Kapcsolódó termékek: Jogi kiadványok, Ügyvéd Jogtár demo
Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Wolters Kluwer Hungary kiadásában megjelent Az európai büntetőjog gyakorlata – Bűnügyi együttműködés a bírósági eljárásban című kiadványának egyes részleteibe.
A Wolters Kluwer Hungary gondozásában, dr. Kis László és dr. Szabó Judit szerkesztésében megjelenő Az európai büntetőjog gyakorlata – Bűnügyi együttműködés a bírósági eljárásban című kiadvány a nemzetközi, európai uniós bűnügyi együttműködés aktuális helyzetét mutatja be. Szerzői gyakorló bírák, céljuk e kötettel a határokon átnyúló bűnügyi együttműködés ítélkezési gyakorlatban megjelenő kérdéseinek és megoldásainak bemutatása, ismertetése. Ekként – az egyes témakörök feldolgozásánál – támaszkodtak a bíró kollégák részére tanácsadásaik során összegyűlt tapasztalatokra, nem mellőzve az egyes jogintézményeknél a kritikai megközelítést sem, ugyanakkor kiemelve a jó gyakorlatokat. Az alábbiakban a kiadványnak A ne bis in idem elvének megjelenése a magyar jogalkalmazásban cím alatti magyarázatát olvashatják. A részlet szerzője dr. Szabó Judit.
Sorozatunk első részét itt olvashatja el.
Az alábbiakban – a terjedelmi korlátokra is figyelemmel – olyan példák bemutatására kerül sor, amelyekben közös a „külföldi szál”, de más-más a magyar eljárásjogi következmény.
A járásbíróság végzésével a terhelttel szemben folytatólagosan, társtettesként, vagyoni haszonszerzés végett, az államhatár átlépéséhez több embernek segítséget nyújtva elkövetett embercsempészés bűntette miatt indított büntetőeljárást megszüntette. Rögzítette, hogy a terheltet egy romániai törvényszék szervezett bűnözői csoport létrehozása, emberkereskedelem, továbbá hamis személyazonossággal visszaélés miatt hat évi szabadságvesztésre ítélte. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a román elítélés tartalmában megegyezik a járási ügyészség vádiratának tartalmával akként, hogy a román elítélés tényállása jóval szélesebb a magyar vádiratban foglaltaknál.
Határozatában a járásbíróság utalt az Alapjogi Charta 50. cikkére, valamint arra a körülményre, mely szerint a ne bis in idem elvének érvényesülése nem függ(het) a külföldi ítélet magyarországi elismerésétől, a külföldi elítélés ténye és az azonos tényállás megállapítása nem igényel külön bírói aktust.
A jogerős végzés ellen a Legfőbb Ügyészség terjesztett elő az eljárás folytatása érdekében felülvizsgálati indítványt, amelyet – többek között – azzal indokolt, hogy az Alapjogi Charta címzettjei az Európai Unió intézményei, míg a tagállamok csupán annyiban, amennyiben az unió jogát hajtják végre. Kitért arra is, hogy a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke nem tekinthető közvetlenül hatályosuló és alkalmazható rendelkezésnek.
A Kúria indokolásában (Kúria Bfv.III.1085/2015/18., 2016. január 26.) arra mutatott rá, az adott ügyben az az eldöntendő kérdés, hogy mi a res iudicata hatása, és ez eltérő-e akkor, ha a korábbi ítélet külföldi.
A jogerő kérdésének kifejtését követően az eljáró kúriai tanács megállapította, az adott ügyben az anyagi jogerő joghatása (tehát a ne bis in idem és a res iudicata) szempontjából közömbös, hogy a korábbi (elítélő) ítélet más joghatóság alatt keletkezett-e. E körben hivatkozott az Európai Unió Bíróságának a Gözütok&Brügge- és a Van Esbroeck-ügyekben hozott döntéseire. Leszögezte, a történeti tényállás azonosságának végérvényes mérlegelése a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság feladata, amelynek arról kell határoznia, hogy a történeti tényállás egymáshoz időben, térben és tárgyuk szerint elválaszthatatlanul kötődő cselekmények együttesének minősül-e.
Mindezek alapján rögzítette a Kúria, hogy a külföldi ítélet érvényének elismerése a külföldi ítélet hazai végrehajtásának, végrehajthatóságának a lehetőségét teremti meg, míg a külföldi ítélet anyagi jogerőhatásának megállapítása az újabb büntetőeljárás, ismételt elítélés akadálya.
Ekként teremthető összhang abban, hogy a felmentő ítélet érvényének elismerésére nincs mód, viszont a felmentő ítélet is alapja a ne bis in idem elvének, a kettő nem feltételezi egymást.
A járásbíróság végzésével a terhelttel szemben sikkasztás bűntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette, tekintettel arra, hogy egy olasz bíróság jogerősen már korábban az ügy tárgyát képező azonos gépkocsi lízingelése tekintetében megállapította a terhelt cselekvőségének hiányát az eljárást kezdeményező panasz kifejezett visszavonására figyelemmel. [Az olasz bíróság határozatának indokolása szerint „a bíró előzetesen figyelembe vette, hogy a vád alapja egy olyan tényállás, mely kizárólag az egyik fél panasza alapján üldözhető büntetőjogilag (olasz Büntető Törvénykönyv 646. §)”.]
Az ügy egyik érdekessége, hogy a megszüntető határozat meghozatalát megelőzően a járásbíróság megkereste a hatályos szabályozás alapján kizárólagosan eljáró Fővárosi Törvényszéket a külföldi ítélet érvényének elismerése (e jogintézményről bővebben jelen könyv későbbi fejezetei szólnak) végett, amelyet azonban e törvényszék megtagadott.
Indokai szerint ugyanis az olasz büntetőeljárás alapját képező tényállási cselekmény Magyarországon sikkasztás bűntettének megállapítására alkalmas, mely a magyar büntetőjogi szabályozás szerint közvádra üldözendő cselekmény, és mivel nem személyi vagyont károsító, ezért magánindítványnak nincsen helye, ekként az olasz büntetőeljárás a magyar eljárással e tekintetben nem egyeztethető össze, az olasz bírósági végzés nem ismerhető el.
A járásbíróság megszüntető végzésében a Kúria fentebb bemutatott eseti döntésében kifejtett álláspontjára is utalt, miszerint a felmentő ítélet érvényének elismerésére nincs mód, de ennek ellenére a tagállami felmentő ítélet is alapja a kétszeres eljárás tilalmának. A járásbíróság szerint ez megfelelően irányadó az eljárást megszüntető határozatra is, attól függően, hogy az eljárás milyen törvényi okból lett megszüntetve. Ekként a felülvizsgálattal érintett ügyben az olasz eljárásban büntethetőségi akadály merült fel, ami az eljárás végleges megszüntetését eredményezte; hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor magyar bíróság szünteti meg a büntetőeljárást magányindítvány hiányában.
A másodfokon eljáró törvényszék – az ügyészi fellebbezésben foglaltaktól eltérően – helyes indokaira tekintettel helybenhagyta a járásbíróság határozatát.
A Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványában arra hivatkozott, hogy az EUB ítélkezési gyakorlata szerint a ne bis in idem elve nem alkalmazható valamely tagállam igazságügyi hatóságainak nem érdemi értékelésen nyugvó, az eljárást részletes bizonyítás lefolytatása nélkül megszüntető határozataira. Tekintettel arra, hogy az olasz bíróság határozatából megállapítható, hogy annak alapja kizárólag az az eljárásjogi körülmény volt, miszerint a sértett a panaszát (feljelentését) a terhelt által elfogadott módon visszavonta, így a döntés sem a bizonyítékok értékelését, sem az anyagi jogi bűnösség érdemi vizsgálatát nem jelentette.
A Kúria határozatában [Kúria Bfv.III.1.158/2017/4., 2018. január 16. (BH2018. 245.)] hosszas jogi levezetést követően elvi éllel rögzítette, ,anyagi jogerőhatása van annak is, amikor nem tárgyaláson, hanem a tárgyalás előkészítése során hoznak eljárást megszüntető határozatot, mint ahogy annak is, amikor magánindítvány hiányában szünteti meg a bíróság a büntetőeljárást, és már nem terjeszthető elő szabályos magánindítvány, ekként a ne bis in idem elve alkalmazható.
A következőkben bemutatott ügy kuriózuma, hogy a magyar felsőbb bíróság a kétszeres eljárás azonosságának megállapításához külföldi egyetemi jogi szakvéleményt használt fel.
A kerületi bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként, folytatólagosan elkövetett, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettében és folytatólagosan elkövetett, jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettében, ezért őt halmazati büntetésül három év börtönbüntetésre ítélte. Beszámította a szabadságvesztésbe a vádlott által kiadatási és előzetes fogva tartásban töltött időt, kötelezte a felmerült bűnügyi költség egy részének megfizetésére.
Az irányadó tényállás szerint a vádlott – bár mint az igazgatóság tagja tisztában volt a belső szabályokkal – a kezelésében lévő cég nevére szóló hitelkártyával 5 éven keresztül különböző országokban különféle szállodai, repülő-, taxi-, éttermi és bérautó-kiadások rendezése mellett több esetben ismerősei repülőjegyeinek árát is kiegyenlítette, illetve ékszer- és ajándéküzletekben vásárolt, továbbá a fenti időszakban a hitelkártyájával kapcsolatban soha nem adott le havi elszámolást annak ellenére, hogy a havi elszámolások leadására többször felhívták. A fenti összegeket a havi terhelési értesítő alapján a magyar cég a kártyatársaságnak kifizette. A kifizetésre a vádlott beosztottja, a pénzügyi igazgató intézkedett azáltal, hogy a kifizetendő számlakivonatokról a jogcímeket nélkülöző kitakart másolatokat készített, és azokat utalványozta, majd a pénzügyi osztály felé továbbította. A kifizetett összegek könyvelése – a pénzügyi igazgató erre vonatkozóan adott engedélye alapján – a tiszta nyereség terhére történt, mivel bizonylatok hiányában költségként nem volt elszámolható. A vádlottnak a hitelkártyával a fentieket meghaladóan eszközölt kiadásairól nem volt megállapítható, hogy azok a munkavégzésével nem álltak indokolt összefüggésben, és így azok vállalati hitelkártyával történő kiegyenlítésével a vádlott vagyonkezelői kötelezettségét megszegte.
A védelem a másodfokú eljárásban – többek között – arra hivatkozott, miszerint a vádlottal szemben azonos cselekmény miatt Franciaországban is volt eljárás, amelyet az elsőfokú bíróság nem vett figyelembe.
Erre tekintettel a másodfokú bíróság (Fővárosi Bíróság Bf.6479/2008/22., 2009. október 1.) az ügyben bizonyítást elrendelve beszerezte a releváns francia határozatokat, amelyek alapján megállapítható volt, hogy korábban a francia vizsgálóbíró – a bizonyítékok elégtelen voltára figyelemmel – megszüntette a büntetőeljárást azzal, hogy amennyiben újabb bizonyítékok merülnek fel, az eljárás folytatható.
A másodfokú bíróság a felvett bizonyítás adataira figyelemmel azt is rögzítette, hogy a vádlottal szemben hozott franciaországi határozatok érdemi határozatoknak minősülnek – e megállapítását pedig a Pantheon-Assas (Párizs II.) Egyetem tanára által kibocsátott jogi szakvéleményre alapította.
Eszerint a francia vizsgálóbíró eljárást megszüntető határozata lényegében egy, a feladatköréből eredő bírósági döntés, amely abból ered, hogy büntetőjogi törvénysértés nem történt, vagy a cselekmény nem üldözhető büntetőjogilag, továbbá jogerős hatálya van, amely nem teszi lehetővé újabb eljárás kezdeményezését ugyanazon személy ellen.
Minderre tekintettel, és alapvetően a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikkében foglaltakra figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és a büntetőeljárást – mivel a cselekményt már jogerősen elbírálták – megszüntette.
Az ügyész fellebbezése folytán eljáró ítélőtábla mint harmadfokú bíróság (Fővárosi Ítélőtábla Bhar.308/2009/7., 2010. november 17.) a másodfokú bíróság határozatát – helyes indokainál fogva – helybenhagyta. A másodfokú bíróság jogi érvelését az ítélőtábla akként egészítette ki, hogy az EU-ban kialakult joggyakorlat alapján a ne bis in idem elve szükségszerűen magában foglalja azt, hogy a tagállamokban létezik egy kölcsönös bizalom egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerének irányában, és a tagállamok mindegyike elfogadja a másik tagállamban hatályban levő büntetőjog alkalmazását még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása attól különböző eredményre vezetne.
Megismételt eljárásban a Fővárosi Törvényszék (Fővárosi Törvényszék B.478/2012/133., 2017. május 29.) első fokon egyes vádlottakat többrendbeli csalás bűntette miatt végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésre ítélt, míg másokat felmentett az ellenük emelt vád alól.
Az irányadó tényállás szerint a vádlottak egy bécsi székhelyű cég befektetési tanácsadó céget alapítottak, amely révén telemarketinges módszerekkel külföldi árutőzsdei befektetéseket ajánlottak a magánszemély ügyfeleknek. A telemarketing működése során az értékesítők időnként olyan álreferencia-személyt adtak meg az érdeklődő ügyfeleknek, aki valójában a cégnél dolgozott, és az elégedett ügyfél szerepét játszotta el. Gyakori volt az álnév használata is annak érdekében, hogy később az esetlegesen elégedetlenné váló ügyfél ne tudja beazonosítani azt a személyt, aki a befektetésre rábeszélte. Miután az ügyfelek befizették vagy átutalták a befektetésre szánt összeget a cég valamely magyarországi bankszámlájára, a társaság bécsi irodájában a vádlottak irányításával az esetek nagyobb részében úgy alakították a csak papíron létező árutőzsdei ügyleteket, hogy az ügyfelek kezdetben nyereséget könyveltek el, majd az esetleges újabb befizetések után a befektetés veszteségbe fordult, végül pedig minden pénzüket elveszítették. Az ügyfeleknél szükségszerűen bekövetkezett a befektetés teljes összegének „elvesztése”, ők azonban szinte minden esetben azt gondolták, hogy a pénzüket valódi árutőzsdei ügyleteken veszítették el, egy rendkívül kockázatos befektetési formában.
Az eljárás során az egyik vádlott védője többször hivatkozott arra, hogy egy francia bíróság e vádlottat a csalás bűntettének vádja alól felmentette, ekként a cselekmény jogerősen elbírálásra került, minek folytán a jelen eljárást meg kell szüntetni. A védő indítványának alapjaként a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikk (1) bekezdésére hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság a vádlott védőjének álláspontját ebben a kérdésben nem osztotta, mivel a hivatkozott rendelkezés kifejezetten az elítélés esetére vonatkozik, miközben a hivatkozott ítélet alapján a terheltet felmentették.
Ezen túl álláspontja szerint nem állt fenn a tettazonosság ténye sem, mivel a bécsi székhelyű cég különböző országokban folytatott tevékenysége egymástól elkülönült oly módon, hogy minden egyes országban más-más marketingcég működött, illetve azokban helyi állampolgárok dolgoztak, tehát a szervezeti felépítés és a cselekményekben részt vevő személyek köre nem volt azonos. Az, hogy a részben azonos elkövetői kör, részben ugyanazon cégek bevonásával, de különböző országokban, ugyanolyan módszerrel követett el csalásokat, a tettazonosság követelményének nem felel meg, az ily módon elkövetett cselekmények egymástól elkülönülnek.
A többirányú fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság (Fővárosi Ítélőtábla Bf.223/2017/30. 2018. június 12.) abban egyetértett a védelem okfejtésével, hogy a hivatkozott elv érvényesítésével kapcsolatban mind a felmentés, mind a bűnösség megállapítása ítélt dolgot jelent, azaz res iudicata hatást vált ki, de jelen esetben a tettazonosság hiánya miatt a ne bis in idem elve nem érvényesül.
A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.
A DLA Piper magyarországi csapata 1988 óta nyújt jogi szolgáltatásokat hazai és nemzetközi ügyfelei részére, jelenleg az egyik legnagyobb hazai ügyvédi iroda. Mi alapján választ egy ekkora ügyvédi iroda jogi adatbázist? Milyen szempontokat vesznek figyelembe, milyen funkciókat tartanak fontosnak a napi munkavégzés során? Erről beszélgettünk az ügyvédi iroda munkatársával.
Az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközését állító bírói indítványt indokolni kell, az indokolási kötelezettségnek nem tesz eleget a fél álláspontjának ismertetése – a Kúria eseti döntése.
Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.
Köszönjük, hogy feliratkozott hírlevelünkre!
Kérem, pipálja be a captchát elküldés előtt
Ha egy másik hírlevélre is fel szeretne iratkozni, vagy nem sikerült a feliratkozás, akkor kérjük frissítse meg a böngészőjében ezt az oldalt (F5)!
Kérem, válasszon egyet hírleveleink közül!
