meg az úgynevezett detektívtükör alkalmazásának lehetőségét, miszerint „ha a tanú védelme szükségessé teszi, a felismerésre bemutatást úgy kell végezni, hogy a felismerésre bemutatott a tanút ne ismerhesse fel, illetőleg ne észlelhesse”. A törvényi megfogalmazás itt is széles mérlegelési jogot biztosít a hatóságoknak, de a személyvédelmet itt sem szabad túlságosan szűkre szabni.
A nyilvánosság kizárása
A tanúkímélet eszközei között önállóan érdemes vizsgálni a nyilvánosság kizárásának lehetőségét, ez ugyanis az akkuzatórius büntetőeljárás egyik alapelvét, a büntetőeljárás harmadik főszakaszára, a bírósági eljárásra (mindenekelőtt az elsőfokú tárgyalásra) vonatkozó nyilvánosságot érinti [Bánáti János – Belovics Ervin – Csák Zsolt – Sinku Pál – Tóth Mihály – Varga Zoltán: Büntető eljárásjog. (szerk.: Tóth Mihály) HVG-Orac, Budapest 2009. 400. o., Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2001. 99-100. o.]. A nyilvánosság azt jelenti, hogy a Be.-ben meghatározott kivételekkel bárki részt vehet a tárgyaláson.
A Be. 237. § (3) bekezdése értelmében a bíróság hivatalból vagy indítvány alapján a tárgyalás egy részéről vagy egészéről kizárhatja a nyilvánosságot, és zárt tárgyalást tarthat. A kizárás lehetséges okait is taxatíve felsorolja a jogalkotó.
Jóllehet, a törvény megfogalmazása és nyelvtani értelmezése szerint a nyilvánosság kizárása a minősített adat védelme érdekében csupán lehetőség, a rendszertani értelmezés alapján kijelenthető, hogy a bíróság ilyen esetben köteles a nyilvánosságot kizárni. A minősített adat védelmét szolgálja az a szabály is, miszerint ha a nyilvánosság kizárására e pont alapján került sor, a védő nélküli vádlott és a képviselő nélküli sértett nem indítványozhatja harmadik személy jelenlétét [Be. 238. § (3) bek.].
A nyilvánosság kizárásának oka lehet még az eljárásban résztvevő személyek, a kiskorú vagy a tanú védelme, illetőleg erkölcsi ok. Ilyenkor a tanú személyi adatai mellett az általa elmondottak is ismeretlenek maradhatnak a nyilvánosság számára. Hasonló indokok állnak egyébként a 304. § (5) bekezdésének rendelkezése mögött, miszerint a kiküldött vagy megkeresett bíró útján történő bizonyítás felvételéről „a vádlott, a védő és a sértett értesítését mellőzni kell, ha a megjelenésük következtében a tanúnak a 96. § alapján zártan kezelt adatai a felsoroltak előtt ismertté válnának”. E kategóriákat (különösen a jogszabályi szövegben túlságosan általános erkölcsi okot) tágan értelmezve elméletileg lehetőség nyílhat a nyilvánosság kizárására más titokkategóriák védelme érdekében is. A bíróságok azonban ritkán élnek ezzel a kétélű lehetőséggel, ugyanis a Be. kimondja, hogy „a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a tárgyalásról a nyilvánosságot törvényes ok nélkül kizárták” [Be. 373. § (1) bek. II. f) pont]. Egy esetleges új szabályozásnak mindenesetre részletesebben kellene szólnia a nyilvánosság titokvédelem miatti kizárásáról (gazdasági titoknál például valamiféle titok-értékmérő alapján) és a meglévő esetek feltételrendszerét is rögzíteni kellene.
Fontos még az a szabály, amely kimondja, hogy „a zárt tárgyalásról […] a sajtó nem adhat tájékoztatást, és a sajtó részére felvilágosítás nem adható” [Be. 74/B. § (2) bek.]. Kifejezetten a minősített adatot védő rendelkezés található továbbá a Be. 74/A. § (3) bekezdésében, amely szerint „meg kell tagadni a sajtó számára a felvilágosítást, ha az a minősített adat védelmét sértené”. Ez a rendelkezés összhangban áll a nyilvánosságnak minősített adat védelme érdekében történő kizárását előíró szabállyal.
Végezetül két rendelkezést érdemes még említeni, amelyek kikerekítik az előbbiekben vázolt rendszert. Egyrészt, a Be. 238. § (4) bekezdése értelmében a bíróság „figyelmezteti a résztvevőket arra, hogy a tárgyaláson elhangzottakról tájékoztatást nem adhatnak, szükség esetén figyelmezteti őket a minősített adattal visszaélés büntetőjogi következményeire”. Másrészt, a 239. § (3) bekezdése szerint a „bíróság nem hirdeti ki nyilvánosan a határozat indokolásának részét képező azokat az adatokat, melyek nyilvánosságra hozatala azon érdek sérelmét eredményezné, amelynek védelmében a zárt tárgyalást a bíróság elrendelte”. Az első figyelmeztetés mellett indokolt lenne a szankcióra utalni már a Be.-ben.
A zárt tárgyaláshoz a Btk. kapcsán is ki kell emelni két kérdést. Egyrészt, az új Btk. 280. § (2) bekezdése értelmében, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, igazságszolgáltatással összefüggő titoksértés vétsége miatt büntetendő, aki engedély nélkül felfedi a zárt tárgyaláson elhangzottakat.
Másrészt, mivel a minősített adat védelmében hivatalból is elrendelhető (sőt, elrendelendő) zárt tárgyalás, felmerülhet az ezt elmulasztó bíró felelősségének kérdése minősített adattal visszaélés miatt. Ha ugyanis a bíró észleli, hogy minősített adat védelme megkívánná a zárt tárgyalás elrendelését, de nem intézkedik ez iránt, elvileg ő okozza az adat hozzáférhetővé válását illetéktelenek számára. Mindenesetre a jogalkotóra vár az a feladat, hogy e kérdés vonatkozásában egyértelművé tegye szándékát. A bíró ellen indított esetleges büntető- és/vagy fegyelmi eljárás azonban nem oldja meg a már kiszivárgott minősített adat problémáját.
A magánéletet védő generálklauzula
A titokvédelem elemzésekor a tanúkímélet eszközeihez kapcsolódóan nem jelentéktelen az a generálklauzula-szerű rendelkezés sem, amelyben a Be. kimondja, hogy „az eljárási cselekmények végzésekor […] biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra” [Be. 60. § (1) bek.]. Az elv rögzítése helyeselhető, ám fogalmilag pontosabb, tartalmilag részletesebb újragondolást igényelne.
