Hol váljunk?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A globalizáció egyik hatása, hogy egyre gyakoribbak az ún. vegyes, vagyis különböző országok állampolgárai között létrejövő személyes kapcsolatok (házasság, együttélés), amelyekből számos jogvita keletkezhet.

Jelen írás célja a házasságból és házasságon kívüli együttélésből esetlegesen származó jogviták helyszíne főbb szabályainak (és nem a meghozandó döntéseknek) a teljesség igénye nélkül való áttekintése.

Valamennyi ország belső jogszabályban rendezi azokat a kérdéseket, amelyek a személyekre, családokra, ezek keletkezésére, megszűnésére, a felnövekvő generáció egészséges fejlődésének biztosítására vonatkoznak.

Az országok ugyancsak meghatározzák, mely ügyekben jogosultak és kötelesek a hatóságaik eljárni.

Amennyiben az ügynek egyik fél tekintetében sincs nemzetközi vonatkozása, a hazai szabályokat kell alkalmazni: Magyarországon az anyagi jogi tekintetében a Csjt.-t, azaz az 1952. évi IV. törvényt, illetve 2014 márciusa óta az új Ptk.-t (2013. évi V. törvény), eljárási kérdésekben pedig a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényt.

Ezek a belső, hazánkban alkalmazandó szabályok egészülnek ki a személyi viszonyok nemzetközi jellegére tekintettel további hazai és nemzetközi jogi szabályozással.

Elsőként kell említeni az 1979. évi 13. tvr.-t, a Magánjogi kódexet (a továbbiakban: Tvr).

Mint a számozása is jelzi, a jogszabály nem friss keletű, sokszor került sor a módosítására is, azonban rendelkezései a mai napig megegyeznek a nemzetközi szabályozás elveivel, így alkalmazandóak. Melyek ezek a kérdések?

A Tvr. rendelkezik arról, hogy melyik állam jogát kell alkalmazni, ha polgári jogi, családjogi vagy munkajogi jogviszonyban külföldi személy, vagyontárgy vagy jog (külföldi elem) szerepel és több állam joga lenne alkalmazható, vagyis milyen joghatósági és eljárási szabályok alapján kell eljárni külföldi elemet tartalmazó jogvitában (1. §).

A téma kapcsán először is tisztázandó a joghatóság fogalma: joghatóságnak nevezzük azt a lehetőséget (és kötelezettséget), hogy valamely ország hatóságai egy adott ügyben eljárjanak. (Azt, hogy az adott államon belül mely hatóság fog eljárni, a hatóságok közti ügymegosztás rendje, a hatáskör és az illetékesség határozza meg.)

A peres eljárások kapcsán elsődleges szempont annak a meghatározása, hogy az adott személy rendelkezik-e az adott ügyben jogképességgel, és ha ezzel igen, van-e cselekvőképessége, vagyis, hogy perelhet-e, illetve őt lehet-e perelni; ha igen, eljárhat-e maga vagy képviselőt kell igénybe vennie.

Témánk szempontjából ilyen kérdések lehetnek például, hogy egy házasság érvényesen jött-e létre, az adott fél a rá vonatkozó szabályok szerint megtehette-e az adott nyilatkozatot stb.

A Tvr. először is azt mondja ki, hogy az ember jogképességét, cselekvőképességét és általában személyi állapotát, továbbá személyéhez fűződő jogait személyes joga szerint kell elbírálni.

Személyes jognak annak az államnak a jogát kell tekinteni, amelynek hatósága az adott személyre tekintettel dönteni jogosult. A Tvr. 11. § (1) szerint az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára, vagy, ha ez alapján a kérdés nem dönthető el, a lakóhelye (tartózkodási helye) joga.

Témánk szempontjából fontosnak tartom annak rögzítését, hogy a házasság érvényességének anyagi jogi feltételeit a házasulóknak a házasságkötés idején fennálló közös személyes joga szerint kell elbírálni (Tvr. 37. §). Ha a házasulók személyes joga a házasságkötés idején különböző, a házasság csak akkor érvényes, ha ennek anyagi jogi feltételei mindkét házasuló személyes joga szerint megvannak. A házasságkötés érvényességének alaki kellékeire a házasságkötés helyén és idején hatályos jog irányadó. A házasságkötésre és érvényességére vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a házasság létezése vagy nemlétezése megállapításának kérdésében is.

A házasságkötést követően induló eljárásokban is az a kiindulási alap, hogy házastársak személyi és vagyoni jogviszonyaira – ideértve a házastársi névviselést, valamint a házassági vagyonjogi megállapodást is – az a jog az irányadó, amely az elbírálás idején a házastársak közös személyes joga.

Nemzetközi vetületű ügyekben gyakran előfordul azonban, hogy a feleknek nincs, esetleg sosem volt közös személyes joga, vagy, ha volt is, az megváltozott és egyikükre vagy mindkettőjükre eltérő szabályokat kell alkalmazni. Ekkor kisegítő elv a lakóhely, ennek hiányában a tartózkodási hely vagy az utolsó közös lakóhely szerinti jog alkalmazása.

Ha a házastársak személyes joga az elbírálás idején különböző, utolsó közös személyes jogukat, ennek hiányában annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a házastársak utolsó közös lakóhelye volt (Tvr. 39. §).

Mi a helyzet, hogyan állapítható meg az eljáró bíróság abban az esetben, ha a felek sosem laktak együtt, vagy egyik sem kívánja az utolsó közös lakóhely szerinti bíróság eljárását, pl. azért, mert mindketten másik országban élnek? Milyen elvek szerint kerül sor annak eldöntésére, hogy mely állam hatósága bontsa fel a házasságot, ha a közös személyes jog intézménye nem alkalmazható?

A megállapodás elve

A felek jogosultak ezt a kérdést is szerződésben szabályozni. A szerződésre az 1259/2010/EU tanácsi rendelet szabályai alkalmazandóak.

A jogszabály kizárólag a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó; az 1. Cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a rendelet nem alkalmazandó az alábbi kérdésekre, még abban az esetben sem, ha azok kizárólag előzetes kérdésekként merülnek fel a házasság felbontásával vagy a különválással kapcsolatos eljárás keretében:

a) a természetes személyek jogképessége;

b) a házasság létezése, érvényessége vagy elismerése;

c) a házasság érvénytelenítése;

d) a házastársak neve;

e) a házasság vagyonjogi következményei;

f) a szülői felelősség;

g) a tartási kötelezettségek;

h) célvagyon és az öröklés.

A Rendelet Preambuluma számos elvet rögzít, ezek:

a) a cél: egyértelmű és teljes jogi keret kialakítása a résztvevő tagállamokban a házasság felbontására és a különválásra irányuló eljárások során alkalmazandó jog tekintetében, valamint a jogbiztonság, a kiszámíthatóság és a rugalmasság szempontjából megfelelő megoldások biztosítása az európai polgároknak, továbbá kiküszöbölni annak lehetőségét, hogy az egyik házastárs a másikat megelőzve kezdeményezze a házasság felbontását annak érdekében, hogy az eljárást olyan jog szerint folytassák le, amelyet e fél saját érdekei szempontjából kedvezőbbnek ítél;

Ptk. Mesterhármas – Családjog
Élettársi kapcsolat, mint szerződés; az élettársi kapcsolat családjogi hatásai; házastársi és élettársi tartás; rokontartás Szülői felügyeleti jog szabályozása, gyakorlásának elvei; gyermek elhelyezése harmadik személynél; kapcsolattartás szabályozása Házassági vagyonjogi rendszer Időpont: 2015. március 24. Helyszín: Budapesti Ügyvédi Kamara Részletek és jelentkezés >>

b) összhangban kell lennie a Tanács 2201/2003/ EK rendeletével a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról és más jogszabályokkal;

c) biztosítani kell azt a lehetőséget a házastársaknak, hogy a házasság felbontása és a különválás tekintetében alkalmazandó jognak azon ország jogát választhassák, amellyel különleges kapcsolatban vannak, vagy az eljáró bíróság országa szerinti jogot;

d) mindkét házastárs számára biztosítani kell a tudatos jogválasztás és a jogrendszerek megismerésének lehetőségét.

A Rendelet általános elvként kimondja (és itt hivatkozni kell az új Ptk.-ra is, amely szintén a házas felek megállapodásának elsődlegessége elvét követi), hogy a felek jogosultak szerződésben megállapodni a házasságukkal kapcsolatos vitát eldöntő fórumban és az alkalmazandó jogban. Rendelkezési joguk nem korlátlan, a választott jognak kapcsolódnia kell hozzájuk a következők szerint:

a) azon állam joga, amelynek területén a megállapodás megkötésének időpontjában a házastársak szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznek;

b) azon állam joga, amelynek területén a házastársak legutóbb szokásos tartózkodási hellyel rendelkeztek, amennyiben a megállapodás megkötésének időpontjában egyiküknek még mindig ott van a tartózkodási helye;

c) az egyik házastársnak a megállapodás megkötése időpontjában meglévő állampolgársága szerinti állam joga; vagy

d) az eljáró bíróság országa szerinti jog.

A felek megállapodása érvényesnek tekintendő, amennyiben az az általuk választott jog szerint érvényes. Az egyik fél általi érvénytelenség, megtámadhatóság esetére azonban azt a jogot kell alkalmazni, amelyikben az érintett fél a bírósági eljárás kezdetén lakóhellyel rendelkezik.

A megállapodás formájáról csak annyit ír a Rendelet, hogy azt írásba kell foglalni, keltezéssel ellátni és mindkét félnek aláírni. Amennyiben a felek a magyar joghatóságot és jogrendszert írják elő és a megállapodás házassági vagyonjogi szerződést tartalmaz, ennek érvényességéhez az is szükséges, hogy a felek közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglalják.

Említést érdemel, hogy – ellentétben a hazai joggal – a Rendelet szerint a megállapodás tartós rögzítését biztosító, elektronikus módon történő bármely közlés egyenértékű az írásos formával.

A Tvr. 40. § kimondja, hogy a házastársak a jogválasztással legkésőbb a bíróság által az első tárgyaláson tűzött határidő elteltéig élhetnek.

Mivel az esetek túlnyomó többségében a felek nem kötöttek megállapodást a joghatóságra és az alkalmazandó jogra vonatkozóan, a fentiek nem alkalmazhatóak, marad tehát az aki először lép elve.

Összhangban a Tvr. 39. § idézett rendelkezéseivel, az 1259/2010 EU Tanácsi Rendelet is kimondja, hogy jogválasztás hiányában a házasság felbontására és a különválásra azon állam joga alkalmazandó:

a) amelyben a bírósághoz fordulás időpontjában a házastársak szokásos tartózkodási helye található; vagy ennek hiányában

b) amelyben a házastársak utolsó szokásos tartózkodási helye található, amennyiben ez a tartózkodási hely a bíróság megkeresésétől számított egy évnél nem régebbi időpontban szűnt meg, és amennyiben a bírósághoz fordulás időpontjában az egyik házastárs még mindig ebben az államban tartózkodik; vagy ennek hiányában

c) amelynek a bírósághoz fordulás időpontjában mindkét házastárs állampolgára volt; vagy ennek hiányában

d) amelynek a bíróságához fordulnak.

Ez azonban nem automatikus, hiszen az eljárás megindításakor az indító fél van abban a helyzetben, hogy valamelyik szabály alapján döntsön: melyik országban kezdeményezi az eljárást. Ebben szerepet játszhatnak a jog vagy a hatósági megítélés egyes kedvezőbb szempontjai, de a praktikum is, mint az eljárási és utazási költségek.

Érdekes helyzet áll elő akkor, ha mindkét fél megindítja a hatósági eljárást. Ebben az esetben azt kell vizsgálni, hogy hol indult meg korábban az eljárás és a később indítottat meg kell szüntetni.

Korántsem jelentéktelen tehát a „hol indítsam az eljárást” kérdés, mert az erre adott válasz sok esetben a döntést is, de valamennyi esetben az eljárás költségeit komolyan meghatározza.

Kizárólagos joghatóság

A Tvr. 62/B. § szerint „magyar állampolgár személyi állapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság minden esetben eljárhat. Ez a joghatóság kizárólagos” – vagyis más ország hatósága nem járhat el –, „kivéve, ha magyar állampolgár házasságának felbontása … iránt indul külföldön eljárás, és a magyar állampolgárságú félnek, illetőleg, ha mindkét fél magyar állampolgár, legalább azok egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van”.

A kizárólagos joghatóság ellentéte a kizárt joghatóság, vagyis, hogy egy adott ügyben egy ország hatósága nem jogosult eljárni. Ilyen eset a Tvr. 62/D. §-ában meghatározott eset: a nem magyar állampolgár személyi állapotát érintő eljárás, melyben magyar bíróság vagy más hatóság csak akkor járhat el, ha a felek egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van.

A rendelkezés önmagáért beszél, ezért a fentebb írottakat nem szükséges megismételni.

---