Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság elutasította az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) 30. § (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt, a Kúria ítélete elleni panaszt pedig visszautasította.
1. Az alapügy
Az indítványozók – édesanya és fia – 8/10 és 2/10-ed részben tulajdonosai egy budapesti, XII. kerületi ingatlannak. Két generáció lakhatásának megteremtése érdekében 2009-ben – a magastető elbontása után – új szint ráépítésére vonatkozó építési engedély iránti kérelmet nyújtottak be a Budapest Főváros XII. Kerület Hegyvidéki Önkormányzat építésügyi hatóságához. Utóbbi a kérelmet elutasította, mert az engedélyterv nem felelt meg az építési övezeti előírásoknak. Az építésügyi hatóság azt is megállapította, hogy a benyújtott építési engedély iránti kérelem a korábban hatályos önkormányzati rendelet előírásainak felelne meg.
Az indítványozók az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) 30. § (1) bekezdésére hivatkozással korlátozási kártalanítás iránti kérelmet terjesztettek elő Budapest Főváros Önkormányzatánál, illetve a kerületi helyhatóságnál, amelyben előadták, hogy az önkormányzati rendelet 2005-ös módosítása a beépíthetőséget oly mértékben csökkentette, hogy abból a tulajdonosoknak kára származott. Mivel egy éven belül nem jött létre megállapodás, ezért az indítványozók Budapest Főváros Kormányhivatalához nyújtották be korlátozási kártalanítás iránti igényüket. A kormányhivatal szakértőt rendelt ki a régi és az új szabályozás eredményeként megállapítható forgalmi értékek közötti különbözet megállapítására. A szakértő szerint a terepszint feletti beépíthetőség egyértelműen csökkent, így a szabályozás az indítványozóknak kárt okozott. Az Étv. 30. § (7) bekezdése alapján a kártalanításra a kisajátítási kártalanításra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, jelesül a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvényt (Kstv.), amelynek 9. § (3) bekezdése szerint a kártalanítás összegének megállapítása során elsősorban az összehasonlításra alkalmas ingatlanok helyben kialakult forgalmi értékét kell figyelembe venni. Ettől eltérni – és a kártalanítás összegét más alapján meghatározni – akkor lehet, ha az ingatlan valóságos forgalmi értéke – összehasonlításra alkalmas ingatlanok, illetve ezek forgalmának hiányában, vagy forgalmukra jogszabályban elrendelt korlátozás, illetve más ok miatt – nem állapítható meg. Mivel a szakértő véleménye szerint a Kstv. 9. § (3) bekezdésének a) pontja szerint értékcsökkenés nem volt meghatározható (vagyis a piaci összehasonlító módszerrel mért, forgalmi értékcsökkenés nem következett be), ezért a maradványértékelés módszerével állapította meg az értékcsökkenést, amelynek megfizetésére a kormányhivatal az önkormányzatot kötelezte.
Az önkormányzat közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kérte a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságtól. Utóbbi újabb szakértőt rendelt ki, aki szintén megállapította, hogy a forgalmi értékben – az összehasonlító módszer alkalmazásával – nem mutatható ki értékcsökkenés. Arra tekintettel azonban, hogy a korábbi szabályozás alapján lehetséges lett volna egy új szinten önálló lakás kialakítása, a kár értékét ehhez közelítve meghatározta, de lényegesen alacsonyabb összegben, mint a kormányhivatal által kirendelt szakértő. A bíróság megállapítása szerint az Étv. rendelkezése „a tulajdonhoz való jogot védi, alkotmányos tartalma, hogy a közjogi beavatkozás következtében történő értékvesztést az államnak/helyi önkormányzatnak kompenzálnia kell (értékgarancia). A rendeltetés megváltozásába így beletartozik az is, ha a beépíthetőség módja és terjedelme következtében áll elő az értékvesztés. A perbeli esetben pedig a szakértők egybehangzó álláspontja szerint ezen értékvesztés bekövetkezett, ami az új szabályzat rendelkezéséhez (azaz közjogi beavatkozáshoz) kapcsolódik.”
Az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a forgalmi érték önmagában (illetve annak csökkenése) alkalmas lehet-e arra, hogy megfelelő alapként szolgáljon a teljes kártalanításhoz
Az önkormányzat felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, mely a bírósági ítéletet hatályon kívül helyezte, a kormányhivatal határozatát megváltoztatta és az indítványozók korlátozási kártalanítás iránti kérelmét elutasította. A Kúria döntését arra alapította, hogy a kártalanítás összege piaci összehasonlító módszer alkalmazásával határozható meg. A Kúria szerint tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a piaci összehasonlító módszerhez rendelkezésre álló valamennyi adat birtokában, mivel ezzel a módszerrel forgalmi értékcsökkenés nem volt kimutatható, a maradványelvű értékelés alkalmazhatóságát megállapította. A Kúria szerint az indítványozókat kártalanítás nem illeti meg a forgalmi értékcsökkenés kimutathatósága hiányában.
Az indítványozók ezt követően terjesztették elő alkotmányjogi panaszukat, mivel álláspontjuk szerint az Étv. 30. § (2) bekezdésének a megfogalmazása, amely kárként a régi és az új forgalmi érték közötti különbözetet határozza meg, ellentétes az Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdése szerinti teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás követelményével. Az indítványozók kifogásolták a Kúriai ítéletet is, de indítványukban annak alaptörvény-ellenességét külön nem indokolták.
2. Az AB-döntés indokai
Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek tekintette azt, hogy az Étv. 30. § (2) bekezdésében foglalt szabályozás, amely a korlátozási kártalanítás alapját az ingatlan forgalmi értékéhez (illetve az abban bekövetkezett csökkenéshez) kapcsolódva állapítja meg, eleget tesz-e az Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdésében foglalt „teljes” kártalanítás követelményének.
Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdése a kártalanítás teljességének alkotmányos követelményét fogalmazza meg. Ebben a körben az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a forgalmi érték önmagában (illetve annak csökkenése) alkalmas lehet-e arra, hogy megfelelő alapként szolgáljon a teljes kártalanításhoz.
Bár a forgalmi értéknek nincsen az egész jogrendszerre nézve kizárólagosan alkalmazott definíciója, e fogalom régóta ismert a magyar magánjogban és értelmezése általában nem vet fel a jogalkalmazás során problémát. A jogszabályok egy része esetében [például az egyes állami tulajdonban álló ingatlanoknak a Magyarországi Református Egyház részére történő tulajdonba adásáról szóló 2017. évi XXXI. törvény 1. § (2) bekezdése] forgalmi értékként a tulajdonosi joggyakorló (pl. MNV Zrt.) által megállapított értéket kell figyelembe venni. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 102. § (1) bekezdése alapján „E törvény alkalmazásában (…) e) forgalmi érték: az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában (…) árként általában elérhető”. Általános, közgazdasági természetű definíciót talán a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvény 106. § (1) bekezdés d) pontjának felhatalmazása alapján kiadott, a természetes személyek adósságrendezési eljárásában az adós vagyona forgalmi értékének meghatározásáról szóló 231/2015. (VIII. 12.) Korm. rendelet 1. §-a adja: a törvény „5. § 23. pontja szerinti forgalmi érték az adós vagyonának egyes elemeire vonatkozó, pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén az átlagos piaci viszonyok között, független felek között általában elérhető piaci ár”.
Ezeket a definíciókat figyelembe véve a forgalmi érték a piac által elfogadott érték, általánosan bevett és elfogadott polgári jogi fogalom, ami egy dolog értékét (előnyös és hátrányos tulajdonságait) komplex módon értékeli a kereslet és kínálat összefüggésében.
Az AB megállapította, hogy az indítványozók által kifogásolt jogszabály esetében is az előzőekben írtakhoz hasonló a szabályozás: az Étv. 30. § (2) bekezdése határozza meg, hogy a kártalanítás összege a forgalmi érték csökkenése, ennek számítási módját azonban – az Étv. 30. § (7) bekezdése alapján – a Kstv. 9. § (3) bekezdése tartalmazza.
A testület szerint önmagában az, hogy a kártalanítás alapjaként egy jogszabály a forgalmi értéket (illetve annak csökkenését) rendeli figyelembe venni, nem jelenti a teljes kártalanítás alkotmányos követelményének a sérelmét. Alkotmányos sérelmet ugyanis az jelentene, ha egy – a polgári jog szabályai szerint megállapított – kártalanítás teljességét zárná ki a szabályozás, vagy ha a jogi szabályozás nyilvánvalóan szemben állna a tulajdonjoggal kapcsolatos értékgarancia alkotmányos követelményével. Mindezek alapján a testület az indítványt elutasította.
Az ügy előadó alkotmánybírája Salamon László volt.
