Fiatalkorú terheltek a büntetőeljárásban – 3. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A cikkben dr. Bertaldó András könyvének a fiatalkorúak kihallgatásával foglalkozó részéből olvasható egy részlet.

Bertaldó András bíró a Fiatalkorú terheltek a büntetőeljárásban című monográfiájában a gyakorló jogalkalmazó szemszögéből vázolja a „fiatalkorú elleni büntetőeljárás” rendszerét. Célja nemcsak a hatályos szabályozás bemutatása, hanem olyan javaslatok megfogalmazása, amelyeket a jogalkotó mellett a jogalkalmazó és a jogtudomány is hasznosíthat, vagy legalábbis konstruktív vitákat eredményezhet a jogfejlesztés érdekében. A szerző kérdőíves módszerrel vonta be a Szekszárdi Törvényszék fiatalkorúak bíráinak véleményét, hogy mind a jogalkotás érvei, mind pedig a jogtudomány és a jogalkalmazás nézetei helyet kapjanak. Bertaldó András nem riad vissza sem attól, hogy adott esetben a többségitől eltérő álláspontját juttassa kifejezésre, sem pedig attól, hogy elsőre meglehetősen újszerűnek ható eljárásjogi megoldásokat javasoljon. Az alábbiakban a műnek a fiatalkorúak kihallgatásával foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.

A kihallgatás kezdetén időt kell szakítani a közérthető tájékoztatásra. Ennek elmaradása esetén a fiatalkorú nem fogja tudni, hogy miért van ott, mi vár rá abban a fél-egy órában és azt követően, ezáltal kiszolgáltatottá, bizonytalanná válik.[1]

Általánosan, de a fiatalkorúaknál különösen igaz az irányított kérdések („Ugye az történt, hogy…?”) tilalma. Pszichológusok által általánosan elismert tény, hogy a gyermek- és fiatalkorúak igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, a felnőttek által rájuk gyakorolt szociális befolyásoló hatásnak, így az irányított kérdésekre azt a választ adják, amit a kérdező sugall, hallani szeretne.[2] Minket viszont nem a kérdést feltevő prekoncepciója, hanem a valóságnak megfelelő tények érdekelnek. A tényállás helyes megállapítása a szakszerű, igazságos ítélet feltétele.[3] Javasoljuk a jogalkalmazó számára rövid, egyértelmű, a fiatalkorú értelmi szintjéhez[4] és kommunikációs képességeihez igazodó, nyitott kérdések („Mi történt tegnap a játszótéren?”) feltételét. Először mondja el a saját szavaival a történteket, csak ezt kövessék az említett kérdések. Ha zárt, direkt, eldöntendő kérdések merülnek fel, akkor célszerű ezeket – ha a kihallgatás taktikájával összeegyeztethető – a végére hagyni.[5] Mindig csak egy kérdést tegyünk fel, ellenkező esetben a fiatalkorú összezavarodik, elfelejti őket, úgy érzi, hogy nem megfelelően teljesít a felnőttek világában. Ugyanígy kerülendő a témák közötti csapongás.[6] Haladjunk időbeli sorrendben![7] Nem szabad elébe menni több kérdéssel a tényállásnak. Azt, hogy a fiatalkorú tapasztalata szerint mi történt, lépésről lépésre kell felderíteni. Ne tegyük fel azt a kérdést, hogy „Hová szaladtál? Haza?”, hanem először tisztázzuk nyitott kérdéssel, hogy egyáltalán mit csinált, ha pedig azt mondta, hogy elfutott, kérdezzük meg, hogy hova! Értetlenség esetén csökkenteni kell a beszédtempót, egyszerűbbé kell átfogalmazni a kérdést (legfeljebb egy mellékmondat legyen) vagy az egyes szavakat.[8]

Esetleges ellentmondásokkal, más személyek eltérő tartalmú vallomásaival, fényképekkel csak a kihallgatás végén konfrontálandók a fiatalkorúak a befolyásolás elkerülése érdekében.[9]

Medve Judit javasolja, hogy a kihallgató személy olyan nemű legyen, amit a kihallgatandó leginkább elfogad.[10] Ez a nyomozás során még megvalósítható, a bírósági szignálási renddel viszont összeegyeztethetetlen. Ha a bírósági eljárásra is kiterjesztenénk ezt a lehetőséget, akkor a terhelt ad absurdum megválaszthatná, hogy ügyében ki döntsön. Ez alapvető jogelvekkel ellentétes.

Akár férfi, akár nő a kihallgató személy, tanúsítson korrekt kereteket, de tartózkodjon elvárások megfogalmazásától („Erre emlékezned kellene!”), mert ez is káros külső körülmény, ami befolyásolja a vallomást, és adott esetben a valósághű tényállás megállapítását akadályozza. Nem beszélve arról, hogy az eseménysorozat észlelésének és a történtek rögzülésének számos objektív és szubjektív szempontja van. Előbbiek közé sorolandók a külső körülmények, így az esemény lezajlásának sebessége, gyorsasága, a fény- és időjárási viszonyok, a helyszín vagy az észlelési távolság.[11] Utóbbiak között említendők a belső, személyben rejlő képességek, mint például az érzékszervek állapota, a látás,[12] hallás, emlékezet. Fontos tényező az is, hogy az észleltek óta mennyi idő telt el.[13]

A kihallgatást végző személynek el kell kerülnie, hogy a nyomozás során a gyanúsítottat eleve bűnösnek tekintse, és az egész nyomozást, kihallgatást a prekoncepciójára építse fel. Nyitottnak kell lennie, több irányba gondolkodnia az ártatlanság vélelméből kiindulva. Ez követelmény nemcsak a nyomozás, hanem a bírósági eljárás során is. A bírónak kétszeresen is figyelnie kell erre. Amikor átolvassa az aktát, akkor kialakulhat benne a vádlott bűnösségének érzése, mert a bűnösséget a nyomozati iratok általában alátámasztják – különben nem kerülne sor vádemelésre –, mégis az ártatlanság vélelméből kell kiindulnia.[14]

A jegyzőkönyvezés felé elvárás, hogy ne fogalmazza át a fiatalkorú szavait, hanem majdnem szó szerint tartalmazza azokat. Magából a fogalmazásból, a stílusból is következtetés vonható le a fiatalkorú személyiségére, gondolkodásmódjára. Fontos, hogy ez később az iratokból is kiderüljön, az plasztikusan adja vissza a kihallgatáson, a tárgyaláson elhangzottakat.

A jogalkotó deklaráció szintjén garantálja Magyarországon is ezeket az elvárásokat, a tényleges megvalósítás azonban csak a jogalkalmazás megfelelő gyakorlatával érhető el. Ezért is fontosak és javasoltak a magunk részéről az igazságszolgáltatási szervek, bűnüldöző hatóságok által a kihallgatók részére szervezett tréningek, továbbképzések. Minden elv annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. A tréningek, továbbképzések révén megvalósuló szakemberképzés a fiatalkorú számára kíméletesebbé, gyorsabbá, hatékonyabbá teszi a büntetőeljárást.

Ezen képzések abban is segítséget tudnak nyújtani, hogy a bűnüldöző dekódolja a fiatalok szavait. Mint már említettük, soha nem volt ilyen nagy különbség a fiatal- és a felnőttkorúak kommunikációs szokásai között. Az alapvetően is emojikkal és egy-egy odavetett szóval kommunikáló fiatalkorúak egy hivatalos kihallgatás során még nehezebben nyílnak meg. Gyakran elég tudásuk és szókincsük sincs a plasztikus kifejezéshez. Éppen ezért fontos, hogy az asztal másik oldalán ülő személy ismerje a világukat, nyelvüket, szlengjüket.

Ugyanakkor a kommunikáció nemcsak szavakból, hanem testbeszédből, arcjátékból, gesztusokból és mimikából is áll. Nemcsak az számít, amit mond, hanem ahogy mondja.[15] Ezekre a fiatalkorúak esetén különös hangsúlyt kell fektetni, mind a terhelt, mind pedig a sértettek és a tanúk kihallgatásakor figyelni kell a metakommunikációjukat. Hogy a metakommunikációból ne az érzéseinknek megfelelő, hanem pontos, szakmai következtetéseket vonjunk le – amelyek önmagukban nem szolgálhatnak az ítélkezés alapjául –, szükségesnek tartjuk továbbképzések előírását.

Hellwig szerint gyermek- és fiatalkorúaknál – ha nem tudják szóban elmondani, hogy mi történt –, lehetőséget lehet adni nekik arra, hogy lerajzolják a történteket.[16]

A metakommunikáció kétoldalú tényező. A kihallgató személy figyeljen arra, hogy tartózkodjon az érzelemnyilvánítástól, de ne váljon mogorvává, hanem nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugározzon.

A kihallgatás időpontjának meghatározása során figyeljünk a pontosságra! Ha a fiatalkorút 10 órára idézzük, akkor kezdjük is el a büntetőeljárási cselekményt 10 órakor, ne tegyük ki őt feleslegesen még több stressznek, így is éppen elég megterhelő számára a hatósági eljárás! Fáradtan, érzelmileg túlfeszített állapotban a vallomásától sem várható megfelelő eredmény,[17] esetleg dacossá, ingerültté válik, ami lassítja a kihallgatást, és az eredményességét is csökkenti. Figyelembe veendő, hogy Arntzen szerint a kihallgatott személy intelligenciája és fáradékonysága között fordított az arányosság.[18]

 A könyv megvásárolható ezen a linken.

Lábjegyzetek:

[1] Medve Judit: Rendőri kommunikáció a gyermekkorúakkal. Belügyi Szemle, 2014/12. sz., 33. o.

[2] Kulcsár Gabriella – Pásztor Attila: A gyermek-tanúvallomások információ tartalmának torzulási lehetőségei. Rendészeti Szemle, 2007/5. sz., 82–98. o.

[3] Käßer, Wolfgang: Wahrheitsforschung im Strafprozess. J. Schweizer Verlag, Berlin, 1974, 1. o.

[4] Arntzen, Friedrich: Psychologie der Zeugenaussage – Einführung in die forensische Aussagepsychologie. Verlag für Psychologie, Dr. C. J. Hogrefe, Göttingen, 1970, 19. o.

[5] Yeschke, Charles L.: The Art of Investigative Interviewing. Butterworth – Heinemann, New York, 2003, 162. o.

[6] Arntzen, Friedrich: Psychologie der Zeugenaussage – Einführung in die forensische Aussagepsychologie. Verlag für Psychologie, Dr. C. J. Hogrefe, Göttingen, 1970, 22–23. o.

[7] Großberger, Roland: Psychologie des Strafverfahrens. Springer Verlag, Wien – New York, 1968, 143. o.

[8] Arntzen, Friedrich: Psychologie der Zeugenaussage – Einführung in die forensische Aussagepsychologie. Verlag für Psychologie, Dr. C. J. Hogrefe, Göttingen, 1970, 22–23. o.

[9] Szewczyk, Hans: Psychologie der Aussage, Psychologie des 20. Jahrhunderts. Band XIV, Auswirkungen auf die Kriminologie. Herausgegeben von Hans-Joachim Schneider, Zürich, 1981, 786. o.; Lange, Regina: Fehlerquellen im Ermittlungsverfahren. Kriminalistik Verlag, Heidelberg, 1980, 103. o.

[10] Medve Judit: Rendőri kommunikáció a gyermekkorúakkal. Belügyi Szemle, 2014/12. sz., 35. o.

[11] Altavilla, Enrico: Forensische Psychologie. Bohne und Sax, Graz – Wien – Köln, 1955, 320. o.

[12] Peters, Karl: Fehlerquellen im Strafprozeß. Eine Untersuchung der Wiederaufnahmeverfahren in der Bundesrepublik Deutschland. 2. Band, Karlsruhe, 1972, 92. o.; Plant, Paul: Der Zeuge und seine Aussage im Strafprozeß. Berlin, 1931, 9. o.

[13] Odenthal, Hans-Jörg: Die Gegenüberstellung im Strafverfahren. Richard Boorberg Verlag, Stuttgart – München – Hannover, Berlin – Weimar, 1992, 23. o.

[14] Hellwig, Albert: Psychologie und Vernehmungstechnik bei Tatbestandsermittlungen. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1951, 22–23. o., 29. o.

[15] Hellwig, Albert: Psychologie und Vernehmungstechnik bei Tatbestandsermittlungen. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1951, 40. o.

[16] Hellwig, Albert: Psychologie und Vernehmungstechnik bei Tatbestandsermittlungen. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1951, 2802–81. o.

[17] Medve Judit: Rendőri kommunikáció a gyermekkorúakkal. Belügyi Szemle, 2014/12. sz., 41. o.

[18] Arntzen, Friedrich: Psychologie der Zeugenaussage – Einführung in die forensische Aussagepsychologie. Verlag für Psychologie, Dr. C. J. Hogrefe, Göttingen, 1970, 26. o.