Fiatalkorú terheltek a büntetőeljárásban


A szerző célja nemcsak a hatályos szabályozás bemutatása, hanem olyan javaslatok megfogalmazása, amelyeket a jogalkotó mellett a jogalkalmazó és a jogtudomány is hasznosíthat, vagy legalábbis konstruktív vitákat eredményezhet a jogfejlesztés érdekében. A szerző kérdőíves módszerrel vonta be a Szekszárdi Törvényszék fiatalkorúak bíráinak véleményét, hogy mind a jogalkotás érvei, mind pedig a jogtudomány és a jogalkalmazás nézetei helyet kapjanak. Bertaldó András nem riad vissza sem attól, hogy adott esetben a többségitől eltérő álláspontját juttassa kifejezésre, sem pedig attól, hogy elsőre meglehetősen újszerűnek ható eljárásjogi megoldásokat javasoljon. Az alábbiakban a műnek a fiatalkorúak életkori jellemzőivel, pszichológiai jellegzetességeivel foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.

Bertaldó András bíró a Fiatalkorú terheltek a büntetőeljárásban című monográfiájában a gyakorló jogalkalmazó szemszögéből vázolja a „fiatalkorú elleni büntetőeljárás” rendszerét.

A századforduló környékén született „mai fiataloknál” fokozottan jelentkezik a türelmetlenség, az azonnaliság igénye.[1] Márpedig a szükségletek egy jelentős része nem elégíthető ki azonnal. Minél bonyolultabb egy szükséglet, annál több feltétel és hosszabb idő, illetve nagyobb aktivitás kell a kielégítéséhez. A várakozás feszültségének elviselését nevezi a kriminológia a késleltetés képességének. A türelmetlenség vonja maga után, hogy a vágy- és a kötelességtendenciák harcából előbbi pole-pozícióból indul. Ha a vágy azonnali kielégítése negatív következményekhez vezetne, akkor gyakran jön a tagadás, a (felelősség)hárítás. Gyakori a fiatalkorúaknál, hogy nem vállalják, nem vallják be a tévedésüket, így próbálnak szabadulni, menekülni a szégyentől, a bocsánatkérés szükségességétől, bizonyos, számukra nemkívánatos érzelmektől. A „kifelé”, a külvilág felé élés ugyanis – különösen a fiatalkorúak online világában – megköveteli a happynesst, a boldogság, tökéletesség látszatát. A profilírozó világgal nem fér össze a problémák vállalása, ezeket „befelé” kell megélniük, az offline világukban tartva.[2] Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a tettekért való felelősség hárítása nem a digitális kor terméke, hiszen G. R. Patterson és M. S. Forgatch is rámutatott már 1987-ben arra, hogy a beilleszkedési rendellenesség jele – a feltűnő és makacs elégedetlenkedés és az érzelmi túlreagálás mellett – az, ha a gyerek képtelen vállalni a felelősséget a magatartásáért.[3]

A fiatalkorúak ugyanis úgy tekintenek az életre, hogy annak alapvetően két szegmense van: egyrészt a való világról lekapcsolható online tér, másrészt a személyes találkozásokkal tarkított offline közeg. Előbbi egy olyan hely, ahol a saját személyiségüknek, viselkedésüknek új jellemzőit fedezhetik fel. Akár olyanokat is, amelyeket nem mutatnának a másik dimenzióban, a való világban. A való világ és az online tér általuk történt szétválasztása révén nehezen érthető számukra, hogy az online akcióiknak, cselekményeiknek lehetnek valós, offline következményeik.[4] Az internetes és közösségi média, valamint a valóság merev szétválasztása – úgy tűnik – nem csak a Z- és alfa-generáció elképzelése. A már hivatkozott Nyitott Bíróság programban megfigyelt tapasztalataink közé tartozik az is, hogy a gyerekek nevelésére elsődlegesen és elsősorban hivatott és azért felelős szülők is csodálkozással vegyes értetlenkedéssel fogadják, hogy a közösségi oldalakon nem mindent szabad, amit a technika vagy az érintett oldal, média felhasználói szabályzata lehetővé tesz, mert a jogszabályok másként szabályozzák a kérdést.

William Strauss és Neil Howe amerikai történészek 1991-ben megjelent Generations című könyve alapján elterjedt és napjainkra meglehetősen divatossá vált a generációelmélet hirdetése. Eszerint körülbelül húszévente történik generációváltás, amelyek ciklikusan követik egymást. Kezdetben a közösség, az intézmények meghatározóak, az egyének gyengék. A 20. században ez a baby-boom idején – 1940-es, 1950-es években – születettekre igaz. A következő generációban megjelenik az „ébredő erő”, az egyének megkérdőjelezik az intézményeket, hangsúlyozzák az autonómiát. Elég, ha csak a hippikorszak idején – 1960-as, 1970-es években – született szabadságszeretőkre gondolunk, akiket szokás X-generációnak is nevezni. A harmadik generációra már megfordul a kiindulópont, és az egyén erős, a közösség, az intézmények pedig gyengék. Idetartoznak az 1980-as, 1990-es években született Y-generáció tagjai. A körforgás magával hozza az újabb válságot, az intézmények és az értékek újraértelmezését. A 2000-es években születettek, a Z-generáció után is folytatódik a körforgás, ma már az alfa-generáció viselkedését elemzik a pszichológusok.[5]

A 21. század egyik legnagyobb feladata az, hogy a különböző generációk képviselői akként alkalmazkodjanak egymáshoz, hogy abból a társadalmi együttélés során a lehető legkevesebb békétlenkedés, elégedetlenség származzon. Az ismert pszichiáter, Keresztes Zoltán szerint az alázat és az alkalmazkodás fogalmainak mint erkölcsi zsinórmértékeknek az erodálása, az olyan emberek közötti kapcsolatot alapvetően befolyásoló tényezők, mint a beszélgetés, a barátság, az összetartozás tartalmának átalakulása nemcsak a generációk – vagy akár leegyszerűsítve a fiatalok és a felnőttek – közötti, hanem az azonos generáción belüli konfliktusokat is felerősítheti.[6]

A változás Magyarországon is szembeötlő. Míg a 20. század második felétől annak végéig a szocializáció, a kultúra, a nevelési-oktatási intézmények felfogása és a szülők módszerei között nem voltak számottevő különbségek, addig ma már jelentős eltérések húzódnak. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy még az 1990-es években is a szobafogság volt a gyermek számára az egyik legnagyobb – nem büntetőjogi értelemben vett – büntetés, hiszen nem lehetett társaival a szabad levegőn, nem játszhatott, nem vehetett részt a közösség életében. A tanórák közötti szünetekben a diákok rohantak az udvarra. Mára már a tinédzserek önkéntes szobafogságba vonulnak, a négy fal közé begubózva vesznek részt a gyerekek közösségi életében, egymással különböző okoseszközeiken – mobiltelefon, táblagép, laptop – internetes közösségi oldalakon (Facebook, Instagram, WhatsApp, Snapchat) tartva a kapcsolatot. A tanórák közötti szünetekben az iskola épületében a padon egymás mellett ülve küldözgetik egymásnak kommunikáció gyanánt az emojikat, a mondatalkotás helyett odavetett szavakat, rövidítéseket. A korábbi, szobafogságban megnyilvánuló szigor itt már fabatkát sem ér, az egyedüli riogatás az informatikai eszközök megvonása lehet. Még az 1990-es években is biztonságban tudhatta a szülő a gyerekét, ha – jogorvoslati lehetőség biztosítása nélkül – szobafogságra ítélte, addig ma már a kiberbűnözés okán ez is rizikófaktornak számít.

Két-három évtized alatt ilyen gyökeres változás? Következik ez a rendszerváltásból, az ahhoz kapcsolódó diák- és szabadságjogok elterjedéséből, a kötelességtudat háttérbe helyeződéséből, a közösségi média, az internet térnyeréséből, az interperszonális kapcsolatok átalakulásából, a fogyasztói társadalom anyagias felfogásából. Mindezek révén előtérbe helyeződött a „megélés” helyett a „kifelé élés”.

A nevelő hatás kifejtése érdekében a kulcs a kommunikáció. Ez egyben a legnagyobb kihívás is. Hogyan tudja kifejteni quasi ultima ratióként a nevelés, a helyes irányba terelés, a társadalmi együttélés szabályainak betartására kötelezés utolsó bástyájaként álló büntetőeljárás a kívánt hatást? Miként tudja a büntetőeljárás megszólítani az értéket, teljesítményt, sikert lájkokban, szmájlikban, megosztásokban és követésekben mérő generáció tagjait egy hivatalos eljárás? Hogyan tegyük mindezt, ha a digitális korban a pontos emberi figyelem tartama 12-ről 8 másodpercre rövidült? Milyen eszközöket alkalmazzunk a büntetőeljárásban akkor, ha a fiatalok körében ma egy hír legfeljebb 140 karakter, és ezek közvetítése és a beszélgetések is emojik alkalmazásával zajlanak?[7] Márpedig a kommunikáció révén meg kell tudni szólítania a büntetőeljárásnak a fiatalkorúakat, el kell érni őket, fel kell építeni bennük a bizalmat, hogy elhiggyék, a procedúra értük van, nem pedig ellenük. Ha ez sikerül, akkor jut a büntetőeljárás azoknak a tényeknek, körülményeknek a birtokába, amelyek révén meg tudja ítélni a magatartásukat, és igazságos döntést tud kiszabni.

[1] Tari Annamária: #yz Generációk online. Tericum Könyvkiadó, Budapest, 2015, 103. o.

[2] Tari Annamária: #yz Generációk online. Tericum Könyvkiadó, Budapest, 2015, 165. o., 170. o.

[3] ranschburg Jenő: Nyugtalan gyerekek – Hiperaktivitás és agresszió a serdülőkorban. Saxum Kiadó, Budapest, 2009, 144. o.

[4] Tari Annamária: #yz Generációk online. Tericum Könyvkiadó, Budapest, 2015. 187. o.

[5] Tari Annamária előadása a Magyar Igazságügyi Akadémián 2018. szeptember 27-én.

[6] keresztes Zoltán előszava. In: Tari Annamária: A bátor generációk #SzorongokTehatVagyok. Tericum Könyvkiadó, Budapest, 2017, 9. o.

[7] Tari Annamária: #yz Generációk online. Tericum Könyvkiadó, Budapest, 2015, 240. o.


Kapcsolódó cikkek

2022. november 22.

A bírósági ügyvitel gyakorlati kérdései – 3. rész

Az alábbiakban a műnek „A bírósággal való elektronikus kapcsolattartás és az elektronikus bírósági iratkezelés részletes szabályai” című fejezetéből olvashatnak egy részletet. A részlet szerzője dr. Palotás Gergely.