Amerikából jöttem…


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Előbb lett bejegyzett, gyakorló ügyvéd az Egyesült Államokban, mint Magyarországon, ahol csak 1994-ben szakvizsgázik, a New York állami kamarai tagságot viszont már 1991-ben megszerzi. Sokáig elegáns visszahúzódással hárította el az interjút, holott képzettsége, aktivitása és széles világlátása mindenképp „mesélésre” predesztinálja – egyszerűen jó hallgatni. Mint egy bölcs tanárt, nem csoda hát, hogy Varga Ildikó – sok más mellett – a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda első számú „felvevőse”, a gyakornoki program irányítója. Van mit átadnia a fiatal aspiránsoknak, hiszen a bölcsészdoktorátussal is rendelkező ügyvéd olyan nagy projekteket hozott tető alá tranzakciós és corporate partnerként, mint például a vidéki gázszolgáltatók értékesítése vagy a Toyota/Peugeot és Samsung projektek. Az eredetileg angol–könyvtár szakot végzett ügyvéd kezdetben elkerüli a jogot, a törvények világába majdani férje révén csöppen; a Csepel Művek Acélmű főkönyvtárosaként elvégzi az ELTE Jogi Karát, miközben figyel a családépítésre is. Harmadik gyermekük születése után egy héttel avatják jogi doktorrá.


Tárgyaló ügyvéd sosem szeretett volna lenni, mint mondja, habitusából következően inkább szürke eminenciás, az ő szakterületén ugyanis nem a minden áron győzni akarás a cél, hanem a nagy fúziókban, beruházásokban részt vevő felek maximális elégedettsége. Különösen büszke az iroda páratlan könyvtárára, melynek alapításában oroszlánrésze van. Mindemellett a világban „szerteszóródott” gyermekeire is szakít időt, évente kétszer biztosan elutazik velük egy-egy tartalmas városlátogatásra. Míg a szakma Eötvös-díjjal ismeri el munkásságát, addig családi körben komoly bírálói is akadnak: „lányom révén magam is elkezdtem gourmand-kodni. Szokták is mondogatni a gyerekeim, már akkor is ilyen különlegességeket kellett volna főznöm, amikor kicsik voltak”.

Rendhagyó módon hadd kezdjem egy idézettel, melyet bizonyosan be tud azonosítani. „(…)Budapesten és Amerikában is hetente kétszer-háromszor biztosan elmegyek valamelyik nagy koncertterembe, sokszor a feleségemmel (…) Viszont nem vagyok hálás közönség, ha ugyanis nem tetszik egy előadás (…), a szünetben felállok és hazamegyek. A feleségem ennél is kritikusabb publikum; ő azt is megtette egyszer a londoni Globe Színházban, hogy a Macbeth kellős közepén kisétált a nézőtérről”.

Megfogott – már ami a „vallomástételt” illeti: a férjem mondta ezt abban a tavaly őszi interjúban, melyet az Ügyvédvilágnak adott. És természetesen azt is tudom, ki az a „kritikus publikum”; tényleg így volt: egyszer csak fogtam magam, felálltam és kisétáltam a Globe-ból. Nem ez a kisétálás volt az első, és nem is az utolsó, bár a szünetet többnyire én is megvárom. De higgye el, ez nem egy sznob finnyáskodása, ám vannak olyan helyszínek és helyzetek, melyekben az ember, nézőként a legjobbat várja el, függetlenül attól, hogy egy kísérletező színházat lát-e vagy egy hagyományosat. Az értékítéletem leginkább az előadásnak szól. Lehet, hogy másnak igen, az én ízlésemnek viszont nem felelt meg az a bizonyos Macbeth-előadás. A házastársi viszonyunk természetesen nem titok, de nem is kérkedünk vele. Azt hiszem, nem ez a meghatározó egy cégéren. Kétségtelen, hogy a férjemmel – és néhányakkal – közösen indítottuk el a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Irodát, s a praxisalapítás időszaka, körülményei szervesen egybeforrnak a mi közös életünk alakulásával. Akit érint, az úgy is tudja ezt, a külvilágnak, az ügyfeleinknek viszont sokkal többet nyom a latban az elvégzett munka, ami precíz leosztásban – nem férj és feleség viszonylatában – zajlik az irodában.

A férjéhez hasonlóan ön sem könnyen állt kötélnek, ami az interjút illeti. Mindketten nagyjából ugyan azzal érveltek: mi olyat tudnának nekem mondani, ami fontos vagy érdekes lehet másoknak is. Ehhez képest ő egy egészen izgalmas világba, Budapest egyik legnevesebb, legdrágább irodáján keresztül a saját, hasonlóan különleges életébe adott betekintést. Az ön életrajzából sem egy sematikus érdeklődésű egyéniség képe sejlik fel. Kifejezetten egyedi a tudományos érdeklődése. Miért vonakodott ennyire a nyilvános beszélgetéstől?

Való igaz, hogy nem szeretek interjút adni. Nagyon ritkán szánom rá magam. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem a sajtót. De úgy vagyok vele, hogy az újság szóljon hozzám, s ne én legyek a szereplője. Amolyan szürke eminenciás vagyok, az iroda három irodavezetőjének egyike. Leginkább ez áll közel hozzám, ilyen a habitusom, épp ezért nem is vállalok tárgyaló ügyvédi szerepet. Szemben a férjemmel, aki viszont remek peres ügyvéd, ami viszont én soha nem akartam lenni. Így ha ő vonakodott interjút adni, nálam ez még inkább érthető. Talán a szakterületemből is ez következik, mely merőben eltér az ügyvédekről kialakult általános „képzetektől”. Az iroda tranzakciós és corporate partnere vagyok, mindkettő a gazdasági-üzleti jog speciális ága. Előbbi különböző nagy, sok esetben multinacionális cégek közötti tranzakciók lebonyolítását jelenti, mint például felvásárlások, fúziók, önálló vagy közös beruházások indítása, utólagos gondozása. Ez a színesebb, mozgalmasabb része a munkámnak. A corporate partnerség ennél állandóbb, de számomra az egyik legnagyobb kihívást jelenti, hiszen szituációk elemzése, megoldása a feladat. Nem más, mint elmélet és gyakorlat igazán izgalmas összeegyeztetése. Kisebb rendszereket kell felállítani ahhoz, hogy egy cég hatékonyan működhessen. A névvel is beazonosíthatók közül ilyen típusú nagy volumenű munkák voltak pl. a Toyota/Peugeot konzorcium, vagy a Samsung magyarországi beruházásainak előkészítése, vagy a HVG részvénypakett értékesítése, vagy a XII. kerületi Sportcsarnok beruházás. Az ilyen típusú, nagy volumenű beruházások három-, négy-, ötszereplős projektek, az őket képviselő ügyvédi irodák munkáját kell összehangolni, határokon átnyúlóan. Akárcsak egyes üzletágak vétele-eladása esetében, nekem kell kitalálnom, hogy valójában mit szeretne elérni az ügyfelem, s ehhez mi a legüdvözítőbb út, beleértve a cégformát, az adózási kérdéseket, a kölcsönös garanciális elemeket egyaránt. És persze sok minden egyebet is. Úgy kell összerakni egy-egy projektet, hogy hosszú távon működjön. Csupán egy valamiben közös a „klasszikus” ügyvédséggel: az elsődleges cél itt is a megbízó tartós elégedettsége. Csakhogy paradox módon ebben van az óriási különbség is egy tárgyaló ügyvéd s köztem. Ha ugyanis én is csak a saját ügyfelemnek akarnék megnyerni mindent, abba eleve belekódolnám a kudarc lehetőségét. Hiszen az általunk képviselt nagy multi cégeknek sokszor egy-egy kontraktus megkötése után is együtt kell dolgozniuk, akár évtizedeken át, ezt pedig kizárólag olyan szerződéses struktúrákkal lehet garantálni, melyek minden fél számára előnyösek. Nem szabad túlnyerni ezeket a tranzakciókat; ezek nem perek, melyekben „a minden áron győznünk kell” felfogás a cél. Az én stratégiai szerepem éppen az, hogy jó előre lássam a jövőt – persze nem jósnőként. A már említett rendszerszerű gondolkodás lényege az, miként lehet előre biztosítani, hogy egy szerződésből, vagy valamely részletéből később ne legyen gond, vagy ha mégis gond van belőle, akkor a megoldás is be van kódolva. Nekem a hazai és a külföldi sajátosságokban, jogi – és olykor gazdaságetikai – környezetben rejlő, azok összecsiszolása során előforduló csapdákat kell előre felismernem és kiiktatnom. Csak ezzel tudom biztosítani az ügyfél hosszú távú elégedettségét, ami az irodánk érdeke is, ha folyamatos megbízásokat remélünk ezektől a cégektől.

A rendszerszerű gondolkodás, a jog logikát s fegyelmet feltételez, ám ön bölcsésznek tanult, ami inkább a szabadságra hajaz. Sokfelé megfordult, mire gyakorló ügyvéd lett. Mennyiben voltak meghatározóak a gimnáziumi évei, s mennyire tudatos a karrierépítése?

Tudatos annyiban, hogy a jog egyáltalán nem fordult meg a fejemben mint jövőkép, a bölcsészkar annál inkább. Utólag visszanézve, a pályámat szerencsés időszakok alakították, a kínálkozó lehetőségeimet viszont már én hangoltam össze; ez ad ki egy folyamatos ívet. Lehet ebben véletlenszerűség, de minden továbblépést alaposan megfontoltam. A bölcsészdiplomám sem egy felesleges szárnypróbálgatás bizonylata. Ellenkezőleg: mai napig jó hasznát veszem, akárcsak a többi iskolának. Talán az első meghatározó tudást a jó nevű Leövey Klára Gimnáziumban szereztem, ahol angolszakosként már érettségi előtt letettem a nyelvvizsgát. Egyenes útnak tűnt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara. Csakhogy az angol mellé abban az évben nem lehetett felvenni másodikként a magyart, ezért a könyvtárszakot választottam; 1980-ben végeztem. E tudást akkor is tudtam hasznosítani, amikor létrehoztuk az irodánk könyvtárát, melyre külön büszke vagyok.

Ami viszont kimaradt a korábbi beszélgetésből: csak önök használják vagy másoknak is hozzáférhető?

Ez a könyvtár – amely mára már jelentős elektronikus adatbázissal is kiegészült – jelenti az iroda egyik legkomolyabb kiszolgálóhátterét. Olyannyira, hogy főállású könyvtáros vezeti, hiszen „szakmabeliként” tudtam, hogy egy ilyen méretű irodalomgyűjteményhez – melyhez hasonlóval itthon kevés iroda büszkélkedhet – elengedhetetlen egy profi menedzser. Akad arra is példa, hogy külső iroda szeretné használni ezt a nagyon komoly – a korábbi interjúban már részletesen bemutatott – kódexgyűjteményt. Amit viszont igazán fontosnak tartok, hogy a jogászhallgatók ingyen hozzáférhetnek, már ha igénylik. A fiatalok képzése számunkra amúgy is nagyon fontos, s ez a mindennapi munkákban is megjelenik. A könyvtárszak egyébként – rendszerező tudományágként – a corporate partnerséghez is kiváló alapot biztosít. Míg könyvtárosként az emberiség, corporate jogászként egy szűkebb szakterület tudásanyagát kell rendszerezni, hogy használható legyen a mindennapokban is. Nem elméletekről beszélek, hiszen gyakorló könyvtáros is voltam: az egyetem után mintegy két évig a Csepel Vas- és Fémművek Acélműve könyvtárvezetője voltam. Nem volt rossz dolgom, hiszen messze az akkori átlag fölött kerestem, havi 4200 forintot. Egyedül a korai munkakezdés nem tetszett, már reggel hatkor bent kellett lenni.

A reggel hat tényleg nem egy „baráti” időpont. De a később keléshez talán nem lett volna szükség a hatórányi időeltolódásra. Ráadásul ügyvédként Amerikában debütál, ami nem egy szokványos pályamódosítás. Hogyan lesz a Csepel Művek fiatal főkönyvtárosából nem sokkal később New York-i ügyvéd?

A férjemmel gimnáziumi osztálytársak voltunk, párként az egyetemi éveink alatt jöttünk össze. Megfertőződtem, s magam is kezdtem megszeretni a jogot. Olyannyira, hogy részt vettem a Jogi Kar Tudományos Diákköri Konferenciáján, ahol egy szerzői team tagjaként negyedéves bölcsészként második díjat kaptam jogból. Mielőtt azonban jelentkeztem volna az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, szerettem volna befejezni az angol–könyvtár szakot. Így végül a csepeli évek alatt adtam be a jelentkezésemet. Persze nem ment simán a dolog, másoddiplomásként kevés esélyem volt, felvételizni nem lehetett, és ezekre a helyekre leginkább rendőröket vettek fel akkoriban, „külsősnek” ott nem sok keresni valója volt. Elsőre elutasítottak, de egykönnyen nem adtam meg magam: egyenesen besétáltam Eörsi Gyulához, a jogi kar akkori dékánjához, hogy elpanaszoljam ezt a méltatlan eljárást. Helyette Révész T. Mihályt találtam ott, a magyar állam- és jogtörténeti tanszék későbbi vezetőjét. Életem egy kézen megszámolható hisztijeiből ez volt az egyik, de neki sikerült lecsillapítania azzal: menjek szépen haza, s adjam be még egyszer a jelentkezésemet. Beadtam, felvettek. Először estire, majd másodévesen nappalira, de ösztöndíjat nem kaphattam, volt bölcsészhallgatóként ezt a lehetőséget már kimerítettem. A jogi egyetemi tanulmányok kezdetén, még közel a bölcsészkarhoz, 1984-ben egyetemi bölcsészdoktori címet szereztem. Jóllehet a jog – rendszerező tudományként – hasonlít a könyvtárossághoz, ám utóbbi egy liberálisabb, szabadabb gondolkodásra ad lehetőséget. Ezért a csepeli munka nagyon boldog korszaka volt a pályámnak. Az önálló ügyvédi lét azért lehetőséget adott ennek a folytatására, hiszen ebből a szempontból ez is egy „szabad” szakma. Nem csoda, hogy azóta sem helyezkedtem el egyetlen munkahelyen sem. Persze itt is vannak kötött periódusok, a munka olyan, mint az egyetemi vizsgaidőszak. Akkor kell belehúzni. A cégek év végi zárása például maga a borzadály, októbertől karácsonyig nincs megállás. Régebben az is előfordult, hogy csak december 24-én délután tudtunk karácsonyfát venni. A nyár valamivel lazább, sok ügyfél akkor tölti a szabadságát, cégek leállnak, sokan elutaznak. Ehhez a törvénykezési és ítélkezési szünet is hozzájárul. A munkánkban többnyire mi is ehhez a ciklikussághoz igazodunk. De visszakanyarodva a kérdéshez: 1988-ban, 31 évesen avattak jogi doktorrá, egy héttel azután, hogy a harmadik gyermekünk megszületett. Akkoriban ezt még tolerálták, ennek köszönhetően végül egy év „plusszal” sikerült elvégeznem az öt évet. Nem volt könnyű összeegyeztetni a tanulást és a gyermeknevelést. Az előadásokra kevésbé, de a szemináriumokra bejártam, s a vizsgáimat is mindig le tudtam tenni, sőt 1987-ben összehasonlító jogot is hallgattam a Strasbourg-i Egyetemen. A szerencsés időszakok egyike volt ez az életemben, egyfelől a gyermekeim, másfelől a pályafutásom miatt. A ’80-as évek legvégén járunk, amikor beköszöntenek a külföldi ösztöndíj-lehetőségek. Amerikába így kerületem, igaz, először nem önszántamból: a férjem adott be a nevemben egy pályázatot, így Soros-ösztöndíjasként egy évig tanulhattam jogot és filozófiát a New York Universityn, posztgraduális képzésben.

És ott ragadt…

Egy ideig igen. Ekkor már tudatosan készültem az ügyvédi pályára. Mivel elfogadták a magyar jogi diplomámat, az egyetemi év alatt a New York-i szakvizsgát is sikerült megszereznem. Nem volt könnyű, hiszen a kaliforniai mellett a New York-i a legnehezebb, következésképp a legelismertebb kamarai szakvizsga az egész Egyesült Államokban. Csak összehasonlításképp: miközben a havi ösztöndíjam 600 dollár volt, a három hónapos kamarai kurzus 800 dollárba került, ezt a napi megélhetés mellett kellett kigazdálkodnom. A tanfolyam esténként gyakran éjfélig is elhúzódott. Nehéz volt, de nagyon érdekes, és a szakvizsga elsőre sikerült 1991-ben. Ám ahhoz, hogy a kamarai tagságot ténylegesen megkaphassam, külön etikai vizsgát is tennem kellett. Ezt amúgy Magyarországon is be kellene vezetni, elkerülendő a különböző fegyelmi vétségeket. Sokan ugyanis csak felületesen ismerik vagy hanyagul állnak a hivatásrend etikai kérdéseihez.

A kamarai tanfolyamon nem nézték önt csodabogárnak, aki a nem is tudni, milyen távoli, pláne ex-kommunista országból érkezve egyszer csak az USA-ban ismerkedik a demokratikus jogrenddel?

Egy cseppet sem számított, honnan jöttem. Mivel a kurzusnak számos külföldi diákja volt, japánok, koreaiak, indonézek, nem lógtam ki a sorból. Persze Amerika akkoriban sokkal befogadóbb volt, mint lett a szeptember 11-ei terrortámadások után. Ráadásul sok tengerentúli iroda akkoriban kezdett terjeszkedni például a közép-kelet-európai régióban, köztük Magyarországon is, így nyitottak voltak az enyémhez hasonló kapcsolatokra. Ez számunkra is nagy lehetőséget jelentett: a Nagy és Trócsányit 1991-ben alapítottuk Budapesten. Ebben az időben a New York-i White & Case-es és washingtoni Arent Fox-os időszakot követően kerültem az Arent Fox budapesti irodájába, amely akkor nyitott. Mai napig hálás vagyok André Friedmannak, aki a budapesti iroda első vezetője volt, és akitől mind szakmailag, mind emberileg nagyon sokat tanultam, és akivel megszámlálhatatlan óra szakmai vitát folytattam le. Mentoromnak tartom, és a barátsága nagyon értékes számomra. Ezekben az években pihenésképpen hetente egy nap a szegedi József Attila Tudományegyetemen alkotmányjogot tanítottam. 1993-ban, már Nagy és Trócsányi-s partnerként nyitottuk meg a saját New York-i irodánkat, majd 1994-ben letettem a magyar szakvizsgát is. Egyszóval nemcsak a mi életünkben, hanem az amerikai–magyar ügyvédi kapcsolatok kiépítésében is pezsgő időszak volt ez. És itt visszakanyarodnék az eredeti kérdéshez: nagy segítségemre volt, hogy az amerikai irodák általában tömegével vették fel akkoriban a gyakornokokat. Ők ugyan jó fizetést kaptak, ám a gyakornoki év után csak néhányuk szerződését hosszabbították meg. Amerika egyébként annyiban is más, hogy a jogi egyetemek csodás módon segítik a diákok pályakezdését, elhelyezkedését, ők pedig később – jó nevű, tehetős ügyvédekként – komoly adományokkal hálálják meg ezt az odaadást. No persze a tandíj sem kevés, viszont cserébe tényleg maximális gondoskodást kapnak a hallgatók, bejuthatnak a legnagyobb irodákhoz is, segítenek nekik pályázatokat, önéletrajzokat írni, interjúkat szerveznek nekik, sőt előfordult, hogy az utazást is kifizették, ha éppen szükséges volt.

Talán személyes a kérdés, de óhatatlanul adódik: hiába nyílik meg a világ egy tehetséges, fiatal nőnek, a verejtékes karrierépítés közben nagy dilemma lehetett egy fiatal anyának „hátrahagyni” a gyermekeit, pláne, hogy előtte önzetlenül figyelt a családépítésre. Amerikában nem hiányzott a családja?

Nem tagadom, sokat vívódtam, ráadásul a környezetemből kaptam hideget és meleget is, de a családom és a férjem is támogatott, erőt adott. Amellett, hogy pártolta a kinti tanulásomat, vállalta, hogy itthon marad a gyerekekkel. A családunk soha nem sínylette meg ezt, sőt: a gyerekek ennek – és az angol nyelvű iskoláknak – köszönhetően anyanyelvi szinten megtanultak angolul, ma pedig mindhárman Nyugaton élnek, tanulnak és dolgoznak. Az jelentett könnyebbséget, hogy hathetente hazajöttem, de a gyerekek és a férjem is gyakran kilátogattak hozzám. Vándoroltunk egymáshoz ide-oda. Így a nem együtt töltött idő sem tűnt elviselhetetlenül hosszúnak. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkoriban olcsóbb és ember közelibb volt a tengerentúli repülés, ma ezt már jóval macerásabb lenne megtenni.

Említette, hogy a ’90-es évek elején hallatlan lendülettel nyitottak hazánk felé is az amerikai ügyvédi irodák, kisebb-nagyobb, akár multinacionális cégek is. A gazdasági válságban, pláne az elmúlt időszak törvénygyára miatti jogbizonytalanságban is kitart ez a vonzalom?

Hadd kezdjem onnan, hogy a ’90-es évek elején az amerikaiak valóban nagy figyelmet szenteltek a régiónknak, különösen pedig Magyarországnak. Fantáziát láttak bennünk. Sokan vetették meg a lábukat nálunk, köztük ügyvédi praxisok, partnerirodák. Ez az ezredforduló tájékán csúcsosodott ki, 2001-től mindenki, az ügyvédi irodák is, globális vállalatokban kezdett gondolkodni. Nagy világfúziók jöttek létre, multinacionális cégek cseréltek gazdát vagy olvadtak be még nagyobbakba, s velük együtt a magyar leányvállalatok is tulajdonost váltottak. A nagy nyugati élelmiszerláncok is ekkor telepedtek meg Magyarországon, de sok magyar céget is kiszerveztek külföldi vállalatokba. Ezt az óriási pezsgést – mely a hazai gazdasági és cégmutatókon is meglátszott – közelről kísértem végig. Csakhogy ennek a 2008-as válság véget vetett, világszinten is megtorpantak ezek a mozgások, mi magyarok pedig az elmúlt években különösen megnehezítettük a saját helyzetünket. A tranzakciók száma drasztikusan csökkent, az összérték pedig ijesztően esett, 2011-ben az 1 milliárd Ft feletti tranzakciók száma 50 körüli szemben a 2008-as kb. 140-nel. Ez iszonyúan kevés a megelőző időszakhoz képest. Ráadásul a jelenlegi törvénykezési gyakorlatot mi, magyarok és szakmabeliek sem tudjuk követni. Ha gyakorló ügyvédeknek is nehézséget okoz a jogalkotói szándék kibogozása, értelmezése, hogyan tudnák mindezt követni azok a már itt tevékenykedő, netán ide igyekvő külföldi vállalatok. A jogszabályokkal nemcsak az a baj, hogy minőségileg gyakran rosszak, hanem az is, hogy elbizonytalanítják a befektetőket. Az elmúlt két évben évi másfél méter magas új jogszabály keletkezett. Sokszor nem volt világos, hogy a törvényhozás honnan hová akar eljutni. A sebtiben benyújtott törvénytervezetekhez nem készültek hatástanulmányok, elmaradtak a szakmai egyeztetések, ezért gyakoriak az utólagos módosítások. Ne várjunk feltétlen bizalmat a külföldi cégektől, ezek a vállalatok – akárcsak a hazaiak – megnézik: előre becsülhetőek-e például az adók. Azt látják: nem! De az összes többi jogterülettel is folyamatosak a gondok, egy német vagy amerikai ügyfélnek nehezen tudom elmagyarázni – például – a társasági jogi változásokat, különösen, ha azoknak nincs racionális magyarázatuk. Nem értik, mi és miért történik. Az már csak hab a tortán, hogy nehézkessé vált a közigazgatás, a változásokat nem követi az informatikai rendszer fejlesztése.

Már érintette, de érdekelne részletesebben is: az ügyvédjelölteknek miért vonzó a Nagy és Trócsányi Iroda?

Az amerikai tanulmányaim, tapasztalataim alapján biztos vagyok benne, hogy a jó utánpótlást házon belül kell kinevelni. Úgy alakult, hogy az irodánknál én lettem a felvevős partner. Amíg máshol egy teszt vagy egy elbeszélgetés is elég, nálunk egyhetes, napi nyolcórás informális próbahét előzi meg a három hónapos próbaidőt. Ha egy jelölt bekerül hozzánk, nemcsak a jogi tudására vagyunk kíváncsiak, hanem felmérjük a dogmatikai ismereteit, a személyiségét, azért, hogy tudunk-e hosszú távon is együtt dolgozni. Olyan is volt, aki a próbahéten megszökött, mert nem bírta a stresszt. Fontos, hogy a jelöltnek legyen önálló véleménye, melyet el is mond adott esetben, s nem kell tartania a kirúgástól. Kezdő jelöltjeink összehasonlításban is magas kezdőfizetést kapnak. A hozzánk jelentkező negyed- és ötödéves egyetemistáknak egyébként önálló gyakornoki programot állítottunk össze. Ez nemcsak nekik hasznos, hanem nekünk is, mert ezek a fiatalok nagyon kreatívan gondolkodnak, frissebben látják a világot, netán egy-egy szakmai kérdést, mint mi, akik már húsz éve a pályán vagyunk. Talán a felsőoktatás állapotát is jól mutatja, hogy régen akár több száz jelölt is kérte a felvételét hozzánk, míg manapság jó, ha százan bekopogtatnak. Az egyetemi keretlétszámok tekintetében most átestünk a ló másik oldalára: míg eddig jogásztúlképzés volt, néhány éven belül hiány is lehet belőlük. Nem csoda, hiszen egyre többen mennek Németországba vagy Bécsbe tanulni, az osztrák főváros nincs is messze, és ingyen megszerezhető a jogi diploma. A mi irodánk tavaly és idén is vett fel új jelölteket. A kérdés mindig az, kit sikerül találnunk. Ha valaki nagyon tehetségesnek tűnik, azt mindenképp felvesszük, legfeljebb a következő évben nem fogadunk új jelentkezőt. Fontosnak tartom azt is, hogy az irodánk mindemellett társadalmi szerepet is vállal, hiszen szívesen támogat különböző alapítványokat, pro bono munkát végez, és a dolgozók jótékonysági tevékenységét is ösztönzi azzal, hogy anyagilag is hozzájárul a magánadományaikhoz.

Eddigi életútja alapján Ön igen sikeres asszony. Teljesítményét a szakma is elismerte. Ez mennyire fontos önnek?

Nagyon büszke vagyok a Budapesti Ügyvédi Kamara legrangosabb kitüntetésére, az Eötvös Károly nevét viselő díjra, melyet hat éve adományozott nekem. Ez azért fontos elismerés, mert a szakma adja, az ügyvédség véleménye alapján. Nem szól bele politika, üzlet vagy bármi más.

Ennél viszont kritikusabb lehet a családi közvélemény. Kisebbik lánya ugyanis az egyik legnevesebb párizsi séfiskolában, a Cordon Blue-ban tanult cukrásznak, sőt – talán anyai hagyomány – tavaly ő is New Yorkban töltötte nyári gyakorlatát egy konyhafőnök kezei alatt. Vacsorafőző háziasszonyként ez milyen kihívások elé állítja önt? Egyáltalán: meg kell és meg is akar-e felelni az otthoni elvárásoknak?

Ez bizony valóban kemény dió, viccesen azt mondhatnám, háziasszony annyira vagyok, amennyire muszáj. A lányom gasztronómiai érdeklődése bennem is kifejlesztette ezt az érzést, ha együtt van a család, szeretek főzni. Napi rendszerességgel persze erre nincs időm. De a lányom révén magam is elkezdtem gourmand-kodni. Szokták is mondogatni a gyerekeim, már akkor is így, ilyen különlegességeket kellett volna főznöm, amíg kicsik voltak.

A gyerekek szerteszét szóródtak a világban, ön és a férje is gyakran utazik. Amennyire izgalmasnak tűnhet egy kívülállónak a „vándorélet”, önöknek annyi nehézséget is okozhat, hogy olykor összehangolják az idejüket, ha egymással szeretnének lenni. Nehéz összehozni a közös programokat?

Nos, azt hiszem, az elmúlt bő két évtizedben mindannyian hozzászoktunk ehhez az életvitelhez. A férjemmel valóban sokat utazunk, hol együtt, hol külön-külön, munkától függően. Ugyanakkor a gyerekekkel – felváltva – évente egyszer-kétszer elmegyek kettesben egy-egy városlátogatásra. Számomra külön élményt jelent az utazások megszervezése, a rákészülés, bárhová menjünk is a világon. A londoni Globe-bal kezdtük a beszélgetést – nos, a könyvek mellett a színház az egyik legfőbb szerelmem, ezért bárhol is járjak, igyekszem felkeresni ezeket a teátrumokat. Az idén nyáron a New York-i Broadwayre látogató világhírű Ascher Tamás Ványa bácsi-rendezése jó ürügy az egész család összehozására, és az előadást nagy izgalommal várjuk. Egy-egy előadás nekem nem egy kötelező társadalmi elfoglaltság, hanem érzelmi töltekezés. Ezért, ha csalódom, tényleg fel tudok állni.

Az interjú az Ügyvédvilág 2012. július-augusztusi számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2022. január 19.

Emberi jogok az EJEB gyakorlatában V. – A magánélethez való jog

Élethez való, tisztességes eljáráshoz való jog, mozgásszabadság, kártalanításhoz való jog bírói hiba esetén – csak néhány olyan fogalom, amely jelen műben kibontásra vár. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján című kiadványban Dr. Dudás Dóra Virág egészen az alapoktól építi fel az Emberi Jogok Európai Egyezményének megismerését, rendszerét, kialakulási körülményeit, fejlődését, alapértékeit és fókuszát, kikényszerítési mechanizmusát, azt, hogy az Egyezményt hogyan kell alkalmazni. Betekintést nyújt a strasbourgi bíróság szerepéről és működéséről, továbbá elmélyül az abszolút, erős, minősített, gyenge, kiegészítő jogok magyarázatában. Az alábbiakban a műnek a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.

2022. január 19.

A compliance helye a szervezet belső kontrolljai között

Cikksorozatunkban a compliance témakörét járjuk körbe, általánosabb és konkrétabb témák bemutatásával. Az első részben a compliance fogalmának definiálására és e funkciónak a szervezet belső kontrolljai közötti elhelyezésére teszünk kísérletet.