Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Wolters Kluwer Hungary gondozásában megjelenő, Dr. Palásti Gábor által írt Nagykommentár a Róma I. rendelethez c. mű a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (Róma I.) szabályait értelmezi és magyarázza jogeseteken, példákon és jogtudományi kategóriákon keresztül a jogszabály szerkezetét követve. Cikksorozatunk befejező részében a területközi kollízió kezelésével kapcsolatos kommentárrészletet olvashatják el a Róma I rendelet 22. cikkével összefüggésben.
a) Ugyan a nemzetközi magánjog kapcsolóelve mindig egy ország/állam jogára utal, előfordul, hogy ugyanabban az országban egymással párhuzamosan több olyan területi egység is található, amelyik önálló jogalkotási hatáskörre rendelkezik az anyagi magánjog – polgári jog szabályozása területén. Ekkor a kapcsolóelv alkalmazása nem oldja meg a kollíziós problémát, mert ugyan az alkalmazandó jog országát sikerül azonosítani, de az országon belül még mindig több, területi alapon egymás mellett élő jogrendszer szabályai között kell dönteni.
A területközi kollízió felmerülése nemzetközi magánjogi viszonyokban nem ritka. Bár a magyar jogból kiindulva adottnak vesszük azt, hogy az ország polgári joga területileg egységes, azonban nem minden államnál van ez így; sőt, még Magyarország esetében is csak 1945 óta igaz ez az állítás megszakítás nélkül. Számos ország létezik, ahol az anyagi magánjog – polgári jog területi egységenként változik teljes egészében vagy részben. Például az Egyesült Államokban az anyagi magánjog megalkotása tagállami hatáskör, és még a szövetségi szinten kidolgozott egységes mintatörvények – jelenleg kb. 60 ilyen van, a legismertebb az Egységes Kereskedelmi Kódex (Uniform Commercial Code – UCC)[1] – is csak olyan mértékben érvényesülnek, amennyire egy tagállam a belső jogában inkorporálta azt, ami kódexről kódexre változik.
A jogalkotási hatáskörök megoszlását országról országra kell vizsgálni, általános szabály erre nézve nem állítható fel. Nem következik például automatikusan az állam föderális jellegéből: míg az USA, Kanada és Ausztrália olyan föderális államok, ahol tagállamonként különbözik az anyagi magánjog, addig Németország szintén föderális állam, azonban a polgári joga egységes. Ehhez képest Spanyolország nem szövetségi állam, mégis vannak területileg párhuzamosan élő magánjogi szabályai. Nem ad hivatkozási pontot a földrajzi terület mérete sem: például az Egyesült Királyságon belül nemcsak Angliának (Walesszel együtt), Skóciának és Észak-Írországnak van önálló jogrendszere, hanem az 572 km2 méretű Man-szigetnek és az összesen csak 198 km2 alapterületű, kb. 170 ezer lakosú Csatorna-szigeteknek is. Történelmi okokból a még egységesnek gondolt jogrendszerű államokban is lehet kivételes jelleggel olyan helyi jog, ami területi alapon megkettőzi a magánjog valamely részét. Például Franciaországban, ami egyébként egységesen a napóleoni Code Civil-re épülő polgári jog hatálya alatt áll, Elzász-Lotaringiában továbbra is helyi jogként (droit local) alkalmazzák a német jogot olyan jogintézmények esetében, amelyek a francia jogból hiányoznak. A német újraegyesítést követően pedig egy átmeneti ideig a volt kelet-német tartományokban párhuzamosan alkalmazható maradt az egykori Német Demokratikus Köztársaság magánjoga is néhány jogviszonyban, mint a házassági vagyonjog.[2] Egyes európai államok különféle státuszú tengerentúli területeinél esetről esetre vizsgálni kell, hogy az anyaállam magánjogát inkorporálták-e, vagy önálló magánjoguk van, esetleg a kettő valamilyen elegye érvényesül. Az EU egyes tagállamainak jelenleg 13 tengerentúli területe létezik – ezek némelyike korlátozott szuverenitású önálló ország –, amelyeknél vizsgálandó a területközi kollízió kérdése: ezek anyaországai Dánia, Franciaország és Hollandia. Vannak továbbá speciális jogállású területek is, amelyek ugyan nem tengerentúliak, de a jogállásuk miatt vizsgálandó az, hogy mennyiben különbözik az anyaországétól a magánjoguk, mint a Kanári-szigetek esetében Spanyolország, Gibraltár esetében az Egyesült Királyság joga. Területközi kollíziót vet fel továbbá több ázsiai ország jogrendszere is: Indonéziában például a római jogon alapuló holland jog továbbélése figyelhető meg az egykori németalföldi gyarmatosítók által megszállt területeken, míg a helyi szokásjogok a szigetvilág egyes szigeteihez kötődnek. A magánjogon belüli területi alapú párhuzamosságok a teljes anyagi magánjogtól kezdve egyes jogterületek vagy jogintézmények szabályozásában meglévő párhuzamosságokig terjedhetnek. A területileg széttagolt magánjog sok esetben – különösen Ázsia és Afrika több államában – keveredhet személyközi kollíziókkal, amikor személyek meghatározott csoportjaira más és más szabályok vonatkoznak. Mivel azonban a személyközi kollízió rendszerint a személyes jogot és a családi jogot, nem pedig a szerződések jogát érinti, ezért arra a Róma I. rendelet nem tartalmaz szabályt.
A fenti jelenséggel szemben a kontinentális európai nemzetközi magánjogi utalás „alapegysége” az állam joga, azt vélelmezve, hogy az anyagi magánjog az adott államon belül egységes. Megjegyzendő, hogy azokban az államokban, ahol a magánjog hagyományosan is területileg széttagolt, ez a fajta vélelem nem létezik. Például az Egyesült Államok kollíziós joga (conflict of laws) a tagállamok jogai közötti kollíziók feloldásának a szabályozása során fejlődött ki; és míg egy nem USA-beli jogász esetleg használja az „amerikai jog” kifejezést egy kollíziós jogi kapcsolás során, az amerikai jogász mindig az 50 tagállam valamelyikének az elnevezését használja az alkalmazandó jog kapcsán. Hasonlóképp, amikor az angol bíró a precedensben az „angol jog” kifejezést használja, akkor pontosan tudja, hogy ez nem az Egyesült Királyság, hanem csak Anglia és Wales közös jogát jelenti.
Ha egy kapcsolóelv olyan ország jogára mutat, amelyen belül több területi egység is létezik, amelyik saját jogrendszerrel vagy az adott kérdés rendezésére saját szabályrendszerrel/jogszabályokkal rendelkezik, és a saját jogrendszer vagy jogszabályok/jogforrások tárgya a kapcsolóelv utalása alá tartozik, akkor területközi (interterritoriális, interregionális, interlokális, az USA-ban: interstate) kollízióról beszélünk.
b) A területközi kollízió problémájára minden EU-s nemzetközi kollíziós magánjogi jogforrás választ ad: ilyen a Római Egyezmény19. cikke és a Róma I. rendelet 22. cikke is; a két szabály ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazza.
Az EU-s rendeletek két kérdést rendeznek e körben: hogyan kell megállapítani az alkalmazandó jogot területközi kollízió esetén, és vonatkozik-e a rendelet a belső területközi kollíziós tényállásokra.
Az első kérdés két részre bontható. Egyrészt: milyen mértékű jogrendszeri párhuzamosság esetén állapítható meg a területközi kollízió. Egyetlen rendelet sem követeli meg ugyanis a teljes jogrendszeri párhuzamosságot. A Római Egyezmény és a Róma I. rendelet területközi kollízióra vonatkozó szabályának a feltétele az, hogy a területi egységek mindegyike saját jogszabályokkal rendelkezzen a szerződéses kötelezettségek tekintetében. A magyar fordítás kissé félrevezető: a szöveg értelme nem az, hogy az egyes területi egységeknek kell jogszabályokkal (azaz területi egységenként is több mint egy jogszabállyal) rendelkezniük: elég, ha területi egységenként egy-egy eltérő szerződési jogi jogforrás található, ami aztán az egész ország tekintetében több jogszabályt eredményez. A magyar fordításban szereplő jogszabályok kifejezés azért sem pontos továbbá, mert a más nyelveken használt kifejezésekből (például angolul: „rules of law”) kiderül, hogy a szabály jogforrásokra, rendelkezésekre vonatkozik, de nem specifikálja a jogforrás jellegét. A Róma I. rendelet 22. cikke alkalmazható akkor is, ha a párhuzamosság precedenseken alapul, mivel a bírói ítéletek az adott országban jogforrásnak minősülnek. Egyébként pedig nem feltétel az, hogy a teljes szerződési jogot párhuzamosan szabályozzák az egyes területi egységek: az adott ügyben felmerülő jogkérdések vonatkozásában azonban fenn kell állnia a párhuzamosságnak. Miután megállapítottuk, hogy a fenti feltételek szerint területközi kollízióról van szó, második lépésben azt kell eldönteni, hogyan állapítjuk meg az alkalmazandó jogot. A Róma I. rendelet 22. cikkének a megoldása az, hogy: „[…] az egyes területi egységeket országként kell kezelni az e rendelet alapján alkalmazandó jog megállapítása céljából”. Ez a jogalkalmazótól azt követeli meg, hogy kétszer alkalmazza a kapcsolóelvet: egyszer az állam azonosítása céljából, majd miután kiderült, hogy az államon belül területközi kollízió áll fenn, még egyszer, a területi egységek közötti kollízió feloldása céljából, mintha országok lennének. (Más rendeletekben és az Nmjtv.-ben egyéb megoldások is találhatóak, melyekre e helyütt nem térünk ki, azokhoz lásd: Palásti Gábor: Területközi kollízió. In: Csehi Zoltán (szerk.): Magyarázat a nemzetközi magánjogról. Wolters Kluwer, Budapest, 2020, 131–134. o.) Ami a belső területközi kollíziók feloldását illeti, a rendeletek egységesen tagállami hatáskörben hagyják a saját belső területközi kollízióik feloldását, és nem írják elő alkalmazásukat ilyen helyzetekre [Róma I. rendelet 22. cikk (2) bekezdés].
c) Az európai jogegységesítésnek a területközi kollízióra gyakorolt hatását elemezte az az osztrák ítélet (Unalex-szám: Case AT-976), amelyben a Róma II. rendelet 25. cikkének az alkalmazása során kellett eldönteni, hogy fennáll-e a területközi kollízió a skót jog és az Egyesült Királyság más területi egységeinek a joga között olyan kérdésben, amelyben egyébként EU-s irányelvek már kötelező jelleggel egységesítették a jogot. Az ügy tisztességtelen versennyel kapcsolatos kötelmi igényre vonatkozott, és a bíróság megállapította, hogy a skót jog csak annyiban alkalmazható a Róma II. rendelet 25. cikke alapján, amennyiben olyan polgári jogi szabályokat tartalmaz, amelyek eltérnek az ország más területi egységeiben alkalmazottaktól, de nem tartoznak az ügyben releváns irányelvek hatálya alá. [Ezek az Európai Parlament és a Tanács 2006. december 12-i 2006/114/EK irányelve a megtévesztő és összehasonlító reklámról (kodifikált változat), illetőleg az Európai Parlament és a Tanács 2005. május 11-i 2005/29/EK irányelve a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról („Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)]. Ugyan az ítélet a Róma II. rendelet alapján született, az egyes rendeletek egymással összhangban történő alkalmazása mentén felhasználható azonban a Róma I. rendelet 22. cikkének az értelmezéséhez is.
d) Érdekes kérdést vet fel az imperatív szabályok területi párhuzamosságának kérdése, mivel szinte minden országban létezik területi/helyi szintre telepített jogalkotási hatáskör tipikusan bizonyos közigazgatási kérdésekben. Így például ha egy nemzetközi magánjogi szerződés több területi egység (település) közigazgatási határán áthúzódó szolgáltatással kapcsolatos, amelynek tekintetében valamilyen szakigazgatási feltétel meghatározását a jogszabály a települési önkormányzat rendeletalkotási hatáskörébe utalja, akkor el kell dönteni, hogy melyik önkormányzati rendelet veendő figyelembe mint a Róma I. rendelet 9. cikke alá tartozó imperatív szabály. Véleményünk szerint ezek a szabályok nem tartoznak a Róma I. rendelet 22. cikke alá, mivel nem a szerződéses kötelezettségekre irányuló (azaz szerződési jogi), hanem közigazgatási szabályokról van szó, így a kérdés feloldása nem a 22. cikk, hanem a 9. cikk és egyéb rendeletek hatályra vonatkozó szabályai alapján dönthető el.
[1] Lásd például https://www.uniformlaws.org vagy https://www.law.cornell.edu/uniform
[2] Mindkettőhöz lásd az Encyclopedia Britannica „Conflict of laws” szócikkét és az abból nyíló oldalakat: https://www.britannica.com/topic/conflict-of-laws
