A szerkezetátalakítási eljárás megindításáról gyakorlati szemmel I.
2022. július 1-jétől hatályos az EU Szerkezetátalakítási és fizetésképtelenségi irányelvét átültető magyar törvény.
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetéstani és végrehajtási problémái
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró-pályázat keretében született, és 38. helyezést ért el.
Egyszerűen belátható és megcáfolhatatlan tény az, hogy léteznek olyan univerzális problémák, örök kérdések a világban, melyekre az emberiség minden korban keresi a választ, és amelyekre minden korban más és más válasz bizonyul éppen elfogadottnak. Elmondható, hogy ezekre a kérdésekre nem létezik tökéletes és hibátlan válasz; ennek oka az, hogy olyan – az ember lényéből adódó – tökéletlenségekre eredeztethetőek vissza, melyeket eddig még nem sikerült kiküszöbölni, és a közeljövőben sem mutatkozik erre reális esély. Ilyen problematikus terület lehet a legideálisabb államforma megválasztása, az állam-egyház viszonya megfelelő egyensúlyának megtalálása, az emberek közötti konfliktusfeloldás leghatásosabb eszközeinek kijelölése, és ilyen állandó dilemma az is, hogy ki és milyen módon büntesse azokat, akik a társadalom és annak tagjai sérelmére veszélyes, nemkívánatos cselekményt követnek el. Végeláthatatlanul hosszú azoknak a tényezőknek a sora, melyek befolyásolják ezeket a döntéseket. Számolnunk kell – a teljesség igénye nélkül – társadalmi érdekekkel, földrajzi tényezőkkel, fennálló politikai hitvallással, egyéni karizmatikus érdekérvényesítő képességekkel, regnáló ideológiákkal és az éppen aktuális közhangulat döntésformáló hatásával! Ilyen – és ehhez hasonló – faktorok határozzák meg tehát azt, hogy egy adott közösség milyen cselekményeket tekint társadalomra veszélyesnek, és ezekre a tényállásokra éppen miként kíván reflektálni. Koronként és területenként más és más megoldást találhatunk erre a problémára, és ezek egyike sem tekinthető abszolút elfogadhatónak. Ez a dolgozat egy olyan intézményt kíván bemutatni, mely a bűncselekményekre adott államhatalmi válaszok közül az egyik legújabb, de a XXI. századi társadalom- és emberképpel mégsem teljesen összeegyeztethető.
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (a továbbiakban lásd még: TÉSZ) egy olyan elem a büntetőtörvényekben, melynek alkalmazása ugyan nem ekvivalens a halálbüntetés végrehajtásával, bizonyos szempontokat figyelembe véve mégis hasonlóképp végzetesnek tekinthető. Laikus szemmel is könnyen elfogadható az, hogy ezt a büntetési nemet nem szabad – és ennek megfelelően nem is szokták – akármilyen bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazni. Véleményem szerint mégsem ez az a büntetés, amivel a társadalomra kifejezetten veszélyes és kiemelkedően súlyos bűncselekmények elkövetőit sújtani kellene. A tanulmány célja az, hogy bemutassa, hogy ez az intézmény miért nem felel meg a modernkori büntetőjog és humanitárius jog által diktált követelményeknek. Igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni a hazai büntetőpolitikai megfontolásokra és arra is, hogy a jelenleg regnáló elképzelések miért és hogyan tudtak gyökeret ereszteni.
Közkeletű vélekedéssé vált Sir Winston Churchill egyik nagy igazsága, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik. Jelen cikkemben arra szeretnék rávilágítani, hogy ez a módszer nem csupán úgy szenved kiküszöbölhetetlen fogyatékosságban, mint a demokrácia államformája, hanem annál sokkal rosszabb megoldás, sőt, egyáltalán nem is tekinthető megoldásnak. Napjaink Magyarországán megfigyelhető tendencia, hogy különböző – a későbbiekben részletesen bemutatott – okokból egyre nagyobb teret kap a tárgyalt büntetési nem kiszabása. Meggyőződésem, hogy kifejezetten aktuális lenne egy olyan alternatív megoldás bevezetése, amellyel nem a fatalitás felé tereljük a büntetéskiszabást, sokkal inkább megpróbáljuk a problémát a gyökerénél kezelni, és az ilyen bűncselekmények számát lecsökkenteni. Úgy gondolom, hogy a büntetőjog e területe ma is újragondolást igényelne, éppen ezért fontosnak találom bemutatni a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés minden oldalát, esetleges előnyeivel és hátrányaival együtt. Arra keresem a választ, miért válhatott hazánkban elfogadottá ez az intézmény, és milyen okok vezettek ahhoz, hogy a társadalom jelentős része elismerően nyilatkozik erről a módszerről.
Elfogadható-e mégis bizonyos nézőpontokból a már fent említett álláspont, miszerint ennek a büntetésnek is lehet legitimitása? Tekintve, hogy nincs – és valószínűleg sosem lesz – a kérdésre egyöntetűen elfogadott helyes válasz, a tanulmányban egy általam képviselt oldalt kívánok bemutatni, mely leginkább a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés fogyatékosságaira hívja fel a figyelmet. Az magától értetődőnek tűnik, hogy ebben a kérdésben a jogalkotónak muszáj egyik vagy másik oldalra helyezkednie, nincs lehetőség arra, hogy ne foglaljon egyértelműen állást. Ebből következik az, hogy azt a döntést kell meghoznia, amely mellé több érvet lehet felsorakoztatni, és amely a nagyobb társadalmi hasznot eredményezi. A cikk írása során – a téma globális jellegéből adódóan – hazai és nemzetközi szakirodalmat egyaránt felhasználtam. A szakirodalmak feldolgozása folyamán törekedtem arra, hogy a büntetés végrehajtás témakörében elismert szerzők munkáit idézzem meg. Természetesen a vonatkozó jogszabályok ismerete nélkül nem ismerhetők meg a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés pontos szabályai, így a dolgozatban helyet kaptak jogszabály-helyek megjelölései, illetve azok értelmezései is.
Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatos kritikák ismertetésénél többségében a Magyar Helsinki Bizottság, a Magyar Kriminológiai Társaság, illetve nemzetközi tekintetben az Európa Tanács által formált véleményeket ismertetem, értékelem, és ezekhez fűzöm saját gondolataimat, véleményemet. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés mint Európában nagyon ritkán alkalmazott büntetési nem, komoly szakmai vitákat váltott ki Magyarországon, mikor 1998-ban felmerült a gondolat, hogy hazánkban is a büntető törvénykönyv részévé teszik. A TÉSZ bevezetésétől azt várta a jogalkotó, hogy megoldja azokat a problémákat, melyek a rendszerváltás után ütötték fel tömegesen fejüket Magyarországon. Ilyen problémák voltak a bűnözési statisztikák fokozatos romlásai, a társadalmi biztonságérzet csökkenése, valamint a halálbüntetés okozta űr következtében kialakult állandó társadalmi elégedetlenség. Véleményem szerint a TÉSZ intézménye nem alkalmas az előbb sorolt problémák megoldására, csupán látszatmegoldásokat nyújt, hosszútávon azonban túlsúlyba kerülnek az általa előidézett negatív hatások, mint a hozott hasznok, valamint egyáltalán nem illeszkedik be abba a fejlődési ívbe, amely Európában megfigyelhető volt a halálbüntetés visszaszorításától kezdve egészen a XXI. századi emberi jogi törekvések kicsúcsosodásáig.
A cikk írása folyamán számos alkalommal lehetett arról hallani a médiában, hogy hazai bíróság újra és újra alkalmazta a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményét. Beigazolódni látszik az állítás, miszerint a magyar joggyakorlatban egyre inkább elkopik a TÉSZ kivételes jellege. A bírósági gyakorlatban meghonosodott intézmény az elmúlt csaknem 15 év során tulajdonképp szokványos büntetési nemmé alakult át, annak ellenére, hogy bevezetésekor a jogalkotó feltett szándéka volt, hogy a halálbüntetés eltörése miatt keletkezett társadalmi igényt kielégítse, és a TÉSZ a halálbüntetés alternatívájává váljék. Az élet elvételével járó büntetés a modernkori Európában nem kaphatott helyet, holott a valós életben megmaradtak azok a súlyos bűncselekmények és visszaeső bűnelkövetők, amelyek, és akik esetében igenis indokolt lett volna ennek a büntetésnek a kiszabása. Az európai államok jogalkotásában különböző megoldások születtek arra, hogy a nemzetközi alapelvekkel ellentétes halálbüntetés eltörlése után milyen alternatíva mutatkozhat a fent említett esetek megfelelő kezelésére. Abban az esetben, ha Magyarország ténylegesen is részese akar lenni egy európai integrációnak, nem teheti meg, hogy nemzetközi egyezményeket súlyosan sértő jogintézményeket alkalmaz hazai jogában.
A TÉSZ intézménye csupán látszatmegoldásokat nyújt, hosszútávon túlsúlyba kerülnek az általa előidézett negatív hatások
Joggal adódik a kérdés, hogy miért vállalja fel az európai normákkal történő szembehelyezkedést ugyanezen az alapon Nagy-Britannia, amely szintén lehetőséget biztosít arra, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést szabhassanak ki bíróságai. Meggyőződésem, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásához érdemes kiszélesíteni a látókörünket és belátni azt, hogy hazánk – kimondva, kimondatlanul – kevesebb „devianciát” engedhet meg magának az európai integrációban, mint a britek; más szóval: felesleges lenne a két állam integrációkon belüli mozgásterét mérlegre helyezni. Amennyiben nem tudjuk – vagy nem akarjuk – harmonizálni belső szabályainkat a nemzetközi követelményekhez, a jövőben sokat változhat negatív irányba hazánk nemzetközi megítélése. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye nem kompatibilis a XXI. századra jellemző közösségi törekvésekkel. A TÉSZ megítélésének másik dimenziója sokkal inkább szakmai szempontokat foglal magába. A dolgozatban rávilágítottam arra, hogy annak ellenére, hogy a TÉSZ támogatóinak tábora meglehetősen széles, ez közel sem jelenti azt, hogy ez a büntetési nem legitimitást nyert volna. Véleményem szerint ugyanis a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem azért lesz hasznos vagy haszontalan, mert közvetlen társadalmi igényeket elégítene ki – ahogy az egyébként hazánkban történik. Sokkal inkább attól, hogy eléri azt a célt, melyet egy büntetésnek el kell érnie.
A TÉSZ a büntetés céljának csak egy részét képes szolgálni és megvalósítani, ugyanis nem fordít kellő figyelmet a generális prevenció minden oldalára. Nem lehet legitim egy büntetés akkor, ha annak alkalmazása nem hordozza magával a kellő üzenetet a társadalom felé. Meglátásom szerint a TÉSZ kiszabásával a bíróság egy adott ügyben ad megnyugvást és választ egy össztársadalmi felháborodásra, de egy ilyen ítélet nem lesz visszatartó hatással egy következő elkövetőre. Egy olyan büntetés márpedig felesleges, amely csak és kizárólag az adott elkövetőre koncentrál, és nem tudja kellőképpen betölteni a generális preventív funkcióját. A TÉSZ tehát nemcsak a nemzetközi jogban megfogalmazott – és hazánk által is vállalt – alapjogokat sérti lényegében, hanem pönológiai értelemben sem tud helytállni, nem tesz eleget a büntetőjogi alapelveknek sem. Ebből fakadóan nem tartom szerencsésnek és előre mutatónak, hogy egy – a jogállamiság elve mentén működő – államban a XXI. században olyan büntetést alkalmazzon az állami büntető hatalom, amely szembe helyezkedik a büntetőtudomány ma elfogadott álláspontjával. Kifejezetten fontos feladatnak tartottam azt is, hogy a tényleges életfogytiglani büntetés vizsgálatát ne korlátozzam a jogelvekkel, alapjogokkal való összeütközés szintjére, mert valódi és teljes értékelést csak akkor adhatunk egy jogintézményről, ha annak gyakorlati megvalósulását is górcső alá vesszük. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása talán még nagyobb nehézséget okoz hazánkban, mint az elvi szinten történő elfogadtatása. Ennek gyökere minden bizonnyal a hirtelen jött jogalkotás, az átgondolatlan struktúra és az ebből adódó gyakorlati felkészületlenség.
A jogalkotó számos olyan végrehajtással kapcsolatos területet nem szabályozott, melyek napainkban válnak aktuálissá. Ilyen problémák például a végrehajtás költségessége, a fogvatartottak speciális jogi státuszukból adódó veszélyessége, a TÉSZ egyre gyakoribb alkalmazásából adódó elhelyezési és foglalkoztatási nehézségek, valamint a TÉSZ fogvatartottak jövőképének teljes hiánya. Ezek a tényezők nem kérdéses, hogy egyre inkább meg fogják nehezíteni a TÉSZ végrehajtási körülményeit. Még inkább igaz ez úgy, hogy a dolgozat lezárása előtt néhány nappal született meg az első TÉSZ ítélet, melyet nővel szemben szabtak ki. Vannak olyan végrehajtási körülmények a férfi fogvatartottak esetében is egyre kevésbé biztonságosak, tekintve, hogy a TÉSZ-esek számának növekedésével a speciális fogva tartási körülményeket biztosító HSR-körlet befogadóképessége véges, és további speciális biztonságú körlet építésére lenne szükség. Női fogvatartottak számára pedig egyáltalán nincs megoldás jelenleg a hazai büntetés-végrehajtás szervezetben arra, hogy biztonságosa elkülöníthessék az életük végéig raboskodókat társaiktól.
|
Új értesítő szolgáltatás az Ügyvédvilág portálon
Díjmentes értesítő rendszerünk |
 |
Végül, de nem utolsó sorban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem áll arányban a TÉSZ alkalmazásának indokoltsága mindazzal az anyagi és emberi nehézséggel, melyet ez a büntetés a létezéséből fakadóan előidéz. A jelenleg hazánkban TÉSZ hatálya alatt álló nem egészen két tucat fogvatartott fölösleges mértékű kockázatot jelent az őket körülvevő mikrokörnyezetnek, valamint meglehetősen nagy költséget ró az egész társadalomra is. A remény teljes elvétele kifejezetten veszélyessé tesz egy elkövetőt, őrzési körülményeit a végtelenségig megnehezíti. Meglátásom szerint a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem képes elérni azt a hatást, melyet a jogalkotó neki szánt bevezetésekor. A fentiek alapján könnyen belátható, hogy számos fogyatékosságban szenved a TÉSZ, és a társadalom bosszúszomján kívül nem szolgál más érdeket. Az életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában lehet indokolható, de csak akkor, ha hagyunk lehetőséget az elítéltnek a szabadulásban való reménykedésre. Nincs értelme annak, hogy egy bíróság az ítéletében kizárja a feltételes szabadságra helyezés lehetőségét egy elkövető esetében, ugyanis ezzel megkérdőjelezi a büntetés-végrehajtás hatékonyságát. A bv célja ugyanis többek között az is, hogy a fogvatartottakat a nevelés segítségével eltántorítsák a következő bűncselekmény elkövetésétől, és elősegítsék a társadalomba történő beilleszkedésüket. A TÉSZ alkalmazásával ezek a feladatok teljesen eltűnnek, ugyanis az ilyen fogvatartottakat már nincs mire nevelni.
Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy a skandináv bűnözési statisztikákat tudjuk egyszer reprodukálni, nem arra van szükség, hogy az ilyen elkövetőket kizárják a társadalomból (hiszen egyik északi államban sem létezik a TÉSZ), sokkal inkább arra, hogy alapjaiban változtassanak az igazságszolgáltatás rendszerén. Ennek egyik legfontosabb eleme lenne az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés ténylegességét megszüntessék, és sokkal inkább a bűnelkövetők nevelésében és jó útra terelésében álljanak be radikális reformok. Ezzel talán érdemben csökkenne a bűnismétlések száma, és kevesebb alkalommal kellene a bíróságnak hosszútartamú ítéletet kiszabnia.
A tanulmány szerzője: Duzs Edit
|
Források, felhasznált irodalom |
|---|
|
Internetes források: 1. Bartha Szabó József: Elemzés – A bűnözés helyzete Magyarországon http://www.gondola.hu/cikkek/28227 (letöltve: 2013. november 20.) Jogszabályok: Folyóiratok: Könyvek, monográfiák: |