Az elektronikus magánokirat – tisztáz vagy összezavar az új fogalom?


Jelen cikk azt vizsgálja, hogy elősegíti-e az új fogalom az elektronikus okiratok írásbelisége körüli jogbizonytalanság csökkentését vagy esetlegesen tovább növeli azt.

Bevezetés

A jogszabályok gyakran tartalmaznak olyan előírást, hogy valamilyen jognyilatkozatot írásban kell megtenni, a felek megállapodását írásba kell foglalni. Papíralapú iratoknál viszonylag egyértelmű, hogy mi minősül írásba foglalásnak – az, ha az adott papír alá van írva.[1] Elektronikus okiratok esetében viszont bonyolultabb kérdés, hogy mely megoldások felelnek meg a Polgári Törvénykönyv 6:7. § (3) bekezdésének, amely technológiasemlegesen kívánja meghatározni, hogy az elektronikus világban mi minősül írásbelinek. A bírói gyakorlat sem egységes a Ptk. 6:7. § (3) bek. alkalmazása tekintetében, így érthető jogalkotói törekvés annak tisztázása, hogy mely megoldások felelnek meg biztosan az elektronikus írásbeliség kritériumainak. Ennek a törekvésnek az eredménye az „elektronikus magánokirat” fogalmának bevezetése, amelynek kapcsán jelen cikk azt vizsgálja, hogy elősegíti-e az új fogalom az elektronikus okiratok írásbelisége körüli jogbizonytalanság csökkentését vagy esetlegesen tovább növeli azt.

Az Eüsztv. módosítása

Az elektronikus magánokirat új fogalma az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény (a továbbiakban: Eüsztv.) 2024. január 1-től hatályos új ÖTÖDIK/A. RÉSZE[2] keretében került bevezetésre a magyar jogrendszerbe. Az Eüsztv. új 104/B. § (1) bekezdése bevezeti az elektronikus magánokirat fogalmát, amely „olyan elektronikus dokumentum, amelyet a nyilatkozó fél legalább fokozott biztonságú e-aláírással és elektronikus időbélyegzővel lát el, vagy AVDH-szolgáltatással hitelesít”. Ugyanez a bekezdés kimondja, hogy „Az elektronikus magánokiratban megtett jognyilatkozat a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 6:7. § (2) és (3) bekezdése szerint írásba foglaltnak minősül.

Már az is kérdéseket vethet fel, hogy miért az Eüsztv. rendez (i) magánjogi jogviszonyokban alkalmazandó (ii) okirati (tehát bizonyító erővel kapcsolatos) kérdéseket, miközben az Eüsztv. alapvetően az állam által kötelezően előírt és biztosított elektronikus ügyintézés (közjogi jellegű) szabályait tartalmazza, kiegészülve a bizalmi szolgások azon részletszabályaival, amelyeket nem rendez az EU-s szintű szabályozás[3]. Egyszeri jogalkalmazóként feltehetően nem ebben a jogszabályban keresné az ember, hogy mi az elektronikus magánokirat, amely szerződéses, családjogi és egyéb „privát” jogviszonyainkban használható (annak fényében különösen, hogy az Eüsztv. 99. § (1) bekezdése meg is tiltja, hogy családi jogi és öröklési jogi jogviszonyokban a felek kizárólagos elektronikusan aláírt iratokat használjanak). De lendüljünk túl a jogrendszer koherenciája kapcsán esetlegesen felmerülő aggályainkon és koncentráljunk az új jogszabályhely tartalmi elemzésére.

Az elektronikus magánokirat fogalma

Mi az új a szabályozásban? Az Eüsztv. 104/B. § (1) bekezdésében nem sok, ugyanis az azonosításra visszavezetett dokumentum hitelesítés szolgáltatással (a továbbiakban: AVDH) hitelesített dokumentum a Pp. 325. § (1) bekezdése alapján eddig is teljes bizonyító erővel bírt, az irányadó bírói gyakorlat pedig kimondta, hogy a fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott elektronikus dokumentumok teljesítik a Ptk. írásbeliségi követelményét. Így ezen megoldásoknak írásbeliséget tulajdonítani nem újdonság, csak a kötelező időbélyegzést tekinthetjük új elemnek (amely kifejezetten helyeslendő jogalkotói törekvés, hiszen időbélyegzés nélkül az elektronikus aláírás adatai a számítógépünk – könnyen manipulálható – saját óráján alapulnak, így nehéz bizonyítani, hogy az adott dokumentum mikor került aláírásra).

Az AVDH-zott elektronikus magánokirattal kapcsolatos kérdések

A 104/B. § további bekezdéseit értelmezve arra a következtetésre juthatunk, hogy a jogalkotói szándék annak deklarálása volt, hogy elektronikus magánokiratnak nem csak az írásjelekkel létrehozott dokumentumok minősülhetnek, így pl. az ADVH-val hitelesített hangfájl is okirat lehet. Ezzel kapcsolatban viszont felmerül a kérdés, hogy az írásbelinek minősülő, ADVH-val hitelesített hangfájl teljes bizonyító erővel is bír, vagy „csak” írásbeli? Ugyanis ha a Pp.-ben az ADVH-val hitelesített okiratnak teljes bizonyító erőt ad a jogalkotó, akkor az Eüsztv.-ben miért „csak” írásbeliséget társít ugyanehhez a megoldáshoz? Vagy mégis a fájlformátum a lényegi elhatárolás alapja, és ha írásjelekkel olvasható a fájl (pl. pdf.) akkor az már teljes bizonyító erejű, de ha .mp3 (vagyis .asic konténerfájlba csomagolt .mp3, mert AVDH-zni videó vagy hangfájlokat amúgy nem lehet, csak .pdf vagy .asic formátumú dokumentumot), akkor nem (akkor csak írásbeli?)?

Az új jogszabályhelyből a megoldást nem tudjuk kiolvasni, így kérdéses, hogy az eddigi – elsősorban az AVDH-val kapcsolatban fennálló – jogbizonytalanságot kiküszöböli vagy fokozza az új szabályozás. Az AVDH kapcsán egyébként azt is fontos megjegyezni, hogy a digitális államról és a digitális szolgáltatások nyújtásának egyes szabályairól szóló 2023. évi CIII. törvény 119. § (2) bekezdése alapján az AVDH idén megszűnik[4], jövőre állampolgárok számára már nem vehető igénybe, így még kevésbé érthető, hogy miért tárgya egy új jogi fogalmat bevezető, friss szabályozásnak.

Az elektronikus magánokirat alá van írva?

Az sem világos, hogy mi lehet az Eüsztv. új 104/B. § (1) bekezdés utolsó mondatának célja: egy okirat nem lehet írásbeli egyszerre a Ptk. 6:7 § (2) és (3) bekezdése alapján, mert vagy a (2) bekezdés szerint alá van írva vagy – ennek hiányában – egyedi mérlegelés alapján vizsgálni kell, hogy megfelel-e a (3) bekezdés követelményeinek. A (2) és (3) bekezdésnek egyszerre legfeljebb a minősített elektronikus aláírás felelhet meg, mivel az eIDAS rendelet 25. cikk (2) bekezdése alapján a minősített elektronikus aláírás a saját kezű aláírással azonos joghatású.

Mit mond ki ennek fényében a 104/B. § (2) bekezdése? Valószínűleg nem azt, hogy az AVDH-zott, illetve a fokozott biztonságú aláírással ellátott, időbélyegzett dokumentum is alá van írva a Ptk. 6:7 § (2) bek. értelmében, hiszen (i) egyrészt az AVDH esetén nincs is aláírás, a dokumentumra a NISZ Zrt. bélyegzője kerül, másrészt (ii) külön bírói gyakorlat van arra, hogy a fokozott biztonságú aláírással ellátott dokumentum kétségtelenül megfelel a Ptk. 6:7 § (3) bekezdésében foglalt követelményeknek, annak vizsgálata fel sem merül, hogy a Ptk. 6:7 § (2) bek. szerint alá lenne írva. Ha viszont mégis aláírásnak minősülnek ezek a megoldások a Ptk. 6:7 § (2) bek. értelmében, akkor az számos kérdést vet fel: ha bármely jogszabályhely aláírást említ, akkor az alatt ezeket a megoldásokat is érteni kell?

Elektronikus magánokirat = írásbeliség vs. banki egyszerű e-aláírás = teljes bizonyító erő

Még nehezebben érthető a szabályozási koncepció akkor, amikor azt vetjük össze, hogy az AVDH és a fokozott biztonságú e-aláírás+időbélyeg kombináció írásbeliséget eredményez, viszont az ezen megoldásoknál alacsonyabb informatikai biztonságot megtestesítő, „banki” megoldások az Eüsztv. ugyanezen 104/B. § (3) és (4) bekezdései alapján teljes bizonyító erőt kapnak. A (3) bekezdés szerinti „egyszerű” e-aláírásról érdemes tudni, hogy az eIDAS Rendelet alapján az ilyen „aláírások” esetén az alábbiak nem teljesülnek, illetve ezek teljesülését nem kell vizsgálni, igazolni:

  1. kizárólag az aláíróhoz köthető;
  2. alkalmas az aláíró azonosítására;
  3. olyan, elektronikus aláírás létrehozásához használt adatok felhasználásával hozzák létre, amelyeket az aláíró nagy megbízhatósággal kizárólag saját maga használhat;
  4. olyan módon kapcsolódik azokhoz az adatokhoz, amelyeket aláírtak vele, hogy az adatok minden későbbi változása nyomon követhető.

Ezzel a rendelkezéssel a jogalkotó „véglegesíti” a korábbi, a koronavírus okozta veszélyhelyzet idején bevezetett átmeneti szabályozást, és – kizárólag a pénzügyi szektor számára – olyan könnyítéseket biztosít, amelyet semelyik másik jogágban nem. Ezzel az a probléma, hogy a legalább fokozott biztonságú aláírás esetében a szolgáltatást olyan bizalmi szolgáltatók nyújtják, akiket független, auditált félként egy jogvita esetén meg lehet keresni (lásd pl. a Pp.  325. § (7) bekezdését, amely szerint, ha az elektronikus okirat aláírójának azonossága, illetve az okirat hamisítatlansága kétséges, ezek megállapítása érdekében a bíróság elsősorban a bizalmi szolgáltatót keresi meg), itt azonban a nyilatkozattételi keretrendszert nem független szolgáltató adja, hanem a szerződő felek egyike (a pénzügyi szolgáltató).

Érthető igény, hogy a banki auditált rendszerekben tett jognyilatkozatok kapcsán jogszabály mondja ki, hogy azok írásbelinek minősülnek (feltéve, hogy a 26/2020 MNB rendeletnek megfelelő auditált elektronikus hírközlő eszköz vagy elektronikus ügyfélazonosító és nyilatkozattételi rendszer útján jöttek létre), hiszen ezen nyilatkozatok írásbeliségét korábban az MNB vezetői körlevele alapján kellett megítélni.

Az azonban nehezen érthető jogalkotói szándék, hogy az ilyen egyszerű e-aláírással létrehozott banki nyilatkozatoknak (ilyen pl. egy kattintással megtett nyilatkozat) miért ad a jogalkotó teljes bizonyító erőt, amit a fokozott biztonságú e-aláírás pl. nem kap meg?

A legnagyobb probléma a teljes bizonyító erővel, hogy amennyiben jogvita merül fel a bank és az ügyfél között, a banki ügyfélnek kell bizonyítania majd, hogy az adott nyilatkozatot NEM, vagy nem olyan formában, tartalommal tette meg, mint ahogyan azt a bank rendszere rögzíti. Könnyű belátni, hogy az ilyen jogvitákban felhasználható bizonyítékokat szinte kizárólag a banki nyilatkozattételi rendszere tartalmazhat, amelyhez az ügyfél egyáltalán nem fér hozzá, a másik fél viszont igen, sőt, akár manipulálni is tudja azt, pl. logfájlok utólagos átírásával. Egy egyébként is aszimmetrikus jogviszonyban így a bizonyítási teher indokolatlan mértékben az ügyfélre hárul (aki jellemzően egyébként fogyasztó) és gyakorlatilag ellehetetleníti annak bizonyítását, hogy a banki rendszerben tett nyilatkozatot valójában nem az tette, akinek a neve ott szerepel vagy nem a bank által állított tartalommal.

A fentiek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az Eüsztv. 2024. január 1-től hatályos módosításai a jogalkalmazók számára (ide nem értve a bankokat) továbbra sem könnyítik meg annak megítélését, hogy milyen elektronikus dokumentumokat használhatnak biztonsággal akkor, ha írásbeli nyilatkozatot akarnak tenni a digitális térben. Az új jogszabályhely nem igazán tisztázza az eddigi kaotikus helyzetet, így továbbra is csak annyi biztos, hogy ha a kézi aláírással azonos joghatást szeretnénk elérni, akkor minősített, az eIDAS Rendeletnek megfelelő elektronikust aláírást érdemes használni.

A cikk szerzője dr. Lovas Lilla, a  Microsec Zrt. vezető jogtanácsosa

[1] Ptk. 6:6 § (2) bek. „Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a jognyilatkozat akkor minősül írásba foglaltnak, ha jognyilatkozatát a nyilatkozó fél aláírta.”

[2] Címe: „ELEKTRONIKUS OKIRAT A MAGÁNJOGI JOGVISZONYOKBAN”

[3] a 910/2014/EU Rendelet, az ún. eIDAS Rendelet.

[4] „A 2024. augusztus 31-én hatályos E-ügyintézési törvény szerinti azonosításra visszavezetett dokumentumhitelesítés-szolgáltatás használatát 2024. december 31-ig kell biztosítani.”


Kapcsolódó cikkek

2024. április 17.

Szolgáltató közigazgatás – 2. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.

2024. április 15.

Jogszabályfigyelő 2024 – 15. hét

Alábbi cikkünkben, tekintettel arra, hogy a 2024/42-44. számú Magyar Közlönyben szakmai közérdeklődésre számot tartó újdonság nem jelent meg, az elfogadásra váró törvényjavaslatok közül válogattunk.