Az új polgári perrendtartás előzményei

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

2018. január 1-jén hatályba lép az új polgári perrendtartás, mely alapjaiban reformálja meg a polgári perek szabályait Magyarországon. Cikksorozatunk első részében azt vizsgáljuk, milyen előzmények vezettek az új kódex elfogadásához.

A jelenlegi polgári perrendtartás (Pp.), az 1952. évi III. törvény mára lényegében a legrégebben hatályban lévő magyar jogszabállyá vált. Időtállóságát jelzi, hogy kisebb-nagyobb változtatásokkal átvészelte a rendszerváltás környékének jogalkotási lázát. Az elmúlt évek újrakodifikálási dömpingje azonban – ha utolsóként is – végül őt is elérte.

A kodifikációs munka kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy az új polgári eljárásjogi törvény nem egyszerűen a hatályos, sokszor toldozott-foldozott jogszabály új köntösbe öltöztetése lesz. A jogalkotó átfogó reformra szánta el magát, és koncepcionálisan új alapokra akarta helyezni a polgári perrendtartást. Úgy tűnik tehát, hogy a régi törvény mintegy 65 éves hatálya alatt olyan súlyos problémák gyülemlettek föl, melyek megoldása radikálisan új szabályozást igényelt. Melyek voltak ezek?

A régi perrendtartás alapvető baját abban lehet megragadni, hogy egy idejétmúlt jogszabály a megváltozott viszonyok között diszfunkcionális gyakorlathoz vezetett. Az 1952. évi III. törvény elfogadásakor a gazdaságot a szinte teljes állami tulajdon és a szigorú tervutasítás jellemezte. Ilyen körülmények között a gazdasági szereplők közötti jogvita szinte elképzelhetetlen volt. A törvényt ezért a magánszemélyek egymás közti apró-cseprő vitáira modellezték. Az első fokú eljárás gerincét a szóbeli tárgyalás képezte, melyet a bíróság a keresetlevél alperesnek történő kézbesítésével egyidejűleg kitűzött, és melyen „az ügyet érdemben tárgyal[t]a, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban érdemben határoz[ott]”.

Az eljárás szóbelisége és egyszerűsége azonban a komplex gazdasági jogviták megjelenésével – először az állami vállalatok önállósodásával, majd még fokozottabb mértékben a piacgazdaságra való áttéréssel – illuzórikussá vált. Egy összetett gazdasági ügyletből fakadó jogvita szinte mindig túl bonyolult ahhoz, hogy arról a felek szóbeli nyilatkozatai alapján az első – vagy akár a második – tárgyaláson dönteni lehessen. A jogalkalmazók ezért olyan eszközt kerestek, mely alkalmas a komplex tényállások kezelésére, de mégis a törvényi kereteken belül marad. Ezt az eszközt az „előkészítő iratban” találták meg, mely a törvény szerint a tárgyalás elhalasztása esetén a további bizonyítás előkészítése érdekében rendelhető el.

A régi perrendtartás alapvető baját abban lehet megragadni, hogy egy idejétmúlt jogszabály a megváltozott viszonyok között diszfunkcionális gyakorlathoz vezetett

Az „előkészítő irat” kifejezés a jelenlegi Pp.-ben összesen ötször szerepel – míg a „tárgyalás” szó 527-szer. A törvény szövege tehát továbbra is fenntartja azt a látszatot, hogy a perek a szóbeli tárgyaláson dőlnek el. A gyakorlatban azonban a pereskedés súlypontja nagyrészt áthelyeződött az előkészítő iratokra. A felek egyrészt a bíróság felhívása nélkül is rendszeresen adnak be írásbeli nyilatkozatokat, melyekben valamely újonnan felmerült bizonyítékra reagálnak, vagy jogi álláspontjukat fejtegetik. Másrészt általában a bíróság felhívása ellenére sem hajlandók a tárgyaláson nyilatkozni sem jogi álláspontjukról, sem ténykérdésről; ehelyett „határidőt kérnek” az írásbeli nyilatkozattételre. Az elvileg szóbeli polgári peres eljárás tehát a gyakorlatban mára írásbelivé vált, ahol a tárgyalások megtartásának sokszor nem is nagyon van értelme.

Az írásos nyilatkozatok – a törvény fogalmi rendszerében – még mindig a további bizonyítás végett elhalasztott tárgyalás előkészítését szolgálják. A kommunista korszak jogalkotója azzal számolt, hogy az elhalasztott tárgyaláson – ha az megfelelően elő van készítve – a tényállás megállapítása befejezhető, és ítélet hozható. Ugyanez a jogalkotó – az egyszerű megítélésű jogvitákat szem előtt tartva – nem akarta elzárni a feleket attól sem, hogy jogi álláspontjukat vagy tényelőadásukat a másik fél nyilatkozatának fényében akár az elhalasztott tárgyaláson is módosítsák vagy kiegészítsék. A növekvő komplexitású jogvitákat azonban ez a szabályozás nem tudta ésszerű korlátok között tartani.

Ma az előkészítő iratokat leggyakrabban nem a már előadott keresettel kapcsolatos bizonyítási indítványok megtételére, hanem keresetváltoztatásra, új jogi érvek felsorakoztatására, és új tények előadására használják a felek. Ezekre a nyilatkozatokra általában a másik fél is reagál, sok esetben láncreakciót generálva, melynek a hatályos törvény sem időbeli, sem mennyiségi korlátot nem nagyon szab (csupán a keresetváltoztatást szorítja időbeli határok közé a közepes pertárgyértékű ügyekben). Miután bevetté vált, hogy a felek bírói felhívás nélkül is adhatnak be „előkészítő iratot”, a bíróknak nem nagyon maradt eszközük arra, hogy a parttalanná váló jogvitát áttekinthető mederbe tereljék. Sok esetben passzívan várják, hogy a beadványok áradata elcsituljon, és csak az akta alapos áttanulmányozása során szembesülnek azzal, hogy a nyilatkozatok nagy része irreleváns volt. Addigra azonban akár három-négy év is eltelhet a per kezdete óta.

Ezeknek a diszfunkcióknak a felismerése indította a jogalkotót arra, hogy a régi perrendtartás illuzórikus egyszerűségét olyan kifinomultabb szabályozással váltsa fel, mely alkalmas a piac-gazdaság komplex jogvitáinak kezelésére. A megoldás kulcsszava az osztott perszerkezet lett: az első, perfelvételi szakaszban történjék meg a jogvita kereteinek – a felek jog- és tényállításainak, illetve az ezeket alátámasztó bizonyítékoknak – tisztázása; a második, érdemi tárgyalási szakaszra pedig csak az így meghatározott jogvita eldöntése szempontjából releváns bizonyítás lefolytatása maradjon. Az osztott perszerkezetre épülő új szabályozás szakít a szóbeliség fikciójával, amikor kimondja, hogy a perfelvételi szakasz elsősorban írásban zajlik. Másrészt igyekszik ésszerű korlátok közé szorítani a jogvitát azzal, hogy az írásbeli nyilatkozatok benyújtását bírói felhíváshoz köti, az érdemi tárgyalási szakaszban pedig főszabályként nem engedi meg a jogvita korábban meghatározott kereteitől való eltérést. Az összetettebb szabályozás így – a jogalkotó reményei szerint – segíthet kiküszöbölni a jelenlegi rendszer anomáliáit.

Az új törvény részletes szabályait a sorozat következő darabjaiban ismertetjük.

---