„Jány Gusztáv mellé még halálában is jóérzéssel állhattam”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„X”-es gyerekként előbb tanulta ki a nyomdai betűszedést, mint hogy helyet foglalhasson a jognak asztalánál; ma pedig, negyven év sikeres ügyvédi múlttal a háta mögött, 69 évesen leginkább egynapos bécsi sétákkal frissíti lelkét bíró feleségével közösen: vonatra szállva siklanak át az idilli világba. Galli Istvánt a gimnázium után csupán az Egyetemi Nyomda szakmunkásképzőjéig engedi a káderpolitika, ám ő ezt inkább a sors ajándékának, semmint kudarcnak tartja, hiszen „máig szakemberként értek az imádott könyvekhez; bántott ugyan, hogy nem kezdhettem meg a jogi tanulmányaimat, de sértődöttség vagy tüske azóta sincs bennem”. Az egyetemi létből való politikai kitaszítás annak ellenére nem okozott számára valódi keserűséget, hogy már általános iskolásként elhatározta, ügyvéd lesz belőle. Jóllehet jogász egy sem akadt addig a családban, mindössze egyetlen minisztériumi tisztviselő nagybácsi akad, aki egyáltalán valamilyen módon is összehozható az államigazgatási gépezettel, a jogalkalmazással. Végül is négy év kitérővel 1966-ban felveszik az ELTE jogi karára, amit 1971-ben végez el.

Pályáját eleitől meg-megérinti a politika: önnön hivatásvonzalmát még kisiskolásként az ügyvédből lett egykori amerikai elnök, Abraham Lincoln romantikus életrajzában fedezi föl, hogy aztán évtizedekkel később, ügyvédi munkája egyik csúcsaként, bűncselekmény hiányában minden vádpont alól felmentesse a második világháború sokáig ördögi tábornokaként számon tartott Jány Gusztáv vezérezredest. A Legfelsőbb Bíróság 1993-as felülvizsgálati eljárásában visszaadta a koholt vádak alapján kivégzett katona becsületét, most pedig az a tét: rangját is visszakapja-e? Jelenleg a köztársasági elnök hivatala vizsgálja Galli István beadványát. Az Eötvös-díjas ügyvéd több egyetem büntetőjogi oktatója, számos szaktestület tagja. Bármily meglepő, az evangélikus egyház kelenföldi gyülekezetének jogtanácsos-presbitere kisgyermek kora óta Fradi-rajongó: nem csak nagy drukker, NB I-es barátai is akadnak a zöld-fehéreknél, mint „Bánki Józsi vagy Lipcsei Peti”.

 

Ön ma az ország egyik elismert ügyvédje, az ország egyik legjobb praxisa, a Bárándy és Társai Ügyvédi Iroda társtulajdonosaként a szakma megbecsült tagja. Ám hogy azzá válhasson, nem kis próbaköveket görgetett ön elé az élet. A szocialista káderpolitika korán elkezdte alakítani a sorsát azáltal, hogy jó ideig közelébe sem engedte ügyvédi álmai megvalósításához. Hívő emberként hogyan emlékszik vissza: az érettségiző, lelkesedéstől fűtött kisdiákban nem kavargott erős düh és értetlenség az eleve sikertelennek ítéltetett jogi egyetemi felvételi miatt?

Mint kisdiákot, természetesen bántott, hogy nem vettek fel elsőre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Persze úgynevezett „X”-es gyerekként, azaz a szülők révén „otthonról hozott” tűrjük-tiltjuk kategória miatt erre számítani lehetett. De sértődöttség vagy bármilyen tüske sem akkor nem volt, sőt, azóta sincs bennem. Ezt hívőként lelkileg nem kellett soha megélnem, a történelmi tapasztalataim alapján pedig még szerencsésnek is mondhatom magam – több szempontból is. Az egyik, hogy bizony akadt olyan gimnáziumi osztálytársam, aki az érettségi után csak tizennégy év elteltével tudta elvégezni az orvosi egyetemet. Képzelje csak el, ő milyen lemaradásban volt azokkal szemben, akik elsőre, vagy akárcsak mint én, már négy év múlva bejuthatott az egyetemre. Pedig sokunknak a rendszer szemében semmi más bűne nem volt, mint hogy értelmiségi szülők gyermekeként maturált. Persze abban az időben a jogi egyetemre amúgy is öt-hatszoros volt a túljelentkezés, az orvosira még nagyobb, miközben azt is tudjuk, hogy ’945 után az ügyvédséget a reakcióssággal azonosították. Elég csak Berkesi András regényeire gondolni. Mivel a korabeli felvételi káderpolitika a munkás-paraszt származást honorálta, sokan nem úszhattuk meg ennek az indiai kasztrendszerhez hasonló rezsimgondolkodásnak a hátrányait. Persze hamis volt a munkásból értelmiségit nevelni akaró idea, mivel sokszor kiderült: nem lehet ugyanazt a teljesítményt, tanulmányi eredményt elvárni egy bármilyen jó képességű, de lumpenproli szülők által nevelt gyermektől, mint attól, aki eleve egy tisztességes családi környezetből, megfelelő háttértudással érkezik az iskolapadba. Építészmérnök apa háromévnyi hadifogsággal a háta mögött – no, ez az, amit nem tolerált nekem a rendszer. De az is tény: néhány valódi kivételtől eltekintve előbb-utóbb mindenki elvégezhette az egyetemet, aki akarta és szorgalmával törekedett rá. Mi 1962-ben harmincheten érettségiztünk a József Attila Gimnázium 4. F osztályában, s ennek több mint a fele szerzett később felsőfokú végzettséget. Teszem hozzá, ebbe az iskolába ráadásul inkább az értelmiségi családok fiai-lányai jártak. Azoknak tehát, akik a rendszerváltás idején amiatt hőzöngtek, hogy a rendszer tiltása akadályozta meg őket ebben, csak néhány kivételes esetben volt igazuk.

 

Ha már említette a József Attila Gimnáziumot, mint egykori egyházi iskola a szocializmus éveiben is megőrizte jó hírnevét és színvonalát, számos tudós, politikus, művész vagy közéleti személyiség koptatta a padjait. Ön hogyan emlékszik vissza rá, jó volt ott tanulni, s adott-e muníciót az iskola a nagybetűs élethez?

Nagyon szép emlékeim vannak, de azt hiszem, mindannyiunknak, akik a 4. F-be jártunk. A miénk különlegesen jó osztály volt. Sajnos, hárman már meghaltak közülünk, de ez jó aránynak mondható ahhoz képest, hogy a fiatalabb nemzedékek tagjai sokszor milyen korán távoznak el. Idén ötven éve érettségiztünk, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot, sok jó barátság él ma is. Ötévente összejárunk, legutóbb az egyetlen, még élő tanárunk, a magyar irodalom és történelem legendás oktatója, a nemrég állami kitüntetésben részesült Vasbányai Ferenc is eljött a találkozónkra. Számon tartjuk egymást, tudunk egymásról. És ez jó érzés. Hogy felkészítettek-e minket az életre? Azt hiszem, minden nap ez történt. Ráadásul a mi időnkben már modern humán oktatás zajlott, így latin helyett angol nyelvet tanultunk. Ez egy nagyon fontos gyakorlati tudás volt, ezáltal ugyanis már akkor kinyílt számunkra a világ, s ez idővel egyre inkább így lett: magánemberként és ügyvédként is sok olyan információhoz hozzájutottam, amihez mások nem.

 

Ritka, hogy egy kisgyermek – mint ön – nem tűzoltó vagy buszsofőr, hanem ügyvéd akar lenni. Az pedig szinte meg sem történik, hogy hatéves kori álmait váltsa valóra valaki. Ilyen legfeljebb azzal fordulhat elő, aki családja révén beleszületik a jogvilágba…

Pedig nem így volt. Mint említettem, édesapám építészmérnök volt, a két öcsém pedig autómérnöknek tanult, a családban tehát a reálérdeklődés dominált. Foglalkozása révén talán egyetlen ember került közelebb az államigazgatáshoz, s így a jogalkalmazáshoz, az egyik nagybátyám, aki minisztériumi tisztviselő volt. Ami érdekes, hogy a gyermekeim sem folytatták az ügyvédi pályát, pedig ők valóban beleszülettek a jogászkodásba, hiszen a feleségem büntetőbíró a Legfelsőbb Bíróságon, azaz január elsejétől a Kúrián. Ő, akárcsak én, az elmúlt évtizedek során végigjárta hivatása minden ranglétráját. Gyerekeink előtt tehát adott volt a példa, mégsem kértek belőle. Csupán egyetlen unokaöcsém lett jogász. De nincs ezzel semmi baj, a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját helyét az életben. Mi ebben nem gátoltuk a gyerekeinket.

 

Akkor hát honnan az olthatatlan vágy, ami aztán ügyvéddé „repítette”?

Nos, nagyon korán, még az általános iskola előtt megtanultam olvasni. Hatévesen került a kezembe egy regény, egy Abraham Lincoln-életrajz, melynek lenyűgözött a romantikussága. Tudvalévő, hogy a későbbi amerikai elnök maga is ügyvéd volt – hasonlóan például Nixonhoz és Clintonhoz, vagy számos pápához, illetve ha a magyarokra gondolunk, említhetjük Kossuthot vagy Verbőczyt. Nos, a Lincoln-féle mű nagy hatással volt rám, vonzóvá tette az embert, s általa az ügyvédi hivatást. Ekkor, tehát épphogy hatévesen elhatároztam, magam is ügyvéd leszek. S ez az elhatározás, ez a vágy később sem csillapodott bennem – ellenkezőleg: ahogy nőttem, egyre tudatosabban készültem rá. Elsőre nem vettek fel, de nem mentem messzire: az Egyetemi Nyomdában lettem szakmunkástanuló, ahol három év alatt elsajátítottam a betűszedést. Szerencsére ez sem volt haszontalan időszak, hiszen egész életemben szakemberként (is) értettem és nyúlhattam az imádott könyvekhez, nemcsak műkedvelő olvasóként. A szakmunkásvizsga után egy év katonaság következett, aztán 1966-ban végre felvettek az ELTE jogi karára, melyet ’71-ben el is végeztem.

 

Az egyetem alatt sem esett kísértésbe a bírói, netán az ügyészi pályát illetően?

Egyetlenegyszer sem. Kitartottam az ügyvédség mellett. Sajnos, akkoriban egy jelöltnek szinte lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz volt elhelyezkednie ügyvédi irodában, letöltendő a gyakornoki éveket. Akkoriban összesen nem volt háromezer ügyvéd egész Magyarországon, ma csak Budapesten ennek a kétszerese van, miközben két és fél ezer is elég lenne. Ezt 25 évnyi kamarai tisztségviselésem alapjám is bátran állíthatom. Szinte tragikomikus, hogy egész Ausztriában nincs annyi ügyvéd, mint Budapesten. Vajon miként lehetséges az a képtelenség, hogy például Budapesten meghatározott kvótájú taxis dolgozhat, ugyanakkor a Gazdasági Versenyhivatal döntése alapján az ügyvédek száma nem korlátozható? Ama ügyvédeké, akik az állam egyik hatalmi ágának, az igazságszolgáltatási rendszernek részei. Ez szakmai tisztességet, felkészültséget igényel, amihez elengedhetetlen lenne a megfelelő szabályozók alkalmazása, például a kamarai tagság limitálása. Ez az egész társadalom érdeke, remélem, ebben lesz érdemi előrelépés. Sajnos – szépítsük bárhogyan is – a jogásztúlképzés a szakma felhígulásához vezetett. Kétségtelen, hogy például mi itt, a Bárándy és Társai Ügyvédi Irodában magasabb rezsidíjjal dolgozunk, de hivatástudatunkhoz, felkészültségünkhöz kétség sem férhet. Lehet, hogy egy külvárosi garázsban dolgozó kolléga olcsó munkát kínál, de e mögött meglehetősen hiányos lehet a szakmai tartalom. Természetesen nem tisztem és nem is akarom lebecsülni az ő munkájukat, de számos tény utal arra, hogy van mit javítani ezen a pályán, azaz az ügyvédség körében. De visszakanyarodva az eredeti kérdésre, az egyetem után egy vállalatnál töltöttem ki a joggyakorlatomat, majd a jelesre sikeredett szakvizsga után a 9-es számú Ügyvédi Munkaközösséghez kerültem. Szinte mindenféle üggyel találkoztam. A szakma néhány nagy öregjén kívül senki nem tehette meg ugyanis, hogy egy-egy jogágra vagy szűk jogterületre specializálódjon. Mivel az ügyvédeknek nem volt fizetésük, csak a megbízóikból tudtak megélni, mint ahogy nincs ez másképp ma sem. Ki kellett tehát szolgálni őket minden típusú ügyben, válogatni nem lehetett. Ezért szerencsémre a büntető- s a polgári jog szerteágazó, széles spalettájával megismerkedtem, s mindezt egy sor egészen kiváló szaktekintély szárnyai alatt. Manapság elsősorban magánszemélyek képviseletét látom el büntető- és polgári ügyekben, adásvételi szerződésekkel kapcsolatban, házassági bontóperekben és egyéb kötelmi ügyekben, emellett némi társasági jogi gyakorlatot is folytatok.

 

A 9-es ÜMK-ból kiváló principálisokat említett. Hogyan élnek az emlékeiben?

Mindannyian neves, elismert szakemberek voltak, akikre nagy tisztelettel emlékszem: Kubinyi Sándor, Asbóth László, Pöhl Frédi bácsi – nekem ők voltak a nagy öregek. Mivel legtöbbjük a múlt század húszas éveinek elején született, már csak egy él közülük, Luthár Jenő. Érdekes, hogy itt fiatal kezdőként együtt dolgoztam azzal a Major Ákossal is, aki népbíróként 1946-ban halálra ítélte Bárdossy Lászlót, Magyarország 1941-1942 közötti miniszterelnökét. A 9-es ÜMK-ban egészen a rendszerváltásig dolgoztam, néhány évnyi egyéni ügyvédeskedés után, 1994-ben csatlakoztam az egy évvel korábban megalapított Bárándy és Társai Ügyvédi Irodához, melyben ötödmagammal vagyunk társtulajdonosok. Ám tizenhét év után sajnos elválnak tulajdonosi útjaink: a korom miatt most már egy kicsit csendesebb, kötetlenebb munkára vágyom. Ezért nem messze innen, egyéni praxisban folytatom tovább, jóllehet a kollégáim és társaim mindannyian nagyon bánják ezt, ahogyan én is. De jövőre leszek 70 éves, így talán érthető a visszahúzódásom.

 

Már említette kamarai tapasztalatait. Maga is részt vesz a jogászképzésben, hiszen a győri Széchenyi István Jogi Egyetemen s a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen is büntetőjogot oktat. Van tehát rálátása arra, milyen problémákkal küzd ez a hivatás. Számos kollégája fogalmazott már meg komoly kritikákat ezzel kapcsolatban. Gondolom, az ön aggályai sem sokban térnek el az övéiktől?

Természetesen sokban osztom a kamarai tisztségviselők s ügyvédtársaim kritikáit. Miután két évtizede a szakvizsgabizottság tagja, büntetőjogi cenzora vagyok, volt „szerencsém” számos felkészületlen jelölttel, vagy akár a rokon pályákról – például rendőrségi kötelékből – érkező aspiránssal találkozni. Ha az ausztriai példánál maradunk, ott két sikertelen vizsga után többévnyi szilencium a jelölt büntetése. Ezzel szemben nálunk, ha valaki nem tud letenni egy vizsgát, következmények nélkül nekifuthat újra és újra, akár háromszor-négyszer is egymás után, aztán a végén már csak szánalomból is átengedik őt. Mondanom se kell, ez nem segíti a szakma letisztulását. De folytathatnám a sort. Sajnos, az ügyvédek sokasága él a létminimum környékén vagy az alatt. Ez nagyon szomorú tény, de egyúttal rávilágít arra is, hogy az egyetemek valóban ontják a jogászokat, akik túl sokan vannak az évi néhány tucat bírósági vagy ügyészségi gyakornoki álláshelyre, netán a szintén létszámkorlátos államigazgatásiakra. Marad hát az ügyvédi pálya. Ám az is véges, vagy ami ennél etikailag aggályosabb, hogy sokan pénzt kérnek ezért a jelöltektől. Ezek mind kontraproduktívabbá váló negatív folyamatok, a kép egyre zavarosabb. Miközben a szakvizsgabizottság sem hunyhat szemet az egzisztenciális gondok felett. Hadd mondjak erre egy példát: egy alkalommal ügyvédi felvételért folyamadott egy ötvenes éveiben járó, előnytelen küllemű hölgy, akinek megszüntették a jogtanácsosi állását. Csak szerződéses, munkaviszonyon kívüli ügyvédként foglalkoztatták volna tovább. Miután felhívtuk a figyelmét az összes hátrányos következményre, kétségbeesetten tárta szét a kezét: mi mást is tehetne, amikor máshoz nem ért, ezt csinálta évtizedek óta. Sok hozzá hasonló szerencsétlen pályatársunk van, aki egzisztenciális okok miatt, szakmai tudás nélkül kényszerül hasonló, védtelen helyzetbe, csakhogy eltartsa magát. Ezek számomra is nehéz dilemmák.

 

Ezt természetesen empátiával viseli az ember. De mi van azokkal a már pályán lévő ügyvédekkel, akik szándékosan tévednek rossz útra?

Mindenképp fontos leszögezni, hogy az ügyvédek többsége a nehézségeik ellenére tisztességgel, becsületesen végzi a munkáját. De kétségtelen, valóban több példa akad arra, hogy a kollégák – nem feltétlenül rosszhiszeműségből, de bizonyára – a könnyű pénzszerzés reményében elvállalnak olyan megbízásokat is, melyekben egyáltalán nincs gyakorlatuk. A feleségem szokta mondogatni, milyen elképesztő felkészületlenségekkel szokott találkozni, pedig a Legfelsőbb Bíróságon már tényleg nem a tyúkpereket tárgyalják. Egy bírónő barátom mesélte el az alábbi történetet. Egy rablási ügyet tárgyalt, melynek során az elsőrendű vádlott védője mindvégig szótlanul ült. Egy joviális, idősebb úrról volt szó, aki soha nem késett el, nem kérdezett. Ez egy bírónak ugyan lehetne ideális helyzet, ámde annak, akit sok év börtön fenyeget, korántsem. Nos, eljött a perbeszédek ideje. Miután az ügyész ráolvasta a tagadásban lévő vádlottra annak egész bűnlajstromát, a barátom az ügyvédhez fordult: ő is tartsa meg védőbeszédét. A férfi a bírónő többszöri felszólítására sem reagált, csak ült és nézett maga elé. Végül egy erélyesebb „kérésre” felállt, s csak annyit mondott: „Nem teszünk észrevételt”. A barátom nem akart hinni a fülének, olyannyira elképedt. Mindenkit kiküldött a teremből, majd ráförmedt az ügyvédre: „Hogy képzeli ezt?! Tudja, mivel vádolják a védencét, s hány évet kaphat ezért?”. Erre az idős úr falfehéren csak annyit tudott eldadogni: ez élete első büntetőpere, sohasem mondott még perbeszédet. Ilyennek egyetlen esetben sem szabadna előfordulnia.

 

És mi a helyzet a kamarai fegyelmi ügyekkel?

Legutóbb két cikluson át voltam a Budapesti Ügyvédi Kamara (BÜK) etikai bizottságának tagja, korábban, 1976-tól húsz éven át pedig a BÜK fegyelmi bizottságában dolgoztam, ahol végül elnökként tevékenykedtem. Jelenleg a Magyar Ügyvédi Kamara (MÜK) fegyelmi bírája vagyok, e tisztségemben ez az első ciklusom. Nos, régen kétféle fegyelmi ügytípus volt: apróbb vétségek vagy ittas vezetés. manapság viszont a legvadabb esetekkel, a legsúlyosabb bűncselekményekkel találkozunk, mint például százmilliós sikkasztás vagy gyilkosságra felbujtás. Ezekre az ügyekre a legsúlyosabb büntetéseket kell kiszabni, nekünk a kamarai kizárást. Az etikai bizottságban jóval enyhébb esetek kerülnek elénk, persze az sem jó, ha mondjuk ügyvédek egymással szembeni vádaskodásait, kölcsönös sértegetéseit kell vizsgálnunk. Bárhogy is, mindenesetre az ilyen jellegű esetek sem öregbítik a szakma jó hírnevét. Mindig is azt vallottam, az ügyvéd szolgál, de nem mint egy pincér, hanem méltósággal, mint egy lelkész a gyülekezetében. A hivatást és az ügyet egyszerre kell képviselni. Az egyes esetekben is úgy kell eljárni, hogy megőrizzük a hivatásrend becsületét. Tizenegy évig voltam az evangélikus egyház országos jogtanácsosa, majd ügyésze, most pedig az evangélikusok kelenföldi gyülekezetének jogtanácsos-presbitere vagyok. Ez az én személyes jótékonykodásom.

 

Szakmai teljesítménye mellett menynyiben játszhatott szerepet e szellemi-erkölcsi hozzáállása abban, hogy 2000-ben ön is Eötvös Károly-díjban részesült?

Ezt nem tudhatom, az viszont büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan elismerésről van szó, melyet az ügyvédek a kollégák döntése alapján kaphatnak meg. Így tehát akár ez is lehet a válasz a kérdésére.

 

Az egyik legismertebb, nagy visszhangot kiváltott ügye volt a sokáig a második világháborús történetírás által ördögként számon tartott, »doni hóhérként« is emlegetett Jány Gusztáv vezérezredes posztumusz felmentetése. Jól gondolom, hogy ezt ügyvédi pályája egyik csúcsaként élte meg?

Ügyvédként sok szép polgári és büntetőügyem volt az elmúlt négy évtizedben, de az kétségtelen, hogy a Jány-per mérföldkő volt a tekintetben, hogy immár egy demokratikus jogrendben kellett újra végigvinni az ő történetét. Ebben pedig nekem is komoly szerep jutott. A perújrafelvételt törvényességi óvással a Legfőbb Ügyészség kezdeményezte a rendszerváltás után. A felülvizsgálati eljárás 1993-ban zajlott a Legfelsőbb Bíróságon, ahol én kirendelt védőként láttam el a tábornok védelmét. Sokan sokféleképpen ítélik meg az ő személyiségét, tevékenységét, de egyet le kell szögezni: ő volt a nagybetűs katona. Sosem politizált, csak fegyelmezetten végrehajtotta a parancsokat. Vallásgyakorló evangélikusként tiszta erkölccsel és tettekkel élte a mindennapjait, így sok vád eleve koholmány volt, a népbírósági eljárások hitelesítéséhez.

 

Sütő András egyik drámájában szerepel az a megállapítás, miszerint „nem létezik sem törvény, sem törvénytelenség, egyedül a helyzet létezik”. Ha ilyen módon született a népbírósági ítélet is – márpedig ez tény –, vajon nem egy újabb „helyzet” szülte az LB döntését? Tudniillik sokan gondolhatták, hogy a rendszerváltás átmeneti eufóriájában lágyabban ítélték meg a történelmi múltat.

Miután a Legfelsőbb Bíróság bűncselekmény hiányában mentette fel minden vádpont alól Jányt, ez tényszerűen kizárt. De ha végigfutunk Jány Don-kanyarbeli szerepén, s népbírósági perén, jól látható, hogy épp ez utóbbit szülte az aktuális történelmi helyzet. Miután a vezérezredes – a németek könyörtelen parancsára a végsőkig harcolt – kétszázezer magyar katonából 80 ezer embert élve hazahozott, hatvanévesen kérte Horthytól nyugállományba helyezését. Különösebb felhajtás nélkül, még 1944-ben visszavonult Pápára, nem volt hajlandó a nácikat és a nyilasokat kiszolgálni. A szovjet megszállás elől azonban családjával Németországba távozott. A háború végén az amerikaiak felajánlották neki a védelmet, de jellemző a bajtársiasságára, hazafiasságára, s méltóságára, hogy ebből, majd később a kegyelemből sem kért. Azt mondta: ha egyetlenegy ártatlanul vádolt magyar katonának is könnyíthet a sorsán azzal, hogy odahaza elmondja az igazságot a második magyar hadsereggel kapcsolatban, akkor bármi történjék is vele, örömmel vállalja a hazatérést. Pedig számított rá, hogy perbe vonják és talán ki is végzik. Így is lett. A Budapesti Népbíróság halálos ítéletét 1947. november 26-án hajtották végre a régi Gyűjtőfogház udvarán. Csak érdekességként jegyzem meg, a bíróság tanácsvezető bírája az a Pálosi Béla volt, aki szintén „megfordult” a 9-es ÜMK-ban, jóllehet jóval az én odakerülésem előtt meghalt. Ő maga egyébként beleőrült a Jány-perbe, ami eljárásjogilag is különös tárgyalás volt. Jánynak ugyanis az elsőfokú, halálos ítélet ellen nem volt lehetősége a fellebbezésre. Kegyelmet viszont nem kért, mondván: ha így tenne, azzal a bűnösségét ismerné el. Ezért a Budapesti Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa is kegyelemre méltónak minősítette, így arra személyesen Pálosi Béla terjesztette őt elő. Ám Tildy Zoltán köztársasági elnök a kérvényt 1947. november 22-én elutasította. Az LB felmentő ítéletével visszaadta a vezérezredes becsületét. Most viszont az a tét: a rangját is visszakaphatja-e? Tudni kell ugyanis, hogy a honvédelmi miniszter 1945. június 19-én – mint háborús bűnöst – Jányt közigazgatási úton lefokozta és eltávolította a honvédség kötelékéből. E közigazgatási döntésről azonban az LB értelemszerűen nem dönthetett. Néhány hónapja kérvénnyel fordultam a köztársasági elnökhöz, hogy igazgatási úton adják vissza Jány vezérezredesi rangját. Az államfői hivatal történészek bevonásával vizsgálja a kérvényben foglaltakat. Egy ügyvéd nem a szimpátia alapján védi ügyfelét, de az is igaz: nem baj, ha védence olyan személy, aki mellé jó érzéssel állhat. Nekem Jány Gusztáv még halálában is ilyen volt.

 

Korábban említette, hogy jövőre belép a hetvenedik évébe, de ez nem látszik önön. Nyilván megfelelő módon gondoskodik az egészségéről, a jó közérzetéről.

Nem éppen narcisztikus kifejezéssel élve, soha nem zabáltam, mértékkel iszom bort és whiskyt, s persze nagyon sokáig sportoltam. Magyarán: nem rongáltam magam szanaszét. A jó közérzethez persze nemcsak a fizikai visszafogottság és erőnlét tartozik hozzá. Ahogy egy jóféle korty bor kellemes melegséggel végigfut a testemben, úgy tud hevíteni, ha a Fradiról van szó. Kiskorom óta rajongója vagyok a zöld-fehér klubnak, melyből több klasszis focistát, például Bánki Józsit és Lipcsei Petit is a barátomnak mondhatok. Ha egyszer nyugdíjba megyek, a feleségemmel szeretnék leköltözni Révfülöpre, ahol van egy nyaralónk. Imádok ott lenni, nemcsak a táj szépsége, hanem a helyi közösség miatt is. Az ottani evangélikus egyházzal és a civil szervezetekkel is jó a kapcsolatom, több előadást is tartottam már nekik. Emellett gyakran megfordulunk Bécsben a feleségemmel vagy a barátainkkal közösen egy-egy napra. Felpattanunk a vonatra, mely gyors és kényelmes. Imádunk sétálni, nézelődni, ebédelni és kávézni egy jót a nyugodt, elegáns császárvárosban. Ilyenkor újra és újra rájövök: elégedett vagyok az életemmel, mert azt csinálhattam, amit szerettem.

 

Az interjú az Ügyvédvilág 2012. februári számában jelent meg.

---