A törvény ügyvédje – portré Dr. Hegedűs Lászlóról

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Igencsak érdekes, hogy az elmúlt hónapokban indult büntetőügyekben mintha visszaköszönnének az egykori, nagy port felvert Papa-, azaz a Sándor István-ügy történései. A pályafutásom során akkor találkoztam először egy klasszikus koncepciós eljárással. Kevés ügyvédnek adatik meg ilyen siker, hiszen Sándor Istvánt hosszú idő után jogerősen felmentették és tisztázták az összes vád alól, ráadásul 15 millió forintos kártérítést is kapott a magyar államtól elszenvedett sérelmeiért” – idézi fel Hegedűs László ügyvéd a számára egy csapásra komoly országos ismertséget hozó, 2000-ben indult, s részben még a politikai erőtérbe is bekerült büntetőeljárás tanulságait. Jóllehet sok politikust képviselt már az 1993 óta egyéni irodát vezető szakember, ő maga nem vállalna politkai szerepet. Igaz, Tarlós István felkérésére 2010-től a főváros jogi bizottságának külsős alelnöke, ám úgy tartja, sok helyi vagy országos képviselő „szerencselovagként nyargal végig egy kurzust”. Egyfelől ma is vigyáz függetlenségére, másfelől „szeretek nyugodtan aludni” – mondja, arra utalva, visszataszító, ahogy manapság bárkire bármit rá lehet fogni politikai pályája miatt. „Ez bosszúállás, nem pedig igazságszolgáltatás”.

Ezek a módszerek nem elegánsak, ráadásul egy csomó ügy el sem jut a vádemelésig. Az ország egyik legismertebb büntetőügyvédje és médiajogásza nem csak a tárgyalótermekben mozog otthonosan, hanem a sajtónyilvánosságban is. Bár ezzel kapcsolatban óva inti az ügyvédséget: a médiát nem szabad gátlástalanul használni. Erre maga is ­vigyáz, különösen abból kiindulva, hogy a védők nyilvánossága a bulvársajtó rend­szerváltáskori újjászületésével egy idős. Az ELTE-n 1977-ben diplomázott jogász 2002-től a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökségi tagjaként látja el a köztestület és kollégái érdekvédelmét. „Ha a 2014-es ­kamarai választáson a tagság újra besza­vazna, szívesen visszatérnék a BÜK elnök­helyetteseként” – utal arra, hogy 2006 és 2010 között már betöltötte ezt a funkciót. Abszurdnak tartja, hogy semmilyen kárté­rítés nem jár azoknak az ügyvédeknek, ­akikről kiderül: ártatlanul kellett akár évekig is felfüggeszteniük a praxisukat. Ezen kívül is akad sok minden, amit nem ért, vagy ­igazságtalannak tart az oktatói munkát is szívesen végző, aktívan sportoló és festő, s alkalmanként még lemezlovas szerepet is magára öltő, háromgyermekes édesapa. Például a 2010 óta tartó „katasztrofális” törvénygyárról is megvan a markáns véle­ménye, arra kérve a jogalkotókat, hogy „ne sértsenek meg évezredes jogelveket”. Igaz, „erre kevés esélyt látok”. Őszinte lelkesedéssel beszél arról a kezdeményezéséről, hogy jövő májusban Balatonfüreden megszervezik az európai ügyvédi kamarák asz­talitenisz-bajnokságát, melynek fővédnökségét Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke már elvállalta.

Ön ma az ország egyik legismertebb, sikeres védései miatt egyszersmind egyik legelismertebb védőügyvédje. Nem csak a tárgyalótermek világában, hanem az írott, így a szeriőz és a bulvársajtóban, de a televízióban és a rádióban is otthonosan mozog. Csakhogy sokak, még a szakmai közvélemény egy része szerint is sztárügyvéddé az válhat igazán, akinek amúgy is szereplési vágya van. ­Önnek mennyire volt nehéz megszoknia a nyilvánosságot és osztja-e a kollégák véleményét?

A végéről kezdve: egyáltalán nincs szerep­lési vágyam. Hosszú évek kellettek, mire megszoktam a sajtónyilvánosságot. Az pedig még nehezebb ta­nulási folyamat volt, hogy megfelelően kezelni is tudjam. Egyet biztosan mondhatok, nem lehet gátlásta­lanul kezelni és használni a médiát. Miután hosszú ideig viseltem kamarai tisztségeket, első kézből tudom, hogy az ügyvédi köz­testület határozott iránymutatást adott a kollégáknak a sajtószereplésekről és -megnyilvánulásokról. Fontos lenne, hogy ezt mindannyian betartsák. A rendszerváltás előtt az igazságszolgáltatás nyilvánossága is jelentősen korlátos volt, a nyomozati és védői álláspontokat – pro és kontra – gyakorlatilag alig vagy egyáltalán nem ismerhette meg a közvélemény. Lényegében a bulvársajtó ’80-as évek végén történt megjelenése hozta el az ügyvédek számára a nyilvánosságot. De az előbb már említett és írásba foglalt etikai szabályok betartására mindannyiunknak nagyon kell ügyelnünk, megbízóink érdekében ezt követeli meg a szakmai becsület és tisztesség. Sokan elkövetik például azt a hibát, hogy más ügyében nyilatkoznak, vagy megalapozatlanul beszélnek védencük érdekében, ami bizony kiválthatja a hatóságok rosszallását. Egy ügyvédnek sosem szabad öncélúan megszólalnia, de ha az ügy a nyomozó hatóságok révén már nyilvánosságra került, neki is lehető­séget kell adni jogi álláspontjának képviseletére, megismertetésére. Azért, hogy legjobb tudása szerint képviselhesse védencét. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy ha indokolt, az etikai szabályokkal összeegyeztet­hetően, a nyilvánosság erejét is felhasználja.

Ha valakinek, önnek ebben elég sok tapasztalata van, elég csak a legismertebb ügyeire gondolni. Ugyanis olyan nagy nyilvánosságot kapott és nagy port felvert esetekről van szó, melyekben óhatatlan volt a sajtónyilvánosság. Elég régóta praktizál, de melyik volt az az eset, amelyik végül „meghozta” az ismertséget?

Nem tudom, lehet-e, érdemes-e egyáltalán így szakaszolni egy pályafutást, hiszen nagyjából két évtizedes aktív – és komoly eredményeket is jelentő – ügyvédség volt már mögöttem, amikor 2000-ben, ebből a szempontból, eljött az áttörés, legalábbis, ami az ismertséget jelenti; akkor viszont szinte egy csapásra vált ismertté a nevem. Ez egy emlékezetes ügy volt: egy pénzszál­lító autó fegyveres kirablása az M3-a autópályán. A feltáró ügyvédi munka eredményeképp hamar kiderítettem, hogy egy teljesen ártatlan embert vádoltak meg az elkövetéssel, ráadásul minősített emberöléssel. Óriási eredmény volt, hogy komoly munka árán még nyomozati szakban sikerült szabadlábra helyeztetnem a védencemet, s hamar sikerült tisztázni az elhamarkodott, megalapozatlan vádak alól. Ebben nagy segítségemre volt a nyomozás veze­tője, Bucsek Gábor, aki immár rendőrez­redes, és akit a belügyminiszter augusztus elején nevezett ki a Nemzeti Nyomozó ­Iroda igazgatójának. Úgy is mondhatnám, számára is ez az ügy hozta meg a karrierje felívelését. Nagyon korrekt szakmai munkát végzett, sokat tett azért, hogy végül közös erőfeszítéssel sikerült megtalálnunk az igazi tettest.

Jóllehet több specializációja van, de leginkább büntetőjogászként tartja számon a civil és a szakmai közvélemény. De önhöz is ez áll a legközelebb?

Hadd kezdjem egy kicsit régebbről. Valójában a legelejéről. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, majd miután azonnal felvettek az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, elő­felvételisként kénytelen voltam egy évet ­eltölteni Kalocsán, a Forradalmi Ezred ­alakulatánál. Ez a hely amúgy a jogászvilág „sztoribölcsője”; rengeteg ügyvéd, vagy akár ügyésznek, bírónak készülő fiatal volt ott annak idején sorkatona, így történetek százai-ezrei keringenek a szakmai összejö­veteleken. Én ezért inkább most kerülném őket. Ami viszont valóban meghatározó volt, hogy már gimnáziumban tudtam, ügyvéd szeretnék lenni. Ebben egyfelől döntő volt, hogy a reáltárgyak igencsak messze ­álltak tőlem. Másfelől viszont hatással volt rám két, számomra nagyon fontos személy: az egyik az édesapám, aki szintén jogot ­végzett, Debrecenben, így a családi indíttatás erősen befolyásolt a pályaválasztásban. A másik ember édesapám jó barátja, Brósz Róbert volt, aki az ELTE-n a római jogi tanszéket vezette, ő apámmal együtt ambicionált a jogra. Apám viszont kevés ­ideig volt gyakorló jogász, néhány év deb­receni ügyvédeskedés után előbb hadi­tudósító lett, majd neves konferanszié, húsz éven át ő vezette a színész-újságíró-ta­lálkozókat, azaz a legendás SZÚR-okat. De visszatérve a büntetőjogra, már az egyetem alatt efelé orientálódtam, ezen belül is a büntetőeljárás-jog érdekelt a legjobban. ­Miután az egyetemen 1976-ban végeztem, rá egy évre, 1977-ben felvettek a Budapesti Ügyvédi Kamarába, ügyvédjelöltnek, ami akkoriban az ajánlások ellenére sem volt könnyű, tekintve, hogy évente mindössze tíz-tizenkét végzős kerülhetett be a kama­rába. Csak összehasonlításképp: ma évente nagyjából kétezer jogászhallgató végez az egyetemeken, jelentős részük pedig az ügyvédséget választja. Nincs is nagyon más lehetőségük, hiszen ma az igazságszolgáltatás állami adminisztrációja, a bíróság és az ügyészség „szív fel” hasonlóan kevés jelöltet, mint annak idején az ügyvédvilág. De az államigazgatásban is eléggé korlátos a lehetőség. Én 1980-ban szakvizsgáztam, s ekkortól vagyok bejegyzett ügyvéd, a rendszer­váltás után nem sokkal, 1993-ban lettem egyéni ügyvéd, s azóta is önálló praxist viszek.

 

 

(Fotó: Balkányi László)

 

 

Melyik irodában lett jelölt?

Budafokon, a 39-es számú Ügyvédi Munkaközösségnél. Nagy szeretettel emlékszem vissza Dvorák Lajosra, akinek máig az ingatlanjog az egyik fő szakterülete. Sokat tanultam tőle, s nagyon sokat köszönhetek neki azokért a gyakorlati tanácsokért, melyekkel elindított a pályán. Így az sem véletlen, ha a szakosodásról beszélünk, hogy eleinte magam is főleg ingatlanügyekkel foglalkoztam, dacára a büntetőjogi érdeklődésemnek. ­Idővel aztán fokozatosan áttértem a gazdasági élet területén jelentkező problémák megoldására, különösen, hogy 1990 után alapvető változás ment végbe: átalakultak az állami- és magántulajdon-jogi viszonyok, és – sok más mellett – a piacgazdaság mentén átértelmezték például a deviza-bűn­cselekmények megítélését is. Így tehát, ahogy meneteltem előre a büntetőjogban, azon belül egyre több ügyet vállaltam el a gazdasági bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásokban. De persze gyakorlatot ­szereztem az élet- és a testi épség elleni bűncselekmények területén is. Emellett, mint az ügyvédek többsége, természetesen magam is foglalkozom társaságok alapítá­sával, képviseletével, az ezzel kapcsolatos szerződések készítésével. Ugyanakkor az eltelt másfél évtizedben a praxisom másik fontos része a sajtójog lett. Ha mindent ­összevetek, a médiához amúgy is sok „fronton” kötődöm: tudat alatt talán az édesapám újságírói munkája és SZÚR-os sze­replései is hatottak rám, de az is igaz, hogy több televíziós műsorban is közreműködtem: éveken át szerepeltem például Juszt László műsorában, a TV Ügyvédjében, először a Magyar Televízióban, majd az ATV-n. Emlékezetes marad a TV2-n sokáig sugárzott Katalin bírónő című műsor. Ez volt az első olyan jogászsorozat ugyanis, ahol nem volt előre megírva a szöveg. Ennek is volt betudható, hogy az egyik adásban egy olyan perbeszédet rögtönözhettem, hogy a bí­rónak – az eredetileg tervezett elítélés helyett – nem maradt más választása, mint felmenteni a műsorban eljátszott védencemet. Emellett számos publikációm jelent meg az elmúlt másfél évtizedben az általam képviselt jogágakkal kapcsolatos tapaszta­lataimról és az ott észlelt visszásságokról. Valahogy adódott tehát, hogy a hosszú évek alatt egyszerűen a sajtójog is az egyik fő ­területemmé vált, azon belül is a személyiségi jogi ügyek és a sajtó-helyreigazítási ügyek jelentik a fő szerepet, s ma már ­persze külön foglalkozom az internettel is.

Ha már itt tartunk, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) egyik vezető jogásza szerint alapvetően elhi­bázott volt, hogy a magyar büntetőjogba beemelték a sajtóperekben oly gyakori fogalmat, a rágalmazást. Szerinte ennek polgári jogi kategóriának kellene lennie, mivel hozzátartozik a sajtó- és szólásszabadság intézményéhez. Ön is így látja?

Épp ellenkezőleg: ebben a kérdésben konzervatív vagyok, s jónak tartom, hogy a rágalmazás vétsége a Btk. része is. Persze kettős megítélés alá esik a rágalmazás, hiszen azt a jogalkotó a polgári eljárások részévé is tette. Az az alapvető kérdés, hogy egy valótlan, pláne aljas állítással, inszinuációval bárkinek tönkre lehet tenni az életét, a pályafutását. Ezért szögezzük le: a szólás szabadsága nem egyenlő a szabadossággal. Nem lehet büntetlenül szövegelni senkiről valótlanságokat, ezeknek a leírt vagy elmondott szavaknak igenis súlyuk és következményük van mindkét fél életében, azéban is, aki mondja, azéban is, akiről mondják. Ma az egyik legfontosabb, újszerű terület, az internetes blogok világa. Itt a legfrissebb példa: Papcsák Ferenc zuglói polgármester, fide­szes országgyűlési képviselő a Népszava kommentelőit fogta perbe. Az más kérdés, hogy elegáns dolog-e épp neki megszó­lalnia ilyen ügyekben.

Ahogy felidézte, 1980-ban lett ügyvéd, ám országosan ismertté mégis csak 2000 körül lett. Ez az ismertség azonban sok pályatársának még ­ennél hosszabb idő alatt sem adatik meg. Nyilván érzi ennek a súlyát, hiszen azt is mondta, az ominózus M3-as féle rablótámadási ügyéig is voltak sikerei, de azokat valahogy nem követte, vagy nem tartotta számon a nyilvánosság. Visszagondolva, ez nem okozott némi csalódottságot?

Egyáltalán nem, ilyen fel sem merült az ­emberben. Épp azért nem, mert – ahogy már említettem – az ügyvédek számára a bulvársajtó nyitotta meg az utat a nyilvánosság felé. Ez viszont nagyjából arra az ­időszakra esik, amikor 1993-ban elindítottam az önálló irodámat. Hiába is voltak már ekkoriban komolyabb büntetőügyeim, a nevem még nem mondott semmit. Erre jó példa, hogy nem sokkal a rendszerváltás előtt volt egy gyilkossági ügyem. A korszak azért fontos, mert akkoriban még volt ha­lálbüntetés. Szóval, ez egy soroksári emberölés volt, amelyben a védencemet sikerült megmenteni az akasztófától. Ezt az embert elítélték ugyan, de végül kegyelmet ­kapott, mert egy börtöntűz során több ­fegyőrt is kimenekített a tűzből. De hozzáteszem, igencsak vérfagyasztó volt, amikor a nyomozás során az egyik rendőr megjegyezte: nem lesz könnyű, amikor oda kell állni a bitófa alá.

Előbb már beszéltünk a rágalma­zásról, ha nem is ez volt a tényállása az úgynevezett Papa-ügynek, az ő szakmai karrierje, lényegében majdnem az élete is ráment az ellene folytatott „rágalomhadjáratra”, az évekig tartó ­büntetőeljárásra. Védőként ön hogyan látta ezt belülről? Azt lehet tudni, hogyan került vele kapcsolatba, és kiderült-e, mi is állt az ügy háttérben valójában?

Papával, azaz Sándor Istvánnal a mai napig jó barátságban vagyunk. Egy nagyszerű embert és egy lelkiismeretes rendőrt ismertem meg a személyében, nem kizárt, hogy valakinek vagy valakiknek nagyon sérthette az érdekeit. A valódi okát ma sem tudom, ­miért is vádolták meg mindazzal, amivel. Egy azonban érdekes, az elmúlt hónapokban indult büntetőügyekben mintha visszaköszönnének az akkori történések. A Papa-történet 2000-ben indult, s a már említett, szintén akkoriban zajló M3-as rablótáma­dásos eset mellett valójában ez hozta meg számomra az igazi ismertséget. Nem vé­letlen, hiszen óriási port vert fel, komoly indulatokat váltott ki országszerte, mind a közvéleményben, mind a rendőrségen belül, s természetesen a politikai erőtérbe is bekerült. A pályafutásom során ekkor találkoztam először egy klasszikus koncepciós ­eljárással. Viszont kevés ügyvédnek adatik meg ilyen siker, hiszen Sándor Istvánt ­hosszú idő után jogerősen felmentették és tisztázták az összes vád alól, ráadásul mindaddig az egyik legkomolyabbnak számító kártérítést is megítéltek neki: 15 millió forintot kapott a magyar államtól elszenvedett sérelmeiért. Ha már kérdezte, ő keresett meg engem egy barátja révén. Én sosem mentem ügyek után. Nem is lenne helyes. Nos, az az egész ügy több érdekességet is tartogatott. A nyomozóhivatal például az egész eljárás alatt végigkövette a nyilat­kozataimat. Sándor Istvánt már kiengedték az előzetesből, amikor egy másik eljárás ­miatt be kellett mennem a nyomozóhiva­talba. Az egyik nyomozó szobájának a falán véletlenül megláttam Papa képét és mel­lette a feliratot: „Amit mi összehordtunk, mások hordják széjjel!” Mondanom se kell, majd hanyatt estem a döbbenettől. Egy­szerűen tehát a részévé váltam az ügynek, mintha a hatóság már nem csak védőként, hanem szinte egyik szereplőjeként tekintett volna rám. Talán ez is része volt, vagy pontosabban jelezte, hogy itt tényleg egy koncepciós eljárásról van szó. Ez azonban nem hogy eltántorított volna, még nagyobb erőt adott az ügy folytatására. ­Miután Sándor Istvánt másodfokon is el­ítélték, felülvizsgálati kérelemmel fordultunk a Legfelsőbb Bírósághoz, amelyik végül felmentette a védencemet. Hosszú idő kellett hozzá, hogy sikerrel szálljunk szembe egy egész állami apparátussal, de végül győzött az igazság. Persze érdekesség a győ­zelemben is volt: a bíró ugyanis nem csak az ítéletet, de az indoklást is a sajtó nyilvá­nossága előtt olvasta fel, ami ugye nem ­igazán volt szabályszerű – hogy finoman fogalmazzak –, hiszen abban államtitkok is jócskán szerepeltek.

(Fotó: Balkányi László)

Gondolom, mai napig tartják a ­kapcsolatot. Mit csinál ma Sándor István?

Egy magánnyomozói irodát vezet. De azt ­hiszem, igazán jót tenne a rendőrségnek, ha visszamehetne dolgozni a testülethez. ­Sándor Istvánnak nagyon sok a kapacitása, jó erőben van, olyan ember, aki hasznos ­tagja lehetne a rendőrségnek. De ez persze a magánvéleményem.

Egy másik volt főrendőrt, Császár Mihály egykori XXI. kerületi kapitányt is képviselte a néhány éve történt csepeli kettős gyilkosság ügyében. Őt azzal vádolták meg, pontosabban ­hozták hírbe, hogy a későbbi áldozattal, Takács Józseffel és a gyilkosságok elkö­vetésével vádolt Kun Tamással is beszélt, azaz kapcsolatban állt. Mindez azonban alaptalannak bizonyult. Ennek a két ügynek van tanulsága egy védő számára?

Császár Mihályt a vádlottak próbálták belekeverni az ügybe. Egyedüli tény volt, hogy a gyilkos, Kun Tamás az elkövetés napján felhívta őt telefonon. De aznap több százan is hívták a rendőrkapitányt. A vádlottak vé­dője ezt próbálta meg védencei javára kihasználni, de a bíróság nem osztotta ezt, így vádat sem emeltek Császár Mihály ellen. Itt is láttam egyébként a sajtó hatalmát, azt, hogy egy félinformációból, egy álhírből hogyan lesz egy csapásra szenzáció, „valódi” hír. Ami pedig a kérdést illeti, igen, van tanulsága ezeknek az ügyeknek. Nem is akármilyen. Hogy egy latin mondást idézzek: Fél a félőktől a bősz uralkodó, a ret­tegésnek forrása saját maga. Leginkább a Sándor Istvánnal szemben lefolytatott ­büntetőeljárás után nem kevés kimondani, hogy „maga a törvény hozza helyre azt, amit a törvény nevében elkövettek” – hogy egy másik idézetet is említsek. Erről egyébként annak idején egy hosszú esszében is ­kifejtettem az álláspontomat a Népsza­vában.

Sütő András ezt valahogy úgy fo­galmazta meg: Nem létezik sem törvény, sem törvénytelenség; egyedül a helyzet létezik.

Hát ez is nagyon találó és igaz megállapítás. Különösen Sütő Andrástól, aki az igazság oltárán vesztette el az egyik szeme világát. De a politika és az igazságszolgáltatás olykor furcsa „szövetséget” alkot. Ám, ha már itt tartunk, hadd említsek meg egy másik, kísértetiesen hasonló arcot mutató ügyet: nemsokára Kaposváron kezdődik ­Kocsis Istvánnak, a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. és a BKV Zrt. volt vezérigaz­gatójának a büntetőpere. A Fővárosi Főügyészség augusztusban emelt vádat az MVM-ügyben Kocsis István és öt társa ellen bűnszervezetben elkövetett, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt. A Fővárosi Főügyészség szerint a vádlottak 2006 és 2008 között mintegy 15 milliárd forinttal károsí­tották meg a Magyar Villamos Műveket egyebek mellett indokolatlanul drága in­gatlanvásárlással, emellett felesleges tanácsadói szerződésekkel, valamint fedezet nélküli kölcsönökkel. Csakhogy ez egy újabb koncepciós eljárásnak látszik, a Papa-ügy tanulságai alapján ezt erősen, s az iratok ismeretében egyre megalapozottabban vélelmezem. Már magának a vádemelésnek igen furcsa körülményei vannak ugyanis. Például az, hogy ügyfelemet bűnszervezetben történt elkövetéssel vádolják, holott még csak köszönő viszonyban sincs a többi vádlottal, akiket nem is ismer. Hogyan lehet ez egy bűnszervezet? És persze az is furcsa, hogy a Fővárosi Törvényszék meg­tagadhatta a tárgyalást, amely így vidékre kerül. Ezzel sérül az igazságos bíráskodáshoz való állampolgári jog. Persze manapság ez az ijesztő tendencia.

Ha már politika, valahol azt írta ­magáról: habitusától távol áll a ­közigazgatás. Csakhogy 2010 októberétől a fővárosi önkormányzat jogi, ügyrendi, kisebbségi és vagyonnyilatkozat-ellenőrző bizottságának az elnök­helyettese. Több helyen is a Fidesz–KDNP jelöltjeként aposztrofálva. Akkor most távol áll, vagy sem az ilyenféle hivatal­viselésektől?

Soha egyetlen pártnak sem voltam tagja és nem is leszek. Bár az értékrendemhez a jobbközép világ­látás áll a legközelebb, de nekem leginkább meg­felelő párt nincs ­Magyarországon. Szó nincs Fidesz–KDNP-­jelölésről, engem személyesen Tarlós István főpolgármester kért fel arra, hogy külsős ­bizott­sági tagként segítsem a Fővárosi ­Közgyűlés munkáját, de nem párttagként. Ahogy eddig is, ezután is megőrzöm a pártatlanságomat. Az viszont nincs ellenemre, hogy Tarlós Istvánt segítsem, akit nagyszerű politikusnak tartok, hiszen Budapest érde­kében pártállástól függetlenül kért és kér fel embereket a segítő munkára. Elég csak az egykori SZDSZ-es főpolgármester-he­lyettesre, Atkári Jánosra gon­dolni, aki csaknem két éven át volt Tarlós István pénzügyi tanácsadója. Nagyon sokáig dolgoztam ­Dávid Ibolya MDF-elnök mellett, személyes jogi képviseletét ellátva, de ettől még nem lettem a demokrata fórum tagja. Dávid Ibolyát viszont szintén nagyra tartom, akivel ma is jó viszonyt ápolunk. Egyébként, ha már itt tartunk, az elmúlt években számos politikust képviseltem, ­számos sajtóperem egyike volt például nemrég Tarlós István jogi védelme a me­legfelvonulás kapcsán tett megnyilvánu­lásai miatt.

És ha már „hírességek”, Zalatnay ­Saroltát is képviselte. De a sajtóból úgy jött át, mintha összevesztek volna.

Szó nincs összeveszésről. Első fokon, ahol még én képviseltem, a maximumot hoztam ki, azaz a legenyhébb ítéletet. Közös dön­téssel viszont a másodfokú eljárást már egy másik kolléga vitte végig, igaz, ennek eredménye súlyosbítás lett. Viszont a börtönévei alatt újra elláttam Cini védelmét. Miután viszont kiszabadult, már nem ta­lálkozunk.

Ennyi politikus közt soha nem kí­sértette meg, hogy maga is közéjük álljon?

Soha. Bár érdekel a közélet, a politika, ebben ­Moldova Györggyel értek egyet: nekem is „tag­ságtalansági igazolványom” van. Sok politikus szerencselovagként nyargal végig egy kurzust, s csak a saját érdekét képvi­seli, a közével ellentétben. Ebbe a sorba, ilyen társaságba én nem szívesen állnék be. És az sem mellékes, hogy szeretek nyugodtan aludni – hadd utaljak itt arra, manapság igencsak visszataszító, hogy utólag bárkire bármit rá lehet fogni a politikai pályája miatt. Ez bosszúállás, nem pedig igazságszolgáltatás. Ezek a módszerek nem elegánsak, miközben egy csomó ügy rendre elvérzik, s el sem jut a vádemelésig, vagy a tárgyalásig, vagy felmentő ítélet születik.

Hallgatva a világról, a közéletről szóló ­vélekedését, gondolom, a 2010 óta tartó törvénygyárról is megvan a markáns véleménye.

Meg, és egy szóval összefoglalható: katasztrofális. Egyszerűen elfogadhatatlan például a szerzett jogok utólagos megváltoztatása, a visszamenő vagy az azonnali hatályú törvénykezés. Ezek súlyosan sértik az alapjo­gokat. De személyes konkrétumot is hadd említsek: a Fővárosi Közgyűlés jogi bizott­ságában – ahol tehát külsős elnökhelyettes vagyok – egyedüliként leszavaztam a hajléktalanokat sújtó, kriminalizáló rendelkezé­seket, a bírságolásukat. Utólag az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése most engem igazolt. Arra kell kérni a jogalkotókat, hogy ne sértsenek meg évezredes jog­elveket. Bár a szemléletmód megváltozta­tására kevés esélyt látok.

Nagyon sokáig, 2010-ig viselt kü­lönböző kamarai tisztségeket. Ennyi teendő ellenére hiányzik-e az ügy­védi közéletben való szerepvállalása?

A Budapesti Ügyvédi Kamarába 1977-ben vettek fel ügyvédjelöltnek. Ugyanott 2002-től vagyok elnökségi tag, 2006 márciusától 2010-ig pedig a BÜK elnökhelyettesi tisztségét is betöltöttem. Két éve indultam az elnöki tisztségért is, de 46 száza­léknyi szavazattal végül alul maradtam Réti Lászlóval szemben. Utólag örülök is ennek, mert az elnök a mostani helyzetben is jól látja el a feladatát, s távolt tudja tartani a politikát a kamarától. Ugyanakkor, ha a 2014-es kamarai választáson a tagság újra beszavazna, szívesen visszatérnék, mint elnökhelyettes. Jól esett viszont és rendkívül megtisztelő, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöksége kimagasló ügyvédi munkámért idén Eötvös Károly-díjban részesített. A köztestületi feladataimhoz egyébként a jogszabályok és tervezetek véleményezésén túl elsősorban a BÜK és az ügyvédek ­érdekképviselete tartozik, főleg büntető­joggal kapcsolatos kérdésekben. És itt feltétlenül meg kell említeni, hogy számos kolléga védőjeként eljártam már, sokukat sikerült felmentetnem, épp ezért egy teljesen abszurd jogi helyzet, hogy nekik semmilyen kártérítés nem jár. Holott akár évekig is kénytelenek szüneteltetni a kamarai tag­ságukat, következésképp a praxisukat, ami számukra komoly egzisztenciális fenyegetettséget jelent. A tanítás is fontos az életemben: az ELTE felkérésére tartottam már egy előadást az egyetemen, emellett fo­lyamatosan részt veszek a kamarán belül az ügyvédjelöltek oktatásában, képzésében, főleg az ügyvédek büntető- és anyagi jogi felelősségéről. Tanulságos figyelni őket, ahogy tágra nyílt szemmel hallgatják a vétségekkel kapcsolatos példáimat.

A sajtó- és tévészereplései közis­mertek. Az már kevésbé, hogy lemezlovasként is a közönség elé szokott állni. Sőt még fest is. Egy felpörgető és egy megnyugtató hobbi, de mindkettő jó feszültséglevezető egy ügyvédnek.

Ma azért jóval ritkábban „diszkózom”, de kétségtelen, már az ELTE-n kari bulikat szervezetem, az Újpesti Értelmiségi Klubban ­pedig évente egyszer még ma is DJ-skedek. Büszke vagyok a három-négyezer darabos lemezgyűjteményemre, a lakásunkban több szekrényre van szükség a tárolásukra. Úgy keveredtem bele, hogy az egyik osztálytársam, D. Molnár Gyuri is lemezlovas volt, ő rángatott bele a diszkózásba. Arra külö­nösen jó szívvel emlékszem vissza, hogy 1971-től négy éven át én csináltam a ma már legendás Eötvös-klubot. Hangszeren ­viszont soha nem játszottam. Ha már erről a világról beszélünk, az is az igazsághoz tar­tozik, hogy a mai napig nehezen térek napirendre a fölött, milyen sok, köztük neves ­DJ-ről, vagy épp zenészről derült ki: be­súgó volt. Egyszer persze talán érdemes ­lenne egy hosszú, őszinte társadalmi vitában tisztázni, vajon mindez a beszervezettek vagy a beszervezők bűne volt-e inkább, netán mindkettőé. De visszakanyarodva a zenéhez, nagyon szeretem a dzsesszt, ezért a lemezek mellett különböző dzsesszfigu­rákat is gyűjtök, amikből szintén rengeteg van otthon. És miután sakkozni is szeretek, van egy különleges táblám, amelyben a sakkfigurák dzsesszzenészeket ábrázolnak. Ez egy nagyon szép darab, amit még Amerikából kaptam. Az ország egyik legnagyobb táncrendgyűjteménye is az enyém, s hogy a szakmám se „feledjem”, gyűjtöm a kü­lönböző régi büntetőkönyveket. Itt, az irodám polcán is látható ­belőlük jó néhány. A festést is csak a magam szórakoztatá­sára űzöm, elsősorban az absztrakt stílust szeretem, de nem volt és nem is lesz belőlük kiállításom. Csupán a lakás falait díszítem velük, hogy úgy mondjam: jeleket szeretnék hagyni magam után.

Úgy látszik a szabadidejét sem „­kíméli”, és a munkán kívül sem unatkozik. De szokott vagy szeret például utazni néha, csak úgy, kikapcsolódásból?

Valaha nagyon szerettem utazni, de hatvan fölött már nehezebben mozdulok. Így inkább csak a hivatalos utakra szánok időt, hobbiból már nem igazán indulok neki. ­Annál inkább nagy utazók a család nő tagjai, a feleségem és a lányaim. Én inkább ­maradok a kerti sütögetésnél. Ha nem is ­távolsági szinten, de a mozgás azért nem marad ki az életemből. Valaha aktívan asztaliteniszeztem, amit két éve újra kezdtem a II. kerületi UFC-ben. A név ugyan eredendően az Utánpótlás Futball Clubot fedi, de persze nem készülök pályamódosításra, csak ott pingpongozom. Viszont olyan elszántsággal, mintha a felnőtt válogatottba készülnék. Annyira belejöttem a társaimmal, hogy elhatároztuk: jövő májusban ­Balatonfüreden megszervezzük az európai ügyvédi kamarák bajnokságát, a rendezvénynek pedig rangot ad, hogy a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, Bánáti János vál­lalta a fővédnökséget. Jelenleg is gőzerővel szervezzük az egyedülálló kontinens­viadalt, Advo fantázianév alatt, ami ugye az ügyvéd szó angol megfelelőjének, az advocate-nek a rövi­dítése.

Ha már a család is szóba került, van még jogász önön kívül? Vagy ­netán a gyerekei közül kerülhet ki az, amelyik továbbviszi a praxist?

A feleségem, Gabos Szilva szintén ügyvéd, de mielőtt megkérdezné, nem egy irodában dolgozunk, ő szintén önálló praxissal rendelkezik. Igaz, ő is itt, a második kerületben dolgozik, úgyhogy – ha viccesen szeretnék fogalmazni – egyszerre tisztes távolban és édes közelségben vagyunk egymástól. Három gyerekünk van, a legnagyobb ­Dorottya, aki a reklámszakmában helyez­kedett el, ott érzi jól magát. A középső ­lányunk, Alexa jól tanul, több nyelvből is ­államvizsgája van már, valószínűleg ő ebbe az irányba halad tovább. És van a legkisebb, Bence fiunk – ő, hát igen, igyekszik… Ahogy én is igyekszem vele megszerettetni a tanulást. Remélem, sikerrel, pláne, hogy egyikükkel sem tudok szigorú lenni. A feleségem gyakran fel is rója nekem, de én már csak ilyen jámbor lelkű apa vagyok. A fele­ségemmel viszont szeretnénk, ha a gyerekek egyszer átvennék az irodámat.

Az interjú az Ügyvédvilág 2013. januári számában jelent meg.

---