Az új Be. szabályozási elvei: hatáskör, illetékesség – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Amint arról már többször, több helyen is volt szó, az új büntetőeljárási törvény megalkotásának elveit két csoportba lehet sorolni: a kodifikációs irányelvek és a szabályozási elvek körébe. Ezen elvek nem hagynak kétséget afelől, hogy az új Be.-vel kapcsolatos legfontosabb kritériumok egyike az eljárás gyorsabbá (vagyis hatékonyabbá) tétele.

A jogalkotó tehát a gyorsaságot a hatékonyság növelésével (és nem például a törvényesség szintjének a csökkentésével) képzeli el, hiszen az Alkotmánybíróság több határozatában is hangsúlyozta, hogy a közvetlen alkotmányi garanciák gazdaságossági és célszerűségi okokból az eljárás egyszerűsítése vagy az időszerűség követelményének érvényesülése címén sem mellőzhetők [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84–85.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 376–377.; 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 88–89.; 422/B/1999. AB határozat, ABH 2004, 1316, 1320, 1322.]. Más szóval: a törvényes eljárás elvének mindenben megfelelő, a tényleges eljárási garanciákat maradéktalanul érvényesítő, de mégis gyorsabb eljárást lehetővé tevő eljárási törvényre van szükség, ez pedig csakis a hatékonyság szintjének növelésével érhető el.

A hatékonyság nem statikus fogalom, mert a hatékonyság (és egyik eleme: a gyorsaság) végső soron az igazságszolgáltatás munkájában mutatkozik meg. Az eljárási törvény nem lassabb vagy gyorsabb, ezek a kritériumok a törvény vonatkozásában nem értelmezhetők. A törvény célja e tekintetben nem lehet más, mint hogy a legnagyobb mértékben biztosítsa az igazságszolgáltatás lehetőségét a gyorsabb eljárásokra. Nincsen azonban olyan fejezet a büntetőeljárási törvényben, amelyet újra cserélve egy csapásra felgyorsulnak az eljárások (ebben az esetben egy novelláris módosítás elegendő is lenne). A büntetőeljárási törvény minden részét revízió alá kell vonni, amit egységes szemlélet mellett kell elvégezni. Ennek keretében ki kell iktatni a rendszerből a hatékonyságot gátló tényezőket, illetve be kell építeni azokat, amelyek a hatékonyság növeléséhez járulnak hozzá. A korszerű, koherens, hatékony és gyors eljárást biztosító törvényt fejezetről fejezetre, azon belül pedig normáról normára át kell vizsgálni. Ez persze kétségkívül magát a törvény szerkezetét is meg fogja változtatni, hisz a normák azonos egységenként történő csoportosításához kár lenne ragaszkodni, ha az csak nagy nehézségek árán tartható fenn tovább. Az eljárás hatékonyabbá tételéhez szükségesnek tűnik a bíróság hatáskörére, illetékességére vonatkozó szabályok újragondolása is. „A hatáskör és az illetékesség félreértésekre okot nem adó világos meghatározása minden állami szerv zavartalan, az ügyek ide-oda tologatását megakadályozó működésének elemi feltétele.”

A bíróság hatáskörére vonatkozó szabályozás lehetséges iránya

A hatályos törvénynek a Kormány által elfogadott szabályozási elveiben felsorolt hibái és hiányosságai talán sehol másutt nem érhetők tetten olyan tisztán, mint a hatásköri és illetékességi szabályokban. Éppen ezért nem is fér kétség hozzá, hogy a hatásköri és illetékességi szabályok reformja nem maradhat ki a jelentős változtatások köréből, mégpedig ezeket – szoros összefüggésük okán – egyszerre kell szabályozni.

„A hatáskör az azonos joghatóságot gyakorló hatóságok – például a különféle bíróságok közötti jogkörmegosztást, míg az illetékesség az azonos hatáskörű hatóságok, például a helyi bíróságok közötti jogkörmegosztást jelenti.” Vagyis – a bíróságokat tekintve – a hatáskör a vertikális, az illetékesség pedig a horizontális ügymegosztás kérdéseire ad választ. A hatályos törvény esetében látható, hogy az egységes szemlélet hiánya miatt e szabályok nem teljesen átgondolt elvek mellett, sokszor (a módosítások miatt) esetlegesen, kazuisztikusan kerültek kialakításra. Ilyenként viszont egyrészt nem adnak egyértelmű, logikus, következetes választ az ügymegosztás imént vázolt kérdéseire, másrészt azonban kiüresítik – de legalábbis a használhatóság határáig elnehezítik – a törvényes bíróhoz való jog érvényesülését, pedig azt több nemzetközi egyezmény is körülbástyázza.

Kérdés tehát, hogy milyen szempontok szerint alakuljanak ki az új törvény hatásköri és illetékességi szabályai.

A statisztikai mutatók évtizedekre visszamenően azt igazolják, hogy a központi régió bíróságai, de kelet-nyugat viszonylatban szintén különbség van e mutatók között. Az eddigi megoldások – átfogó módosítás és új eljárási törvény nélkül – leginkább kárenyhítő jelleggel az ügyek áthelyezésével és/vagy bírák kirendelésével kezelték a problémát, amely megoldások természetükből adódóan igen alacsony hatékonysággal és legfeljebb csak rövidtávon oldották meg a nehézségeket a végleges rendezés valós igénye nélkül.

Kommentár az egészségügyi törvényhez
A kommentár segít áttekinteni a betegjogoktól a népegészségügyi tevékenységeken és az egészségügyi szolgáltatók rendszerén keresztül az orvostudományi kutatásokig az egészségügyhöz köthető legfontosabb tárgykörök elveit, összefüggéseit és jogalkalmazási gyakorlatát. Szerzők: dr. Dósa Ágnes, dr. Hanti Péter, dr. Kovácsy Zsombor Megrendelés >>

A korábban hatályban volt Büntető Törvénykönyv állandó módosításai során a jogalkotó nem vette figyelembe az új bűncselekmények meghatározása, a büntetési tételek változtatása, illetve a büntetéskiszabási szabályok megfogalmazása során, hogy ezeknek is kihatása lehet arra, hogy ezek a bűncselekmények melyik bíróság hatáskörébe fognak tartozni. Az egyszerűbb és bonyolultabb ügyek közötti különbségtétel szintén érintheti a hatáskörre vonatkozó szabályozást ugyanúgy, ahogy hatással lehet az illetékességi rendelkezések megalkotására is.

A szakma és a jogtudomány körében a kezdetektől kérdés volt, hogy vajon melyik legyen az általános, s melyik a speciális hatáskörű bíróság. Elvben felmerült, hogy a járásbíróság helyett a törvényszék legyen az általános hatáskörű bíróság. Ennek megvalósítása esetén, ha a jelenlegi kodifikációs technika érvényesülne, a járásbíróság különös hatáskörét kellene meghatározni. A jelenleg hatályos szabályozást figyelembe véve és arra tekintettel, hogy a helyi bíróságok hatáskörébe sokkal több bűncselekmény tartozik a törvényszékekhez képest, a járásbíróságok hatáskörébe tartozó bűncselekmények felsorolása kazuisztikus, átláthatatlan szabályozást eredményezne és ellentétben állna az egyszerűség és célszerűség kodifikációs irányelveivel.

A hatályos Be. a hatásköri besorolásnál az alábbi szabályozási elveket követi:

a) büntetési tétel szerint,

b) jogtárgy alapján,

c) jogtárgy alapján és büntetési tétel szerint,

d) eljárási formától függően

Az a) pontban írt, büntetési tétel szerinti hatáskörbe sorolás alapja a tizenöt évig terjedő vagy annál súlyosabb szabadságvesztés lehetősége. A b) pont szerint a büntetési tételtől függetlenül tartoznak törvényszéki hatáskörbe meghatározott bűncselekmények (pl. az emberiesség elleni vagy háborús bűncselekmények), a c) pont szerint pedig olyan bűncselekmények, amelyek alap- és bizonyos minősített esetei is járásbírósági hatáskörbe tartoznak, ám a legsúlyosabban minősülő és ennek folytán legmagasabb büntetési tétellel fenyegetett esetei már a törvényszéki hatáskört alapozzák meg. Végül a d) pont alapján kerülnek törvényszéki hatáskörbe például a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekmények.

Az ezen rendező elvek szerinti hatásköri besorolás nyilvánvalóan nem problémamentes. Ami például a büntetési tétel szerinti besorolást illeti, feltűnő, hogy bár a határozott tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmények büntetési tételei eltérnek egymástól, de ez leginkább csak mennyiségi eltérést jelent. Minőségi változást egyedül a határozatlan tartamú – azaz életfogytig tartó – szabadságvesztés kiszabhatósága jelent, ezért – természetesen az egyéb hatáskör-meghatározó elvek mellett – az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabhatósága tekinthető önmagában olyan tényezőnek, amely pusztán a büntetési tétel alapján törvényszéki első fokú eljárást vonhatna maga után.

A jelenlegi rendszer szerint tehát a magasabb bírósági szint eljárását eredményezheti a cselekmény magasabb büntetési tétele. Kérdés, hogy indokolt-e, hogy ez a határ tizenöt évi – vagy bármilyen más, határozott tartamú – szabadságvesztés legyen. Túl azon, hogy valószínűleg a tízévi – sőt, bármilyen tartamú – szabadságvesztés kiszabása sem igényel más eljárási garanciát, mint a tizenöt évi szabadságvesztésé, de a büntetéskiszabásra vonatkozó hatályos büntető anyagi jogi rendelkezések – a halmazati büntetés szabályai, a különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó szabályok, a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezések – alapján a járásbíróságnak is lehetősége van ezt a felső határt elérni vagy meghaladni. Semmi – még mennyiségi – különbség sem tehető aközött, hogy a bíróságnak egy konkrét ügyben azért kell öt évtől tizenöt évig terjedő büntetési tételt alkalmaznia, mert az adott cselekményre a Btk. Különös Része azt írja elő, vagy azért, mert az egyébként tízévi szabadságvesztéssel fenyegetett cselekményt különös visszaeső terhelt követte el.

Végezetül elmondható, hogy több bűncselekmény törvényi tényállása épül fel olyan módon, miszerint az első szinten minősített eset öt évtől tíz évig, a második szinten minősített eset öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, így a minősítő körülmény körében a bírósági szakban beálló változás (ami a gyakorlatban nem ritka) egyúttal hatásköri változást és az eljárás más szinten való újrakezdését is eredményezi. Különösen visszás ez olyan, gyakori bűncselekmények (pl. a szexuális erőszak és a rablás) esetében, ahol az alapesetet több különböző minősítő körülmény közül már egy-egy is öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett minősített esetté emeli, ugyanazon minősítő körülmények közül több egyidejű felmerülése azonban már öt évtől tizenöt évig terjedő büntetési tételt eredményez. Nehezen magyarázható, hogy ha a helyi bíróság „alkalmas” külön-külön a jelentős értékre elkövetett rablás és a fegyveresen elkövetett rablás elbírálására is, akkor miért nem járhat el egy jelentős értékre, fegyveresen elkövetett rablás ügyében.

E logika mentén haladva indokolt lehet, hogy az új szabályozás – a büntetési tétel alapján – csak az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett cselekményeket emelje a törvényszék első fokú hatáskörébe.

Ugyanakkor a jogtárgy alapján, illetve jogtárgy és büntetési tétel szerint megállapított hatáskör is fenntartható, de jelentős változtatásokkal. Ez abból fakad, hogy a jelenleg ilyen szempontok szerint törvényszéki hatáskörbe tartozó bűncselekmények megítélése valójában semmivel sem bonyolultabb, mint számos más, általános hatáskörbe sorolt bűncselekményé, s így nem indokolt törvényszéki hatáskörben tartásuk.

A szerző miniszteri biztos.

---