Holtak becsülete

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Nincs helye valóságbizonyításnak abban a kérdésben, hogy egy bizonyos személynek egy másik személlyel kapcsolatban tett vallomása milyen hatással volt a büntetőítéletben az utóbbi személlyel szemben kiszabott büntetésre, mert az a jogerős ítélet eljárásjogilag nem megengedett kritikáját, a perbeli ítélőbíró adott bizonyítékra vonatkozó meggyőződésének megítélését jelentené – a Kúria eseti döntése.

Ami a tényállást illeti, dr. H. Á. egy televízió esti műsorában a Nagy Imre-perrel kapcsolatban a következőket mondta: „szembesültem, némileg megrázó módon például egy olyan problémával, hogy G. M. felakasztása, amit az ember soha nem értett, hisz ő egy újságíró volt 56-ban. Nem viselt politikai funkciót és mégis kíméletlenül ugye felakasztották. Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette. Na, én ott megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például V. M., ami számomra megdöbbentő volt.” V. M. 2001. július 30-án elhunyt.

Az első- és másodfokú eljárás

V. M. fia, mint magánvádló, vádat emelt H. Á. ellen nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazással megvalósuló kegyeletsértés vétsége miatt. Az elsőfokú bíróság szerint megállapítható, hogy H. Á. mások előtt néhai V. M.-ről becsület csorbítására alkalmas tényeket állított, vagyis magatartása megvalósította a rágalmazás, ezzel egyidejűleg a kegyeletsértés bűncselekményét. A bíróság értelmezése szerint tényállítás volt, hogy V. M. terhelő vallomást tett egy büntetőeljárásban G. M. ellen, hogy G. M.-et ezen eljárás eredményeképpen kivégezték, és hogy a terhelő vallomások és G. M. halála legalább részben oksági kapcsolatban állnak egymással. A bíróság szerint a valóság bizonyítása eredményes volt a terhelő vallomás tekintetében abban, hogy e terhelő vallomás az ügy lényegével összefüggésben állt, valamint abban, hogy G. M.-et a halálos ítélet alapján felakasztották. Eredménytelen maradt azonban abban, ami elsősorban a vád lényegét képezte, miszerint hogy többek között néhai V. M. terhelő vallomása miatt akasztották fel G. M.-t. A bíróság szerint nem volt megállapítható, hogy a vallomás megtétele közrejátszott-e a kivégzésben, vagy az akkori történelmi helyzetben, a totalitárius állam működési elvei alapján a kivégzés a vizsgált vallomások hiányában is megtörtént volna.

Mivel azonban V. M. közszereplő volt, a bíróság szerint a becsületének csorbítására alkalmas tényállítás csak akkor büntethető, ha az elkövető tudta, hogy közlése a lényeget illetően valótlan, vagy ezt azért nem tudta, mert a rá vonatkozó foglalkozási, szakmai szabályok szerint elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta. Ezzel kapcsolatban a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy mivel nehezen állapítható meg a sérelmezett kijelentés egy részének valós vagy valótlan mivolta, így fel sem merül, hogy H. Á. tudatosan állított volna valótlan tényt, másrészt kijelentéseit a korabeli periratok megismerése alapján tette, így a tőle elvárható körültekintést sem mulasztotta el. A bíróság ezért – bár a felrótt cselekmény tényállásszerűnek találta, ám mégis – kimondta, hogy nem jogellenes, tehát a cselekmény nem bűncselekmény.

A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság ítéletével a terhelő vallomások és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés bizonyítottságának hiányára vonatkozó álláspont kivételével. Mivel a bíróság szerint egy büntetőeljárás során tett vallomás és a kiszabott büntetés között nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, a terhelő vallomás csak a tényállás megállapítása során jut szerephez, ezért a valóság bizonyításakor azt kell vizsgálni, hogy a vallomás szerepet játszott-e abban, hogy a bűnösséget jelen esetben olyan bűncselekményben állapítsák meg, ami halálbüntetéssel fenyegetett. Mivel ez fennáll, a bíróság eredményesnek tekintette a valóság bizonyítását, így büntethetőséget kizáró ok áll fenn. A bíróság szerint a vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyításának tárgyát, mivel az csupán vélemény.

Az ’56-os forradalom történéseinek, pereinek utóélete máig tart és része a különböző büntetőjogi eljárásoknak, jelen esetben nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazással megvalósuló kegyeletsértés vétsége megállapításnak

A felülvizsgálati kérelem tartalma

A magánvádló kitartott amellett, hogy a terhelt tudatosan állított valótlan tényt. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság csupán olyan részeket idézett a korabeli per ítéletéből, amelyek miatt nem lett volna halálra ítélhető G. M., nem tért ki azokra a magánvádló által bejelentett dokumentumokra, melyekből kitűnik, hogy G. M. halálra ítélésének eldöntése nem társai vallomásán alapult. Ennek figyelmen kívül hagyását nem indokolta a bíróság.

A védő álláspontja szerint a terhelt állítása nem arra vonatkozott, hogy G. M.-et kizárólag V. M. vallomásai miatt ítélték halálra, ugyanakkor kizárható, hogy a terhelő állításai semmilyen szerepet nem játszottak e döntésben. Érvelt továbbá amellett, hogy a terheltnek, mint a korszak kutatójának véleményszabadsága kiterjed arra, hogy sokszorosan bizonyított tények alapján annyit megállapíthasson, hogy azok ismeretében valamit „jobban megértett”. Ha nem így lenne, gyakorlatilag semmilyen történeti elemzés nem volna lehetséges.

A Kúria megállapításai

A kegyeletsértéssel kapcsolatban a Kúria először azt emelte ki, hogy az emberi méltóság és tisztelet, mint az emberek közötti érintkezés vagy viszony minimumának betartása halott kapcsán nem jöhet szóba. A becsület másik alkotóeleme a társadalmi megbecsülés, ami a személyről kialakult kedvező megítélés, a személy tulajdonságának, magatartásának környezetében meglévő elismertsége, az ember halála után csak bizonyos ideig marad fenn és képezi a kegyelet részét. A halállal a becsületet a kegyelet váltja fel, aminek védendő jogi tárgya kettős: egyrészt az elhunyt személy emléke, ami az elhunytat életében megillető társadalmi megbecsülés háborítatlansága (passzív alany nincs), másrészt a halott fizikai háborítatlansága. A Kúria kiemelte, hogy a kegyeletsértésnek nem védendő jogtárgya a családi becsület és a hozzátartozó kegyeletérzése (a hozzátartozó lelki nyugalma). A társadalmi megbecsülés megszűnik, amikor kicserélődnek annak a társadalomnak tagjai, amelyben a megbecsülést kivívta. Ez idő után az ember társadalmi megbecsülése megszűnik, helyébe adott esetben a történelmi megbecsülés vagy kritika lép.

Kegyeletsértésnél a felrótt magatartásba minden olyan magatartás beletartozik, ami beleillik a rágalmazás vagy a becsületsértés törvényi tényállásába. Ilyen a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, ilyen tényre közvetlenül utaló vagy az elhunyt nyugvásának háborítatlanságát sértő egyéb kifejezés használata, illetőleg ilyen cselekmény elkövetése.

A Kúria meglátása szerint a terhelt tényként állította, miszerint V. M. és néhány társa oly mértékben terhelő vallomást tett G. M.-re, ami érthetővé teszi G. M. felakasztását, ezért tényállásnak minősül. E kijelentés a Kúria szerint objektíve alkalmas a becsületcsorbításra, hiszen bár önmagában az a tényállítás, hogy valaki terhelő vallomása alapján mást elítéltek és megbüntettek, nem feltétlenül jelenti, hogy objektíve becsületsértő lenne, de jelentősége van viszont annak, ha a tényállításkor közismerten egyértelmű, hogy az adott döntés, amire a tényállítás vonatkozik koncepciós eljárásban született, politikai leszámolás eszköze volt. A Kúria szerint az ilyen perben tett vallomásról azt állítani, hogy az terhelő és ekként bármilyen szerepet játszott az elítélésben, azt jelenti, hogy a vallomás a váddal egyező, kollaboráló, és a koncepció szolgálatában állt, ami alkalmas arra, hogy a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja.

A cselekmény nélkülözheti a jogellenességet, ha közszereplő vonatkozásában, az e minőségére tekintettel való véleménynyilvánításról van szó, kivéve, ha a megnyilatkozás szándékos, vagy a foglalkozási, hivatásbeli kötelesség gondatlan megszegéséből fakadó hamis közlés, vagy gyalázkodó tartalmú. A Kúria a közszereplőkkel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy a véleménynyilvánítás címén az egyébként objektíve becsületsértő tényállítás az illető közszereplő életében azért nélkülözi a jogellenességet, mert a véleményszabadság a közfeladat ellátása ellenőrzésének zálogát jelenti. A közszereplő halálát követően viszont ilyen érdek már nincs, ezért ezen a címen a jogellenesség sem zárható ki, ezért nem tartotta helytállónak a Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét.

A valóság bizonyítása kapcsán a Kúria az indítványozóhoz hasonlóan rámutatott az eljárt bíróságok álláspontjának önellentmondásosságára. Az elsőfokú bíróság szerint nem volt megállapítható a vallomás és a kivégzés közötti okozati összefüggés. A másodfokú bíróság ugyanakkor megállapította ezt, ám álláspontja szerint a vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyítása tárgyát, mivel az vélemény. A Kúria szerint azonban a vádban kifogásolt megnyilatkozás nem arra vonatkozott, hogy H. Á. szerint V. M. terhelő vallomása alapján G. M.-et halálra kellett ítélni (ami valóban egy következtetés lenne, ezért véleménynek minősülne), hanem arra, hogy a per iratanyagából szerzett ismeret alapján G. M. halálra ítélésének korabeli indoka V. M. oly mértékig terhelő vallomása volt, ami H. Á.-t megdöbbentette. Ez meglátása szerint nem jelenkori, utólagos következtetés levonása, hanem a korabeli helyzet tényként állítása.

Bírósági Döntések Tára
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. További információ és megrendelés >>

A Kúria álláspontja szerint ebben az ügyben a valóság bizonyítása nem lehetséges. Meglátása szerint a magánvádas ügyben eljáró bíróság általi ilyen megállapítás valójában ugyanis azt igényli, hogy a bíróság érdemben állást foglaljon a korábbi perbeli bíró mérlegelése, bizonyíték-értékelése tárgyában. Képletesen a korábbi perbeli ítélőbíró székébe helyezkedve adjon számot arról, hogy egy vallomás mennyiben igazolás vagy cáfolat, s mindez vezethet-e a konkrét ügyben, adott jogállapot szerint, büntetőjogi felelősség megállapítására, s ehhez képest alapja-e valamely büntetés kiszabásának. A Kúria hangsúlyozta, hogy valóság bizonyításának nem lehet tárgya valamely korábbi perbeli bizonyíték mikénti mérlegelésének a bíróság bizonyítási, ténymegállapító, jogi értékelő és büntetést kiszabó tevékenységében játszott szerepe, mert ez a bizonyíték újraértékelését jelentené. Ráadásul anélkül, hogy a bizonyíték hitelt érdemlősége megállapítható, vagy hitelt érdemlősége megállapításának lehetősége lenne. E nélkül pedig eleve nincs alap következtetni a bizonyíték elfogadhatóságára.

Ettől eltérő értelmezés mellett a Kúria szerint a magánvádas ügyben felülbírálhatóvá, enné fogva vitatandóvá válna a minden más ügyben eljárt bíróság mérlegelő, bizonyítékértékelő tevékenysége, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy a terhelt megvalósította a kegyeletsértés törvényi tényállását és a felülvizsgálati indítványnak helyt adva a megtámadott határozatokat hatályon kívül helyezte, s az első fokon eljárt bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

Az ismertetett döntés (Kúria Bfv. III. 976/2013.) a Kúriai Döntések 2015/11. számában B.29. szám alatt jelent meg.

---