„Az ügyvédségnél jobbat nem lehetett volna nekem kitalálni”
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Fia köszörülte ki a csorbát, melyet Zimnic János a család apai-dédapai örökségén ejtett: építészként gyermeke folytatja azt a reáltudományos hagyományt, amely sorból egyedül ő maga lóg ki. De nem a kamaszkori lázadás viszi a humán világ, azaz az ügyvédség felé.
„Műszaki pályán nem is gondolkodtam, pláne, hogy az ilyen jellegű dolgokhoz nekem nagyon nincs érzékem. Ha őszinte akarok lenni, 18 évesen még fogalmam sem volt, mihez kezdjek” – fogalmazza meg sok maturáló fiatal örök dilemmáját. Néhány év sikertelen felvételijeibe a színi pálya felé kacsingatás is belefér. Persze az egyetemi „kimaradás” nem a tudáshiányból fakad: a középosztálybeli családi háttér, az osztályidegenség eleve megnehezítette a felvételt. Világlátását a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban eltöltött négy év, sok remek, egykori ferences és piarista tanár formálta életre szóló lelki és szellemi muníciókkal. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára végül 1962-ben jutott be a Magyar Ügyvédi Kamarának immár harmadik ciklus óta fegyelmi megbízottja, korábban a Budapesti Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságának tagja, 14 éven keresztül tanácselnöke. Az ügyvédi „ítélkezés” motivációja a pályakezdésben keresendő: a katonaság után ugyanis büntetőbíróságon lesz jegyző. Így közelebbről megismerkedhet a joggal, ami idővel megtetszik neki. „Semmi sem vonzott jobban, mint hogy magam is bíró legyek. Csakhogy akkoriban ez egyértelmű politikai elkötelezettséget, párttagságot jelentett volna, amihez nem fűlött a fogam. Viszont az ügyvédi pálya szabadságot jelentett ebből a szempontból”. Harmincadik születésnapján, 1967. december 2-ikán vették fel jelöltnek a Budapesti Ügyvédi Kamarába, ahol 1970. augusztus 15-ikén jegyeztek be ügyvédnek az Eötvös-díjas és Kiváló Ügyvédi Munkáért címmel is elismert szakembert. Leginkább büntetőpereket vitt; nehezen élte meg, amikor egyik védencét halálra ítélték és felakasztották. Azt vallja, az elkövetők szempontjából nincs kis és nagy tragédia. Az Amerikát és egész Európát bejárt ügyvéd egykor versenyszerűen vitorlázott, manapság feleségével a Lajosmizse melletti tanyájukon időzik legszívesebben, ahol gyakori a barátok sürgése-forgása. „Ez kuriózum, ezért szívesen jönnek hozzánk.” Amúgy „odalent a csönd és a nyugalom a miénk”.
Az ön neve szinte már egybeforrott a budapesti és a Magyar Ügyvédi Kamara (MÜK) fegyelmi testületeivel. Magáról a különös csengésű vezetéknévről viszont keveset tudhatunk, miközben bizonyára az eredete is érdekes. Beszélne a családfájáról?
Nos, apám elég korán, 1942-ben elvált anyámtól. Én akkoriban alig ötéves voltam, így kevés emlékem maradt. Amit tudok, hogy a családom apai ágon Laibachból, azaz a mai Ljubljanából eredeztethető. A dédnagyapám vasútépítő mérnök volt, nagyapám pedig textilmérnök, immár Budapesten, a Kender-Juta Gyárban, Pesterzsébeten. Ugyanott az igazgatói székben pedig apám követte őt, csakhogy 1948-ban a második feleségével kivándoroltak Brazíliába.
Járt nála Dél-Amerikában?
Egyszer sem. Ő volt itthon, ha jól emlékszem, összesen háromszor. Az igazat megvallva, nem sok közünk volt egymáshoz. Annál több a nevelőapámhoz, anyám második férjéhez. Lényegében ő jelentette a férfimintát nekem. Ő is reálvonalon dolgozott, hiszen kutatómérnök volt. Remek ember, briliáns elme, sajnos, tavaly meghalt. Egy sor dologra ő tanított meg, általa is formálódott az én egyéniségem. Tőle tanultam meg vitorlázni már tízévesen, majd nem sokkal később síelni is. Utóbbit ma már nem űzöm, nem bírnám a terhelést, vitorlázásra is jóval kevesebbszer adom már a fejem. Pedig versenyszerűen kergettem a szelet mintegy másfél évtizeden át a Balatonon. Kezdetben a szüleim hajóján vitorláztam ki, később a sajátomon. Ma már nincs hajóm, de ha a barátok olykor-olykor elhívnak, szívesen szállok vízre velük nyaranta. Emellett régebben sokat teniszeztem is.
De ha jól érzékelem, a jogi pálya nem jött magától. Legalábbis családi hagyomány nemigen volt. Most mégis itt beszélgetünk a Magyar Ügyvédi Kamara irodájában. Göröngyös volt az út vagy véletlenszerű?
Talán inkább az utóbbi. Egyáltalán nem értetődött magától. Miután sem az apai, sem a nevelőapai reáltudományos érdeklődés nem állt közel hozzám, nem is gondolkodtam műszaki pályán. Pláne, hogy az ilyen jellegű dolgokhoz nekem nagyon nincs érzékem. Ha őszinte akarok lenni, 18 évesen még fogalmam sem volt, mihez kezdjek, mivel szeretnék foglalkozni. Így az 1956-os érettségi után sok mindenhol felvételiztem, de sikertelenül. Az apai hagyományokra tekintettel elsőként persze a műegyetemre, aztán a miskolci egyetemig, sőt még a Színház- és Filmművészeti Főiskoláig is eljutottam – mindhiába. Több éven keresztül nem vettek fel tehát egyik intézménybe se, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára is csak 1962-ben jutottam be. S akkor is csak egy véletlennek köszönhetően. A kimaradásomat nem akarom történelmi helyzetekkel indokolni, de tény, sokáig osztályidegenként tekintettek rám, ami eleve megnehezítette a felvételt. A középosztálybeli családi légkör természetesen rám is hatott, amit csak erősített a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban eltöltött négy év. Miután a fordulatot követően, 1948-ban a tanítórendeket is feloszlatták, a papok vagy vállalták, hogy kiöltöznek, s polgári tanárként folytatják a nevelőmunkát, vagy búcsút inthettek a pedagógusi pályának. Ennek „köszönhetően” a Rákócziban sok régi, remek ferences és piarista tanárunk volt 1952 és 1956 között. Ha nem is direkt módon, de oktatásuk lényege magyarságunk tudatosítása és az emberségre nevelés volt. Ezek meghatározóak egy tudatára ébredő, az őt körülvevő világot értelmező kamasznak. Fiatal koromhoz az is hozzátartozik, hogy 1952-ben konfirmáltam a Kelenföldi Evangélikus Egyházközségben. Voltak remek tisztelendők, akik összefogták az evangélikus ifjúságot. Hetente egyszer szabad foglalkozásokra jártunk be, amolyan cserkészcsapatként formáltak minket. Jó volt ez, hiszen nemcsak együtt voltunk, hanem erkölcsi támaszt és tartást is adott nekünk.
Maradtak-e barátságok a gimnáziumi időkből?
A középiskolából nemigen, persze az érettségi találkozókon még összeülünk. Az evangélikus ifitársaim közül viszont akadnak néhányan, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, még ha nem is rendszeresen. Az élet nagyon nem is hagyott nekem időt eme ismeretségek elmélyítésére, a maturálás után ugyanis azonnal elvittek sorkatonának Kalocsára, ahonnan két év után, 1959-ben szereltem le. És itt jön a pályaválasztás véletlenszerűsége: visszatérve a civil életbe, a katonaságnál szerezett kapcsolatok révén, egy büntetőbíróságon kaptam állást, jegyző lettem. Ez semmilyen szakirányú végzettséget nem követelt, viszont közelebbről megismerkedhettem a joggal. Idővel megtetszett ez a pálya, így 1962-ben végül bejutottam az ELTE jogi karára, melyet a jegyzőség mellett, esti tagozaton végeztem el. Semmi sem vonzott jobban, mint hogy magam is bíró legyek, szívesen ültem volna fel a pulpitusra. Csakhogy akkoriban ez egyértelmű politikai elkötelezettséget, magyarán párttagságot jelentett volna, amihez természetesen nem fűlött a fogam. Viszont az ügyvédi pálya volt az, amelyik szabadságot jelentett ebből a szempontból. Talán érdekes, de épp a harmincadik születésnapomon, 1967. december 2-ikán vettek fel jelöltnek a Budapesti Ügyvédi Kamarába, ahol 1970. augusztus 15-ikén jegyeztek be ügyvédnek. Akkoriban a kamarák jegyezték be a jelölteket, s helyezték ki őket valamelyik irodába.
Ön hová került?
Jelöltként a 16-osnál, ügyvédként a 21-es számú Ügyvédi Munkaközösségnél helyezkedtem el.
Kikkel dolgozott, kik voltak a principálisai?
Ez az iroda a Népszínház utcában volt, remek munkatársakkal, egytől egyik igazi nagy nevekkel. Nem véletlen, hogy 30 évig dolgoztam ott. Az idősebbek közül megemlíthetem Szamosy Györgyöt, Jacsó Istvánt, akik kicsit talán régi vágásúak, de kétségkívül az ügyvédség professzorai voltak. Bár nem tartozott a legidősebb generációhoz, de ügyvédként ott dolgozott Dékány Ferenc labdarúgó, labdarúgóedző, a Ferencváros futballszakosztályának későbbi elnöke is. Ami pedig a pályatársakat, az előbbieknél fiatalabb kollégáimat illeti, nos ott dolgozott Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, Balsai István egykori MDF-es igazságügyi miniszter, fideszes parlamenti képviselő, ma alkotmánybíró, de közöttük volt Bőhm András, aki sokáig szabad demokrata politikusként ült a Fővárosi Közgyűlésben és a parlamentben. De ott voltak olyan neves kollégák, mint Ruttner György vagy Retteghy István. De ha már itt tartunk, hadd említsek néhányat a 16-os számú ÜMK-ból, hiszen nem kisebb személyiségekről van szó, mint Gárgyán Tibor, aki valaha a budapesti kamara elnöke volt, Ravasz Illés, aki már jóval a második világháború előtt nevet szerzett magának és a polgári jog kiválósága volt, valamint Berend György, aki korábban a Népbíróságok Országos Tanácsának büntetőbírája volt.
Elmondhatjuk, pályafutása legjavában a büntetőjog volt a fő szakterülete. Életrajza szerint megrázó élményt jelentett önnek, amikor egyik védencét halálra ítélték, s jóllehet ügyvédként ön mindent elkövetett, őt mégis felakasztották. Tapasztalatai bővülésével változott az elmúlt évtizedekben az ügyekhez, az ügyfelekhez való személyes viszonya?
Valószínűleg valamennyire igen, de ami a legfontosabb alapvetést illeti, aszerint ma is azt vallom: egy embernek a kis tragédia is tragédia. Ha valaki soha nem lopott, ám egyszer mégis megteszi, annak is ugyanúgy végig kell járnia a büntetőeljárás összes, sokszor félelmetes és megalázó stációját, mint egy többszörös visszaeső, erőszakos bűnözőnek. Az ügyvédnek viszont nem szabad különbséget tennie a kis és a nagy tragédia között, a különböző súlyú ügyeket egyforma alapállásból kell kezelnie, az ügyfelét maximális felkészüléssel kell védenie. Hadd idézzek egy kollégát: „Az ügyvéd nem bűncselekményt véd, hanem az embert, aki elkövette.”
Emlékszik valamilyen igazán nagy ügyére?
Rengeteg ügyem volt, de olyanra nem emlékszem, amikor úgy álltam volna föl az asztaltól, hogy most aztán óriási győzelmet arattam. Persze az is nagy eredmény, ha valakit letöltendő szabadságvesztés helyett sikerül felfüggesztettre ítéltetni, sőt, olyan ügyem is volt, melyben felmentették a védencemet. De ennyi év távlatából a részletekre már nehezen emlékszem.
Ahogy a szavaiból kiveszem, a büntetőszakosodás már nem csak a véletlenen múlott.
Ez valóban így van. Jóllehet sokadmagammal egy hagyományosan ívelő ügyvédi pályát futottam be, a „jogi előéletemből” speciálisan meghatározó volt, hogy annak idején egy büntetőbíróságon kezdtem dolgozni. Óhatatlanul az így megismert ügyek váltak az érdeklődésem középpontjává. Emellett fiatal ügyvédként, de már jelöltként is rengeteg kirendelést kellett ellátnom, ami természetesen szintén a büntetőmegbízások sorát hozta magával. Kollégáimmal hétfőtől péntekig a bíróságon ültünk. Szinte törvényszerű volt tehát, hogy elsősorban büntetőjoggal foglalkozzam, főként a pályám első huszonöt évében, de máig nagyon szeretem ezt a jogágat. Amúgy természetesen más területen, például gyermekelhelyezési perekben, cégképviseletekben is elláttam ügyvédi feladatokat, tehát bizonyos polgári jogi megbízások is részévé váltak a praxisomnak.
Bár az sem a közelmúltban volt, de a konkrét, akasztással végződött eset nagy port vert fel. Ha nem is minden részletében, de főbb elemeiben azért fel tudja idézni?
Az az ügy számomra is meghatározó volt, s valóban komoly sajtóvisszhanggal. A védencemet visszaesőként elkövetett emberöléssel vádolták, végül halálra ítélték és felakasztották. Bár nagyjából valamikor a ’80-es évek elején vagy közepén történt, az ilyesmit természetesen nem egykönnyen felejti el az ember.
Nyilván az is megrázó, ha részt kell venni egy akasztáson. Ön ott volt?
Nem, az ítélet végrehajtásánál nem voltam ott, csak akkor, amikor a bíró kihirdette: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította a védencem kegyelmi kérvényét. Mindenki elhiheti, azok sem voltak kellemes pillanatok. De hadd tegyem mindjárt hozzá: nem volt egy igazságtalan ítélet!
Ez furcsán hangzik egy védő szájából.
Elsőre talán igen, de amint előbb említettem, valószínűleg én is változtam az évtizedek alatt. Akkoriban ilyet talán magamnak sem mertem volna kijelenteni, de az igazsággal szembe kell nézni. Annak ellenére, hogy – ismétlem – az ügyvéd nem tehet különbség egy először megbotlott ember kis tragédiája és egy fajsúlyos bűnelkövető között. Mindkettőt maximális felkészüléssel, a legjobb tudása szerint kell védenie. Ámde ez nem jelenti azt, hogy álszent módon ne lásson túl saját szerepén és feladatán. Miközben mindent elkövettem, hogy a bíróság legalább az eset minősítését enyhítse, s ezzel az elkövető elkerülhesse az akasztást, nem lehetett nem tudomásul venni, hogy ez az ember korábban már 12 évet ült emberölésért. Majd a szabadulása után két évvel agyonverte a lánytestvérét. Így a vád szerinti minősítés visszaesőként, nyereségvágyból, előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés volt. Az akkori ítélkezési gyakorlat szerint pedig a verdikt nem lehetett más, mint halál. A védencemen egyébként nem látszott, hogy egy elvetemült ember lenne, zárkózott személyiség volt, de velem sokat beszélgetett. Nos, a védekezés arra irányult, hogy a tényszerűen visszaeső minősítésen kívül az összes többit részben vagy egészben enyhítse, illetve elvesse a bíróság, s ezzel faragjunk a várható legsúlyosabb ítéletből. És itt jön elő egy büntetőügy, főként pedig az elkövető emberi oldala, karaktere és a motivációja. Mivel az illető láthatóan egy érzelmileg labilis ember volt, így abból indultam ki, hogy a tett minősítése erős felindulásra is változhat. Legalábbis erre próbáltam meg kihegyezni a védekezést. Igaz, nem sok sikerrel: az orvosszakértő ugyanis a tett elkövetésének idejére még egy beszűkült tudatállapotot sem állapított meg a vádlottnál. Így tehát minden igyekezetem ellenére sem tudtam eredményt elérni, a bíróság nem másította meg a vádhatósági minősítést, nem volt tehát kétséges, hogy védencemet halálra ítélik. Ennek ellenére kétségtelenül izgalmas ügy és munka volt ez számomra.
A beszélgetés elején említette, hogy szívesen öltött volna bírói talárt, de ettől a kötelező politikai mellékszálak eltántorították. Ugyanakkor a Magyar Ügyvédi Kamaránál már tíz éve, tehát a harmadik ciklusában tölti be a fegyelmi megbízott tisztét. Előtte pedig a Budapesti Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságának volt a tagja, sőt, 14 éven keresztül az egyik tanácselnöke. Ez együtt már legalább negyedszázados ítélkezői múlt. Mintha ezzel teljesült volna a régi álom a bírói pulpitusról. Elégtétel ez önnek?
Én nem nevezném elégtételnek, inkább szerencse, hogy ilyen régóta lehetek az ügyvédek bírája, ahol kiélhetem akkori vágyaimat. A papé, az orvosé és az ügyvédé is bizalmi foglalkozás. Mi nem iparosok vagyunk, hanem hivatást gyakorlunk, aminek a tisztességét és tisztaságát mindenképp meg kell őriznünk. A fegyelmi apparátusban eltöltött évtizedeimet is ez motiválta. Csakhogy ez egyre nehezebb, mert a kamara nem válogathatja meg, kit vesz fel. Aki megfelel a törvényi előírásoknak, annak nyitva az ajtó. A szűrő hiánya viszont óhatatlanul együtt jár azzal, hogy országos szinten olyanok is bekerülnek a karba, akik nem elhivatottságból, hanem kizárólag a pénzért akarnak ügyvédek lenni. Ám nem mindegy, milyen áron. A bajok ugyanis akkor kezdődnek, amikor az anyagi haszon miatt valaki nem átall szembemenni a törvényekkel, a jogi-etikai normákkal, melyeket neki is képviselni kellene. Sajnos, az elmúlt másfél évtizedben jogásztúlképzés volt, s rendkívül felhígult az ügyvédi tagság. Ha valaki sem a bíróságon, sem az ügyészségen, sem az államigazgatásban vagy az önkormányzatoknál nem tud elhelyezkedni, végül nálunk landol. A rendszerváltás előtt Budapesten 650 ügyvéd dolgozott, ma majdnem ennek a tízszerese, mintegy hatezer. Az is igaz, a rendszerváltás előtt minden vállalatnak és intézménynek volt saját jogi osztálya, ma pedig a képviseleti feladatot többnyire külsős ügyvédi irodákra bízzák. De ezzel együtt és az ügyek gyarapodásával sem volt indokolt a tízszeres létszámnövekedés.
Negyedszázados „ítélkezése” alatt volt ideje végigkövetni az ügyvédség változásait a csibészségektől egészen a törvénysértésekig. A fegyelmi ügyek és döntések tükrében mennyire durvultak el a kollégák?
Egy valamit le kell szögezni: egy ügy is sok, de ha száz van, akkor sem szabad általánosítani. A tizenkétezer magyar ügyvéd túlnyomó többsége a hivatásrend szabályai szerint, becsületesen, tisztességesen és lelkiismeretesen végzi a dolgát, még ha olykor-olykor nem is könnyen, hiszen – főként Budapesten – sokuknak akadhatnak megélhetési gondjai. Nos, ami a vétkeseket illeti, még visszaesők is akadnak, de ez aztán szerencsére végképp nem jellemző. A fegyelmi ügyek száma nem nőtt jelentősen az elmúlt években, csak a súlyuk változott meg: egyre több az olyan eset, amelyben a legsúlyosabb döntést, a kizárást kell meghoznunk. Ennek egyik magyarázata, hogy a fegyelmi eljárások okainak belső aránya is átalakult: jelentősen megnőtt az ügyvédek elleni büntetőeljárások száma. A bűnözés önmagában is komoly társadalmi probléma, de ha egy ügyvéd követi el, még súlyosabb megítélés alá esik, mert ő az igazságszolgáltatási rendszer része. Épp ezért magasabb erkölcsi normával is kell rendelkeznie egy átlagembernél. Nemcsak a törvényesség betartása, hanem a példamutatás miatt. Nem szép, ha egy ügyvédet ittas vezetésért vonnak felelősségre, az viszont egyenesen megbocsáthatatlan, ha az ügyvédi tevékenységével összefüggésben, annak részeként követ el egy jogsértést. Sokan ilyenkor azzal védekeznek: mivel a kamara érdekvédelmi szervezet, hogy jön ahhoz, hogy elmarasztaljon egy ügyvédet? Nos, nekik mindig azt üzenjük, a kamara ezzel pontosan a tisztességes ügyvédek érdekeit védi. Egy tolvaj ügyvédről megjelenő hírre a közvélemény általánosít: ezek mind ilyenek. A fegyelmi testületekben hozott döntéseinkkel nekünk ezt kell megelőznünk, egyúttal orvosolnunk. Ha szigorúan megbüntetjük az ilyen cselekedeteket és kollégákat, az üzenet a szakma és a társadalom felé.
A szakmai köztestületek több díjjal is elismerték a munkáját. Ha felkérnék, és újra bizalmat kapna, vállalna még egy ciklusra kamarai tisztséget?
Különösen büszke vagyok, hogy a kollégák kétszeresen is elismerték eddigi munkámat: 2006-ban a Budapesti Ügyvédi Kamara Eötvös Károly-díjjal tüntetett ki, előtte pedig a Magyar Ügyvédi Kamara teljes ülése a Kiváló Ügyvédi Munkáért címet adományozta nekem. Mindez pozitív visszajelzés. De a MÜK-ben 2014-ben lesz tisztújítás, így arra is gondolnom kell, ha véget ér a 2018-ig tartó ciklus, már nyolcvanéves leszek. Persze ma még egészségileg és szellemileg is jól érzem magam, s remélem, ez addigra sem változik. Mostanság már lényegében az a hobbim, hogy dolgozom. Egy bizonyos kor fölött ugyanis fontosak a feladatok, érezni azt, hogy szükség van az emberre. Biztosan kijelenthetem, nem készülök halni. Azt hiszem, sok dolgom van még, és remélem, ezt mások is így látják. Nos, ha a kollégák érdemesnek és alkalmasnak tartanak rá, szívesen vállalnék még egy ciklust kamarai tisztségben.
És mi a helyzet a saját praxissal?
Beszéltem már arról, hogy harminc éven át, egészen 2001-ig voltam tagja a 21-es számú Ügyvédi Munkaközösségnek, aztán az abból alakult irodának. A kamarai tisztségeim, az iroda szellemisége miatt korábban nem is gondoltam a váltásra. Aztán mégis így alakult: az akkori csapat más működési formát választott, én pedig épp tizenkét évvel ezelőtt, 2001. január elsején megalapítottam az egyéni praxisomat. Azóta vagyok önálló ügyvéd. Ma, 74 évesen van még állandó magánmegbízásom, emellett az egyik vidéki önkormányzat jogi bizottságának külsős tagja vagyok, s végzem a kamarai munkám. Ezt még kényelmesen el tudom látni, de a napi megbízásokhoz már fáradt vagyok.
Ön nem folytatta felmenői műszaki tradícióit. Az utódok az ügyvédi pályán vagy a pályakerülésben követték-e önt?
Az első házasságomból egy fiam van, aki remek ember és nem lett ügyvéd. Sikeres építész, így ő nem az apai, hanem a nagyapai, dédapai örökséget folytatja, visszakanyarodott a reáltudományokhoz. Viccesen azt mondhatnám, kiköszörülte a csorbát. Mindent összevetve ugyanakkor, ennyi év távlatából úgy látom, az ügyvédségnél jobbat nem lehetett volna nekem kitalálni. Ennél szerencsésebb nem is lehettem volna; sok bosszúságot megéltem ugyan, de zömében örömet szerzett nekem ez a kétségkívül csodálatos pálya. Remek barátságokat kötöttem sok kollégámmal, vannak köztük több évtizedesek is, és e barátok közt akadnak nálam húsz-harminc évvel fiatalabb kollégák is. És ez jó dolog. Egyszóval: elégedett ember vagyok.
Ahogy mondta, ma már a munkája a hobbija. De mi volt korábban?
Ha jól belegondolok, valódi, igazi hobbim sosem volt. Nem sakkozom vagy kártyázom. A vitorlázás az egyetlen, ami „magánzóként” örömet jelent néha-néha, és ehhez még értek is.
És más utazások?
Óh, igen. Nagyon sokat utaztam, többnyire a felségemmel, akivel 28 éve élek együtt. Mielőtt megkérdezné, ő is civil. A barátaim közt pedig a jogászok mellett orvosok és tanárok is vannak. De ez mindegy is: ma már tudom, akinek nincs barátja, az nagyon egyedül érezheti magát. Nem az a fontos tehát, honnan valók a szoros kötelékek, a lényeg, hogy legyenek. De visszatérve az utazásokra, a feleségem egyik testvére az Egyesült Államokban, a másik Svédországban él. Előbbinél háromszor jártunk az USA-ban, utóbbinál vagy hússzor. Én Európában szinte mindenütt voltam már legalább egyszer, kivéve a Benelux-államokat.
Vannak-e egyéb, szerethető hívságok az életében?
Hát, szeretem például a finom, jó ételeket, de se régebben, se manapság nem eszem sokat. Szerintem mértékletesen lehet csak élvezni a legtöbb különleges ízt. Manapság már alkoholt is csak módjával iszom, leginkább könnyű, száraz fehérbort, s azt is inkább fröccsnek. Talán furcsán hangzik, de a szellemi feltöltődés ma már ritkán jelenti a színházat vagy a mozit, ilyen helyekre már igen ritkán járunk. Van viszont egy tanyánk az Alföldön, Lajosmizse mellett, amit a feleségem hozott a házasságunkba. Hét kilométerre vagyunk minden lakott területtől. Komfortból nincs hiányunk, hiszen víz és villany van. Tavasztól őszig sok időt töltünk ott, a barátok is szívesen jönnek, hiszen balatoni vagy mátrai nyaralója, ilyen vagy olyan üdülője mindegyiknek van, de tanyája egyiknek sincs. Ez kuriózum, ezért hát szívesen jönnek hozzánk a homoksivatagba. Ami persze tele van akácfával, melyeket tíz éve én telepítettem. Szeretek ott lenni, már csak a vályogház miatt is. Amíg a nyári kánikulában kint 30 fokos a hőség, addig bent mindössze 22 fok van. Odalent a csönd és a nyugalom a miénk.
Az interjú az Ügyvédvilág 2012. márciusi számában jelent meg.
