A titoktartás elegáns lovagja


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Hole in one!” – ezt az elismerő címet kapja az, aki golflabdájával egy ütéssel betalál a zöld pázsitban megbúvó lyukba. Dr. Krasznai Andrásnak ez „csak” 1995. április 29-én, 16 óra 5 perckor adatott meg, ám Fortuna gondviselése szakmai pályafutását addig is óvta és végigkísérte.

A kora ellenére teljesen fitt, fiatalos lendületű, büntető-, gazdasági- és sportjog-specialistának számító ügyvéd talán csak egyszer csúszott le az említett elsőségről: épp pályakezdőként. Lévén népes ügyvéddinasztia sarja, az ötvenes évek elején – a kiváló érettségi és miniszteri dicséret ellenére – esélye sincs az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára bekerülni. Négy év elteltével mégis sikerül, ráadásul folytatva a kitűnő tanulmányi eredményt: summa cum laude minősítéssel öltheti magára az ügyvédi talárt. De ehhez előbb végzett gyógyszerésszé avatták, hogy aztán – sokakhoz hasonlóan – azóta is „a patikapult mások oldalán várjon a sorára”. Ha tetszik, vegytiszta logikával készül a pályára, apai ösztökéléssel: „Ha lesz alkalmad elvégezni a jogi kart, biztosan az ügyvédi hivatást fogod választani” – szól a szülői biztatás. S így is lesz. A dupla egyetemi éveket viszont nem bánja, ellenkezőleg: „A legnagyszerűbb az volt, hogy lényegében kilenc éven át lehettem nappali tagozatos egyetemista, fantasztikus lehetőség volt ez a széles körű önképzésre, a szellemi fejlődésre. Ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy mindez megadatott nekem”. Mint ahogy az is: olyan évfolyamtársai voltak, mint Vékás Lajos professzor és akadémikus vagy Sárközy Tamás jogászprofesszor. „Nem véletlen, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának történetében először a mi évfolyamunkon avattak 13 summa cum laude diplomást”. De jelöltként nem az apai iroda szárnyai alatt lép – először – a pálya szélére: az egészen különleges státuszú, a leghíresebb budapesti ügyvédeket felsorakoztató 2-es számú Ügyvédi Munkaközösségben Holló Ottó vezeti be egyebek mellett a büntetőjog szépségeibe. Élete későbbi szakaszában legjobb jogi jellegű döntésének tartja, hogy társául választotta dr. Kollár Károlyt, aki kivételes képességekkel rendelkezik. Krasznai András büszke a kollégák közül szerzett számos barátra, s persze a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjére is, melyet 2004. március 15-én az államfő, egy kiváló jogtudós adományozott. Hosszú éveken át volt a Magyar Jégsport Szövetség fegyelmi bizottságának elnöke, hét évig pedig a Senior Golf Szövetség alapító elnöke, s 18 éve a Magyar Golfszövetség fegyelmi bizottságának elnöke.

(Fotó: Balkányi László)

A pályaválasztását, pontosabban a pályakezdését tekintve lényegében „csak” a doktori cím az, ami egyezik az eredeti és a végül választott hivatásával: jóllehet családjában számos jogászt találni, az érettségi után mégsem az ügyvédség felé veszi az irányt, hanem a Budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészeti Karát választja. A jogi pálya nem érdekelte vagy a laboratóriumok világa vonzotta ennyire?

Az orvosi egyetem, hogy úgy mondjam, egy szükséges kitérő volt, bár valójában tudtam, hogy egyszer magam is a jogi pályán, ügyvédként szeretnék dolgozni. Csakhogy az ötvenes évek derekán, amikor 1954-ben érettségiztem, ez nem volt olyan zökkenőmentesen megoldható. Egészen természetes volt, hogy korán kialakult a jogi érdeklődésem, hiszen édesapám és nagybátyáim ügyvédek voltak, mi több, anyai nagyapám pedig a Jegyzők Országos Egyesületének az elnöke. A róluk készült potréfestmények itt láthatók az irodám falán, „rám vetik vigyázó tekintetüket”. De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről, hogyan is indult a pályám. A középiskolai tanulmányaimat a Budapesti Református Gimnáziumban kezdtem el. Csakhogy 1952-ben egy kormányrendelettel az összes egyházi iskolát megszüntették egyetlen tollvonással, így 16 évesen kellett először szembesülnöm a hatalom és az egyén közötti függőségi-függelmi helyzettel. A tanulmányokat így kénytelen voltam a ferencvárosi állami Fáy András Gimnáziumban folytatni, ahol 1954-ben érettségiztem, kitűnő minősítéssel. Érdekes, de már az általános iskolában is jeles tanuló voltam, a gimnáziumban pedig kitűnő eredménnyel és miniszteri dicsérettel maturáltam, az igazgató a tanulók előtt olvasta fel az elismerést. Lévén szó állami iskoláról és állami elismerésről, a jeles eredményem mellett a kitüntetésnek talán az is az oka lehetett, hogy már diákkoromban szerettem a társadalmi munkát, számos szervezési feladatot elvállaltam az akkori diákmozgalomban. Ma is büszke vagyok arra, hogy részese lehettem például a Népstadion építésének, már csak ezért sem örülnék, ha lebontanák. Ám senki ne gondoljon valamiféle ideológiai attitűdre, ez a fajta közösségi szerepvállalás ugyanis a mai napig jellemző rám, mindig is sokra becsültem és fontos volt számomra a társadalmi munka, ilyen-olyan módon, a magam lehetőségeihez mérten. Nem véletlen, hogy több sportági szakmai szervezetben is szerepet vállaltam, például húsz évig voltam a Magyar Jégsport Szövetség fegyelmi bizottságának az elnöke, s 18 éve vagyok a Magyar Golfszövetség fegyelmi bizottságának az elnöke. De ami a közösségszervezést illeti, nincs ez másképp itt, a Krasznai és Kollár Ügyvédi Irodában sem, ahol egy nagyon jó közösséget sikerült felépítenünk a társammal, s a munka mellett a különböző alkalmakat különböző rendezvényekkel, programokkal ünnepeljük meg, odafigyelünk egymás sikereire, családjára. De visszakanyarodva az eredeti kérdésre, az akkori hatalom diktálta „rend” miatt a családdal, főleg édesapámmal közös, tudatos döntésünk volt, hogy – jogi érdeklődésem ellenére – az orvosi egyetemre jelentkeztem, s nem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Pedig logikus kétségkívül ez utóbbi lett volna, csakhogy az ’50-es évek Magyarországára nem a logikus, ésszerű vagy racionális világszemlélet volt a jellemző. Úgy éreztem, hogy egy ügyvéddinasztia fiaként abban az időben reménytelen lett volna felvételt nyernem bármelyik jogi karra, különösen, hogy akkoriban az ELTE-vel együtt összesen – jó, ha – három egyetemen volt ilyen jogtudományi oktatás. Volt azonban egy kiskapu, amivel mégsem kellett búcsút intenem a felsőfokú tanulmányaimnak. Az akkori rendeletek szerint ugyanis, aki az utolsó két évét jelesre teljesítette a középiskolában, továbbá kitűnőre érettségizett, annak nem kellett szakmai felvételi vizsgát tennie, csupán egy felvételi beszélgetésen kellett részt vennie. Ez amolyan káderezésféle lehetett, de épp ezért egy hasonló elbeszélgetésen szinte biztosan elvéreztem volna a jogi egyetemen, mint egy önmagában is polgári üzenetet hordozó ügyvéd¬dinasztia sarja. Az is döntő szempont volt, hogy az érettségi után egy éven belül három évre biztosan elvittek volna katonai szolgálatra, így mindenképp szerettem volna egyetemre kerülni.

Akkor az orvosi egyetem egyfajta menekülőút volt?

Én inkább azt mondanám, fontos volt, hogy az első évben felvegyenek valahová, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat megszakítás nélkül. Aztán egy évvel a gyógyszerész egyetemi tanulmányok után, 1958-ban felvettek az ELTE jogi karára, ami talán az akkoriban valamelyest enyhülő politikai légkörnek is köszönhető volt. Ahogy kitűnően teljesítettem az általános iskolát és a gimnáziumot, úgy a jogi egyetemi diplomámat is summa cum laude minősítéssel végeztem el. De nem is ez a fontos, a legnagyszerűbb az volt, hogy lényegében kilenc éven át lehettem nappali tagozatos egyetemista, fantasztikus időszak és lehetőség volt ez, sok időm jutott egy széles körű önképzésre, olvasásra, kultúrára, ami nagyban segítette a szellemi fejlődésemet. Ma is boldogan emlékszem vissza erre a csaknem egy évtizedre, hálás vagyok a sorsnak, hogy mindez megadatott nekem. A jogi egyetemmel kiteljesedhettem, viszont gyógyszerészként egy percet sem dolgoztam, csupán a kötelező hat hónapos gyakorlatot töltöttem le az államvizsga előtt. A kémcsövek világa soha nem került közelebb hozzám, mindössze annyira, mint bárki más esetében: az egyetem óta csak a gyógyszertári pultok másik oldalán állok.

Jól veszem ki a szavaiból, hogy egy igazán pezsgő szellemi környezet, inspiráló egyéniségek, diáktársak vették körül az ELTE-n?

Ha már úgy is megemlítettem a kitűnő diplomámat, talán azt sem érdektelen megemlíteni, hogy a mi évfolyamunkon tizenhárman végeztünk summa cum laude minősítéssel. Köztük olyan későbbi kiváló jogtudósok, mint Vékás Lajos akadémikus, az új Polgári törvénykönyv egyik szülőatyja, vagy Sárközy Tamás jogászprofesszor. Amikor minket felvettek a jogi egyetemre, már sokkal többet számított a tanulmányi eredmény és a felkészültség, mint a származásbeli „előéletünk”. Nem véletlen hát, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának történetében először a mi évfolyamunkon avattak 13 summa cum laude-s diplomást.

Ha már Vékás Lajost és Sárközy Tamást említette, Ön mintha visszahúzódóbb lenne egykori évfolyamtársainál, akik elég sokat szerepelnek a nyilvánosság előtt, Ön pedig még a szakmai sikereit is gondosan titkolja.

Nem hinném, hogy visszahúzódóbb lennék, csupán ugyanannak a tudományágnak más-más területét műveljük, s ezért a megnyilatkozásaink, megnyilvánulásaink is eltérőek. Egy ügyvédnek nem a politikai, közéleti szereplés a fontos, hanem az ügyfelei érdekében évtizedek alatt nyújtott megbízható, sikeres munkája. Ehhez pedig elengedhetetlen az ügyvédi titoktartás maximális betartása, még akkor is, ha az ember olykor szívesen példálózna olyan jelentős ügyekkel, amelyekben sikeresen védte megbízója érdekeit. De épp a titoktartást szem előtt tartva, az általam képviselt személyekről, ügyekről, eredményekről nem beszélek soha. Ez csak rám és a megbízómra tartozik. Engem elégedetté és boldoggá tesz az, hogy egy csaknem ötvenéves sikeres, becsülettel folytatott pályát tudhatok magam mögött, ráadásul úgy, hogy nagyon sok barátot szereztem a kollégák között. Ez többet jelent nekem minden nyilvános szereplésnél. Talán ezt a hitet tükrözi az az elismerés, hogy 2004. március 15-én átvehettem a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Szerintem ez visszaigazolja mintegy fél évszázados, tisztességes szakmai munkámat. Ebben talán az is szerepet játszhatott, hogy mindig is tartottam magam az ügyvédség lényegéhez; ahhoz tudniillik, hogy a megbízónknak nem elég tudnia, de éreznie is kell, hogy a törvények alapján kizárólag az ő érdekében dolgozunk és semmiképp sem ellene. Mivel az egyik fő szakterületem a büntetőjog, ma is fülemben cseng Kádár professzor úr megfogalmazása, aki annak idején, az egyetemen azt mondta: a büntetőeljárásban a legkönnyebb dolga a vádlottnak van, hiszen, ha nem vádol mást hamisan bűncselekménnyel, azt mond, amit akar. Mi, védőügyvédek viszont nem támaszkodhatunk kizárólag ezekre a vallomásokra, nekünk a legjobb tudásunk szerint, körültekintő munkával kell kihámoznunk az igazságot, s ez alapján mindent elkövetni, hogy az ügyfelünk gyakorolhassa törvényes jogait a büntetőeljárás során. Akár még felmentéssel is, hisz erre is akad példa, nem is egy. Az ítélet nagyban függ attól, hogy a vádhatóság és a védelem mit tud letenni a bíróság asztalára bizonyíthatóan és hitelesen, aki aztán dönt arról, kinek és milyen mértékben fogadja el az érveit. Ahogy említettem, mindezt a törvények, az eljárásjog alapján kell tennünk, ez a feladatunk. Ez tehát azt jelenti, hogy egy ügyvéd sohasem a bűn vagy a bűncselekmény oldalán áll, hanem azt akarja elérni, hogy az ügyfele kifejthesse védekezését, például kihallgassák a bejelentett tanúit. Végül pedig, ha bűnös, akkor se kapjon súlyosabb büntetést annál, mint amit tettéért megérdemel.

 

Jóllehet elegáns visszafogottsággal beszél a hivatásáról, mégis átüt rajta a szenvedélyesség. Ezért is gondolom, hogy annak idején – pláne egy jogászdinasztiában – nem lehetett könnyű meghozni azt a döntést, hogy a gyermek – érdeklődése ellenére – mégse az ELTE-re jelentkezzen, hanem valahova máshová, megkerülendő a rendszer „önfejűségét”. Ügyvéd édesapja hogyan vélekedett erről akkoriban?

Már a gimnáziumban tudtam, hogy ügyvéd szeretnék lenni, és ezt édesapám is támogatta, ebben az elhatározásomban jelentős volt a szülői inspiráció is. Nem is lehetett ez másként, így egy darabig édesapám irodája a lakásunk mellett volt, óhatatlanul ráláttam az ott folyó munkára, beleláttam az ügyvédség világába, már gyermekként hivatástudatot és elkötelezettséget sugárzott felém az édesapám. Tudva azonban, hogy nem sok esélyem lenne a jogi karra bejutni, úgy beszéltük meg az orvosi egyetem előtt, ha bármikor lehetőségem lesz az ELTE-re bejutni, akkor ügyvéd leszek. A lelkem mélyén mindig is hittem benne, hogy ez egyszer teljesülni fog.

Ha végre célba ért, az is kézenfekvőnek tűnik, hogy az édesapja ügyvédi irodájában kezdje meg a gyakornoki idejét. Így történt?

Elsőre talán ez látszott volna megfelelő indulásnak, hirtelenjében talán jó is lett volna, de valójában egyikünk se akarta ezt. Ennek pedig egyszerű oka volt. Elkerülendő a netán megengedőbb pályakezdést, praktikusabbnak tűnt, hogy egy olyan helyen töltsem az ügyvédjelölti éveimet, ahol nem kivételeznek velem. Ez máig meghatározó élmény és egyértelműen jó döntés volt. Így kerültem a budapesti 2-es számú Ügyvédi Munkaközösségbe, ahol 1964-től 1966-ig, a szakvizsgámig dolgoztam, akkoriban ugyanis még két év volt a gyakornoki idő.

A „dobogós” sorszám mindenképp figyelemre méltó, de netán maga a 2-es számú ÜMK is az elsők között volt?

Olyannyira, hogy Budapest híres ügyvédei dolgoztak ott. Ez egy egészen különleges státuszú iroda volt, szemben az Igazságügyi Minisztériummal, a Fővárosi Bíróság tőszomszédságában. Az ott dolgozók egytől egyig „dupla nullás” ügyvédek voltak, az ilyen ügyvédek láthatták el a védelmet az akkori kiemelt büntetőperekben. Mondanom sem kell, ők jelentős emberek voltak, minden ajtó nyitva állt előttük. De egyben rendkívül felkészültek is voltak, akiktől nagyon sokat tanultam az alatt a két év alatt is. Ráadásul az ő barátságuk egyfajta biztonságot is jelentett egy magamfajta egyszerű jelöltnek. Mivel tudták, hogy ügyvédcsalád sarja vagyok, tehát van némi fogalmam az ügyvédi hivatásról, az első perctől bizalommal fogadtak és szinte partnerként kezeltek. Emlékszem, a legelső nap délben a kezembe adtak egy aktát, s az iroda vezetője, Holló Ottó azt mondta: öt perc múlva kezdődik a perfelvételi tárgyalás a Markóban, és te vagy az alperes jogi képviselője. Hát, ez valóban mélyvíz volt a javából. De megfeleltem, s lassan a szerepem is ez lett az irodában: ha valaki szabadságra ment, odaülhettem az íróasztalához, s helyettesíthettem. Ez nagyon nagy elismerés volt a részükről, engem pedig büszkeséggel töltött el, s komolyan ösztönzött a még jobb teljesítményre. Holló Ottó ragyogó büntetőjogász volt, csakúgy, mint a helyettese, Balogh Zsigmond, aki annak előtte az egyik megyei bíróságon volt büntetőbíró. Szívesen emlékszem rájuk, már csak azért is, mert a büntetőjog szeretetét ők is belémoltották, igaz, akkoriban még minden más üggyel is foglalkoztam, foglalkoznom kellett. A szakvizsgámhoz Holló Ottó egy máig őrzött jellemzést adott rólam, melyben a legnagyobb elismeréssel írt a munkámról. Ez sokat lendített a pályafutásomon. A büntetőjogi specializációm saját, a Krasznai és Kollár Ügyvédi Irodában is megmaradt, leginkább én és a társam, Kollár Károly visszük ezt a vonalat, míg a kollégák nagy része polgári joggal foglalkozik, kezdve a szerződéskötésektől a cég- és bankképviseletig bezárólag. Összesen kilenc ügyvéd van az irodában, s hogy „ne essenek messze a fától”, legtöbbjük summa cum laude-minősítéssel végezte el az egyetemet. Remélem, a két jelöltünk is hasonló teljesítményt tud majd nyújtani. Ma már persze egészen mások a munkakörülmények, az infrastruktúra, mint amilyen az én kezdő koromban volt. Maga az ügyvédi munkaközösség ugyanis, általában, mint működési szervezet tökéletesen alkalmatlan volt az ügyvédi tevékenységre. Még a minimális feltételek sem voltak adottak hozzá. Ma már elképzelhetetlen, de minden egy légtérben zajlott, így például a várakozó ügyfelek óhatatlanul végighallgatták, mit beszél az ügyvéd egy másik megbízóval. Ez kétségkívül egy elhibázott forma volt, de talán nem is véletlenül volt ez így. Annak idején úgy éreztem, az ügyvéd egy megtűrt személy az igazságszolgáltatásban. Ez 1957–58 tájékán változott meg valamelyest, amikor egyfajta pozitívabb hozzáállás mutatkozott meg a hatóságok részéről az irányukba.

A 2-estől tehát a szakvizsga után elbúcsúzott, hol folytatta az akkor már „felszentelt” ügyvédi munkáját?

A számsorban csupán egyet léptem előre: a budapesti 3-as számú Ügyvédi Munkaközösségnél helyezkedtem el, később itt dolgozott például Réti László, aki ma a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke. Ebben az irodában egészen a rendszerváltásig dolgoztam, 1966-tól 1989-ig, amikor végül magadatott az önálló praxisalapítás lehetősége.

(Fotó: Balkányi László)

Bár hangsúlyosan említette az ügyvédi titoktartás fontosságát, azt, hogy a munkájában elsődleges szempont a nyilvánosság kizárása, ám ha nem is az elmúlt évekből, de mondjuk a 2-es, vagy még inkább a 3-as számú Ügyvédi Munkaközösségből van-e néhány olyan megemlíthető, emlékezetes esete, melyek ebből a szempontból ma már elmesélhetők, felidézhetők?

Helyénvaló és jó ez az újságírói kérdés, de ha válaszolnék rá, az pont ellene lenne mindannak, amiről eddig beszéltem. Ezért, ha megérti, nem nyilatkozom a több évtizeddel ezelőtti esetekről sem. Ahogy mondani szokták, mindketten tesszük a dolgunkat, de ahogy én elismerem az Ön igyekezetét, Önnek viszont engem kell megértenie.

Megértettem, de egy második kísérletet azért megért… Akkor beszéljünk inkább az ügyvédi irodáról: a társa, Kollár Károly már szerepelt az Ügyvédvilág magazin hasábjain, ami nem tiszteletlenségből alakult így. Igaz, Önhöz hasonlóan, ő sem szívesen állt a nyilvánosság elé. Elfoglaltsága miatt – a munkatársain keresztül – Öntől is hónapok óta próbálok interjút kérni. Ez szerencsére most sikerült. Ha már úgyis szóba került az irodájukra jellemző, egyébként – még egy kívülállónak is – megtapasztalható kiváló közösség, hogyan sikerült a rendszerváltás hajnalán, szinte az elsők között megnyitnia a praxisát?

Nos, még javában az ügyvédi munkaközösségekben zajlott a munka, de 1988–89-re már érezni lehetett a változás szelét. Én leginkább 1989-ben ébredtem rá, hogy hamarosan eljöhet a magánirodák ideje, s megnyílhatnak az egyéni és társas praxisok. A mai napig ugyanebben a Párisi utcai irodában dolgozunk, amelyet 1989-ben készítettem elő, s ugyanazzal a lendülettel „tetőtől talpig felöltöztettem”, azaz renováltam, s teljesen berendeztem, működőképessé tettem. Eközben persze hivatalosan még javában a 3-as ÜMK-ban dolgoztam, ennek ellenére a Párisi utcai irodám már kulcsra- és ugrásra készen várta az „ünnepélyes” megnyitást. Az akkori technikai lehetőségeknek megfelelően minden megvolt benne, még telefonokkal is rendelkeztünk, ami akkoriban rendkívüli dolog volt. Amikor aztán megszületett a megengedő jogszabály, az akkori titkárnőmmel együtt egyetlen este alatt átköltöztünk. De abban, hogy ez az iroda ilyen sikeres és működőképes lett, nagy érdeme van Kollár Károlynak, akit 15 éve választottam társamul, és akivel tovább bővítettük, majd újjávarázsoltuk az irodát. Azt hiszem, életem legjobb jogi jellegű döntése volt: kiváló tulajdonságai – lelkiismeretesség, pontosság, kiváló beszéd- és kommunikációs készség, magas fokú szakmai képzettség, a meggyőzés tehetsége, vezetői jó tulajdonságai – teszik őt alkalmassá e hivatás teljesítésére, s a társas ügyvédi irodánk vezetésére. Nagyszerű az ügyfélkezelése, az empatikus alkatához pedig egy alapos anyagi és eljárásjogi szabályismeret párosul. Már említettem, hogy mindketten igyekszünk jó hangulatot teremteni az irodában, megünneplünk minden születés- és névnapot, az ügyvédekét – köztük a két gyakornokét – éppúgy, mint a titkárságon dolgozó négy női munkatársunkét. Évente legalább egyszer az iroda minden tagját közösen, családostul meghívjuk a Balatonra vagy külföldre, mindenki magával hozza a feleségeket vagy férjeket, barátnőket vagy barátokat. Ez a néhány nap is erősíti az összetartozást. Egyébként, ha a konkrét időrendet nézem, irodánk – az én révemen – már 1966 óta folytat ügyvédi tevékenységet. Társas formában 1996. január 1-jétől működik, jelenlegi nevét 2001. január 1-jén vette fel. Talán az említett közösségi összetartozásnak, csapatszellemnek is köszönhető, hogy az itt dolgozók eredményes munkát végeznek. Ehhez persze elengedhetetlen az elméleti felkészültséggel párosuló széles körű gyakorlati tapasztalat, mellyel ügyvédi irodánk a jog szinte minden területén alapos, gondos tevékenységet folytat. Ügyfeleink részére eseti vagy állandó megbízás alapján jogi tanácsadást nyújtunk, okiratszerkesztési feladatokat látunk el, peres vagy hatósági eljárásban látunk el képviseletet, s az sem mellékes, hogy mindezt igény szerint angol és német nyelven is meg tudjuk tenni. És ha már előbb oly kitartóan próbált meg konkrét ügyekről kérdezni, legalább általánosságban elmondanék néhányat. Ami az én és a társam egyik szakterületét érinti, nos, sokéves büntetőjogi tapasztalattal bírunk, számos kiemelkedő jelentőségű büntetőügyben láttuk el sikeresen a védelem feladatait. Ugyancsak konkrét nevek vagy esetek említése nélkül, elsődlegesen a gazdasági, vagyon elleni bűncselekmények kapcsán képviseljük ügyfeleink érdekeit, s ha az ügynek nemzetközi vonatkozásai vannak, akkor megbízható és tapasztalt külföldi partnerirodáink bevonásával az ő segítségükre is támaszkodhatunk. De ugyanez elmondható az általunk képviselt nemzetközi vonatkozású polgári peres ügyekre is. Ezek mellett természetesen komoly jogi tapasztalatokkal rendelkezünk a vagyon- és követeléskezelés területén, akárcsak a lízingügyletek, a szerencsejáték-tevékenység, az építőipar, a környezetvédelem, a szállodaipar által megkövetelt jogi tanácsadásban és okiratszerkesztésben. Tevékeny részt vállaltunk több, nagy jelentőségű ingatlanfejlesztési projekt lebonyolításában, a szerződéses feltételek kidolgozásában. Természetesen foglalkozunk mindazon jogi feladatokkal, amelyek gazdasági társaságok vagy nonprofit szervezetek megalapításához és működtetéséhez szükségesek, beleértve a szerződéses háttér és a belső szabályzatok kialakítását is. Mindezen túl vállaljuk a klasszikus polgári – így a család-, az öröklési vagy éppen a munkajog – körébe tartozó problémák megoldását, kezelését is.

Önből árad az elegancia, amit irodája minden szeglete visszatükröz. Az elődök festményei alatt az irodája falán láthatók a kitüntetései, melyek közt igencsak különlegeseket is találhatunk. Talán ezért is vonakodott attól, hogy az íróasztala mellett lévő „golfpályarészletről” kérdezzem. De ezt nem lehet megkerülni, említés nélkül hagyni. Különösen, hogy amilyen finom a modora, Önnek olyan fitt a megjelenése. Egyszóval – és talán nem is csoda –, ebben a szobában sok minden sok mindennel összefügg. Talán kezdjük a sport felől megvilágítani: a társadalmi munka iránti elkötelezettségén túl, hogyan került szorosabb kapcsolatba például a jégsportokkal?

Nos, mielőtt bárki könnyelműséggel vádolna, hadd siessek leszögezni: ez a „golfpályarészlet” természetesen csak díszlet, ámde olyan kelléke az irodámnak, ami szintén az aktív életem és pályafutásom egy fontos jelképe. A sport ugyanis már fiatal korom óta a szenvedélyem, melyhez sok szálon, s ma is aktívan kötődöm. Nem csoda, hogy az egyes gazdasági és főleg a büntető- mellett a sporttevékenységgel kapcsolatos jog lett a másik specializációm az elmúlt évtizedek alatt. Annak idején, fiatalon sokáig kézilabdáztam, emellett válogatott kerettag vitorlásversenyző is voltam. Évtizedek óta síelek, s 19 éves korom óta minden reggel négy kilométert futok munkakezdés előtt. Ez a mai napig sincs másképp. A Testnevelési Főiskolán annak idején még síoktatói képesítést is szereztem, igaz, oktatással nem foglalkoztam, magamon kívül egyetlen tanítványom sem volt. Talán amolyan sportkihívásnak szántam ezt a diplomát. Ami pedig a hokit illeti, korábban rendszeresen és lelkesen látogattam a jégkorongmeccseket, régi jó barátom, a ma már 90 éves Pásztor György, élő sportlegenda hívott a Magyar Jégsport Szövetséghez. Ő akkoriban a szövetség elnökségi tagja volt, később elnöke, én pedig fiatal jogászként szívesen eleget tettem a felkérésének, hogy legyek én a fegyelmi bizottság tagja, majd elnöke. Csak érdekességként említem, végzettségét tekintve ő is gyógyszerész, de a sportszakmai közvélemény leginkább ötszörös magyar bajnok jégkorongozóként tartja számon. Emellett a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli tagja, és sokáig a Nemzetközi Jégkorong Szövetségben is jelentős feladatokat látott el: a szervezet kongresszusain több mint húsz évig képviselte hazánkat, szintén bő két évtizedig a nemzetközi szövetség elnökségi tagja volt, két évtizeden át pedig az orvosi és doppingellenőrzési bizottság vezetője. Szóval megtisztelő volt az invitálása, gondolkodás nélkül csatlakoztam a Magyar Jégsport Szövetséghez, amelynek így húsz évig vezethettem a fegyelmi bizottságát.

(Fotó: Balkányi László)

A falon egy golfkitüntetés is szerepel…

Nos, igen; golfozni már felnőttként kezdtem el, s ebben a sportágban is aktív társadalmi munkát vállaltam, hiszen immár tizennyolcadik éve vagyok a Magyar Golfszövetség fegyelmi bizottságának az elnöke. Sőt, hét évig alapító elnökként irányítottam a Magyar Senior Golfszövetséget. Ami az emléktáblát illeti, az inkább a szerencsének tudható be – ezt a golfozók tudják a legjobban. Az úgynevezett „Hole in one!” címet azok kaphatják, akiknek az első ütésre lyukba gurul a golflabdájuk. Nekem ez – a tanúsítvány szerint – 1995. április 29-én, 16 óra öt perckor sikerült. Ezt feljegyzik egy szakági nyilvántartásba, és így elkészíttethettem a táblát, melyet Ön is itt láthat a falon. A Magyar Golfszövetség alapításának századik évfordulójára egyébként létrehozták a Magyar golfhírességek csarnokát, amelybe engem is beválasztottak. Ezt megelőzően a Senior Golfszövetség elnöksége megválasztott az Év, később pedig az Évtized emberének is, 2011-ben a Golfhírességek csarnokába, a „Hall of fame”-ra jelöltek.

Az előbb egy tablóban zenekari képeket is felfedeztem a ’60-as évekből. Talán Ön is szerepel az egyik fotón?

Igen, ott vagyok, de sokat nem szeretnék erről beszélni. Egy biztos, a sport mellett, fiatalon, egy ideig beatzenéltem is. A korosztályomnak talán még mond valamit az a név: Saáry Sándor zenekara. És emellett muzsikáltam még nem egy ma is neves könnyűzenésszel, de ez hadd maradjon az én ügyvédi titkom.

Ennyi minden mellett félve kérdezem: van még esetleg más hobbija is?

Valóban, mit is kellene még tennem…? De félretéve a tréfát, még egy szenvedélyem van, s ez Balatonfüred. Ott van egy szép házam, a hét minden második felét ott töltöm. Télen-nyáron egyaránt; minden csütörtök délután magam mögött hagyom Budapestet, s robogok a Balatonra, az ottani állandó lakosok egy részét ma már régi jó barátaimnak mondhatom. Az utóbbi 8-10 évben befogadtak, ami bizony nagy szó. Ma már hazajárok Füredre, otthonosabban érzem ott magam, mint itt, a fővárosban. Oda is elvittem a sporthobbimat: egyik alapítója vagyok a balatonudvari golfpályának, a Royal Balaton Golf & Yacht Clubnak.

A gyerekek, unokák közül lesz-e, aki továbbviheti egyszer a praxist?

Nos, talán ez a legrövidebben megválaszolható kérdés. Sohasem alapítottam családot, aminek lehet, hogy a családfa az oka: a nagymamámék kilencen, édesanyámék már csak hárman voltak testvérek, én pedig egyke voltam. Barátnőm ugyan van, de se feleségem, se gyerekem. Így alakult, de nem tekintem sikertelenségnek; míg sok-sok erőfeszítéssel kutattam álmaim asszonyát, addigra talán épp elkerültem „az igazit”.

Az interjú az Ügyvédvilág 2013. áprilisi számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2023. január 25.

66.000 oldalnyi peranyag, 300 tanú és 210 órányi hang- és képfelvétel

A Központi Nyomozó Főügyészség 2014. augusztus 21-én emelt vádat V. L. és 21 társa ellen a Fővárosi Törvényszéken, ahol az I., a X., a XI., a XV., a XVII., a XVIII., a XIX. és a XX.rendű terheltek vonatkozásában már 2020 júniusában ügydöntő határozatot hoztak. A fent felsorolt vádlottak voltak azok, akik beismerték bűnösségüket és lemondtak a bizonyításról. Velük szemben tehát a Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsa – a Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsának másodfokú határozatával – már korábban jogerősen befejezte az eljárást.

2023. január 25.

Alkotmányossági óvást emelt Romániában két villamosenergia-termelő az ágazatra kivetett extraprofitadó ellen

Alkotmányossági óvást emelt Romániában két, magántulajdonban lévő, megújuló villamos-energiát termelő cég azok ellen a jogszabályok ellen, amelyek 80 százalékos extraprofitadó befizetésére kötelezik a villanyáram megawatt-óráját 450 lejnél (36 ezer forint) drágábban értékesítő villamosenergia-termelőket és kereskedőket – közölte kedden a News.ro hírportál.