Az igazságszolgáltatásban kevés a szabadságtisztelet

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„A Hegedűs Gyula utcai irodában két kollégámmal dolgozunk, de külön praxisban. A harmadik szoba eredetileg a lányomé lett volna, de azt hiszem, abban egy ideig még nem ő lesz a főbérlő. Ügyészként kezdte a pályáját, egy ideje pedig büntetőbíró. Tudomásul kellett vennem, hogy ő inkább a biztos egzisztenciát, más személetmódot igénylő pályát választotta. Én más alkat vagyok, számomra a személyes szabadság minden tekintetben fontos, nem csak az emberi jogok vonatkozásában, hanem a munkahely szempontjából is” – mondja az Ügyvédvilágnak adott interjújában dr. ifj. Vég Tibor, aki szerint az „ifjabb” előnévtag ugyan anakronisztikusnak tűnhet, de fontos szerepe van az életében.

Nem csak lánya, hanem édesapja is jogász, ő maga pedig már tizenéves gimnazistaként tudta, hogy ügyvéd lesz belőle. „Ma sem tudnék mást csinálni” – mondja harmincévnyi praktizálás után, igaz: pályakezdőként ma nehezebb helyzetben lenne, mint volt 1982-ben. Az egyetem után azonnal felveszik a Budapesti Ügyvédi Kamarába, amelynek fegyelmi bizottságban 1995 óta vesz részt, több ciklus óta pedig annak elnökhelyettese. Munkáját 2009-ben Eötvös-díjjal ismerik el. Megtisztelőnek tartja, hogy 2010-óta a Magyar Ügyvédi Kamara titkára lehet. Pályáját a legendás újpesti 41-es ÜMK-ban kezdi, többek között Bárándy Péter szakmai felügyelete alatt. Így nem csoda, ha a bankjog és a biztosítási jog mellett a másik szakterülete kezdetektől a büntetőjog. Örömmel tölti el, hogy lánya mögé néz az ügyeknek, s nem hiszi el elsőre a vádhatóság igazát. Évtizedek óta élesen bírálja a szükségtelen és aránytalan szabadságelvonásokat, előzetes letartóztatásokat, amelyeknél sokkal liberálisabb megoldásokat tartana helyesnek és az állam számára is kifizetődőbbnek. „Egy korábbi tanulmányúton volt szerencsém megtekinteni a már megszűnt veszp­rémi várbörtön elképesztően nyomasztó és embertelen körülményeit. Minden ügyésznek és bírónak javasolnám, menjenek el börtönlátogatásra.” Bár aktív közéleti szerepet vállal, politikára sosem adta a fejét, a rendszerváltást sikeresen „átbridzselte”. Szerelmese a Balatonnak, ahol sokat időz – részben a családtagnak számító fekete orosz terriernek, ­Dinának köszönhetően – már nem számít „gyütt­mentnek”. Ott polgári miliőre is talált.

Az „ifjabb” előtagból arra lehet követ­keztetni, inkább szakmai jelentősége van annak, hogy hivatalosan is használja. Ezek szerint nem csak a vezeték- és a keresztnevét „adományozta” önnek az édesapja, hanem a jogi pályát is?

Ma már talán anakronisztikus ez a névelőtag, de valóban: 86 éves édesapám is jogász. Jelenleg ugyan szünetelteti a praxisát, de elvileg még akár újra is indíthatná, ezért a kamarai nyilvántartás miatt is szükség van az „ifjabb” kitételre. Hivatása pedig ­immár többgenerációs is. A Hegedűs Gyula utcai irodában két kollégámmal dolgozunk, de külön ­praxisban, azaz önálló ügyvédként. A harmadik ­szoba eredetileg a lányomé lett volna, mivel folytatta a családi hagyományt, s ő is jogász lett. De azt hiszem, abban egy ideig még nem ő lesz a „főbérlő”. Az egyetem után a közszolgálatot vá­lasztotta, s ügyészként kezdte a pályáját. Egy ideje pedig szakmát váltott, immár a Pesti Központi Kerületi Bíróság büntetőbírája. De talán az állami igazságszolgáltatási apparátus után egyszer még ide is elvezérli a sorsa, az akarata. Feleségemmel eredetileg orvosnak szántuk, ezért a gimnáziumban biológia szakra írattuk be. Kezdetben nem is ­tiltakozott, ám az első ízeltlábú-boncolásnál eldőlt a sorsa. Amikor elkezdte a jogi egyetemet, még reménykedtem, hogy továbbviszi a praxist, ezért ­kezdetben nem örültem a döntésének. De tudomásul kellett vennem, hogy ő inkább a biztos egzisztenciát választotta, amiért persze megértem, s nem is hibáztatom. Sőt, büszke vagyok a munkájára, amit szerintem alapos szakmai felkészültséggel, s ami fontos, empátiával végez. Hivatalból nem lehetek ügyvéd ott, ahol ő a bíró, de egyszerű hallgatóként több tárgyalására beültem már. Nem csak aktákat lát, hanem megpróbál az ügy és a szereplők éppen látható élete mögé nézni. Ha ugyanis meg­ismeri a bűnelkövetéshez vezető, sokszor nem egyenes út leágazásait is, képes jó ítéletet hozni. Lehet, hogy némi apai elfogultsággal szemlélem a munkáját, de ha így is van, ügyvédkollégáim jelenthetik a szakmai mércét. Ők, mint nála tárgyaló védők időről időre gratulálnak a lányom munkájához. Én más alkat vagyok. Számomra a személyes szabadság minden tekintetben fontos, nem csak az emberi jogok vonatkozásában, hanem a munkahely szempontjából is. Mindig is szerettem a magam ura lenni, a hivatali kötöttség nem nekem való. Ez a mai napig nem változott, jóllehet a gazdasági válság az ügyvédeket sem kíméli, ami érezhető a megbízások visszaeséséből. Ha ma lennék pályakezdő, lehet, hogy hosszasan vívódnék azon, ügyvédként fussak-e neki a szakmai jövőmnek, de egy biztos, a habitusom, az érdeklődésem alapján ma sem tudnék más pályát választani. Amikor az Ügyvédvilág felkért erre az interjúra, átgondoltam eddigi pályámat, s akkor döbbentem rá: immár harminc éve ­vagyok ügyvéd. Picit elszomorodtam az idő múlásán, mert ezen eddig még el sem gondolkodtam igazán. Ma is azzal hízelgek magamnak, hogy én osztom be az időmet. Ha tetszik, a szellemi sza­badfoglalkozás áll a legközelebb hozzám.

Az állami jogászképzés drasztikus visszaszorítása nem kedvez a mai pályaválasztóknak. Vajon hogyan ítéli ezt meg több mint másfél évtizedes kamarai tevékenysége alapján, kiváltképp, hogy a szakmán belül eddig épp a jogásztúlképzés kérdése volt a fókuszban?

Nos, úgy vélem, ezekbe a folyamatokba nem jó mesterségesen beleavatkozni. Kétségtelen tény, hogy az elmúlt bő évtizedben jelentős számban megugrott a jogászhallgatók száma a hazai egye­temeken, s ez az ügyvédség egészségtelen fel­duzzasztásához vezetett. Különösen amiatt, hogy ügyészségi, bírósági fogalmazóként csupán néhány tucatnyian tudnak elhelyezkedni évente. A pályakezdőknek manapság jóval nehezebb dolguk van, mint annak idején nekem volt. Különösen, ha valaki családi háttérrel nem rendelkezik, s a megbízások már említett szűkülése mellett vág bele az ügy­védségbe. Nekem annak idején sokkal könnyebb volt kialakítani az egzisztenciámat, majd később megalapozni a praxisomat. Ma, amikor már a több diploma nem csak divat, de szinte elvárás egy-egy jó állás betöltéséhez, én talán ezt figyelembe véve formálnám át a rendszert. A jogi gondolkodás ugyanis jó alapozó lehet más tudományágak elsa­játításához, gyakorlásához. Lehet tehát, hogy a korábbihoz hasonló számú jogászra nincs szükség, de a jogi szemléletre bizonyosan van.

Ez jó végszó ahhoz, hogy visszakanyarodjunk az ön pályakezdéséhez, ami lehet, hogy könnyebb volt, de az ügyvédek száma akkoriban államilag éppúgy korlátozott volt, mint ma a joghallgatóké. Önnek hogyan sikerült bekerülni?

Amikor az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ­Állam- és Jogtudományi Karára beiratkoztam, s később, a tanulmányok alatt is végig az ügyvédi pálya lebegett célként előttem. Pedig akkoriban, a ’70-es, ’80-as évek fordulóján alig ismertük a különböző jogi területeket. Valljuk be, e tekintetben nem is volt olyan nagy a szórás, mint a rendszerváltás után, különösen manapság, amikor törvénydömping zúdul ránk és a társadalomra, legyen szó a ­gazdasági, a cég- és a munka-, vagy éppen a büntetőjog területéről. De ami a kérdést illeti, érdekes, hogy a mi évfolyamunkról a legtöbben az ügyészi és a bírói pályát választották. Az ügyvédeké valóban egy zárt kaszt volt akkoriban – hozzáteszem a történelmi párhuzam kedvéért, hogy az ügyvédi függetlenség egyik záloga, hogy a kamara, mint önigazgatási köztestület, maga dönthessen a tagjai felvételéről, számáról. Ezt csak azért említem, mert a közelmúltban már elhangzottak az ezt megkér­dőjelező hangok is. Amikor az ELTE-n 1979-ben végeztem, a létszámkorlát ellenére akkoriban éppen lehetőség volt kamarai pályázásra. Így akiket az egyetem javasolt, azokat azonnal felvették je­löltként a Budapesti Ügyvédi Kamarába. Nekem egyébként édesapám javasolta ezt, aki akkoriban jogtanácsos volt, ami valahol „félút” a szabad és a kötött munkahely között. Azt pedig, hogy a bankjog és a biztosítási jog mellett a másik fő profilom kezdetektől a büntetőjog, a legendás 41-es számú Ügyvédi Munkaközösségnek köszönhetem, ahol elkezdtem dolgozni. Az újpesti iroda pazar névsorát semmiképpen nem mulasztanám el megemlíteni: Somos András, Bárándy Péter, Torgyán József, Mészáros István, Csontos Miklós, Kiszely Katalin, Grespik László, hogy csak a legismertebbeket említsem, akik közül az iroda a rendszerváltás után négy országgyűlési képviselőt is adott a közéletnek. A 41-es híres volt a büntetőjogi szakosodásáról, rengeteg ilyen ügyben vettünk részt, számos kirendelésünk is volt a külvárosban. Az idősebb kollégáktól nagyon sokat lehetett tanulni, olyat, amit az egyetemen soha nem oktattak. A 41-esben tanultam meg például, hogyan kell egy védőbeszédet elmondani. ­Bárándy Péter egy kockás füzetben húzott két, lényegében egy akasztófát ábrázoló vonalat, s azon magyarázta el a felépítést, amire koncentrálni kell: tényállás, vádbeli minősítés, enyhítő körülmények, joghátrány. Akkoriban abból is sokat tanultam, hogy ezekhez a kollégákhoz szinte bármikor be lehetett ülni, s figyelni, hogyan dolgoznak fel egy-egy ügyet. Általában Somos Andrásnál ültem, a leg­többet tőle tanultam. Ő „csak” újpesti díszpolgárságig és kamarai főtitkárságig vitte. Szükség is volt rá, mert már a második napon megkaptam egy komoly rablási ügyet, melyet első fokon viszonylag ­sikeresen végig is vittem. A jogerős ítéletre már nem emlékszem, hiszen a jelöltek akkoriban is csak első fokon lehettek védők. A 41-es után pedig – a rendszerváltás utáni nyitást kihasználva – 1992-ben megnyitottam önálló, ma is működő irodámat.

Ha szinte kamasz kora óta a jog, az ügyvédi pálya vonzotta, erre csak az apai példa ösztökélte, vagy esetleg már a középiskola is hatással volt a pályaválasztására?

Bizonyára hatott rám az apai pálya, ami gyerek­koromban körülvett. De, hogy is mondjam, a középiskola annál azért kicsit rögösebben indult, hogy egyenes legyen az út az ELTE-re. Két gimnáziumba is jártam ugyanis. Az első két évet Budán, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, olasz tagozaton, de mivel „rossz osztályba” kerültem, a tanáraim végül áttanácsoltak. Ez volt a ma már nem létező Zrínyi Ilona Gimnázium, a VIII. kerületben, mivel ott volt még olasz tagozat. A szüleimnek így sikerült átmenteniük engem. Az bizony egy más világ volt: az ottani közeget – szemben a budai ifjak „úrihuncutságai­val” – enyhén szólva is fajsúlyosabb csibészségek uralták. Viszont ennek ellenére egy különös osztály volt a mienk. Jó fejű diáktársaim voltak, jellemző, hogy az osztály egyik felét azonnal felvették az egyetemre, igaz, a másik fele viszont elkallódott. A sikeresek azonban sokra vitték, közöttük van például Harsányi László egyetemi docens, aki ma a SOTE I. számú Sebészeti Klinikájának a vezetője.

A ’70-es években a gimnáziumi olasznyelv-oktatás ritkaságszámba ment. Ha ez tudatos választás volt, netán a jog mellett egyfajta itáliai vonzódás is egyengethette volna még a pályáját?

Óh, nem. Az olaszhoz azóta sincs különösebb kötődésem, egyszerűen így alakult. Bár érdekel az olasz kultúra, de én inkább németes irányultságú vagyok – ez nem csak a nyelvre, de még a zenére is igaz. Ám, ha ezt az úgynevezett magas kultúrán kívül is értjük, akkor akár a rend- és a tisztaságszeretetet is említhetném, mint számomra alapvető emberi ­tulajdonságot. Fotó: Balkányi László

 

Abban tehát nagy szerepe volt a 41-es ÜMK-nak, hogy büntetőügyvéd lett. Hogyan alakult ez a dominancia, s hogyan ­párosult mellé a bank- és a biztosítási jog?

Fontos pontosítanom, hogy cégjoggal általában nem foglalkozom, csak egy speciális ágával. A cégjog területén eluralkodott elektronizálódástól ugyanis – finoman szólva – nem vagyok elragad­tatva, nem szeretem. Két fő profilom egyébként annyiban összetartozik, hogy én amolyan kiveszőfélben lévő ügyvéd vagyok, aki leginkább tárgya­lásokon képviseli az ügyfeleit, az a terep a nekem való. Sokáig képviseltem például az OTP egyes re­gionális igazgatóságait, fiókjait, de akkor is leg­inkább a peres vagy jogvitás ügyekben jártam el. Ugyanez a megbízatásom az egyik legnagyobb hazai biztosító társaságnál és a ma már nem létező Nissan importőrcégnél is. Kétségtelen, hogy ezek a megbízások rangot adtak a praxisomnak. Ezekhez többnyire ajánlásokkal, kapcsolataim révén jutottam, ami megtisztelő kezdet volt, viszont onnantól nekem kellett bizonyítanom a munkámmal. Ám az utóbbi években, ahogy már említettem, nem csak a pályakezdők egzisztenciája nehezedett meg. A válság következtében az állandó megbízások száma is csökkent, amit a több évtizedes praxissal bírók is megéreznek. Az én szakterületemen például jól lehet látni, hogy egy-egy nagyobb bankot vagy biztosítót is évről évre egyre kevesebb ügyvédi iroda képvisel. Értelemszerű következmény, hogy a kisebb cégek szinte teljesen kiesnek ebből a körből, hiszen a biztonságos működés miatt bármennyire is szükségük lenne az állandó jogi képviseletre, ennek az összegét már nem tudják kigazdálkodni. Ügyvéd náluk legfeljebb csak akkor működik, amikor ez előírás, például a cég- vagy az ingatlanjogi eljárásokban. De bármennyire is szűkül a piac, a kamara igyekszik nyomon követni a kollégák munkáját, hiszen a megélhetés nem mehet a szakmai tisztesség és színvonal rovására. A munkát viszont kétségkívül nem könnyítik meg az állandó jogszabályi változások, amit a kamara fegyelmi bizottságának munkatársaként is tapasztalok. Minden nehézség ellenére viszont egyetlen terület biztosan van, ahol nincs és nem is lehet mentség a „hibára”, ez pedig az ügy­védi letétek kezelése. Aki vét a szabályok ellen, ­annál a legnagyobb szigorral járunk el, minden esetben. Ha már a vétkezőknél tartunk: ami a másik szakterületemet, a büntetőjogot illeti, nos, az ­pedig egyszerűen rám ragadt. A már említett okok miatt Újpesten annak idején elképzelhetetlen volt, hogy döntően ne ilyen ügyeink legyenek. És hát ez az a terep, amelyben igazán szerep jut a tárgyalásoknak. Később védtem az első egymilliárd forint feletti csalási ügyben, amely Nógrád megyében volt, a ’80-as évek közepén. Két fivér volt a gyanú­sított. Nekem sikerült elérnem, hogy védencem szabadlábon védekezhetett. Azzal, hogy szabadlábra tudtam helyeztetni, nem váltottam ki a nógrádi egyenruhások szimpátiáját. Tegyük hozzá, az ügy pikantériája, hogy az egyik gyanúsított volt fele­sége ráadásul a salgótarjáni rendőrségen dolgozott. El lehet képzelni a sikerem utóéletét: miközben Nógrádban én lettem Az ügyvéd – így nagybetűvel –, addig a hatóságok egyáltalán nem könnyí­tették meg a munkámat a későbbi eljárásokban. Ez és más ügy egyébként nekem is nagy tanulságul szolgált a későbbi büntetőeljárásokban. Megta­nultam, hogy igazi eredményeket a nyomozás során lehet elérni, akkor lehet ugyanis a lehető leg­optimálisabb helyzetbe hozni a gyanúsítottat. A nagy cél: az eljárás megszüntetése, vagy egy későbbi minél enyhébb ítélet. Mert ha már perre kerül a sor, a bíró mit lát: ha nem lett volna alapos indok, nem rendelik el a nyomozást. De ha már elren­delték, a feltáró védői munka alapján akár meg is szüntethették volna. Mégsem így történt, sőt, az ügyészség is kellő bizonyítottságot látott a vádemeléshez, pedig még ebben a szakban is ejthető lett volna az ügy. De valamiért mégsem így történt, s az akta odakerült a bírói pulpitusra. Ha tehát a tárgyalásig húzódó időben nem teszek meg mindent ügyfelem érdekében, a törvényszék előtt már sokkal nehezebb a védelem igazát bizonyítanom. Ilyen előzmények után a bírónak kell szembe néznie azzal, hogy ne prekoncepcióval vegye kézbe az adott ügyet. Ez azonban a bírót is erőpróba elé ál­lítja, hiszen megelőzően már két hatóság is a vádlott bűnösségére „voksolt”.

Lánya nem bújhat ki a bírói talárból, ahogy ön sem az ügyvédiből. Szoktak szakmai ­vitákba keveredni? Segíti a munkájukat, hogy a pálya két térfeléről nézik ugyanazt a meccset?

Ahogy mondtam, összeférhetetlenség miatt ugyanabban a perben nem vehetünk részt, de a családi összejöveteleken természetesen sokat „szakmázunk”. Ezek mindkettőnknek hasznos beszélgetések. Persze apaként nehéz amolyan hidegfejű védőként érvelnem egy-egy vitában, de az biztos, hogy bármennyi tárgyalási tapasztalat is van már mö­göttem, hasznos egy másik szakma képviselőjének, egy ügyésznek vagy egy bírónak a gondolkodásmódját megismerni.

Gyakori kritika a bíróságokkal szemben, amit az előbb ön is megfogalmazott, tudniillik, hogy az adott ügy csupán egy akta a számukra. Ön szerint mi lenne az az irány, ami felé e tekintetben el kellene mozdulnia az igazságszolgáltatásnak?

A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy Magyar­országon túl könnyen indítanak eljárást bárki ellen, akit aztán ugyanúgy túl könnyen helyeznek elő­zetes letartóztatásba. Még ma sem igazi érték az emberi szabadság. Ma még inkább errefelé megy a rendszer, ami egyáltalán nem jó. És természetesen nem azért, mert ellenkezik az én – e tekintetben – alapvetően szabadságpárti felfogásommal, hanem mert nem tartja fontosnak az egyediesítést. Egy ­korábbi tanulmányúton volt szerencsém belülről megtekinteni a már megszűnt veszprémi várbörtönt, annak elképesztően nyomasztó és embertelen körülményeit. Minden ügyésznek és bírónak javaslom, nézzék meg, hogy élőben láthassák döntéseik következményeit. És hangsúlyozom, ez egy már bezárt börtön, de sok borzalmas állapotban lévő büntetés-végrehajtási intézetet találunk ma is. Félreértés ne essék: vannak esetek, amikor elkerülhetetlen a börtönbüntetés. De azok közül, akik végül bűnösnek bizonyulnak, sokszor olyanok is hosszú éveket kapnak, akiket enyhébb büntetési fokozatban lehetne elhelyezni, netán más, alternatív büntetéssel sújtani, például közérdekű munkával, az előzetes letartóztatás helyett pedig a házi őrizet ­élvezhetne elsőbbséget. Ehhez ma már Európa-szerte fellelhetők a technikai feltételek, csak alkalmazni kellene őket. Sajnos, a ’90-es évek vége felé elkészült Büntetőeljárási törvénnyel a jogalkotó ­végül nem ebbe az irányba indult el, miközben például közismert a börtönök túlzsúfoltsága. Hadd említsem meg az óvadék intézményét, ami létezik ugyan, de a gyakorlatban alig működik. Én már 1995-ben publikáltam ezzel kapcsolatban egy cikket az akkori Magyar Hírlapban, amiért kaptam hideget és meleget az újságolvasóktól. Voltak olyanok is, akik egyetértettek velem. Az óvadék például egy olyan pártolandó intézmény, amely mellett már 17 évvel ezelőtt lándzsát törtünk, s habár azóta bevezették, de csak igen szűk körben alkalmazható. Ez nem jó az államnak, mert egy büntetőeljárás amúgy is igen drága, különösen, ha az illetőt az eljárás során mindvégig fogva tartják. Miközben az óvadék a szabadsághoz való jogot erősíti, azt is hozzá kell tenni: nem kötelező bűnözőnek lenni. ­Viszont, ha széles körben alkalmaznák, az óvadék kamatait vissza lehetne forgatni az igazságszolgáltatásba, ami jelentős összeg lehetne, hiszen ez a pénz akkor is megmaradna, ha maga az óvadék ­végül visszakerülne a „feladóhoz”.

Amerikában óvadékügynökségek sora is megél ebből.

Ez már csak hab lehetne a tortán – ha például munkahelyteremtésről, gazdasági élénkítésről beszélünk. Nálunk is indult egy ilyen ügynökség, ám épp a rendszer életképtelensége miatt rövid idő után be is zárt. Ott bábáskodtam az alapításánál, hiszen épp abba a rendszerbe illett volna bele, amit magam is kívánatosnak tartottam volna, sőt, tartanék ma is. Visszatérve a Büntetőeljárási törvényre: ­amikor hozzáláttak a készítéséhez, az abban részt vevők maguk is egyfajta angolszász modellt része­sítettek volna előnyben, amiben egy széles körű, tárgyaláson történő bizonyítási rendszer lett volna. Ám az eredeti elképzelést végül felülírta a konzervatív gondolkodás. Így ahelyett, hogy csak a tárgyalás során történne meg a bizonyítás, egy-egy büntetőper nem más, mint a nyomozati eljárás megismétlése. Ez amellett, hogy felesleges duplik­álás, egyáltalán nem jó az ügy érdemi elbírálásának szempontjából. Ahogy az elején beszéltünk róla, a védőügyvédnek ezért kell mindent elkövetnie, hogy még a nyomozati szakban megingassa a gyanú megalapozottságát, amire a tárgyalás során már kevesebb esélye van. Fontos, hogy különválasszuk az eseti elkövetők és a többszörös visszaeső bűnözők megítélését. Biztos vagyok benne, hogy az alkalmi – egy-két esetes – elkövetők esetében a szabadságelvonás csak a legvégső eszköz lehessen. Ha egy ilyen embert bezárnak, nála a börtön nem lesz nevelő hatású, hiszen a kemény bűnözőkkel összezárva, előbb-utóbb kijárja azt a bizonyos börtöniskolát. Így visszakerülve a társadalomba, jó eséllyel már nem a jogkövetők táborát erősíti majd.

De visszautalva a lányával kapcsolatos szakmai beszélgetéseire, mintha mindezt a bírói kar nem így látná és a gyakorlat nem efelé mutatna.

Ez így van, hadd meséljek el egy érdekes történetet. Az Országos Bírói Hivatal és a Kúria – a volt Legfelsőbb Bíróság – tartott egy közös konferen­ciát, amelyen kamarai delegáltként vettem részt. A mai eljárásjog szerint a büntetőperekben a bírónak eljárásjogi kötelezettsége megidézni a tényállás tisztázásához szükséges valamennyi tanút. Ez azt jelenti, hogy megidézhet tanúkat, olyanokat is, akiket esetleg sem az ügyészség, sem a védelem nem indítványoz. A konferencián többen is megkérdőjelezték ennek a helyességét, magyarán azt feszegették: szerencsés-e a bírói beavatkozásnak ez a lehetősége. Polgári perben a bírónak nincs ilyen jogosítványa, lényegében hátradől, meghallgatja a felek érveit, majd azok alapján mérlegel és dönt. Bün­tetőperben a bíró maga is befolyásolhatja az ügy megítélését, ami mondjuk a védelem szempont­jából nem feltétlenül jó. Ugyanakkor megjegyzem, hogy van már törvényjavaslat arra vonatkozóan, hogy a bíró csak olyan bizonyítási eszközöket vehessen figyelembe, melyeket az ügyész előterjeszt. Ezzel tehát módosulna a bíró több évtizedes, hi­vatalból történő bizonyítási kötelezettsége.

De akár segíthet is a vádlottnak, ha a védője elmulasztott egy fontos tanút be­idézni.

Akár, de ne felejtsük el, hogy a vádhatóságnak kell bizonyítania a bűnösséget, nem pedig a bírónak vagy a védőnek az ártatlanságot. Ha már „harcaimról”, publikációimról beszéltem, hadd említsek meg egy másik vesszőparipámat, szintén a ’90-es évekből. Ugyancsak nagy port kavart fel, amikor a földhivatali anomáliákról, túlzsúfoltságról, a nyilvántartások elképesztő hiányosságairól, elavult­ságáról cikkeztem. Pályafutásom egyik sikerének tartom, hogy ez ügyben óriási előrelépés történt, s ma már egy naprakész, zökkenőmentes közigazgatási terület a földhivataloké. Persze ez nyilván nem csupán az én írásaim nyomán alakult így, de talán javaslataimmal, a figyelem felkeltésével én is hozzátettem egy kicsit a rendszer jobbításához.

A beszélgetés elején érintettük a ma­napság oly sokat kritizált parlamenti törvénygyárat. Ez hogyan hat az ügyvédek mindennapi munkájára?

Kamarai tisztségviselőként és egyéni ügyvédként is döbbenetesnek tartom ezt a rohamtempót, ami rendkívül próbára teszi az igazságszolgáltatásban dolgozókat, kezdve a nyomozóhatóságoktól az ­ügyvédeken át a bírákig bezárólag. Napjainkban igen jelentős számú új törvény, illetve törvénymódosítás születik, melyek nyomon követése páratlan figyelmet és türelmet igényel. Míg például Svájcban egy ügyvéd a szakvizsgája után emberöltőig is kényelmesen használhatja a tudásanyagát, én ugyanezt nem mondhatom el a harmincéves praxisomról. A rendszerváltás együtt járt a jogrendszer változásával is, napjainkban pedig ebben az új, immár mégis húszéves – demokratikus és piacgazdasági – rendszeren belül szükségtelen az egész jogrendszer megváltoztatása. Mi, jogalkalmazók pedig feszített tempóval megpróbáljuk követni és újratanulni a változásokat, legyen az alkotmány vagy a büntető-, illetve polgári jogi kódex, illetve az ezeket követő, szükségszerűen módosuló jogszabályok sora. Az pedig kifejezetten káros, hogy csökkent a társadalmi-szakmai egyeztetés. A büntetőjogi kodifikáció során például az ügyvédség előzetesen alig hallathatta a hangját.

Ha már a ’90-es évek derekáról beszélünk, úgy tudom, a tényleges kamarai tisztség­viselése is akkortól datálódik. Ez igen hosszú idő, lassan két évtizedes köztestületi sze­repvállalás. Immár megismerve a kezdetektől jellemző közéleti aktivitását, adódik a kérdés: ösztökélték a kamarai tevékenységre, vagy magától értetődően önként vállalta a feladatot?

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy az egyetem elvégzésekor, 1979-ben egy pályázat útján azonnal felvettek a Budapesti Ügyvédi Kamarába, ami ­akkoriban nagy szó volt a létszámkorlát miatt. Így nem véletlen, hogy a kötődésem talán erősebb volt, mint amit egy átlagos tagság jelent. De valóban, az első komolyabb mozzanat e téren 1995-ben az volt, amikor beválasztottak a BÜK fegyelmi bizottságába, melynek munkájában azóta is részt veszek. Hogy önként vagy unszolásra? Nos, azt hiszem, nem lehet különválasztani; kétségtelen, hogy nem volt tőlem idegen a feladat, barátaim, kollé­gáim pedig támogatták, hogy szerepet vállaljak a kamarában. Ez amellett, hogy szép feladat, jól illeszkedik a habitusomhoz is. Immár többedik ciklus óta a BÜK fegyelmi bizottságának elnökhelyette­sévé is választottak, 2010-ben pedig – Bánáti János elnök úr és a Teljes Ülés tagjainak bizalmát is él­vezve – a Magyar Ügyvédi Kamara egyik titkára lehetek. Ez megtisztelő felkérés volt, ami által a közigazgatási jogi területet is megismertem. Jóllehet kezdetben egy kicsit újnak számított a feladat, de mindenképp testhezálló, így hamar beletanultam. Itt megemlítem Kiss Daisy idén elhunyt főtitkár ­asszony komoly szakmai segítségét. Leginkább a kamara másodfokú döntései ellen, az ügyvédek ­keresete nyomán indult perekben látom el a köztestület képviseletét. Megtisztelő, hogy kiemelkedő szakmai és emberi megbecsülésnek örvendő ügy­védek társaságában vehetek részt az elnökségi ­üléseken.

Személyisége és közéleti aktivitása miatt az átlagosnál szélesebb a rálátása a társadalmi folyamatokra. Talán adódik a kérdés: politikai szerepre sosem gondolt, soha nem keresték meg a pártok?

Hát, ezen inkább csak mosolygok, aktív politikai tevékenység sosem vetődött fel bennem. Mindig érdeklődő voltam, de az éppen aktuális környezet s az életvitelem sem vitt a politika közelébe. Szeren­csére, mert talán én is idő előtt elhasználódtam volna. A bridzselés évtizedek óta az egyik szerelmem és hobbim, a rendszerváltás hajnalán kifejezetten aktívan, első osztályú szinten űztem. Emiatt a játékostársakkal együtt szerencsés, kiváltságos helyzetben is voltam, hiszen sportútlevelünk volt, így számos külföldi versenyre elutazhattunk. Nyugat-Európába rendszeresen jártunk, más országok mellett Ausztriában és Olaszországban is sokszor megfordultunk. Így viszont – és hozzávéve, hogy már akkoriban igen sok munkám volt – lényegében kimaradtam a rendszerváltásból, kevés időt töltettem itthon ahhoz, hogy aktívan részt vegyek a közéletben. Később ugyan apámmal az egyik párt irodájában ingyenes jogsegélyszolgálatot működtettünk a kerületi lakosok részére, de semmi több. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy a szakmabeliek politikai térnyerését nyomon követtem a ’90-es években. Azt észlelem, hogy miként akkor, talán még ma sem feltétlenül a legfelkészültebb ­jogászok kerültek, kerülnek be az Országgyűlésbe. Az talán kitűnt már, hogy van véleményem a világról és a történésekről, de kamarai tisztségviselőként nem lenne szerencsés politikai nyilatkozatokat tenni. Ennek a szemléletnek persze szerintem nem csak az ügyvédségre, hanem más köztestü­letekre is vonatkoznia kellene. Ugyanakkor vannak néhányan, akik nem tudnak ellenállni a politikai szereplésnek. Én ettől mindvégig távol tartottam magam. Talán ennek is köszönhető, hogy teljes ­erővel kizárólag a munkámra tudtam koncentrálni. Épp ezért nagyon büszke vagyok a kollégák elismerésére, a kamara által 2009-ben odaítélt Eötvös Károly-díjra. Nem érdem, de nálam az ügyvédi titoktartás szent és sérthetetlen dolog, olyannyira, hogy még a feleségem sem ismeri az ügyeimet. Ő ugyan nem jogász, de hozzátehetném azt is: a jog mégis őt érdekli legjobban a „joggal fertőzött” családban.

Ezt érthetem úgyis, hogy – bár az ügyvédséggel gyermekkori álma teljesült – kicsit belefáradt a harmincévnyi praktizálásba?

Fáradtságnak, pláne fásultságnak egyáltalán nem mondanám, sőt, ma is élvezettel dolgozom. Inkább úgy fogalmaznék: ma már igyekszem kényelme­sebben berendezni az életem. Ez például azt is jelenti, hogy több időt töltök pihenéssel. Ebben nagyon sokat segít feleségem, aki levette a vállamról a családi munkát. Ő az én hátországom, akivel 1979 óta élek boldog házasságban. Amúgy is nőpárti ­ember vagyok, hiányolom is a gyengébbik nem nagyobb, aktívabb részvételét a közéletben.

Ha már a pihenést említi, sok pályatársa nagy szerelme a Balaton, ahogy az öné is. Sok időt tölt ott?

Balatonfüreden van házunk, 2006-óta. Ha van rá módunk, télen is minden hétvégére leutazunk, nyáron pedig még több időt vagyunk ott. Hármasban, a felségemmel és Dinával, a kutyánkkal, aki abszolút családtagnak számít. Ő egy fekete orosz terrier, igazi gyönyörűség. Ráadásul sétáltatása révén mi is könnyebben beilleszkedtünk a helyi közösségbe, így ma már elmondhatom, a fürediek befogadtak ­minket. Szerintem a helybéliek nagy részét már ­személyesen ismerem, ami jó dolog, mert nem vagyunk már idegenek, otthonosan mozgunk a városban. Azért is szeretem Balatonfüredet, mert ott még megélhető az a nyugodt, közösségformáló polgári élet, ami Budapestről már jószerivel kiveszőfélben van. Persze a környezet is nagy hatással van rám, ha vizet, hegyet látok, hamar „leengedek” és kitisztulok, bármilyen feszült is vagyok. Az északi parton pedig mindkettőt megkapom. Visszagon­dolva egyébként, ez a feszültség játszott szerepet abban, hogy már jó néhány éve egy időre leálltam a bridzseléssel: a tárgyalóterem feszültsége mellett ugyanis már túl megterhelő volt ugyanez a kártyaasztal mellett. A Balaton megnyugtatóbbnak bi­zonyult. Viszont korábbi kártyapartnereim unszo­lására egy ideje ismét bridzsasztal mellé ülök, s heti egy alkalommal esténként újra kártyázom.

Talán kertészkedni is szokott?

Nos, szeretem ugyan a kertet, de mivel nem nagyon értek hozzá, ténykedésemet én inkább kerti matatásnak nevezném. Nem borászkodom, nem ­vitorlázom, viszont Füreden és környékén is körülvesznek a barátok – főleg kollégák –, akikkel remek összejöveteleket szoktunk tartani. Említettem a polgári miliőt, olyan egyszerű, de nagyszerű ese­ményekre gondolva, mint például a kézilabda­meccsek a városi sportcsarnokban, ahol együtt szurkolok a helyiekkel, aztán megiszunk egy sört és beszélgetünk. Igyekszünk úgy élni ott, hogy ne „gyüttmentek” legyünk. Azt hiszem, befogadtak minket, s ez mindenképp az egyik legnagyobb büszkeség egy pesti ügyvéd számára.

(A cikk az Ügyvédvilág 2012. decemberi számában jelent meg.)

---