Az utazó főbíró

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Balla Lajos a szenvedélyes büntetőbíráskodásról, a szabálysértési anomáliákról, a Debreceni Ítélőtábla elnökléséről és a család fontosságáról.

„Az egyik legfontosabb elvem a bírói szolidaritás” – fogalmazza meg szakmai hitvallását a megnyerő, közvetlen stílusú Balla Lajos, a Debreceni Ítélőtábla elnöke a kirendelésekkel kapcsolatban, melyeknek révén a cívisvárosi testület a korábbi sokszorosát, mintegy százhatvan peres ügyet vállalt át a Fővárosi Ítélőtáblától. Közülük a büntetőügyeket még idén be tudják fejezni, mindössze néhány polgári per tolódik át jövőre. A gimnazistaként még az orvoslással is kacérkodó Balla Lajos ókortörténész édesapja tanácsára idejekorán váltani tud, így a sikeres orvosi egyetemi felvételi ellenére Szegedre utazik jogot hallgatni. A büntetőbíráskodás a szenvedélye, így ma is aktívan ítélkezik. Pályafutását végigkíséri az utazás, amellett, hogy szakmai rendezvényeken gyakran feltűnik az ország számos pontján, a Hajdúböszörményi Városi Bíróság kezdő ítészeként – ugyancsak kirendelésekkel – szinte egész Hajdú-Bihar megyét végigtárgyalja, hogy aztán nem sokkal később, immár a rendszerváltás kínálta pályázati lehetőségtől fűtve, 36 évesen az ország legfiatalabb kollégiumvezetője legyen.
Neve gyakran szerepel a hazai sajtóban, hisz olyan fajsúlyos ügyeket is tárgyalt másodfokon – kirendeléssel épp Budapesten –, mint a Jozef Roháč-per. Nagy horderejű volt a debreceni tábla által szeptemberben szervezett szabálysértési konferencia, melynek eredményeképp helyére kerülhetnek a jogszabály vitatott részei, s egységesülhetnek az ezek megítélésében meglévő jogértelmezési különbségek.

 

Ön rendkívül aktívan vesz részt a szakmai közéletben, ráadásul táblaelnökként is rendszeresen ítélkező büntetőbíró, ­emiatt a neve gyakran szerepel az országos sajtóban. Az ön által vezetett Debreceni Ítélőtábla nemcsak a szakmai mun­kájáról „híres”, hiszen számos társadalmi és szakmai rendezvény szervezője. Így már nem meglepő, hogy erre az interjúra a Magyar Igazságügyi Akadémián október elején szervezett kétnapos áldozatvédelmi konferencián tudtunk sort keríteni. Bün­tetőbíróként hogyan látja a hazai áldozatvédelem helyzetét?

Ez egy nagyon fontos ága az igazságügyi rendszernek, ezért e kétnapos szimpóziumnak is kiemelt szerepe van. Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) annak érdekében szervezte, hogy a bírák és az ügyfelek emberhez méltó körülmények között élhessék meg a tárgyalásokat. Az OBH már több jogszabály-módosítást is kezdeményezett ez ügyben, a konferencia pedig lehetőséget ad arra is, hogy a rendvédelmi szervekkel ezen a területen is tovább erősödjön a kapcsolat. Az áldozatok védelméhez egyébként már több, sikeres program is kapcsolható, ilyen pél­dául a gyermekközpontú igazságszolgál­tatást célzó munkacsoport megalakulása. A konferencián a felszólalók kiemelték a 24 órás áldozatsegítő telefonos diszpécserszolgálat működését, s érintették az áldozattá válás kriminológiai és büntetőjogi vetületeit, az áldozatból terheltté válás pszichológiai aspektusait. Jól látszik tehát, hogy ez rend­kívül összetett és érzékeny világa az igazságszolgáltatási rendszernek, amit folyama­tosan fejleszteni kell. Hadd tegyem hozzá, hogy például a gyermekbarát igazságszolgáltatás megteremtésén a Debreceni Ítélőtábla is sokat fáradozik, tavaly márciusban nagyszabású konferenciát is szerveztünk a témában, melynek megfogalmazott célki­tűzései folyamatosan épülnek bele a hazai igazságszolgáltatás rendszerébe.

Fontos motívum az életében, hogy – sok pályatársához hasonlóan – eredendően ön is orvosnak készült. Habár sikeresen felvételizett is az orvostudományi egyetemre, végül Szeged felé vette az irányt, s beiratkozott a József Attila Tudományegyetem (JATE) Állam- és Jogtudományi Karára. Miért nem vágott bele az orvoslásba?

Ma már úgy látom, az orvosi hivatással való „kacérkodás” inkább egy gyermeki álmodozás volt. Színlátási problémám miatt amúgy sem praktizálhattam volna. Ugyanakkor az embereken való segítés vágya mindenképp benne volt az eredeti pályaválasztásomban, s talán az is, hogy az unokabátyám sebészorvos volt. Jóllehet valóban elsőre felvettek a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, erről az álomról hamar lemondtam. Édesapám azt mondta, ha valami nem tetszik, tudni kell váltani. Nagyban befolyásolt, hogy a családunk alapvetően egy filoszos beállítottságú família volt, s valójában magam is ilyen érdeklődésű gyerek voltam. Leginkább a történelem vonzott, amiben annak is nagy szerepe volt, hogy édesapámmal, lévén ókortörténész, rengeteget beszélgettünk történelemről. Ő volt az igazi példaképem. A tudományos kutatás, elemzés és összegzés fontosságát már korán megtanultam tőle, hiszen mozaikokból, sziszifuszi munkával kellett összeraknia a valóságot. Ez a fajta a munkamódszer hasonlít a bírói munkához; nekünk is rekonstruálnunk kell egy már megtörtént, elmúlt eseményt, felépíteni azt, valójában mi is történhetett. Ez a munka rengeteg izgalmas kihívást jelent egy bün­tetőbírónak, így egyszerűen meg sem fordult soha a fejemben, hogy mással kellene foglalkoznom. Édesapám tanácsára egyszer váltottam, de az egy életre szólt. Azért hadd kanyarodjak még vissza egy kicsit az orvoslásra, hiszen lényegét tekintve nem áll messze egymástól a két hivatás. Ahogy az orvosoknak, úgy nekünk is gyorsan, jól és sokat kell dolgoznunk. Valahol mi is gyó­gyító munkát végzünk, csak a mi műtőnk a tárgyalóterem. Az orvos folyamatosan a beteg gyógyulásához keresi az utat, mi pedig azt, miként lehet az adott ügyet a lehető legjobb, legmegnyugtatóbb módon és kétséget kizáróan lezárni. Talán nem véletlen az a kifejezés sem, hogy jogorvoslat – tábla­elnökként folyamatosan ennek lényegével szembesülök. Sorsokról, netán hatalmas összegekről döntünk, tehát mi sem tarthatjuk bizonytalanságban az ügyfeleket, ahogy az orvos sem a betegét. Az a feladatunk, hogy az ügyek minél hamarabb nyugvópontra jussanak, s a legjobb tudásunk és ­lelkiismeretünk szerint döntsünk. Bírónak lenni nagyon szép hivatás. Pályakezdőként ugyan a történelem szak is szóba jöhetett volna, ám akkorra már erős volt az elkötelezettségem a jog iránt. Azért azt is tudni kell hozzá, hogy a nevelőapám ügyvéd, így ebben is volt előttem példa. Éppen negyven éve, 1974-ben érettségiztem a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban, előtte pedig Debrecen homokkerti városrészében a Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, ezek után következett a JATE.

Debrecenben is született?

Igen, tősgyökeres cívisvárosi vagyok. Tavasszal volt a negyvenéves érettségi találkozónk, a gimnáziumi osztálytársaimmal a mai napig jó kapcsolatban vagyok. Jó részük az évfordulós bankettre is el tudott jönni, egy nagyon jó hangulatú este volt, visszarepített minket az időben. Az általános iskolás éveim nagy részét a nagymamáméknál töltöttem, s mivel ők laktak a Homokkertben, ezért jártam ki ott az első nyolc osztályomat. A szegedi jogi karon 1986-ban szereztem meg a diplomámat. Ezután azonnal a Debreceni Bíróságon lettem fogalmazó. Már ekkor tudtam, hogy csakis büntetőjoggal szeretnék foglalkozni, már az egyetem alatt is ez a jogág vonzott leginkább. Fogalmazóként nagyon sokat tanultam Viszokai László tanácselnöktől, aki mellett nagyon sokat dolgoztam, nemcsak a fogalmazói, hanem ügyviteli feladatokat is elláttam, így ez egy nagyon hasznos tanulóidőszak volt. Onnantól kezdve nem volt kérdés számomra, hogy büntetőszakos bíró szeretnék lenni. Ez hamarosan valósággá is vált, amikor a szakvizsgám után 1988 júniusában elsőként a Hajdúböszörményi Városi Bíróságon lettem büntetőbíró. Ez egy nagyon mozgalmas időszak volt, s egy jó hangulatú, vidám közösség tagjaként dolgozhattam. Egy kis városi bíróság másfajta közösség, mint egy nagyobb; egyfajta családias légkör uralta, ugyanakkor jó iskola is volt, hiszen mindent magunknak kellett megoldanunk. A kiren­delések nagy száma még mozgalmasabbá tette ezeket az éveket, ugyanis gyakorlatilag egész Hajdú-Bihar megyét bejártam. Amolyan utazó bíró voltam. Sok jó történetem van azokból az időkből, az egyik alkalommal például délelőtt Berettyóújfalun tárgyaltam, amikor a vádlottat kísérő fegyőr csodálkozva azt tudakolta: miért ott vagyok, ­hiszen fél kettőkor Hajdúböszörményben kell határozatot hirdetnem, ahová ő szintén „hivatalos”. Megnyugtattam és annyit mondtam neki, ne féljen, ott leszek időben. És így is volt.

Fotó: Piti Marcell

Talán ezt a tettrekészségét „honorálták”, amikor egészen fiatalon előreléphetett a ranglétrán: 1992-ben lett a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság büntetőkollégiumának vezetője. Ha ennyire jól érezte magát utazó bíróként, mi inspirálta arra, hogy „leláncolja magát”?

Amikor a pályázatomat elfogadva Balsai ­István akkori igazságügyi miniszter kine­vezett a Hajdú-Bihar Megyei Bíróságra, 36 évesen az ország legfiatalabb kollégium­vezetője lettem. A rendszerváltás legelső évei voltak ezek, az új idők új szeleivel a mi korosztályunk ambíciói is megerősödtek. Arra is ráébredtem, hogy van mondani­valóm egy ilyen poszt betöltéséről is, s úgy éreztem, az elképzeléseimet meg is tudom valósítani. Hosszú ideig, 2004-ig voltam a büntetőkollégium vezetője, eközben továbbra is megyei első- és másodfokú ügyeket tárgyaltam. Eszembe se jutott, hogy magam mögött hagyjam a pulpitust, hiszen a büntetőbíráskodás valóban a szenvedélyem. Igaz, a vezetői munka másfajta többletet jelentett, a megyei bíróság 440 dolgozójából 120 volt a bíró, így az igazgatási feladataim során meg kellett oldanom a helyettesítéseket, vizsgálatokat kellett folytatnom, emellett az illetékességünkbe tartozó városi bíróságokkal is tartanom kellett a kapcsolatot, folyamatos felkészítve a bírákat a Büntető Törvénykönyv változásaira, vagy a 2003-as új Büntetőeljárási Törvényre. Emellett pub­likáltam is; a legemlékezetesebb egy orvosi hetilapbeli sorozatunk, melyet egy barátommal közösen jegyeztünk a foglalkozási bűncselekményekről. Amikor bő tíz évvel ­ezelőtt megszületett a döntés arról, hogy a többi mellett immár valóban megkezdheti működését a Debreceni Ítélőtábla is, ez egy újabb fontos állomása volt az életemnek. Azt gondoltam, tizenkét esztendős tapasz­talattal érdemes kipróbálnom magam egy újabb fellebbviteli szinten is, ezért megpályáztam a debreceni táblabíróság büntetőkollégium-vezetői tisztét. A kinevezésemet éppen tíz éve, 2004. október 1-jén kaptam meg a 2005. január elsejével felálló ítélőtáblára. A bíráskodással ezután sem hagytam fel, miközben a kollégiumvezetésben leginkább a szakmai igazgatási feladat volt a domináns, több megye kollégiumi munkájának az összehangolására volt szükség, például jogértelmezés tekintetében. Hat évig voltam kollégiumvezető, amikor megpályáztam a táblabíróság elnökhelyettesi pozíció­ját, amit 2010 őszétől szűk két évig töltöttem be. Elődöm, a Debreceni Ítélőtábla első elnöke, Szabóné Kerékgyártó Judit 2012-ben vonult nyugdíjba, a megüresedő posztot pedig megpályáztam. Az Országos Bírósági ­Hivatal (OBH) vezetője, Handó Tünde pedig 2012. július 1-jén kinevezett a táblabíróság elnökének. Ez a mandátum – mint a többi vezetőé – határozott idejű, azaz hat évre, 2018. július 30-áig szól. E kinevezésem óta is tanácselnök vagyok, tavaly például az általam vezetett testületnek 82 tárgyalási napja volt, csak az idei első félévben pedig negyvenkettő.

A pozíció még egy alkalommal újra betölthető. Ha eljön az ideje, újra megpályázza?

Nos, ezen még nem töprengtem el, egyfelől a jelenlegi megbízatásomnak még a kétharmada hátravan, másfelől teljes mértékben lekötnek a mostani feladataim. Ám annyit tudok rá felelni, hogy ha akkor is bírni fogom a kollégáim támogatását, elképzelhető, hogy újra megmérettetem magam. De ismétlem, ez még olyan távoli, hogy egyáltalán nem foglalkoztat a gondolat.

Mint egyetemen is oktató büntető­jogász, hogyan látja a mai hallgatók jövőjét, lehetőségeit? Egyáltalán, a Debreceni Ítélőtábla mit tud hozzátenni a jogászképzéshez?

Az objektív körülmények azt mutatják, hogy a végzős jogászhallgatók többsége nagyon nehezen tud bekerülni olyan munkahelyre, amely szoros kapcsolatban áll az igazságszolgáltatással. Éppen ezért mindenkinek a legjobb eredményre kell törekednie a tanulmányai alatt, ugyanis a diploma minősítése, az elért eredmények hosszú időre meghatározzák a jövőbeni lehetőségeiket. Biztos vagyok benne, hogy ha példát tudunk mutatni az egyetemistáknak, és betekintést bizto­sítunk a napi munkánkba, időben szembesülnek a pályaválasztás követelményeivel. Ha már jó előre felkészítjük őket, akkor másként állnak hozzá egy-egy tárgyhoz, vizs­gához, s elszántabban fordítanak energiát az egyetemi tanulásra.

Ami az intézményi kapcsolatokat illeti, a Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán – emlékeim szerint – 1997 tájékán indult meg a képzés, én magam pedig szinte a kezdetektől, 1998 óta vagyok ugyanott, a büntetőjogi tanszéken óraadó tanár. Elsősorban büntető anyagi jogot oktatok, nagy örömömre szolgált, s büszkeséggel tölt el, hogy az egyetem szenátusa 2006-ban címzetes docensséggel ismerte el a munkám. A Debreceni Ítélőtábla és az egyetem kapcsolata kifejezetten jó, amit az is jelez, hogy a Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Tanácsa, valamint a jogi kar által egy éve életre hívott úgynevezett Társadalmi Tanács október elején immár másodjára ülésezett a Debreceni Ítélőtáblán, s ennek mi is lett volna stílszerűbb helyszíne, mint a bíróság könyvtára. A Társa­dalmi Tanács – melynek egyben az elnökévé is választottak – egy nagyon fontos regionális szervezet, mely a megye és annak vonzáskörzetében dolgozó vezető jogászokat, s az egyetem szakembereit tömöríti. A Társadalmi Tanács legfontosabb célja, hogy a képzési profilhoz illeszkedő szakmai szervezetek véleményt nyilváníthassanak, javas­latokat fogalmazzanak meg, ezzel is segítve a képzések munkaerő-piaci igényekhez való igazodását. Tudvalévő, hogy a gazdasági életben is egyre nagyobb szerepet kapnak a jogi ismeretek, ezért a Társadalmi Tanács ­támogatta Nagy János rektorhelyettes kez­deményezését egy speciális agrárjogi képzés beindítására. Ma ugyanis Magyarországon igencsak felértékelődtek például a termő­földekkel kapcsolatos jogviszonyok, az Európai Unión belül a közös agrárpolitikával, az agárkörnyezeti és az élelmiszerjoggal kapcsolatos kérdések. Gondoljunk csak bele, mennyire fontos polgári jogi vonatkozások merülhetnek fel ezen a területen is nap mint nap, kezdve a szavatosság kérdésétől, a garanciáén át egészen a büntetőjogi ve­tületekig, legyen szó a fogyasztó megkáro­sításáról, a minőség- és eredetvédelemről. Úgy tűnik, egyelőre egy posztgraduális képzésről lenne szó, ami idővel akár az egye­temi tananyagba is beépülhet. Erre erősített rá az egyetem rektora, Szilvássy Zoltán professzor, aki azt emelte ki, hogy Debrecen az innovációs stratégiájában nagymértékben támaszkodik az egyetemre, így az idei tanévben az egészség- és az élelmiszeriparra ­fókuszálnak. A Társadalmi Tanácsnak ebben is lehet kezdeményező és koordináló sze­repe, különösen arra tekintettel, hogy idén 40 százalékkal több hallgató kezdte meg tanulmányait a jogi karon a tavalyihoz képest. A tanácskozás fontos záróakkordjaként a Debreceni Tudományegyetem rektorával és a Debreceni Törvényszék elnökével együttműködési megállapodást írtunk alá, így a Társadalmi Tanács nemcsak a jogi képzéshez, hanem az egyetem teljes működéséhez is segítséget nyújt.

Ptk. Mesterhármas – Családjog
Élettársi kapcsolat, mint szerződés; az élettársi kapcsolat családjogi hatásai; házastársi és élettársi tartás; rokontartás Szülői felügyeleti jog szabályozása, gyakorlásának elvei; gyermek elhelyezése harmadik személynél; kapcsolattartás szabályozása Házassági vagyonjogi rendszer Időpont: 2015. március 24. Helyszín: Budapesti Ügyvédi Kamara Részletek és jelentkezés >>

Önhöz hasonlóan a kollégái is részt vesznek az egyetemi életben?

Természetesen, közülük sokan szintén ok­tatnak a jogi karon, de maguk is bemutató előadásokat tartanak az ítélőtáblán. Fontos a hallgatók gyakorlati képzése, hogy lássanak valódi tárgyalótermet, hiszen az életnek tanulnak. Általában is elmondható, hogy a Debreceni Tudományegyetemen és annak jogi karán nagyon jó és színvonalas oktatás folyik, amit mi is jó szívvel tudunk támo­gatni, ezért szoros a kapcsolatunk. Úgy gondolom, az egyetem presztízsét az oktatás minősége adja. Fontos, hogy széles körű gyakorlati ismeretet adjon a hallgatóknak, az oktatók pedig olyan tudást, amit a tanuló a jogi pályáján is hosszú időn át alkalmazni tud. Ennek részeként tárgyaláslátogatást biztosítunk a hallgatóknak, az oktatóknak pedig a bírósági döntések hozzáférésével kutatási lehetőséget adunk a publikáláshoz. Mindennek az intézményes fórumát is megteremtettük: a Debreceni Ítélőtábla tavaly együttműködési megállapodást kötött, és új, Jogi Klinika névre keresztelt képzési prog­ramot hozott létre a Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával közösen. A szabadon választható gyakor­lati tantárgyat a tavalyi tanév második félévétől választhatják a harmad-, a negyed- és az ötödéves, nappali tagozatos hallgatók. A Jogi Klinika két társelnöke Szabadfalvi ­József dékán és jómagam, a szakmai vezető pedig Elek Balázs, tanszékvezető egyetemi docens, tanácselnök; a klinika konzultatív és adminisztratív feladatait ellátó titkára Háger Tamás óraadó tanár, ítélőtáblai bíró. A képzés részeként jelenleg 14 hallgatónak adunk gyakorlati képzést, ők tényleges ügymegoldásokban vesznek részt a szakmai ­irányításunkkal. Mivel a jogi pálya verbális képességeket is feltételez, a képzés része a perbeszédverseny, ahol a hallgatók belebújhatnak a bírák, az ügyészek és a védők sze­repébe, ennek során pedig nemcsak a szakmai tudásukat, hanem a beszéd- és érvelőképességüket is megcsillogtathatják.

Ön hogyan emlékszik a saját egyetemi éveire?

Nekem az egész időszak kellemes emlék maradt, s így az egyetemi éveim a munkámat is meghatározzák, hiszen ez utóbbihoz nekem nagyon sokat adott az az öt év. Sok korabeli tankönyvemet – például a római ­jogit, a munka-, a büntető vagy az eljárás­jogit – a mai napig őrzöm otthon, a polcomon. Bár a tananyag, azaz ezek tartalma az elmúlt évtizedekben jó részt kicserélődött, a jogi gondolkodás miatt még ma is használhatóak, így előfordul, hogy fellapozom őket.

Szeretnék visszatérni egy gondolat erejéig a táblaelnöki pályázatához. Mivel vezetőként kezdetektől részt vett a testület munkájában, milyen konkrét elképzelései voltak? Min szeretett volna mindenképp változtatatni?

Egy jól működő szervezet élére aspiráltam, ugyanakkor az ügyforgalom alakulásán mindenképp javítani szerettem volna. Úgy érzem, ez többnyire sikerült, tavaly a büntetőügyek 90 százalékát, a polgáriaknak pedig a 87 százalékát három hónap alatt befejeztük, amit országosan is példa nélküli, di­cséretes teljesítményként értékelt Handó Tünde, az OBH elnöke a táblabíróság össz­bírói értekezletén. Egy másik fontos dolgot is szükségesnek tartottam: régi vesszőpa­ripám, ha közpénzből dolgozunk, akkor a polgároknak joguk van tudni, mi folyik a bíróságokon – feltéve persze, ha az adott ügy jellege nem követeli meg a nyilvánosság kizárását. De ez a legritkább esetben fordul elő, például, ha államtitokról van szó. Nos, a nyilvánossághoz pedig alapvetően jó sajtókapcsolatokra van szükség, amit mi ha­tározottan képviselünk. Nemcsak egyszer, az éves beszámolókról, hanem félévente tartunk sajtótájékoztatót, de ezeken kívül is gyakran találkozunk a médiumok képviselőivel, és segítjük őket a munkájukban. A regionális szerkesztőségekkel együttműködési megállapodást írtunk alá, ennek részeként a Debreceni Ítélőtábla és a Debreceni Törvényszék biztosítja a tudósítók munkájához szükséges feltételeket, cserébe vállalták, hogy korrekt beszámolókkal tájékozatják az olvasóikat. Mi ehhez minden lehetséges, általuk kért információt megadunk nekik, emellett folyamatosan biztosítjuk a tárgyalási jegyzéket a hozzákapcsolódó ügyleírásokkal együtt.

Ha már a nyilvánosságot említette, lapunknak adott interjújában Harangozó ­Attila, a Szegedi Ítélőtábla elnöke részletesen érintette ezt a kérdést, úgyis, mint a bírósági adatkezelésről és tájékoztatásról szóló törvényt előkészítő munkacsoport tagja. Gondolom, Ön is egyetért azzal a megállapításával, hogy az ítélkezés nyilvánossága társadalmi alapjog, miközben sok minden összemosódik ezzel kapcsolatban.

Ez valóban így van. Éppen ezért a jelenleg is készülő tervezet, s a majdani törvény egy alapvetően meghatározó jogszabály lesz a bíróság és a sajtó kapcsolatában. Egyetértek a szegedi elnökkel abban is, hogy az információs önrendelkezésről szóló törvény – más jogszabályokkal – a bíróságok életében számos anomáliát okoz. Ezeket egyértelműen rendezni kell, ebben ma már nincs vita, csak a hogyanra kell megtalálni a választ. Vegyük például a bírósági, tárgyaló­termi tudósításokat: ma nem egyértelmű, mit, mennyit lehet mutatni a terheltből és mit nem. Ez a bírónak és a sajtónak is rossz helyzet, hiszen ha nem lehet felvételeket készíteni, akkor érdektelenné válik a sajtó, s el sem jönnek a tárgyalásra. Ezzel viszont sérül az ítélkezés nyilvánosságának fon­tossága, alapvető jogelve. És ha már itt tartunk, az is kérdés: a rendőröket, büntetés-végrehajtási dolgozókat miért kell kitakarni, amikor egyébként az igazságszolgáltatás más szereplői, így a bírák is arcukat adják a munkájukhoz. Az Alkotmánybíróság egyébként nemrég korrektül állást foglalt e kérdésben, legalábbis részben, a rendőrfotókat illetően. A készülő jogszabálynál szerintem e kérdés rendezésére is érdemes lenne ki­térni. És még valami, bár ez már nem jogi kérdés: a bíró kollégákat is fel kell készíteni arra, hogyan kell nyilatkozni. Sok kolléga idegenkedik ugyanis a kamerától, a sajtótól, de amint már mondtam, ez éppúgy része, mégpedig fontos része a bírósági nyilvánosságnak.

A neve ítélkező bíróként gyakran fel­tűnik a híradásokban, meglehetősen faj­súlyos, komoly visszhangot kiváltó dön­tései voltak. Elég csak az olaszliszkai ­lincselésre, a „Fekete seregként” elhíresült Magyar Róbert-féle bűnszervezetre vagy a kesznyéteni kiskertjét elkeseredésében árammal védő Szoboszlai Barna ügyének másodfokú tárgyalására gondolni. A legutóbbi egyik kiemelt ügye tavaly áprilisi, amikor – kirendelt tanácsvezető bíróként a Fővárosi Ítélőtábla nevében – bizonyítottság hiányában jogerősen felmentette Jozef Roháčot a bűnsegédként elkövetett emberölési kísérlet vádja alól. Természetesen nem az ítéletekről kérdezem, inkább a kirendelésekről. Az tudvalévő, hogy a Fővárosi Ítélőtábla sok bíróságtól komoly segítséget kap, csökkentendő a leterhelt­ségét. A Debreceni Ítélőtábla és személy szerint ön mennyire veszi ki ebből a részét? Egyáltalán, szükségét érzi, hogy maga is részt vegyen e kirendelésekben?

Mivel nem hagytam fel a bíráskodással mint szenvedélyemmel, ezért a vezetői teendők ellátása mellett továbbra is megmaradtam büntetőtanács-elnöknek, s a mai napig is tárgyalok. Ennek pedig része a kirendelések ellátása is. Az egyik legfontosabb elvem a bírói szolidaritás, az, hogy segítsünk egymásnak, hiszen adott esetben mi is csak így várhatunk el segítséget a kollégáinktól. Természetesen a kirendelések nem a kedvünk szerint dőlnek el, hanem a szervezeti munkaelosztásnak megfelelően. A bíráinknak egyébként már jelentős gyakorlatuk van a kirendeléssel történő ítélkezésben: az azóta már megszűnt Országos Igazságszolgálta­tási Tanács (OIT) döntése alapján még 2009-ben 150 büntetőügyet tárgyalt le – egyenlő arányban elosztva – a Debreceni Ítélőtábla három büntetőtanácsa az ak­kori nevén Fővárosi Bíróságon, javítandó ez utóbbi permutatóit. A magyar bírói szervezet általános megítélése ugyanis nagyban függ a központi régió megítélésétől. Ezért fontos volt és ma is az, hogy megkönnyítsük a munkájukat. Néhány év elteltével, 2013-ban vetődött fel újra ez a kérdés, amikor a Fővárosi Ítélőtábla jelezte, hogy szüksége van a segítségre. Ekkor hat ügyet tárgyaltunk le Budapesten, köztük volt az ön által említett Roháč-per is. Ez azonban nem volt hatékony, a munkát nagymértékben lassította, hogy a bíráknak és az ügyiratoknak kellett utazniuk a fővárosba. Ezért az OBH elnöke azt kérte tőlünk, tekintsük át, hogyan tudnánk segíteni a Fővárosi Ítélőtáblának, miként lehetne hatékonyan átvenni és letárgyalni ottani ügyeket. Nos, ennek eredményeképp mi a korábbi sokszorosát, hatvan büntető- és százhárom polgári peres, úgynevezett folyamatos sorszámozású – azaz folyamatosan beérkező –, válogatás nélküli ügyet vállaltunk át a 2014. március elsejétől 2015. június 31-éig terjedő időszakra vonatkozóan. Ezek tárgyalása Budapesten csak jövő februárban kezdődhetett ­volna meg a leterheltség miatt, most viszont úgy tűnik, a büntetőügyeket még idén be tudjuk fejezni, mindössze néhány polgári per tolódik át jövőre. Ami az én területemet illeti, büntető ügyszakban három tanácsunk tárgyal a Fővárosi Ítélőtábla nevében, de ­ezúttal már Debrecenben. Ez nem kevés munka, főként arra tekintettel, hogy emellett a saját ügyforgalmunkat is fel kell dolgoznunk, ami a tavalyihoz képest ráadásul emelkedett is. Ugyanakkor a növekedés, a választásokkal kapcsolatos jogorvoslatok, a devizahiteles ügyek, valamint a Fővárosi Ítélőtáblának nyújtott segítség sem lassí­totta a 24 ítélőtáblai bíró tevékenységét.

Az esetleges újabb elnöki ciklusát fir­tató kérdésemre válaszolva Ön a kollégái bizalmát hozta fel mint kiemelendő té­nyezőt. Milyen elvek mentén szervezi meg az elnöki munkáját?

Az elnök feladata az ítélkezés feltételeinek a megteremtése, ez pedig csak akkor működ­het jól, ha ő maga is ítélkezik. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a bíráskodás a szenve­délyem, de a napi működésben kell látnom, milyen szervezési teendőkkel javíthatom a kollégák munkáját, így az ítélkezés minőségét. Egyébként általában is igaz, hogy a bírók szenvedélyesen kötődnek a hivatásukhoz, így a munkaidő vége nem jelenti automa­tikusan a munka végét is egyben. Velem is előfordul, hogy az éjszaka közepén jutnak eszembe szakmai-igazgatási ötletek, megoldások, ilyenkor nem átallok felkelni, és ezeket a dolgozószobámban azonnal papírra vetni. Ha kollégiumi vezetőként idestova két évtizede tudtam fajsúlyos ügyeket tárgyalni, akkor ennek elnökként is működnie kell. Különösen, hogy ez utóbbi tevékenység való­jában csapatmunka, hiszen az eredményességhez az ítélőtábla nagy szakmai ismeretekkel rendelkező 24 bírájának, hat bírósági titkárának és 41 igazságügyi alkalmazott­jának az erőfeszítése is szükséges. Emellett meg kell említenem a táblabíróság és a Debreceni Törvényszék együttműködését is, ami szerintem példaértékű. Több ízben a ­sajtótájékoztatóinkat is közösen szervezzük, csakúgy, mint a Nyitott bíróságok elneve­zésű programot, amelynek továbbra is óriási sikere van a debreceni diákok és pedagó­gusok körében. Hasonlóan jó a kapcsolatunk a többi hivatásrenddel, a fellebbviteli főügyészséggel és a rendőrséggel is, mindenki tiszteletben tartja a másik munkáját.

Fotó: Piti Marcell

Szeptember végén egy szabálysértési konferenciát szerveztek, melynek témája szinte minden állampolgárt érinthet, hiszen alig akad ember, aki legalább egyszer ne követne el – talán akaratán kívül is – valamilyen kisebb kihágást. Lett-e konkrét összegzése a fórumnak?

Ez egy valóban fontos konferencia volt, hiszen az ítélőtáblák feladata az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása is. A tanácskozás iránti igény eredendően regionális szintű volt, mivel az országban csak a Debreceni Ítélőtábla foglalkozik a szabálysértési ítél­kezési kérdésekkel, de épp emiatt végül országos szintűvé nőtte ki magát. A célunk az volt, hogy az ország 20 törvényszéke között, a szabálysértési ügyek esetében meglévő jogértelmezési különbségek megszünte­tésére tegyünk közös javaslatokat. Azzal ugyanis mindenki egyetért, hogy a szabálysértési törvény anomáliáit ki kell küszöbölni. Ahogy Ön is mondta, rengeteg embert érint a kérdés, csak a Debreceni Törvényszékre 18 ezer szabálysértési ügy érkezett az első félévben, az országban pedig összesen nagy­jából 150 ezer az első fokú ügyérkezések ­száma. Nos, ezeket összegezve a Debreceni Törvényszék és a Debreceni Ítélőtábla bíráiból alakult munkabizottság egy 140 oldalas anyagot dolgozott ki a tanácskozásra, amelyen az ország szabálysértési ügyekkel foglalkozó törvényszéki bírái és bírósági titkárai vettek részt, de ott volt a megyei rendőrfőkapitány és a főügyész is. A problémás eseteket tíz napirendi pontban összegeztük. A tavaly szeptember elsején módosult szabálysértési törvény egyik vitát kiváltó pontja például az illetékesség kérdése. A cselekmény helye szerinti szabálysértési hatóság, vagy ahol lefutott a bírság, vagy esetleg a lakóhely szerinti hatóság az illetékes-e egy adott ügyben? E kérdésben egyébként a ­Kúria elnökhelyettese hívta fel a bírósági ­elnökök figyelmét az azonos szemlélet kidolgozására. De kulcsfontosságú a közlekedési szabályok megítélése is, ami a jogkö­vető állampolgárok mindennapjait befo­lyásolhatja. Kérdésként az is felvetődött: a szabálysértések megítélésekor mennyiben alkalmazható a Btk., illetve a büntetőeljárási törvény. Hasonlóan problémás a fixbírságok kérdése: a törvényhez kapcsolódó kormányrendelet konkrét összegekkel bünteti az egyes cselekményeket, például a mozgás­sérülteknek fenntartott parkolóban való megállást ötvenezer forinttal szankcionálja, mérlegelés nélkül. Mi, bírák viszont feltesszük a kérdést: a fixbírság helyett alkalmazható-e például figyelmeztetés? Jelenleg e tekintetben is nagyon eltérő az ítélkezési gyakorlat, amit tehát egységesíteni kell. A tanácskozás nem volt öncélú: az OBH ­hasonló tárgyú, már kész javaslatával egy­becsengő, 140 oldalas összegző munka­anyagot megküldjük a Kúriának, az összes táblabíróságnak és törvényszéknek. E két dokumentum alapján pedig formális kezdeményezést teszünk, magyarán jogalkotási javaslatot készítünk a döntéshozók számára. Jó esélyt látok arra, hogy ez alapján egy megnyugtató törvény- és rendeletmódo­sítás születhet. A konferencián egyébként szóba került még többek között a közérdekű munkát, a költségviselést, a kártérítést és a tankötelezettség megsértését érintő jogszabályok esete is.

Ha már a pályakezdő éveiről az utazó bíró jutott eszébe, ez ma sincs másképp, hiszen most is sok kirendelésben vesz részt, például Budapesten is, de elég a beszélgetés elején már említett, ország­szerte zajló konferenciákra, szakmai gyűlésekre gondolni, melyeknek Ön is gyakori résztvevője. Az ingázás tehát azóta sem változott az életében. Ráadásul 1999 óta részt vesz az egyetemi oktatásban, bün­tető anyagi jogot és különös részt oktat, és záróvizsgáztat is. Emellett egy üzleti ­iskolában jogi asszisztenseket is tanít, a Magyar Igazságügyi Akadémián előadást tart, és a bírósági fogalmazók továbbképzésében is rész vesz. Nem fárasztja ez a napi munkavégzés mellett?

Egyáltalán nem, így érzem jól magam. A tétlenség nem az én világom. Megfelelő idő­beosztással minden munkámat el tudom végezni, még úgy is, hogy az utazó bíró szerepe valóban ma is igaz rám. Persze nem napi rendszerességgel. Örülök annak, hogy többször volt szerencsém előadást tartani a környező országokban a szervezett bűnözés problémaköréről, mint például az ember­kereskedelem, embercsempészet. Ezek az előadások a bírósági vezetői tevékenységemhez kapcsolódtak, de mindezek mellett még nagyon érdekel a nyomozási bíró hatásköre, a titkos nyomozás, benne a titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés jogi és tényleges háttere.

A családjában vannak vagy lesznek követői a bírói pulpituson?

Ez még a jövő kérdése. A gyerekek döntik el, számomra az a fontos, hogy bármilyen pályát választanak, boldogok legyenek.

---