EUB: Fűtésköltség közös tulajdonú épületrészben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét elemzi, mely a társasházi ingatlanban található lakások tulajdonosait terhelő, a közös tulajdonú épületrészek fűtési költségeinek kérdését rendezi.

A szerző alábbi cikkében az Európai Unió Bíróságának (EUB) ítéletét veszi górcső alá, mely az „EVN Bulgaria Toplofikatsia” EAD kontra Nikolina Stefanova Dimitrova és „Toplofikatsia Sofia” EAD kontra Mitko Simeonov Dimitrov egyesített ügyekben[1] született és a társasházi ingatlanban található lakások tulajdonosait terhelő közös tulajdonú épületrészek fűtési költségeinek kérdését taglalja.

I. Bevezetés

Az „EVN Bulgaria Toplofikatsia” EAD kontra Nikolina Stefanova Dimitrova és „Toplofikatsia Sofia” EAD kontra Mitko Simeonov Dimitrov egyesített ügyekben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az Európai Unió Bírósága (EUB) elé a bolgár asenovgradi kerületi bíróság a Rayonen sad Asenovgrad és a szófiai kerületi bíróság, a Sofiyski rayonen sad két jogvita keretében, a társasházi ingatlanok épületen belüli hőszolgáltatásra vonatkozó számlák kifizetésére irányuló keresetek tárgyában terjesztette elő.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a hőenergia-szolgáltatás bolgár szabályozásának – a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól[2], az energia-végfelhasználás hatékonyságáról és az energetikai szolgáltatásokról, szóló irányelv [3] 13. cikke (2) bekezdésének, a fogyasztók jogairól szóló irányelv[4] 5. és 27. cikkének, valamint az energiahatékonyságról, szóló irányelv[5] 10. cikke (1) bekezdésében foglaltakkal való – összeegyeztethetőségére vonatkoztak.

Az energiaszolgáltatók és Nikolina Stefanova Dimitrova és Mitko Simeonov Dimitrov magánszemélyek között a fűtési számláik kiegyenlítése megtagadása tárgyában folyamatban lévő jogvitáikban a nevezett magánszemélyek arra hivatkozva vitatták a számlákat, hogy bár épületüket távfűtési hálózat látja el, ők nem járultak hozzá a távfűtés fogadásához és nem veszik azt igénybe a lakásukban.

A kérdést előterjesztő bíróságok által feltett kérdések lényegében két problémakört érintettek.

Egyrészt e bíróságok azzal kapcsolatban fogalmaztak meg kérdést: a bolgár szabályozás, előírva, hogy a távfűtési hálózat által ellátott társasházak tulajdonostársai kötelesek hozzájárulni a fűtési költségekhez – még akkor is, ha azt N. S. Dimitrovához és M. S. Dimitrovhoz hasonlóan lakásukban nem veszik igénybe –, arra kötelezi-e a helyzetükben lévő magánszemélyeket – a 2011/83 irányelv 27. cikkével ellentétesen –, hogy nem kért távfűtési szolgáltatást vegyenek igénybe.

Másrészt az asenovgradi kerületi bíróság, a Rayonen sad Asenovgrad azzal kapcsolatban tett fel kérdést, hogy a szóban forgó szabályozás összeegyeztethető-e a 2006/32 irányelvvel és a 2012/27 irányelvvel, amelyek arra kötelezik a tagállamokat, hogy bizonyos körülmények között gondoskodjanak arról, hogy a végső felhasználóknak címzett energiaszámlák a „tényleges fogyasztáson alapuljanak”, amennyiben az azt írja elő, hogy e költségek egy része lakásuk fűthető légterének megfelelően oszlik meg a tulajdonostársak között[6].

II. A tényállás[7]

A C‑708/17. sz. ügy

N. S. Dimitrova egy távfűtéses társasházi ingatlan tulajdonosa.

Az energiáról szóló törvény 153. cikkének (1) bekezdése alapján kötött szerződés értelmében az EVN hőenergiát szolgáltat az említett ingatlan számára, amit fűtésre, meleg vízellátásra és az épületen belüli hőtermelő-berendezés által leadott hőre használnak fel.

A szerződés értelmében a hőenergia-fogyasztás elosztását végző társaság N. S. Dimitrova lakására vonatkozóan a 2012. november 1. és 2015. április 30. közötti időszak után 266,25 bolgár leva (BGN) (hozzávetőleg 136 euró) értékű fogyasztást állapított meg. Miután N. S. Dimitrova nem fizette ki ezt az összeget, az EVN fizetési meghagyás iránti kérelemmel fordult az aszenovgrádi kerületi bírósághoz, amely a keresetnek helyt adott.

N. S. Dimitrova ellentmondással élt a fizetési meghagyással szemben, és arra hivatkozott, hogy az EVN és közötte nem áll fenn kötelmi jogviszony, a ténylegesen felhasznált hőmennyiségre vonatkozóan nincs bizonyíték, és az EVN által bemutatott számlákon szereplő fogyasztás a valós energiafogyasztását nem tükrözi.

A kérdést előterjesztő aszenovgrádi kerületi bíróság, a Rayonen sad Asenovgrad kifejtette, hogy tárgyi ügyben az eljárás tárgya az ingatlanon belüli hőtermelő-berendezés – vagyis az épületen belüli valamennyi hőenergiaelosztó- és szállítóvezeték, valamint -berendezés, köztük az egyes lakásokon áthaladó, felszálló fűtéscsövek – által kibocsátott energiafogyasztással kapcsolatos összegek meg nem fizetése.

E tekintetben e bíróságnak kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy jogszerű-e a társasházi ingatlan épületen belüli hőtermelő-berendezése által az egyes lakásokban leadott energiafogyasztás kiszámlázása abban az esetben, ha a számlázás az ingatlannak az épületgépészeti tervek szerinti fűtött légtérfogatával arányosan, de az ingatlanban ténylegesen leadott hőmennyiségre való tekintet nélkül történik. Megállapításai szerint N. S. Dimitrova sem lakása fűtéséhez, sem háztartási melegvíz-ellátás céljára nem használ hőenergiát.

A kérdést előterjesztő bíróság feltette azt a kérdést is, hogy a 2011/83 irányelv 27. cikke alapján a fogyasztó rendelkezik-e azzal a joggal, hogy az általa nem kért hőenergia költségét ne fizesse meg. Ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a bolgár legfelsőbb semmítőszék, a Varhoven kasatsionen sad 2017. május 25-ei, az alsóbb fokú bíróságokra nézve kötelező hatályú értelmező ítéletében megállapította, hogy a bolgár energiáról szóló törvény és különösen annak vonatkozó előírása[8] nem ellentétes a fogyasztóvédelemről szóló törvény rendelkezésével[9], mivel a társasházi szabályok hatálya alá tartozó ingatlanok távfűtése iránti kérelmet nem az egyes lakástulajdonosoknak, hanem a tulajdonostársak többségének kell benyújtania, és általában véve nekik kell eldönteniük, hogy a közös tulajdonú épületrészeket használják-e, illetve hogyan használják, és ezért a társasház tulajdonostársainak közösségét kell a szolgáltatás fogyasztóinak tekinteni[10].

E körülmények között az aszenovgrádi kerületi bíróság eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

A C‑725/17. sz. ügy

M. S. Dimitrov 2003. december 2. óta tulajdonosa egy, a társasházi ingatlanokon keresztülhaladó, közös hőfogyasztásmérővel felszerelt távfűtés-előfizetői alállomásból kiinduló házközponti fűtéssel és melegvíz-ellátással rendelkező épületben található lakásnak.

A házközponti fűtőberendezést tápláló hőáramot az M. S. Dimitrov lakásának társasházával kötött szerződés alapján a Toplofikatsia Sofia szolgáltatta. Ezt a szerződést 2004. december 4-én a szintén egyedi hőfogyasztás-elszámolást végző „Termokomplekt” OOD közvetítésével kötötték meg.

Miután M. S. Dimitrov nem fizette ki a Toplofikatsia Sofia által a 2014. május 1. és 2016. április 30. közötti időszakban szolgáltatott fűtés- és melegvíz-ellátás költségét, a Toplofikatsia Sofia az esedékes összegek megfizetése iránt a szófiai kerületi bírósághoz, a Sofiyski rayonen sadhoz fordult.

A kérdést előterjesztő szófiai kerületi bíróság szerint az alapeljárás arra a kérdésre irányult, hogy a közös tulajdonú épületrészeken belüli fogyasztás és veszteség elosztásához kapcsolódó költségeket meg kell-e fizetni abban az esetben, ha a fűtés- és melegvíz-ellátásra irányuló, összetett szolgáltatás elemeit használják, illetve nem használják, végül hogy az ügyben szereplő épületben található lakás tulajdonosa fogyasztónak minősül-e.

E tekintetben az előterjesztő bíróság megállapította, hogy a bolgár alkotmánybíróság, a Konstitutsionen sad 2010. április 22-ei ítéletével kimondta, az energiáról szóló törvény 153. cikkének (1) bekezdése értelmében az előfizetői alállomáshoz vagy annak önálló ágához csatlakozó társasházban található ingatlan valamennyi tulajdonosa, illetve az ingatlan használatára vonatkozó dologi jog valamennyi jogosultja hőenergia-fogyasztónak minősül, és köteles az ingatlanában található hőleadókra hőenergia-elosztó készüléket felszerelni, valamint az e törvényben hivatkozott rendeletben megállapított feltételeknek és szabályoknak megfelelően megfizetni a hőenergia‑fogyasztással kapcsolatos költségeket.

A kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, hogy a szerződő feleknek nem áll módjukban megállapodni a szerződés feltételeiről abban az esetben, ha azokat a Toplofikatsia Sofia az általános szerződési feltételekben egyoldalúan határozza meg, az árat pedig a bolgár energia- és vízügyi szabályozó bizottság, a Komisia za energiyno i vodno regulirane közigazgatási úton állapítja meg. Az adott jogviszony ezért inkább pénzügyi kötelezettséghez, semmint szerződéshez hasonlít, figyelemmel, hogy a szófiai önkormányzat, a Toplofikatzia Sofia tulajdonában álló, monopóliummal rendelkező szervezet. Hozzáfűzte még, hogy a szabályozás a társasházi szabályok hatálya alá tartozó ingatlanokban lehetővé teszi egy adott lakáson belül a melegvíz-ellátás megszüntetését és a radátorok lezárását, nem lehet azonban megszüntetni a Toplofikatzia Sofia által nyújtott szolgáltatások utolsó részét, a hőenergia-fogyasztás elosztását.

E körülmények között a szófiai kerületi bíróság az eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

Az EUB előzetes észrevételei szerint kérdést előterjesztő bíróságok által szolgáltatott információkból kitűnik, hogy az alapeljárások többek között arra vonatkoznak, hogy N. S. Dimitrova és M. S. Dimitrov a fogyasztók jogairól szóló 2011/83 irányelv 27. cikke alapján azzal az indokkal vitatta a hőenergia-szolgáltató által kiszámlázott összegeket, hogy egyénileg nem kérték és nem is használták fel ezt a hőenergiát.

Mivel azonban, tekintettel arra, hogy az ügy tényállása a 2012. november 1. és 2015. április 30. közötti időszakhoz kapcsolódik, ahhoz, hogy az EUB a kérdést előterjesztő bíróság számára ítéletének meghozatalához hasznos választ tudjon adni, a C‑708/17. sz. ügyben feltett első kérdést a 2006/32 és a 2012/27 irányelv rendelkezéseinek tükrében kell megvizsgálni.

Az EUB elnöke határozatával az eljárás írásbeli és a szóbeli szakaszának lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából az ügyeket egyesítette. A fogyasztói szerződéseket megkötő egyedi hőfogyasztás-elszámolást végző közvetítő a „Termokomplekt” OOD az eljárásban részt vett.

III. Az EUB értékelése és ítélete

III.1. Az előterjesztett kérdések kapcsán a fogyasztók jogairól szóló 2011/83 irányelv alkalmazhatóságáról

Elöljáróban az EUB emlékeztetett arra, hogy a 2011/83 irányelv – a rendelkezései által meghatározott feltételek szerint és mértékben – kereskedők és fogyasztók között létrejött szerződésekre alkalmazandó. Ugyanezen rendelkezés szerint az irányelv víz-, gáz-, villamos energia vagy távfűtés – akár közszolgáltatók általi – szolgáltatására vonatkozó szerződésekre is alkalmazandó, amennyiben e termékeket szerződés alapján biztosítják.

Ezen irányelv szerint a „fogyasztó” fogalma minden olyan természetes személyre vonatkozik, aki az irányelv hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenysége körén. Az EUB e tekintetben korábbi ítéletében már kimondta, hogy ez a fogalom a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységében nem érintett valamennyi magánszemélyt jelöli[11], továbbá, hogy értelmezése szempontjából a fogyasztó fogalma alapvető jelentőséggel bír, és rendelkezéseit lényegében az átlagfogyasztó – mint a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok címzettje és áldozata – szemszögéből kell vizsgálni[12].

A kérdést előterjesztő bíróságok által szolgáltatott információkból megállapítható, hogy mind a két ügyben a társasházi ingatlan hőenergia-ellátására irányuló szerződést kötöttek, és e szerződés alapján az ingatlanban található lakások tulajdonosai részére az ingatlan épületen belüli hőtermelő-berendezéseit és közös tulajdonú épületrészeit érintő hőenergia-fogyasztásról számlákat állítottak ki.

Az energiáról szóló bolgár törvény[13] összefüggéseikben értelmezett rendelkezései szerint az előfizetői alállomáshoz vagy annak önálló ágához csatlakozó társasházban található ingatlan tulajdonosai, illetve az ingatlan használatára vonatkozó dologi jog jogosultjai a szolgáltatóval kötött szerződés alapján, a hőenergia-szolgáltató ügyfelének minősülnek.

Amennyiben ezek a tulajdonosok, illetve jogosultak kereskedelmi vagy szakmai tevékenységben nem érintett, természetes személyek, a fogyasztók jogairól szóló irányelv rendelkezése[14] értelmében fogyasztóknak minősülnek. Ebből következően az ügyben érintett szerződések a kereskedők és fogyasztók között létrejött, távfűtési szolgáltatás nyújtására irányuló szerződések kategóriájába tartoznak[15].

A 2011/83 irányelv időbeli hatályát illetően, az irányelv 28. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy az irányelv rendelkezéseit a 2014. június 13-át követően kötött szerződésekre kell alkalmazni.

Tény, hogy a jelen ügyben az EUB rendelkezésére álló iratokból a hőenergia-ellátására irányuló szerződések megkötésének ideje nem állapítható meg. Ezért, annak eldöntése érdekében, hogy a 2011/83 irányelv időbeli hatályánál fogva alkalmazandó‑e, a nemzeti bíróságok feladata annak megállapítása, hogy a szerződéseket a fenti időpontot követően kötötték-e meg[16].

III.2. Az ügy érdeméről

Előterjesztett kérdéseikkel a bíróságok arra kértek választ, hogy a 2011/83 irányelvnek a „tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról” szóló  2005/29 irányelv 5. cikkének (1) és (5) bekezdésével összefüggésben értelmezett 27. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely úgy rendelkezik, hogy a távfűtési hálózathoz csatlakoztatott társasházi ingatlanban található lakás tulajdonosai akkor is kötelesek hozzájárulni a közös tulajdonú épületrészek és az ingatlanon belüli hőtermelő-berendezés hőenergia-fogyasztásának költségeihez, ha a fűtésszolgáltatást egyénileg nem kérték és lakásukban nem használják.

A kérdés kapcsán az EUB először is emlékeztetett arra, hogy a 2011/83 irányelv 27. cikkének megfelelően az áruk, víz, gáz, villamos energia, távfűtés vagy digitális tartalom nem kért szállítása, illetve szolgáltatások nem kért nyújtása esetében a fogyasztó mentesül bármely ellenszolgáltatás nyújtása alól a 2005/29 irányelv 5. cikkének (5) bekezdésében és I. mellékletének 29. pontjában szereplő tilalom értelmében, és a fogyasztói válasz hiánya az ilyen kéretlen szállítás vagy szolgáltatásnyújtás esetén nem jelent beleegyezést. Az erre irányuló gyakorlat ugyanis a 2005/29 irányelv által tiltott, tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősül.

A nem kért értékesítést az irányelv (60) preambulumbekezdés úgy határozza meg, hogy az „a fogyasztó számára, a fogyasztó kérése nélküli áruszállításból vagy szolgáltatásnyújtásból áll”. Az EUB e tekintetben rámutatott, hogy a 2005/29 irányelvben szereplő[17] „nem kért értékesítés”, amelyre a 2011/83 irányelv 27. cikke utal, többek között olyan magatartást jelent, amelynek keretében a kereskedő olyan termék vagy szolgáltatás ellenértékének megfizetését követeli a fogyasztótól, amelyet a kérése nélkül értékesített számára[18].

Ez az irányelvi rendelkezés annak megakadályozását célozza, hogy a kereskedő olyan szerződéses jogviszonyt kényszerítsen a fogyasztóra, amelyet az nem szabad akaratából vállalt.

Az EUB a továbbiakban emlékeztetett még az energiáról szóló bolgár törvény azon rendelkezésére, miszerint a társasházi fogyasztók épületgépészeti berendezéseinek csatlakoztatására a társasház tulajdoni hányadainak legalább kétharmadát képviselő tulajdonosok írásbeli beleegyezésével kerül sor[19].

E törvény előírása szerint az előfizetői alállomáshoz, vagy annak önálló ágához csatlakozó társasházban található ingatlan tulajdonosai, illetve az ingatlan használatára vonatkozó dologi jog jogosultjai a hőenergia-szolgáltató ügyfeleinek minősülnek. Ezen az alapon kötelesek az ingatlanukban található hőleadókra hőenergia-elosztó készüléket felszerelni, és a hőenergia-fogyasztással kapcsolatos költségeket megfizetni[20]. E törvény továbbá megállapítja, hogy a társasházban lakó azon fogyasztók, akik megszakítják az ingatlanukban található hőleadók hőenergia-ellátását, hőenergia-fogyasztók maradnak az épületen belüli hőtermelő-berendezés által kibocsátott hő és a közös tulajdonú épületrészeken belül található hőleadók vonatkozásában[21].

E szerint a társasházi ingatlanok fűtésére irányuló szolgáltatás a tulajdonostársi közösség nevében, a társasházi tulajdonra vonatkozó különös nemzeti jogi szabályok szerint benyújtott kérelem következménye.

Azt a kérdést, hogy az érintett tulajdonostársak nem vettek részt e határozat meghozatalában, vagy ellenezték azt, az EUB a közelmúltban úgy ítélte meg, hogy a bolgár jogszabállyal létrehozott, tulajdonostársi közgyűlés határozatából eredő fizetési kötelezettséggel kapcsolatos jogvitában a tulajdonostársak azáltal, hogy az ingatlan tulajdonostársává válnak és azok is maradnak, belegyeznek abba, hogy alávetik magukat az érintett közös tulajdont szabályozó aktus valamennyi rendelkezésének, valamint az ezen ingatlan tulajdonostársi közgyűlése által elfogadott határozatoknak[22].

Az EUB szerint erre tekintettel, az épületen belüli hőtermelő-berendezés hőenergia-ellátása és ebből következően a közös tulajdonú épületrészek hőenergia-ellátása – amelyre az adott ingatlan tulajdonostársi közössége által hozott, a társasháznak a távfűtési hálózathoz való csatlakoztatására irányuló határozat alapján kerül sor – sem minősíthető a 2011/83 irányelv 27. cikke értelmében a távfűtés nem kért értékesítésének[23].

Az EUB e megfontolásokra tekintettel az előterjesztett kérdésre a választ adta, hogy a 2011/83 irányelvnek a 2005/29 irányelv 5. cikkének (1) és (5) bekezdésével összefüggésben értelmezett 27. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a nemzeti szabályozás, azon rendelkezése, hogy a távfűtési hálózathoz csatlakoztatott társasházi ingatlanban található lakás tulajdonosai akkor is kötelesek hozzájárulni a közös tulajdonú épületrészek és az ingatlanon belüli hőtermelő-berendezés hőenergia-fogyasztásának költségeihez, ha a fűtésszolgáltatást egyénileg nem kérték és lakásukban nem használják.

III.3. Az EUB a C‑203/17. sz. ügyben előterjesztett első kérdésről

Az aszenovgrádi kerületi bíróság arra kért választ, hogy –

az energia-végfelhasználás hatékonyságáról szóló 2006/32 irányelv 13. cikkének (2) bekezdését, miszerint: „A tagállamok biztosítják, hogy adott esetben az energiaelosztók, az elosztói rendszerüzemeltetők és a kiskereskedelmi energiaértékesítő vállalkozások által végzett számlázás a tényleges energiafogyasztáson alapuljon, és megjelenítése világos, érthető módon történjen. A végső fogyasztók számláin megfelelő tájékoztatást kell nyújtani annak érdekében, hogy átfogó elszámolást kapjanak az aktuális energiaköltségekről. A tényleges fogyasztás alapján történő számlázást olyan gyakorisággal kell végrehajtani, hogy a fogyasztók szabályozhassák saját energiafogyasztásukat”;

valamint az energiahatékonyságról szóló 2012/27 irányelv 10. cikkének (1) bekezdését, miszerint: „Amennyiben a végső felhasználók nem rendelkeznek a 2009/72/EK és a 2009/73/EK irányelv szerinti intelligens mérőkkel, a tagállamok az ezen irányelv hatálya alá tartozó összes ágazatban – beleértve az energiaelosztókat, az elosztórendszer-üzemeltetőket és a kiskereskedelmienergia-értékesítő vállalkozásokat – 2014. december 31-éig gondoskodnak a pontos és tényleges fogyasztáson alapuló számlázási adatokról – a VII. melléklet 1.1. pontjával összhangban – amennyiben az műszakilag megvalósítható és gazdasági szempontból indokolt. Ennek a kötelezettségnek eleget lehet tenni a végső felhasználó által végzett rendszeres leolvasáson alapuló rendszerrel is, amelynek keretében a végső felhasználó a mérőberendezés állását bejelenti az energiaszolgáltatónak. A számla csak akkor alapulhat becsült fogyasztáson vagy tüntethet fel átalányösszeget, ha a végső felhasználó az adott számlázási időszakra nem jelentette be a mérőberendezés állását.” –

úgy kell-e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek  rendelkezése szerint a társasházi ingatlanokban az épületen belüli hőtermelő-berendezés hőenergia-fogyasztására vonatkozó számlákat az ingatlanban található lakások minden egyes tulajdonosa tekintetében az adott lakás fűtött légtérfogatával arányosan kell megállapítani.

Az EUB a továbbiakban arra is emlékeztetett, hogy mindkét irányelv célja az energiatermelőtől a végső felhasználóig a teljes energiaellátási lánc nagyobb energiahatékonysága előmozdításának ösztönzése. E két irányelv arra kötelezi az energiaszolgáltatókat, hogy csak a tényleges fogyasztást számlázzák ki a végső felhasználónak, ami kizárja az érintett lakás fűtött légtérfogatával arányos számlázást, ugyanakkor sem a 2006/32 irányelv 13. cikke (2) bekezdésének, de a 2012/27 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének szövegéből, sem pedig azon szabályozás általános rendszeréből és céljából nem következik az, hogy ilyen kötelezettséget írnának elő.

A 2006/32 irányelv 13. cikkének (2) bekezdése szerint, adott esetben az energiaelosztók, az elosztói rendszer-üzemeltetők és a kiskereskedelmi energiaértékesítő vállalkozások által végzett számlázás a tényleges energiafogyasztáson alapuljon[24].

Az irányelv 13. cikke (1) bekezdésének előírása szerint a tagállamok biztosítják, hogy – többek között a villamos energia és a távfűtés területén a végső fogyasztók – „a technikailag lehetséges, pénzügyileg ésszerű és a potenciális energia-megtakarításokhoz képest arányos mértékben” olyan egyedi fogyasztásmérőkhöz jussanak, amelyek a tényleges energiafogyasztásukat pontosan tükrözik. Tény azonban hogy az egyedi fogyasztásmérők felszerelése nem minden esetben kivitelezhető, maguk a számlák is csak akkor alapulhatnak a tényleges energiafogyasztáson, ha az műszakilag lehetséges, amit egyébként a 2006/32 irányelv 13. cikkének (2) bekezdésében szereplő „adott esetben” kifejezés használata is megerősít.

A 2012/27 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a végső energiafelhasználókat – amennyiben az műszakilag lehetséges, pénzügyileg ésszerű és az energiamegtakarítási potenciállal arányos mértékű – olyan egyedi fogyasztásmérőkkel lássák el, amelyek pontosan tükrözik a végső felhasználó tényleges energiafogyasztását. A számlázással kapcsolatban az irányelv 10. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy amennyiben a végső felhasználók a versenyképesség fokozása és a fogyasztók védelme érdekében nem rendelkeznek a harmadik energiacsomag részét képező 2009/72 és a 2009/73 irányelv szerinti intelligens mérőkkel, a tagállamok 2014. december 31-éig gondoskodnak a pontos és tényleges fogyasztáson alapuló számlázási adatokról – a VII. melléklet 1.1 pontjával összhangban –, amennyiben az műszakilag megvalósítható és gazdasági szempontból indokolt[25].

A 2012/27 irányelvben az uniós jogalkotó figyelembe vette a távfűtési hálózatra kapcsolt társasházi ingatlanokat is, bár az irányelv 9. cikke (3) bekezdésének második albekezdése úgy rendelkezik, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az ilyen épületekre legkésőbb 2016. december 31-éig egyedi fogyasztásmérőket szerelnek fel, de ugyanezen rendelkezés azt is kimondja, hogy ha az egyedi fogyasztásmérők használata műszakilag nem kivitelezhető vagy nem költséghatékony, a fűtés mérésére egyedi fűtési költségosztókat kell alkalmazni az egyes radiátorok hőfogyasztásának mérésére, kivéve, ha a szóban forgó tagállam bizonyítja, hogy a fűtési költségosztók beépítése nem lenne költséghatékony. Ezekben az esetekben a hőfogyasztás mérésére alternatív költséghatékony módszereket is figyelembe lehet venni.

Az EUB szerint az ügyben szereplő társasházi ingatlanokról azonban – a szolgáltatott dokumentumok alapján – nehezen képzelhető el, hogy a fűtésre vonatkozó – különösen az épületen belüli hőtermelő-berendezést és a közös tulajdonú épületrészeket érintő – számlákat teljes mértékben egyénre szabják, mivel az épületen belüli hőtermelő-berendezést illetően nehéznek, sőt lehetetlennek bizonyulhat a berendezés által az egyes lakásokban leadott hőmennyiség pontos meghatározása. Ez a hőmennyiség ugyanis nem csupán az érintett lakáson belül az épületen belüli hőtermelő-berendezés egyes elemei, például a lakáson áthaladó vezetékek és csövek által leadott hőt tartalmazza, hanem a fűtött és fűtetlen helyiségek közötti hőcserét is. A társasházi lakások tehát a hő szempontjából nem függetlenek egymástól, mivel a hő cirkulál a fűtött és a kevésbé vagy egyáltalán nem fűtött helyiségek között[26].

Műszaki szempontból kétséget kizáróan nehéz egyedileg megállapítani, hogy az érintett társasházi ingatlan egyes lakóinak pontosan mennyi a fogyasztása az épületen belüli hőtermelő-berendezés által leadott hőenergia vonatkozásában.

Az EUB a számlázásnál alkalmazott számítási módszert illetően megjegyezte, hogy a tagállamok széles körű mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek, mivel mindkét irányelv (1) preambulumbekezdéseiből és 1. cikkeiből is az állapítható meg, hogy céljuk a tagállamok részére olyan közös keret biztosítása, amely lehetővé teszi számukra, hogy az energiafogyasztás csökkentése érdekében megfelelő intézkedéseket hozzanak. A végrehajtás részletes szabályainak kialakítását ugyanakkor a tagállamokra bízzák[27].

E tekintetben a 2012/27 irányelv úgy rendelkezik, hogy a tagállamok a hő- vagy melegvíz-fogyasztási költségelosztásra vonatkozó, átlátható szabályokat vezethetnek be többek között annak érdekében, hogy meg lehessen különböztetni egymástól a használati melegvíz fogyasztásából, az épület hőtermelő-berendezéséből sugárzott és közös használatú területek fűtésére felhasznált hő fogyasztásából, illetve a lakások fűtésére felhasznált hő fogyasztásából származó költségeket[28].

Az EUB szerint a fentiekre tekintettel a vitatott tagállami szabályozást illetően meg állapította, hogy az megfelel az e rendelkezésben szereplő iránymutatásoknak, mivel úgy rendelkezik, hogy a hőenergiához kapcsolódó költségeket az épületen belüli hőtermelő-berendezés által leadott hőnek megfelelő, a közös tulajdonú épületrészek fűtésére használt hőenergiára vonatkozó, és a külön tulajdonban álló épületrészek fűtésére használt hőenergiára vonatkozó fogyasztás szerint kell elosztani[29]. Következésképpen a tagállamok számára biztosított széles körű mérlegelési mozgástérre is tekintettel ezért azt kellett megállapítani, hogy a 2006/32 irányelvvel és a 2012/27 irányelvvel nem ellentétes, ha az épületen belüli hőtermelő-berendezés által leadott hő kiszámítására vonatkozó módszer az adott lakás fűtött légtérfogatával arányos meghatározást alkalmazza[30].

Az EUB-nak a C‑708/17. sz. ügyben előterjesztett fenti kérdésre adott válasza szerint a 2006/32 irányelv 13. cikkének (2) bekezdését és a 2012/27 irányelv 10. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely úgy rendelkezik, hogy a társasházi ingatlanokban az épületen belüli hőtermelő-berendezés hőenergia-fogyasztására vonatkozó számlákat az ingatlan minden egyes lakástulajdonosa tekintetében az adott lakás fűtött légtérfogatával arányosan kell megállapítani[31].

Lábjegyzetek:

[1] A 19. december 5-e „EVN Bulgaria Toplofikatsia” EAD kontra Nikolina Stefanova Dimitrova és „Toplofikatsia Sofia” EAD kontra Mitko Simeonov Dimitrov C‑708/17. és C‑725/17. sz. egyesített ügyek, ítélet ECLI:EU:C:2019:1049, a továbbiakban: Ítélet)

[2] A belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól szóló 2005/29/EK irányelv, valamint a megtévesztő és összehasonlító reklámról szóló 2006/114/EK irányelv átültetése, alkalmazása és végrehajtása

[3] Az energia-végfelhasználás hatékonyságáról és az energetikai szolgáltatásokról, szóló a 93/76/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. április 5-ei 2006/32/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[4] A fogyasztók jogairól szóló 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25-ei 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv

[5] Az energiahatékonyságról szóló 2009/125/EK és a 2010/30/EU irányelv módosításáról, valamint a 2004/8/EK és a 2006/32/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. október 25-ei 2012/27/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv

[6] Henrik Saugmandsgaard ØE főtanácsnok indítványa (a továbbiakban: Indítvány) 3-4. pont

[7] Ítélet 28-44. pont

[8] A 2003. december 9-ei zakon za energetika, az energiáról szóló törvény 153. cikkének (6) bekezdése

[9] A Zakon za zashtita na potrebitelite a fogyasztóvédelemről szóló törvény 62. cikkével

[10] A Zakon za sobstvenostta (a tulajdonról szóló törvény 38. cikkének (1) bekezdése szerint

[11] A 2018. október 4-ei Kamenova-ítélet, C‑105/17, EU:C:2018:808, 33. pont

^[12] 2013. október 3-ai Zentrale zur Bekämpfung unlauteren Wettbewerbs-ítélet, C‑59/12, EU:C:2013:634, 36. pont

[13] A 2003. december 9-ei zakon za energetika, az energiáról szóló törvény153. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 149a. cikke

[14] A 2011/83 irányelv 2. cikk (1) bekezdés

[15] A 2011/83 irányelv 3. cikk (1) bekezdés

[16] Ítélet 60-61. pont

[17] A 2005/29 irányelv I. mellékletének 29. pontja értelmében

[18] A 2018. szeptember 13-ai Wind Tre és Vodafone Italia-ítélet, C‑54/17 és C‑55/17, EU:C:2018:710, 43. pont

[19] Az energiáról szóló bolgár törvény 133. cikkének (2) bekezdése

[20] Az energiáról szóló bolgár törvény 153. cikkének (1) bekezdése szerint

[21] 153. cikkének (6) bekezdése

[22] A 2019. május 8-ai Kerr-ítélet, C‑25/18, EU:C:2019:376, 29. pont

[23] Ítélet 70. pont

[24] Ítélet 77. pont

[25] 2012/27 irányelv 10. cikkének (1) bekezdése

[26] Ítélet 85. pont

[27]  A 2018. augusztus 7-ei Saras Energía-ítélet, C‑561/16, EU:C:2018:633, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat

[28] 2012/27 irányelv 9. cikke (3) bekezdés harmadik albekezdése

[29] Ítélet 90. pont.

[30] Ítélet 91. pont.

[31] Ítélet 92. pont.

---