Családon belüli erőszak és a mediáció

Sokan vállalkoznak önként a közvetítői eljárásban való részvételre, mert ettől remélik a válsághelyzet nyílttá válását, az erőszakos partnertől való megszabadulást vagy a vágyott változás elérését; de nem kevesen vannak, akik nem is gondolják, hogy erről be kellene számolniuk a mediáció során.

A családon belüli erőszak felismerése és elismerése nem magától értetődő és nem is egyszerű feladat. Nagyon sokan titkolják, tagadják, vagy éppen bagatellizálják a történteket, vagy elfogadják, természetesnek, normálisnak, a kapcsolat részének tekintik. Ha a mediációban részt vevő párok képtelenek felismerni vagy nem akarják erőszakosnak, abuzívnak tekinteni a köztük lévő kapcsolatot, akkor a mediátornak fel kell erre figyelnie, be kell azonosítania az elmondottakat, és erre figyelemmel kell folytatnia vagy éppen megszakítania a közvetítői eljárást.

A gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.) 30/C §-a előírja, hogy a közvetítő haladéktalanul értesíti a gyámhivatalt, ha megítélése szerint a gyermek érdekében sürgős intézkedés megtétele indokolt, különösen, ha bármelyik szülővel szemben felmerül a gyermek bántalmazásának vagy súlyos elhanyagolásának gyanúja.

A legfontosabb szabály minden szakmai eljárás esetén a „nem ártani” elv, ezért a mediáció során is a résztvevők biztonsága a legfontosabb szempont. A résztvevők – így a mediátor – fizikai biztonságáról is gondoskodni kell. (A mediátornak a mediáció indikálásakor figyelembe kell vennie, hogy várható-e fizikai erőszak, amennyiben igen, akkor ne indikálja a mediációt.)

Egyre több országban kötelezik a feleket mediáción való részvételre válás, gyermekelhelyezés, vagyoni viták, láthatási ügyek esetén, és a nemzetközi tapasztalatok szerint is nagyon gyakori, hogy úgy kerül sor a mediációra, hogy a felek nem tárják fel – a közvetítés előkészítése, illetve a folyamat során – a teljes igazságot. Ezt támasztják alá a kisszámú hazai tapasztalatok is egyéni beszámolók alapján.

Mivel magyar kutatás még nem áll rendelkezésre ebben a témakörben, egy közelmúltbeli – 2018-as publikációban ismertetett – amerikai felmérés alapján írjuk le a tapasztalatokat és javaslatokat, amikor a mediációban résztvevő, válófélben lévő párok esetében ismert vagy vélelmezhető volt a családon belüli erőszak. Arizona államban 965 párra terjedt ki a vizsgálat. Ezen párok egy része önkéntesen, míg mások kötelezés alapján vettek részt közvetítői eljárásban.

A felmérés keretében négy kérdést fogalmaztak meg:

I. A mediátorok kellően felkészültek-e ahhoz, hogy felismerjék a partnerek közötti erőszakot, és mennyiben kezelik ezeket az eseteket másképpen?

II. A mediációs megállapodások, illetve a válásról szóló bírósági döntések tartalmaznak-e bármilyen kitételt az érintett fél biztonságára vonatkozóan, ha ő beszámolt az eljárás során az erőszakról, bántalmazásról?

III. Milyen hatása volt a mediációnak az érintett pár esetében, sor került-e újabb eljárásra, kimondták-e a válást?

IV. A különböző faktorok (partnererőszak, házassági stresszhelyzetek, gyermekkel szembeni rossz bánásmód) hogyan befolyásolták a mediációt, a válást és a válás utáni időszakot?

A vizsgálat eredménye szerint a mediátorok a vizsgált válási esetek 59%-ában ismertek fel bántalmazásra, erőszakra utaló jegyeket. Azonban a partnerkapcsolati erőszakot nem minden esetben azonosították a mediációt megelőző megbeszéléseken és a mediáció során azon esetekben sem, ahol az egyik vagy másik fél beszámolt ezekről.

Azt állapították meg, hogy minél súlyosabb volt az erőszak jelenléte, annál kisebb volt az esélye a megállapodásnak. Ahol született megállapodás, ott a családon belüli erőszak ellenére is ritka volt a gyermek láthatása vagy a korábbi partnerek közötti találkozások korlátozása; a súlyos esetekben is csak a megállapodások felében történt ilyen korlátozás.

Kevés esetben volt hatósági, rendőrségi határozat az erőszak megtörténtéről: ezekben az esetekben azonban komolyabb biztonságot garantáló feltételeket építettek be a mediációs megállapodás során.

Az esetek 62%-ában néhány kérdés végleges rendezése érdekében a felek visszamentek a bíróságra. Az esetek kis részében sokszoros tárgyalásra volt szükség. A gyerekek fizikai felügyelete – többségében – az anyához került, de az erőszak ellenére a szülői osztott felügyelet megmaradt.

A kutatók azt állapították meg, hogy a házassági élet okozta stressz, a partner általi erőszak, a gyermekekkel szembeni rossz bánásmód, valamint a mediációs gyermekfelügyeleti megállapodások között a kapcsolat nagyon összetett. Logikusan azt gondolnánk, hogy a házassági élet okozta stressz mértéke összefüggött a partnererőszakkal, és csökkentette a mediációs megállapodás esélyeit; ám ez jelentősen különbözött attól függően, hogy a férfi/az apa vagy a nő/az anya volt az elkövető: a férfi áldozatok gyakrabban kerestek jogi védelmet, mint a női áldozatok, és ezért magasabb volt a férfiakat védő határozatok száma.

A következtetések szerint a mediációs eljárást megelőzően a szokásos, nem szisztematikus, félig strukturált megelőző beszélgetés nem elégséges eszköz a partnererőszak feltárására és annak későbbi megfelelő kezelésére, és nem szolgáltat megfelelő biztonságot az érintett félnek.

A kutatók számos szakpolitikai ajánlást kínálnak. Javasolják, hogy a mediátoroknak, bíróknak, bírósági titkároknak, és minden – a családdal kapcsolatba kerülő – szakembernek családon belüli és partnererőszakra vonatkozó továbbképzéseken kellene részt venniük, és a mediációs eljárást megelőzően szisztematikus – e kérdésekre is kiterjedő – előzetes megbeszéléseket kellene folytatniuk. Ugyancsak javasolják egy hibrid módszer alkalmazását, amely közvetítési/választottbírósági (arbitrázs) modell eljárás keretében kötelező érvényű megállapodásokat eredményezhetne. A gyerekekre vonatkozóan rövid és hosszú távú megoldásokat kell kidolgozni. A visszatérő esetek, illetve elhúzódó bírósági eljárások esetére önálló kutatást javasolnak, ezek eredményességének és hatékonyságának mérése érdekében. (Mandatory Divorce Custody Mediation, 2018.)

A széles körű nemzetközi tapasztalatok, kutatások, felmérések azt mutatják, hogy a családon belüli és partner általi erőszak eseteiben a tettes-áldozat mediáció, illetve a családi csoport konferencia-módszerek (A családi csoport konferencia a resztoratív technikák egyike, a CSCSK a tág értelemben vett családtagok – a nagycsalád, barátok, szomszédok, stb. – találkozója, amelyet probléma esetén annak megoldására, egy terv kidolgozására hívnak össze. A család és közvetlen környezete játssza a központi szerepet a problémamegoldás legjobb útjának kidolgozásában, a döntések meghozatalában, és a végrehajtás felelőssége is a családé.) a legmegbízhatóbbak, amelyek egyszerre garantálják a felek biztonságát és védelmét, ugyanakkor lehetővé teszik a mediáció e speciális formáinak alkalmazásával a sikeres megállapodásokat, a kialakult krízishelyzetek megoldását.

Az Elkövetőkkel Foglalkozók Európai Hálózata szakmai protokollt dolgozott ki azokról a módszerekről, amelyek alkalmasak lehetnek a családon belüli, illetve partnererőszak elkövetőivel folytatott munkára, felhasználva a sok évtizedes nemzetközi tapasztalatokat. [WWP EN (A családon belüli erőszak elkövetőivel folytatott munka európai hálózata), 2018.] „A családon belüli erőszak elkövetőivel foglalkozó európai hálózat” (WWP EN) hivatalos szervezetként jött létre 2014. április 9-én Koppenhágában, 13 alapító taggal, 13 különböző országból. Ma összesen 58 tagot egyesít és 31 európai országban tevékenykedik.

A mediáció természetesen csak az egyik lehetőség a fentihez hasonló és sajnálatosan gyakori esetek rendezésére. Lehetséges, hogy egészségügyi, hatósági, és büntetőjogi eszközök igénybevételére van szükség. Ilyenkor szóba sem jöhet a mediáció egyik formája sem.