Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy a polgári peres eljárások során a nyelvhasználathoz való alapjogból fakadó alkotmányos követelmény, hogy minden olyan felet, akinek személyesen kell megjelennie a bíróság előtt, és aki a Magyarországon élő, a nemzetiségek jogairól szóló törvényben elismert valamely nemzetiség tagja, azonos feltételekkel kell hogy megillesse a nemzetiségi nyelve szóbeli használatának a joga. A döntéshez Czine Ágnes csatolt különvéleményt.
1. Az alapügy
A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyekben a felperesek keresetlevelet terjesztettek elő az alperes által hozott határozatok ellen. A felperesek a keresetlevelükben azt sérelmezték, hogy a közigazgatási eljárás során részükre az alperes az anyanyelv használatához való jogot nem biztosította annak ellenére, hogy ukrán, ruszin nemzetiségűek és így a Magyarországon élő nemzetiségekhez tartoznak. A felperesek a keresetlevelükben kérték a per során a bírósági és más iratok orosz vagy ukrán vagy ruszin nyelvre részükre történő fordítását is.
Ezért az indítványozó bíró a polgári perrendtartásról szóló törvény (Pp.), valamint az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény (Ákr.) egy-egy anyanyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezése alaptörvény-ellenességének megállapítását és a folyamatban lévő perben való alkalmazásának kizárását kérte az Alkotmánybíróságtól, mert álláspontja szerint azok sértik a Magyarországon élő nemzetiségiek nyelvhasználathoz való alapjogukat, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütköznek.
A Pp. kifogásolt szakasza értelmében törvény, az Európai Unió kötelező aktusa, illetve nemzetközi egyezmény eltérő rendelkezése hiányában a bíróságoknak címzett beadványokat magyar nyelven kell előterjeszteni, a bíróság a határozatát is magyar nyelven küldi meg. A nemzetiségek jogairól szóló törvény (Njtv.) és az Alaptörvény rendelkezései szerint ugyanakkor a nemzetiségek jogairól szóló törvény mellékletében foglalt valamennyi nemzetiséget azonos feltételekkel kellene, hogy megillesse az anyanyelv használatához fűződő jog. Ez azonban nem valósul meg, mert a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájához kapcsolódóan Magyarország csak néhány nyelv tekintetében vállalt kötelezettséget a polgári igazságszolgáltatás területén, így például az alapul fekvő ügyben kérdéses ukrán és a ruszin nyelv vonatkozásában nem. Az eljárást kezdeményező bíró szerint tehát nem egyforma nyelvi jogok érvényesülnek a Magyarországon élő nemzetiségek tekintetében.
Emellett az Ákr. 20. § (3) bekezdése a nemzetiségi nyelven benyújtott kérelem esetében külön újabb kérelemhez köti a hatósági döntés nemzetiségi nyelvre való lefordítását. Az indítványozó szerint ez sérti az Alaptörvény XXIX. cikk (1) bekezdése szerinti anyanyelv használathoz való jogot, hiszen szükségtelen és aránytalan e jognak az Ákr. 20. § (3) bekezdés második mondatában foglaltak szerinti korlátozása.
2. A döntés indokai
Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megvizsgálta az anyanyelvhasználat, mint eljárásjogi intézmény magyarországi szabályozásának változását, és utalt arra, hogy a nemzetiségek védelmére Magyarország a nemzetközi szerződésből folyó kötelezettsége alapján is köteles. Ilyen nemzetközi szerződés az Njtv. preambulumában is említett Koppenhágai Dokumentum, az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint a Nyelvi Karta és az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén kelt Keretegyezménye.
Összegezve megállapítható volt, hogy e nemzetközi egyezmények alapján a Magyar Állam az ukrán és ruszin nyelv vonatkozásában nem vállalt a polgári igazságszolgáltatásra kiterjedően semmilyen kötelezettséget, és ezért a Nyelvi Karta ezen nyelvek tekintetében és ezáltal az ukrán és ruszin nemzetiségek számára nem biztosítja a Pp. 113. § (2) bekezdése szerinti kivételt, illetve ezen nyelvek tekintetében az Európai Uniónak sincs olyan kötelező aktusa, amely a Pp. 113. § (2) bekezdése szerinti kivételt biztosítaná.
Az Alaptörvény XXIX. cikkének (1) bekezdés mindazonáltal kimondja, hogy „A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz”. Ehhez kapcsolódóan ez Alkotmánybíróság rögzítette, hogy az államot az Alaptörvény XXIX. cikk (1) bekezdése által biztosított anyanyelv használati jog, mint alapjog az igazságszolgáltatásban történő biztosítása érdekében az Alaptörvény 25. cikke alapján objektív intézményvédelmi kötelezettség terheli.
Ezzel együtt az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a Pp. 113. § (2) bekezdését a 113. § (3) bekezdésének hatályos szövegével összhangban, az Alaptörvény XXIX. cikkének (1) bekezdésében rögzített alapjog biztosítása érdekében úgy kell értelmezni, hogy az Njtv-ben elismert valamennyi nemzetiség tagja a (2) bekezdésnek is alanya. Ez pedig, a Pp. 113. § (2) bekezdésének az alkalmazandó más jogszabályi rendelkezésekkel együttes értelmezése alapján azt jelenti, hogy a Magyarországon élő, az Njtv-ben elismert valamely nemzetiség tagja, jogosult benyújtani a bíróságra nemzetiségi nyelvén készült dokumentumokat és bizonyítékokat, – ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével.
Ezen túlmenően az Alkotmánybíróság eljárása során úgy ítélte meg, hogy alkotmányos követelmény megfogalmazásával, egyben a hatályos jog kíméletével lehetősége van orvosolni a támadott rendelkezések megfogalmazásából levezethető azon önkényes, és ezáltal az Alaptörvényben rögzített nyelvhasználathoz való alapjoggal ellentétes eredményre vezető értelmezést, amely különbséget vél felfedezni az egyes nemzetiségek tagjainak a polgári perekben való szóbeli kommunikációjára vonatkozó szabályok tekintetében.
Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a polgári peres eljárások során a nyelvhasználathoz való alapjogból fakadó alkotmányos követelmény, hogy minden olyan felet, akinek személyesen kell megjelennie a bíróság előtt, és aki a Magyarországon élő, a nemzetiségek jogairól szóló törvényben elismert valamely nemzetiség tagja, azonos feltételekkel kell hogy megillesse a nemzetiségi nyelve szóbeli használatának a joga. Az Alkotmánybíróság rendelkezett továbbá arról, hogy ha valamelyik fél a Magyarországon élő, a nemzetiségek jogairól szóló törvényben elismert valamelyik nemzetiség tagja, és személyes megjelenése során a nemzetiségi nyelvét kívánja szóban használni, azt megteheti anélkül, hogy az külön költséget jelentene számára.
Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Juhász Imre volt.
