Egy ügyvéd a politika versenyfutásában

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Hogy mi lesz majdan a praxisommal? Egyelőre elég aktívnak érzem magam, de könnyen lehet,
hogy egy napon munka nélkül maradok. Az egyik ügyfelem tárgyalásán a fiam helyettesített,
s olyan remek védőbeszédet mondott, hogy az illetőt felmentette a bíróság. Az ügyfelem erre csak annyit jegyzett meg: legközelebb is őt küldjem magam helyett” – avat be családi-szakmai titkaiba a humoros oldaláról eddig kevéssé ismert Futó Barnabás, aki vállaltan konzervatív kötődésű büntetőügyvédként az elmúlt másfél évtized emlékezetes, nagy port felvert, politikai természetű pereiben látta el leginkább a jobboldalhoz köthető személyek védelmét, Schleht Csabától Hankiss Ágnesen át egészen Szász Károlyig.

A hírnevet az emlékezetes Székely Zoltán-ügy hozta meg számára, az egykori kisgazda képviselőt ­hivatali vesztegetés miatt ítélték el, de az is komoly védői eredmény, hogy a másodfok fogházra eny­hítette a hatévnyi börtönbüntetést. „Miután a nevem egy csapásra ismertté vált, szinte automati­kusan érkeztek az újabb és újabb felkérések, többnyire a konzervatív táborhoz kötődő személyektől”. Az ügyvéd és ügyfél közötti bizalom ugyanis sze­rinte egy politikailag ennyire megosztott országban még erősebb az ilyen típusú ügyekben. Persze a családi tradíció is meghatározó: a hagyományosan erős jobboldali kötődés oka, „hogy apai nagyapám unokatestvére, Futó Dezső a történelmi FKGP elnöke volt 1946-ban, amikor a párt elsöprő fölénnyel megnyerte a világháború utáni első szabad választást”. Ennek ellenére a jobb- és a baloldali médiával is korrekt, jó viszonyt ápoló sztárügyvéd hűség kér­désében is konzervatív: habár a pártállam tiltására nem kerülhet az édesapja vezette ügyvédi irodához (ennek okát csak nemrég, hatvanévesen tudja meg), a 27-es ÜMK-ban principálisaiban igazi „atyákra” lel, s a rendszerváltásig e zuglói közösség tagja marad. A húsz éve önállóvá vált, a mai napig ugyanabban a társasházi lakásirodában praktizáló ügyvéd a hírnévhez semmilyen hivalkodó kül­ső­­séget nem párosít, „munkahelye” szerénységet tükröz. Bár sokan az ellenkezőjét gondolják, a „sztárság” mégsem feltétlenül jelent csillagászati tiszteletdíjat; Futó Barnabás akár a per végéig is ingyen elvállal egy ügyet, ha arra módja van, s az ügyfél körülményei is indokolják. A gimnazistaként sportedzői álmokat dédelgető, évtizedek óta neves sportolókat, művészeket is képviselő, egykor országos junior kézilabdabajnok magánemberként szívesen segít kórházaknak, egészségügyi intézményeknek is. Két házasságból négy gyermeke születik, közülük a legnagyobb, a 27 éves Dániel bő három év­tizedes pályafutásának első ügyvédjelöltje, a kisebbeket pedig bíró felesége ma főállású anyaként neveli otthon.

Fotók: Balkányi László

Önt – maga által is vállaltan – konzervatív kötődésű emberként tartja számon a szakmai és a tágabb közvélemény, ami leginkább a nagy horderejű, politikai töltetű ügyek képviseletében manifesztálódik. Ugyanakkor az ügyvédi hivatásrendben kevesen vannak, akik ennyire egyértelműen elkötelezettjei len­nének – legalábbis a nyilvánosságban – egyik vagy másik ideológiai oldalnak. Ön hogy látja, vagy másképpen: nem fél-e attól, hogy ez óhatatlanul is olyan skatulya, mely adott esetben eleve elriaszt olyan ügyfeleket is, akik amúgy szívesen fordulnának Önhöz?

Érdekes, de nemzetközi összehasonlításban talán nem teljesen példa nélküli az a fajta politikai tagozódás, ami az ügyvédséget is jellemzi Magyarországon. De hadd kezdjem a választ távolabbról. A családunkban hagyományosan erős a jobboldali kötődés. ­Ennek pedig elsődlegesen az az oka, hogy apai nagyapám unokatestvére, Futó Dezső a történelmi FKGP elnöke volt. Annak a ­Független Kisgazda-, Földmunkás- és Pol­gári Pártnak, amelyik a világháború után, 1946-ban elsöprő fölénnyel megnyerte a második Magyar Köztársaság első, egyben – negyven évig – utolsó szabad választását. Érdekes, hogy az első politikai jellegű perem is a kisgazdapárthoz kötődik, ráadásul ez hozta meg számomra az ismertséget is. ­Talán sokan emlékeznek még a hivatali vesztegetéssel megvádolt Székely Zoltán egy­kori kisgazda országgyűlési képviselő ügyére, amelyben 2000-ben indult meg a büntetőeljárás. S habár a volt honatyát jogerősen elmarasztalták, azt azonban védőként sikerült elérnem, hogy a másodfok fogházra enyhítette a hatévnyi börtönbüntetést. ­Székely Zoltán egyébként maga keresett meg, hogy vállaljam el a képviseletét, amit a legjobb tudásom szerint végeztem. Sajnos a felmentetése nem sikerült, de ennek elle­nére a mai napig kapcsolatban vagyunk, s továbbra is ellátom a jogi képviseletét. ­Miután a nevem egy csapásra ismertté vált, szinte automatikusan érkeztek az újabb és újabb felkérések, s leginkább a konzervatív táborhoz kötődő személyektől. Például Schleht Csabától az ugyancsak nagy poli­tikai felhanggal kísért, úgynevezett Kaya ­Ibrahim-ügyben. Később, a 2002-es szociálliberális kormányváltás után pedig azokban, melyeket Keller László akkori közpénzügyi államtitkár indított az általa nagyítóval keresett, vélt „fideszes bűnügyekben”. Ez számomra azt jelentette, hogy a jobboldali ellenzék is ragaszkodik hozzám, s továbbra is megbízik bennem. Ha csak az ismertebb ügyeket említem, például én képviseltem Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) volt vezetőjét, aki ma ismét az intézmény elnöke, vagy Baranyay Lászlót, a száz százalékban állami tulajdonban lévő Magyar Fejlesztési Bank (MFB) elnök-vezérigazgatóját. Őt, aki az első Orbán-kabinet idején már betöltötte ezt a tisztséget, a Medgyessy-kormány menesztette. Ami viszont e tucatnyi eljárásban vállalt védőügyvédi szerepemet illeti, nos, a többnyire a Keller-féle feljelentésekre indult vizsgálatokban – a legtöbb esetben – már nyomozati szakban megszüntették az eljárást, vádemelésre alig került sor. Mindez egy folyamatos bizalomerősödéssel járt a jobboldali politikusok, közéleti emberek részéről, akik látva az eredményeimet, egyre több megbízást adtak. Mára valóban kialakulhatott az a kép rólam, hogy én vagyok a polgári oldal egyik meghatározó ügyvédje. De ezt nem tekintem rosszalló vagy elítélő megbélyegzésnek; miért is tenném, hiszen – ha őszinték akarunk lenni – nem a közvélemény leegyszerűsítő általánosítása az, ha az ismertebb ügyvédek egy részét, szereplései alapján „leosztja” jobb- és baloldalira. Tény ugyanis, hogy a társadalomban visszatük­röződő, érezhető politikai-ideológiai polarizáció a mi hivatásrendünket sem kímélte. Sőt épp emiatt még inkább erősödött a ­bizalom a védő személyét illetően. Erre ő maga lett a garancia: mindkét oldalnak megvan a saját, szinte állandó ügyvédi köre, akiket biztosan nem fedezünk fel máskor, egy másik ügyben a „másik oldalon”.

 

De ez csak a megbízók bizalmi igénye miatt alakult így, vagy a védők is válogatnak? Ha – ad absurdum – mondjuk a korrupcióval vádolt volt szocialista főpolgármester-helyettes, Hagyó Miklós kérné fel önt a jogi képviseletére elvállalná?

Szakmai hitem szerint igen, hiszen egy-egy bírósági eljárásban elsődlegesen mégiscsak ügyfeleket képviselek, s nem tekinthetem szempontnak az ügy ideológiai aspektusait, párthovatartozástól füg­gően. De az említett példánál maradva, ez gyakorlatilag kizárt. Ahogy mondtam, épp a nagyon fölerősödött bizalmi viszony miatt, aminek eleve erősnek kell lennie az ügyfél és az ügyvéd között. Pláne, ha politikai szempontból is kiemelt ügyről, emiatt ­pedig nyilvánvalóan kényes kérdésekről, körülményekről van szó. De hadd tegyem hozzá, ez nem jelenti azt, hogy az ügyvédek nincsenek kollegiális, jó viszonyban. Ellenkezőleg. Magyar Gyurival például sokszor hívnak minket közös szereplésre, hogy ­ütköztessük véleményünket egy-egy kérdésben. Őt, ugyebár, szokás inkább a baloldalhoz kötni, ennek ellenére mindig szívesen vállalom vele a közös vitát. Szeretem ugyanis az ilyen típusú műsorokat, kár, hogy a hazai médiában ennek máig nem alakult ki a kulturált gyakorlata. Sok kolléga vagy politikus nem hajlandó egy asztalhoz ülni a „mások oldal” embereivel. Pedig a tartalmas vita jó dolog, és mindannyian tanulhatunk belőle úgy, hogy közben a nézőket is informáljuk, segítve őket saját véle­ményük kialakításában. És ehhez hozzátartozik a – talán – legfontosabb hivatásetikai alapvetés: az tudniillik, hogy a szakmaiság nem áldozható fel. Ha ideológiailag esetleg elkötelezett is vagyok, az nem jelentheti a mindenáron való megfelelést, lojalitást és elvtelenséget. Több olyan ügyben is felemeltem már a szavam a jelenlegi kormányzati ciklusban is, amivel határozottan nem értek egyet. Ilyen például a bírák idő előtti, kötelező nyug­díjazása, amiben egyáltalán nem osztom a jobboldali politikusok véleményét.

 

Közhely ide vagy oda, ez a gondolkodás a szakmai hitelességet erősíti, ideológiai kötődés nélkül. Csakhogy gyakran és leginkább épp ezt a hiteles­séget hiányolja a közvélemény a poli­tikusokból, legyen szó bármelyik pártról. Mivel Önnek épp elég „bizalmi tőkéje” halmozódott fel, szinte forrva adódik a kérdés: ezzel az aktivitással soha nem akart politikai ­pályára lépni? Egyáltalán, megkereste bárki is ilyen felkéréssel?

A politika magánemberként és ügyvédként érdekel. Utóbbiként pedig szükség is van a tájékozottságra, hiszen e nélkül az adott ügyet és az ügyfelemet sem tudnám meg­felelően elhelyezni abban az erőtérben, amelyben képviselőjeként a lehető legjobb eredményt kell felmutatnom. A felveté­sén csak azért mosolygok, mivel őszintén mondom, személyes politikusi ambícióim soha nem voltak, s nem is lesznek. A közügyek ­aktív formálása nem az én világom. Talán jól illusztrálja ezt, hogy egy ideig ­elnökségi póttagja voltam a Budapesti Ügyvédi Kamarának, de idővel búcsút intettem ennek a pozí­ciónak, azóta pedig semmilyen hason­lóra nem aspirálok, s nem is vállal­nék el ilyet, még ha érkezne is felkérés. Az persze életszerűtlen lenne, ha soha nem kerestek volna meg politikai ajánlattal. Ez pedig a családi hagyomány miatt ki más is lehetett volna, mint az egykori FKGP-elnök, Torgyán József, aki mai napig jó kol­légám, de neki is nemet mondtam. Futó ­Dezső – finoman szólva – nem azt a kisgazdavonalat kép­viselte, amit a politikai utódjai. Egyszóval ezek a tények, de leginkább az időhiány ­miatt nem léptem erre az útra, s nagy valószínűséggel már nem is fogok. Az én politi­kai „szerepem” az irodámban kezdődik és a tárgyalóteremben véget is ér. Ez így van jól.

 

A közelmúltból és jelenleg is akadnak „híresebb” ügyei, ügyfelei. Említene közülük néhányat?

A legfrissebbek között van az UD Zrt. neve ­által fémjelzett büntetőper. A másodfokon eljáró Fővárosi Törvényszék január 23-án új eljárást rendelt el, melyet már a Fővárosi Törvényszék fog lefolytatni a kiemelt jelentőségű ügyek eljárási szabályai szerint, azután, hogy tavaly tavasszal még felmentő ítéletet hozott a Pesti Központi Keületi Bíróság mind a négy vádlott esetében. A per az ügyészség 130 oldalas fellebbezés-indoklása nyomán folytatódott. Én ebben az ügyben, s erre akad példa más esetekben is, a sér­tetti oldalt képviselem, ügyfeleimnek – álláspontunk szerint – igenis megsértették a személyes adataik védelméhez fűződő jogukat. Csak emlékeztetőül: az ügyészség az ominózus lehallgatási anyagok kiszivárogtatása miatt vádolta meg Dávid Ibolya volt MDF-elnököt – őt kényszerítés bűntette ­miatt is – és párttársát, Herényi Károlyt, ­valamint Szilvásy Györgyöt, a Gyurcsány-kormány titkosszolgálatokat felügyelő miniszterét és Tóth Károly volt szocialista politikust, a nemzetbiztonsági bizottság akkori alelnökét; csak az ő esetében egyébként a másodfok helybenhagyta a PKKB döntését, a töb­biekében kezdődik minden elölről. Továbbra is állítom, állítjuk, hogy ügyfeleimet súlyos kár érte az eleve kétes körülmények között történt kiszivárogtatás miatt. A biztonsági cég, illetve vezetői és mások – mint Almássy Kornél, Dávid Ibolya egykori pártelnöki kihívója – egyébként a büntetőügytől függetlenül tucatnyi polgári pert is indított személyiségi jogaiknak megsértésére hivatkozva. Míg a Fővárosi Törvényszék Szilvásy György elsőrendű vádlott esetében – tekintve, hogy az indokolás szerint felmerülhet a hivatali visszaélés bűntette is – eljárási hiba miatt helyezte hatályon kívül az elsőfokú ítéletet, addig Dávid Ibolya és Herényi Károly harmad- és negyedrendű vádlottak vonatkozásában megalapozatlanság okán döntött így. Szintén a sértett felet, a részvénytársaságot képviselem abban az eljárásban, amelyet LMP-s képviselők egy csoportja ellen indítottak, amiért néhány hónapja leláncolással demonstráltak a Közgép Zrt. székházánál. Ezek mellett felkérést kaptam az erzsébetvárosi önkormányzat jogi képvise­letére is a volt szocialista polgármester, Hunvald György és társai ellen korrupciós ügyek miatt indított büntetőeljárásban. És hogy egy magánjogi esetet is említsek: nemrégiben, kilenc év után, jogerősen is felmentették Hankiss Ágnest, akit Vásárhelyi Mária jelentett fel kegyeletsértés miatt. Utóbbi szerint ugyanis ügy­felem egy televíziós műsorban becsületsértően ­nyilatkozott édesapjáról, Vásárhelyi Miklósról, amikor azt állította: az ő terhelő vallomása alapján végezték ki a Nagy Imre-per egyik vádlottját, Gimes Miklós újságírót. Az elsőfok még „csak” azt állapította meg, hogy igenis létezett Vásárhelyi Miklós terhelő vallomása, a jogerős ítélet viszont a kora­beli, levéltári dokumentumok alapján, s alapos bizonyí­tási eljárás után kimondta azt is: valódi ok-okozati összefüggés van a vallomás és ­Gimes halálbüntetése között. Ez nemcsak büntetőjogi győzelem, hanem erkölcsi elégtétel is Hankiss Ágnesnek, aki maga is számos kutatás után tette meg az inkriminált tévés nyilatkozatát, tehát nem egy éterben elszálló alaptalan fejtegetésről volt szó.

 

Ezeken kívül két, jogi szempontból mindenképp különlegesnek számító ügyben is Ön a védő. Az egyik a tömeggyilkosság előkészületével vádolt egyetemistáé, a másik pedig egy főbíróé. Mennyit lehet ezekről tudni az eljárások jelenlegi szakaszában?

Jogi szempontból valóban mindkettő igen érdekes történet. Az egyik Somogyi Ábelé, akit 2010 februárjában fogtak el a rendőrök. Az egyetemistát huszonkét rendbeli emberölés előkészületével vádolják, a büntetőpere 2011 márciusában kezdődött a Fővárosi Törvényszéken. Az ügy elhúzódásában az is közrejátszik, hogy tavaly augusztusban új bíróhoz került az elsőfokú büntetőper, holott a bizonyítási eljárás lényegében már a végéhez közeledett. A bíróság azzal indokolta a váltást, hogy a büntetőtanács addigi elnökét más bírósághoz helyezték át. Talán sokan emlékeznek még az ügy előzményére: egyik egyetemi csoporttársnőjét állítólag megrémítette a védencemmel folytatott telefonbeszélgetés. Ezután a lány egy csoporttársával közösen meg­nézte a Somogyi Ábel verseit tartalmazó blogot, és ebből, valamint a vádlott korábbi, iskolai mészárlásokat dicsőítő megnyilvánulásaiból arra következtetett, hogy diáktársuk iskolai lövöldözésre készül. Ezért értesítette a rendőrséget, az ügyészség pedig mindezt elegendőnek ­találta a vádemeléshez. Olyannyira, hogy a védencem az elfogása után egy év nyolc hónapot töltött előzetes letartóztatásban, ­illetve volt az igazságügyi elmemegfigyelő intézetben is, de immár egy éve szabad­lábon védekezhet. Fontosnak tartom, hogy az ügyfelemnek nem kell az ítélethirdetésig bilincsben maradnia. A másik ügy még ennél is cifrább, hiszen Magyarországon eleve ritkaságszámba megy, hogy egy bírót vádol­janak meg. Pláne azzal, amivel az ügyfelemet, Szabó Sándort, a Szombathelyi Városi Bíróság elnökét gyanúsítják, aki ennek ellenére továbbra is ellátja elnöki feladatait. Bár a mentelmi jogát felfüggesztették, jelenleg is dolgozik, sőt megválasztották a Szom­bathelyi Törvényszék elnökének. Egyelőre a sajtóban is csak találgatások folynak a nyomozás okairól, én ugyan, jóllehet valamivel többet tudok, de a Központi Nyomozó Főügyészség vélelmezése számomra is talány. Egyes lapinformációk szerint az eljárás ­gyaníthatóan a bírósági vezető munkájával kapcsolatban indulhatott, mivel a nyomozók bírósági ­aktákat is magukkal vittek. ­Valójában a vád: bizalmas minősítésű adattal visszaélés vétsége. Azzal vádolják Szabó Sándort, hogy egy telefonbeszélgetésben a feleségének elmondta, úgy érzi: a telefonjait lehallgatják. Az ügyészek szerint tudott a ­titkos infor­mációgyűjtésről, amiről nem adhatott volna tájékoztatást „harmadik személynek”, ez esetben a feleségének. A bíró viszont állítja: nem tudta, csak feltételezte a lehallgatást. Véleményem szerint az ő magyarázata az életszerűbb, hiszen kérdezem én: hogyan szerezhetnék tényszerűen tudomást a saját lehallgatásomról, ha az bizalmas minősítésű adat, következésképp csak a lehallgatást végző szerv tudhat róla, én azonban értelemszerűen nem. Netán a „munka” megkezdésekor a Nemzetbizton­sági Szakszolgálat képeslapot küld? Ez nevetséges. Ilyen büntetőkategóriával még nem találkoztam a pályafutásom során, ez az ügy igazi kuriózum. Szabó Sándor is személyesen keresett meg, s fordult hozzám bizalommal; az biztos, hogy érdekes egy ­aktív főbíró ügyvédjének lenni, különösen, hogy a feleségem is bíró. Az említett ügyek egyébként összes­ségében az ügyvédi fel­adatok és szemlélet változását is mutatják. Különösen a pótmagánvád intézményének a bevezetése hozott változást: ma már nem csak a klasszikus büntetőjogi védelem a ­feladatunk, hanem gyakori, hogy ugyan­abban az eljárásban a sértetti oldalt kép­viseljük a védőkollégával szemben. Ilyen esetekben érdekes az a szituáció, amikor ügyvédként az ügyész mellett ülünk a tárgyaláson.

 

Ha már ezt említi, ön elsősorban büntetőügyeket visz; de érintettük már azt is, hogy sok közéleti ember, például művész jogi képviseletét is ellátja. Egy kívülálló számára ez is egy sajátos, érdekes világ. Ön hogyan „találkozott” velük?

A büntetőügyek mellett valóban több, polgári jogi megbízásom is van, hiszen ezek is hozzátartoznak a klasszikus ügyvédi feladatokhoz. Végiggondolva, azt hiszem, az egyik legemlékezetesebb felkérésem az Omega együttestől érkezett 1982-ben. Talán kevesen emlékeznek már rá, de a zenekar frontembere, énekese, Kóbor János hűvösvölgyi magánstúdiójában dolgozott az Omega, melyet olykor bérbe is adtak. Igen ám, de az akkori jogszabályok szerint ez a szektor is állami monopólium volt, kivéve, ha a stúdiót társasági formában működtetik. Erre az akkor induló gmk-korszak adott lehetőséget, ezek voltak az úgynevezett Gazdasági Munkaközösségek, a későbbi társvállalkozások elődei. Kezdő ügyvéd voltam még, amikor megkeresett a zenekar, s tető alá hoztam nekik a társaság megalapítását. Az Omega, illetve a tagjai ma is az ügyfeleim. De a ­zenei világból megemlíthetem még Korda Györgyöt és Balázs Klárit, Frenreisz Károlyt vagy akár az ­Eddát.

 

Ön valaha aktív sportoló is volt; ­onnan maradtak-e kapcsolatai, netán a személyes kötődések miatti megbízásai?

Szerencsére igen. Sokáig magam is aktívan kézilabdáztam, így a versenysport, s a hivatásos sportolók világa sem áll tőlem távol, sokukkal ápolok jó, már-már baráti viszonyt. Annak idején a nagy múltú és jó nevű III. kerületi TTVE-ben (Torna- és Vívóegylet) kézilabdáztam, ez a klub számos élversenyzőt adott a magyar sportnak, a focitól a vívásig bezárólag. Én azzal a csapattal nyertem ju­niorbajnokságot, ­nagyon jó gárda volt. Azt ­hiszem, az egylet életében az egyik legsikeresebb korosztályi kézilabdacsapat volt a miénk. Ha lehet ezt mondani – bár nem feltétlenül az én tisztem, de – azt hiszem, magának a III. kerületi TTVE-nek is ez volt az aranykora. Emlékszem, akkoriban, a ’60-as ’70-es évek fordulóján indult el Magyarországon is a női foci, így rengeteg néző járt le a mérkőzésekre, a hangulat pedig fergeteges volt. Mindez ugyanis remek közösségi erőt adott mindannyiunknak: kikapcsolódás volt nem csak a környéken élőknek, hiszen gyakran távolabbról is jöttek nézők, mi sportolók pedig élveztük a játékot. Akik ugyanis megnézték a női focit, nem mentek el, hanem ott maradtak az utána következő más, például kézilabdameccseken is, s biztatták a játékosokat. Ma is szívesen gondolok vissza azokra az évekre. És ha már kérdezte, nos, a III. kerületben együtt játszottam Németh Andrással, aki később a női kézilabda-válogatott vezetője volt. Ma is jó barátság fűz hozzá, én pedig emellett a jogi képvise­lője is vagyok. De az ügyfeleim közt több legendás vízilabdás is van, például Gyarmati Dezső, Csapó Gábor vagy épp Gerendás György – mind-mind nagyszerű ember; olimpiai bajnokok, akiknek a bizalma jól esik, és büszke vagyok rá.

 

Ha már a közszerepléssel kezdtük, maradjunk még egy kicsit a nyilvánosságnál. Ön is az úgynevezett sztárügyvédek sorát erősíti. Hogyan látja a szakma és a média kapcsolatát, s mi a véleménye általában az ügyvédek sajtószerepléseiről?

Ami a személyes viszonyomat illeti, azt hiszem, jó a kapcsolatom a különböző sajtóorgánumokkal, legyen szó az írott vagy az elektronikus médiáról. ­Elmondhatom, hogy mindkét táborból személyes, korrekt viszonyban vagyok az újságírókkal, a szerkesztőkkel, soha, egyetlen sajtóperem sem volt, amit a nekem okozott sérelem miatt kellett volna indítanom. Egyetlen esetet leszámítva, de ott nem maradt más választásom, mert inkorrektül jár el az újságíró, s nekem tulajdonítva bizonyos megállapításokat, olyat közölt, amihez én nem járultam hozzá. Ezért a jó hírnevem megsértése miatt hárommillió forintot ítélt meg javamra a bíróság. De szerencsére csupán egyetlenegy ilyen volt a több évtizedes praxisomban, amelyből lassan másfél évtized munkája már szinte csak a nyilvánosság előtt zajlik. Ehhez képest ez egy igen jó arány. Általánosságban is elmondhatom, hogy politikai oldaltól függetlenül szívesen vállalok tévé- és más sajtóinterjúkat. Kétségtelen, hogy ez egyfajta reklám is az ügyvédnek, és sok kolléga irigykedve minősíti ezeket a szerepléseket. De ez a reklám csak akkor lehet jó, ha a nyilatkozat sikeres, és nem kelt visszatetszést azzal, hogy nagyképűen, lekezelően, netán flegmán viselkedem. Azt is tudni kell, hogy kizárólag csak azokban az esetekben nyilatkozom, amikor ahhoz az ügyfél előzetes, írásos hozzájárulását adta. Sokszor ugyanis neki is érdeke, hogy a nyilvánosság előtt folyjon az ügye; ha erről meg tudom győzni, akkor nincs akadálya a nyilvános szereplésnek. Viszont meg kell találni a helyes arányokat, mivel nem minden ügyben és nem minden ügyszakban jó a nyilvánosság. Erre bizony nagyon ügyelni kell, tehát a szereplés semmi esetre sem lehet öncélú. Ami pedig általában az ügyvédek interjúit, megszólalásait illeti, nos, arra létezik a BÜK-nek egy belső, írásos normája, melynek alapvető mondandója, hogy más ügyében nem lehet nyilatkozni. Persze ennek önmagától értetődőnek kellene lennie, csakhogy sok kolléga ennek ellenére is vét e szabályok ellen. Nemegyszer előfordul, hogy egy idősebb kolléga anélkül szól bele egy kezdő által képviselt ügybe, s kommentálja azt, netán még külső tanácsokkal is ellátja a fiatal jogászt, hogy ismerné az ügy aktáit, részleteit. Ez egyáltalán nem etikus és nem helyes. Viszont velem is előfordult már, hogy egy kolléga az én beleegyezésemmel beszélt az egyik konkrét ügyemről. Abban ugyanis én már elég sokat szerepeltem, ezért az egyik médium arra kérte őt, hogy „friss” szemmel világítsa meg az ügyet. A kolléga megkeresett, s megkérdezte: megszólalhat-e az adott eljárással kapcsolatban. Én, elfogadva a logikus szerkesztői érvelést, természetesen igent mondtam neki, ő pedig csak ezután vállalta el az interjút. De hangsúlyozom: ez egy minden szereplő részéről korrekt eljárás volt. Persze a nyilvánosságnak azért hátulütője is van: sokan ugyanis eleve azért nem keresnek fel, s nem adnak megbízást, mert azt gondolják, a „sztárügyvéd” sztárhonoráriummal dolgozik.

 

És nem?

Egyáltalán nem. A tévénézők persze azt feltételezik, hogy túl drága vagyok nekik, s ezért nem is jelentkeznek. De ez nem igaz. Én ugyanis minden ügyféllel személyre szabottan, egyedi tiszteletdíjazásban állapodom meg, ami nagyban függ az ügy természetétől, az ügyfél anyagi helyzetétől és sok mástól.

Az igaz, hogy kvázi karitatív képviseletet is el szokott látni?

Ez is előfordul. Magánemberként szívesen segítek kórházaknak, egészségügyi intéz­ményeknek. De visszakanyarodva az előzőekhez: olyan ügyfeleket is elvállalok, akik kevesebbet tudnak fizetni. Ha olyan természetű ügyről van szó, amelyben jó eséllyel lehetünk pernyertesek, s időm is van rá, akad példa arra is, hogy megelőlegezem a honoráriumot. Majd a per végeztével, az ügyfélnek megítélt összegből részesedem, utólag.

 

Igencsak a közepéről kezdtük a beszélgetést, a nyilvánosság előtt ­zajló, már-már közéletinek nevez­hető szerepvállalásával. Ugyanakkor azt valószínűleg sokkal kevesebben tudják, hogyan is lett azzá, aki. Sokan már középiskolásként a jogi pályáról álmodoznak. Ön is így volt ezzel?

Hát, nem egészen. Utólag visszagondolva, az persze meghatározó volt, hogy édesapám is ügyvéd volt, én azonban mégis a sportban akartam érvényesülni. A juniorcsapattal elért sikereimtől is felbuzdulva, kézilabdaedző szerettem volna lenni. Németh Andrisnak ­sikerült, az én pályám viszont másképp alakult, amit persze egyáltalán nem bánok. Apám ügyesen, cseppet sem erőszakosan, jó pedagógiai érzékkel terelte a figyelmemet az ügyvédi pálya felé: mivel nem erőltette a jogot, talán a kamaszok lázadásával épp emiatt választottam azt. Amikor 1970-ben leérettségiztem a budai, II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ahhoz kevés pontom volt, hogy elsőre bekerüljek az Eötvös Loránd ­Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karára. Ezért Pécsre is beadtam a jelentkezésemet, ahol az első évet levelezőn végeztem el. Akkoriban az országban összesen három egyetemen folyt jogi képzés. A második évfolyamot már az ELTE-n folytattam, ahová sikerült átjelentkeznem, s végül elértem, hogy ha kerülővel is, de sikerült Budapestre jönnöm. Az ELTE-n 1976-ban végeztem, majd háromévnyi jelöltség után, 1979. ja­nuár 1-je óta dolgozom ügyvédként.

 

Az tudvalévő, hogy akkoriban nem volt könnyű ügyvédjelöltként elhelyezkedni, Önnek melyik irodánál sikerült?

Ez valóban így volt, pláne az én esetemben, ám erre csak nemrég derült fény. Annak ­ellenére, hogy édesapám akkoriban már jó ideje a 34-es számú Ügyvédi Munkakö­zösség (ÜMK) vezetője volt, én Zuglóba kényszerültem, s a 27-es ÜMK-nál lettem jelölt. Az iroda a Pest Megyei Bíróság épületével szemben volt. Akkoriban nem tudtunk mást tenni, tudomásul vettük, hogy nem a 34-esbe kerülök. Ugyanakkor, az okoktól függetlenül, biztosan kijelenthetem: ez jót tett a szakmai pályafutásomnak, hiszen a zuglói iroda az egyik legerősebb volt a budapestiek közül, kiváló szakmai gárdával, 18 igen felkészült ügyvéddel. De visszatérve az okokra: a közelmúltban került a kezembe az az értesítő, amit a kamarában ismerhettem meg, amikor a 60-ik születésnapomon köszöntöttek. Ebben az állt: a minisztérium ugyan – tegyük hozzá: nagy kegyesen – hozzájárul, hogy ügyvédjelölt legyek, „de az ­apjával egy irodába nem kerülhet!” Nem tudom, mi vezérelhette őket. Talán polgári csökevénynek tartották volna, ha a szemük láttára tömörül egy csapatba egy ügyvéddinasztia. Bárhogy is, Zuglóban Horváth József irodavezető, s Török Ferenc egykori öttusázó olimpiai bajnok volt a principálisom; mindkettő ragyogó ember, s nekik is köszönhetem, hogy az idő előrehaladtával egyre több sikerélményben és elismerésben lett részem: magabiztosságot nyertem. Ügyvédjelöltként ugyanis többször felötlött bennem némi kétség: vajon jól döntöttem-e? Egyfelől még nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy el kellett-e búcsúznom a versenysporttól, másfelől kezdetben nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy szerettem volna. De a principálisaim szerencsére nagyon türelmes ügyvédek voltak, akik sokáig, szinte atyai módon egyengették az utamat. Az egyetemen egyébként nem volt különösebb szakosodási elképzelésem, ami annyiból talán érthető, hogy akkoriban összesen hatszáz ügyvéd dolgozott Budapesten – szemben a mai hatezerrel, a jogtanácsosok például nem is lehettek ügyvédek és fordítva –, így szinte minden ügyvédnek foglalkoznia kellett a legkülönfélébb jogterületekkel. A mi irodánk nagyon sok kirendeléses védelmet látott el büntetőügyekben, de a polgári jog számos területével is megismerkedhettem; nagy előnyt jelentett, hogy a 27-es ÜMK-ban széles jogi ismereteket szerezhettem. Talán különös párhuzam, de akkoriban a legtöbb ügyvédnek vegyes praxisa volt, az elmúlt időszak tapasztalatai alapján pedig mintha ismét efelé halad a szakma. De nem az alacsony, hanem épp ellenkezőleg: a felduzzadt létszám miatt. Mivel a megbízások száma eléggé korlátos, s az emberek kevésbé költenek ügyvédre, ezért – főleg a kezdők, vagy a kevésbé ismert kollégák – kénytelenek mindent elvállalni, hogy talpon maradhassanak. Ami egzisztenciális szempontból érthető, ám nem feltétlenül szolgálja az ügyfél érdekét, hiszen a mennyiség könnyen a minőség rovására mehet.

 

Ha már itt tartunk: huzamosabb ideje nagy szakmai vita övezi azt a ­dilemmát, vajon Magyarországon szükség van-e ennyi ügyvédre, hiszen jelenleg csaknem tizenkétezren dolgoznak ebben a hivatásrendben. Ebből, ahogy említette, a fele Budapesten. Egyesek szerint elég, ha a piac alakítja a viszonyokat, mások szerint viszont szükség van valamiféle adminisztratív regulára. Nos, a kormány most az állami jogászképzés drasztikus visszaszorítása mellett döntött. Ön szerint ez jó lépés volt-e?

A vita kétségtelenül nem mai eredetű, hiszen a rendszerváltás után az egyetemeken igencsak meglódult az államilag finanszírozott jogászképzés, ráadásul nyitottabbá vált az egész szakma. Ez persze egy bizonyos határig jó volt a korábbi erős korlátozás után, de a mértéke mára szinte kezelhetetlenné vált. A szomszédos Ausztriában összesen annyi ügyvéd praktizál, mint amennyi a magyar fővárosban, hozzátéve, hogy a két ország fizetőképes kereslete messze áll egymástól. A BÜK üzenőfala tele van fiatal, végzős hallgatók hirdetéseivel, akik jelölti státuszt szeretnének valamelyik irodában. De nem minden kolléga tud vagy akar jelölteket felvenni. Ma az állami szféra szív fel olyan kevés jogvégzett szakembert, mint annak idején az ügyvédség, utóbbi viszont manapság képtelen átvállalni ezt az egyre nyomasztóbb terhet. Ez pedig odavezet, hogy állástalan jogászok hada kering a rendszerben, reménytelenül. Ma az a furcsa helyzet állt elő, hogy ha valaki mégis megszerzi a szakvizsgát, utána azért küzd, hogy legalább kirendeléseket kapjon, aminek ugyan szerény a tiszteletdíja, de legalább valamilyen megélhetést ad. Korábban évi tízezer forintot kellett fizetnünk a kamarának, ha nem akartunk kirendeléseket vállalni. Sokan boldogan kifizettük ezt, ma viszont sokan boldogan elvállalnák ezeket az ügyeket. De a kérdésre válaszolva: hogy épp ez a drasz­tikus szabályozás volt-e a legüdvözítőbb ­lépés, nem tudom, ezen lehet vitatkozni. Az viszont biztos, hogy annyi ügyvédre nincs szükség, mint ahányan manapság prakti­zálnak.

 

Igen érdekes „előzmények” miatt került Zuglóba, de ahogy mondta, egész pályafutását meghatározta az az iroda. Hű maradt-e hozzájuk, amíg megnyitotta saját praxisát, vagy dolgozott esetleg máshol is?

A jelöltségemtől, tehát 1976-tól a rendszerváltásig a 27-es ÜMK tagja maradtam. Utána egy rövid ideig ottani kollégáim közül hárman egy társirodát nyitottunk, végül 1992-ben lettem teljesen önálló. A mai napig ugyanabban a társasházi lakásirodában dolgozom itt, a Zöldlomb utcában. Gyakran kiülök a teraszra, sokszor elidőzöm a teraszon, gyönyörködöm a ház mögötti kert látványában, nyáron kellemes hűvöset ad, ilyenkor pedig szép, havas arcával kedveskedik. De ennél nagyobb öröm, hogy életem első ügyvédjelöltjével, immár a fiammal dolgozhatok együtt, aki ez év végén szakvizsgázik, s remélem, itt is marad. Valahogy úgy alakult, hogy soha nem volt jelöltem, ha előfordult, hogy szükségem volt helyettesítésre, egy kollégát kértem meg rá, viszonossági alapon.

 

Ezek szerint már három jogász is van a családban. Vajon Ön, ügyvédként hasznát veszi-e annak, hogy a fele­sége bíró, s tud-e az ő „fejével” is gondolkodni? Egyáltalán: mint politikai ügyek részese, érez-e bármilyen nyomást a kiemelt ügyekben, amely esetleg az adott bíróságra nehezedik?

Mivel a bírák is emberek, s naponta érik ingerek őket is az utcán vagy a sajtóból, bizonyára nehezedik rájuk ilyenfajta nyomás. Ezt a tárgyalás során feltett kérdéseikből ­lehet leginkább leszűrni, de szerencsére konkrét, „felülről irányított” pervezetést még nem tapasztaltam. Ami a feleségemet illeti, nos, azokban az ügyekben természetesen nem járhatok el, melyeket ő tárgyal, de ha „szakmázunk”, a beszélgetéseink mindig hasznosak, sokszor kikérem a véleményét egy-egy ügyben. Bár hozzáteszem, a feleségem jelenleg főállású anya, ráadásul nem is az én szakterületemen dolgozik. Elsősorban öröklési, hagyatéki ügyeket tárgyalt, amúgy épp egy ilyen alkalommal ismerkedtünk meg annak idején a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. De az kétségtelen, hogy olykor érdemes bírói szemszögből is átgondolni, vajon az adott irathalmazból az illető mit láthat a pulpitusról.

 

A családra jut elég ideje, s elképzelhető, hogy a fia után a többi gyermeke is követi a példáját?

Bár négy gyermekem van, egyelőre csak a legnagyobb, az első házasságomból született 27 éves Dániel fiam lépett erre az útra. A többiek még kisebbek, a legidősebb, Barnabás is csak 13 éves, a két lány közül pedig Zsuzsi 11, Fruzsina pedig mindössze ötéves. Egyelőre egyikük sem érdeklődik a jog iránt. De van még idejük: elég aktívnak érzem ­magam, s nem készülök nyugdíjba. Sajnos, néha, talán emiatt is kevesebb időm jut rájuk, de nyaranta sokat vagyunk együtt egy balatonfüredi szál­lodában, ahol mindannyian nagyon szeretünk pihenni. Én magam hétköznapi kikapcsolódásként szeretek televíziózni, a legjobban a politikai mű­sorok és a sportközvetítések érdekelnek. De sok mindenre nyitott vagyok, amellett, hogy a kollégákkal rendszeresen teniszezem, szeretek olvasni, színházba járni és utazni. És hogy mi lesz majdan a praxisommal? Ahogy mondtam, egyelőre elég aktívnak érzem magam, de könnyen lehet, hogy egy napon munka nélkül maradok. Az egyik ügyfelem tárgya­lásán a fiam helyettesített, s olyan remek védőbeszédet mondott, hogy az illetőt felmentette a bíróság a vádak alól. Az ügy­felem erre csak annyit jegyzett meg: leg­közelebb is őt küldjem magam helyett.

 

Az interjú megjelent az Ügyvédvilág 2013. februári számában.

---