Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Jogásznak tanult, újságíró lett, majd főszerkesztő, munkájában pedig éppen húsz éve ötvözi a két szakmát dr. Jablonszky László, a Wolters Kluwer Kft. kiadói igazgatója, aki az e napokban éppen 20 éves Jogtár alapító főszerkesztője. Kezdetektől részt vett a Jogtár, mint termék kigondolásában, összerakásában és menedzselésében. Sajátos humora, közvetlensége különleges embert rejt: irodai kanapéján állandó vendég – mi több, munkatárs egy mackó, melynek nevét firtatva a felelet: „a nyomdafesték tűrőképessége miatt kénytelen vagyok öncenzúrát gyakorolni, de ha elmesélem a történetét, akkor azért könnyen rá lehet jönni, hogy hívják”. A mackó tehát nem csak csendes társ, hiszen „sokszor magammal viszem például a közbeszerzési eljárásokra is”. A másik kanapéállatka egy báránybőrbe bújtatott farkas. „Vele jelzem, ki mire számíthat: az is üzenet, ha a bőr fenn van a farkas fején, s az is, ha nincs” – jelzi, valójában mennyire béketűrő főnök lehet.
Ami pedig a munka és a hobbi kapcsolatát illeti, nos, 1997 óta ássa bele magát a borgasztronómiába, immár a munkatársait is megfertőzve a bor- és pálinkafesztiválokkal, melyeknek ő régóta „bérletese”. Gyakran a kollégákkal együtt járnak ezekre a rendezvényekre, hiszen a Jogtár-készítőké egy nagyon jó csapat, a viszonyuk több mint kollegiális. „De ez nem is lehet másként, hiszen sokszor hétvégén is dolgozunk vagy éjszakázunk bent, telente a hajnali hógolyózás sem ritka az épület előtt, egy kis lazításra. Ha frissíteni kell az adatbázist, nem lehet lazsálni, csinálni kell. Ez egy nagyon munkás feladat, de szép, húsz év után sem tudtam megunni, ma is éppúgy szeretem, mint induláskor”. Interjú dr. Jablonszky Lászlóval, a Jogtár 20 éves születésnapja alkalmából.
Volt nagy ünnep és dínomdánom a huszadik szülinapra?
Hát hogyne, bár nem mondanám dínomdánomnak, de szinte napra pontosan a két évtizeddel ezelőtti indulás évfordulóján, szeptember 26-án összegyűltünk egy rendezvényen, melynek címe mi is lehetett volna, mint hogy 20 éves a Jogtár. Kellemes kis buli volt ez a szerkesztőség állandó és külsős munkatársaival, szerzőivel és természetesen az ügyfelekkel. Ez volt a záróakkord, ám az egész 2013-as év az ünnepről szólt és szól. Az akciók sora mellett újra kiadtuk a szakmai jogtárat, melynek részévé tettük az egyik legérdekesebb gyűjteményünket, az igazi kuriózumnak számító Corpus Juris Hungaricit, amely így a Wolters Kluwer Kft., a holland Wolters Kluwer csoport tagja által gondozott jogi adatbázisról, a Jogtárról is elérhetővé vált. A gyűjtemény Szent István király uralkodásától, azaz az államalapítástól 1948-ig tartó időszakot öleli fel, 8457 törvénycikket, továbbá az 1744–1848 közötti időszakból 179 darab erdélyi törvénycikket tartalmaz. A dualista, majd a két világháború közötti Magyarországon megalkotott törvénycikkekhez készített indokolások száma pedig eléri az 1717-et. Egészen zseniális például a Csemegi-kódex indokolása, a mai jogalkotók különösen tanulhatnának belőle.
Képünkön dr. Jablonszky László. Humorral hozza közel a történelmi rendeletek jogelméleti értékét
Ez a „kiadvány” valóban egy különleges tallózás, sőt annál jóval több, hiszen komoly kutatás kellett hozzá. Ki, kik voltak a „válogatók”?
Ezeket az indokolásokat egytől egyig mi vagy a megbízottaink kutatták fel. Leültünk szépen az Országgyűlési Könyvtárban, és módszeresen hozzáláttunk. Nagyszerű munka és élmény volt. Különösen, hogy gyakorlati haszna is van, s nem csak pusztán egy jogtörténeti elméleti kutatás eredménye. Több szempontból is megkönnyíti a történelmi joganyag iránt érdeklődők életét a Corpus Juris Hungarici megjelenése a Jogtáron, mivel az mostantól lehetővé teszi, hogy magyarországi törvénycikkeket nem csupán kronológia sorrendben egymásután egy teljes címmutatóban találjuk, hanem a törvénycikk évére, számára és tetszőleges szavára is rá tudunk keresni. Az Árpád-házi királyaink időszakából például Szent István, Szent László és Kálmán király dekrétumai alapvetően büntetőjogi és eljárásjogi rendelkezéseket tartalmaznak, s rövidségük, tömörségük megmosolyogtatónak tűnhet a mai jogszabályokat rendszeresen olvasók szemében. Ám a jelenlegi közjogi berendezkedésünk legelső gyökerei is itt érhetők tetten: az 1291. évi XXV. törvénycikk az országgyűlés évenkénti megtartását írta elő; sőt, adótörvényeink gyökereire is bukkanhatunk ezek között: 1231-ben a huszad szedéséről és a nyestbőradó pénzbeli megváltásáról adtak ki törvénycikket. A teljesség igénye nélkül idézve a tartalmat, könnyen megtaláljuk például Werbőczy Hármaskönyvét is, mely elsőként foglalta egy corpus-ba Magyarország szokásjogi rendelkezéseit. És talán az egyik legérdekesebb pont az 1848-as úgynevezett Áprilisi törvények csoportja, melyben számos, mai kapcsolódással bíró törvénycikket találunk. A gyűjtő-rendszerező munkánk eredményeképp az elmúlt 1000 év törvényeit tematikus bontásban is elérhetjük: például a bírákra, ügyvédekre, ügyészekre, büntető anyagi és perjogra, polgári anyagi és perjogra vonatkozó legfontosabb törvénycikkek egy-egy válogatásból érhetők el. Már csak összehasonlításképp is érdemes összegezni ezt a munkát: csak a Corpus Juris Hungarici mintegy tízezer jogszabályt és indokolást tartalmaz, míg a teljes Jogtár adatbázisa ma már egy hatszázezernél is nagyobb gyűjtemény.
Jogi végzettséged ellenére, vagy épp azért birtokában vagy egy különleges humorérzéknek, ami – ha fogalmazhatok így – jól áll egy igazi presztízskiadványokat gondozó főszerkesztőnek. Ezekből a „humor-szócikkekből és -folyamokból” lassan kiadható lenne az aranyköpések tára. Egy korábbi interjúdban a kedvenc jogszabályaidról faggattak és te történelmi rendeletekből idéztél. Valahogy így fogalmaztál: nagyon tetszett az önkormányzati kanok vásárlásának a támogatási kérelme, a búgatással kapcsolatos nyilvántartások folyamatos önkormányzati vezetése és a zugkanok ivartalanítása. Mintha ugyanezt az élethumor-attitűdöt jelenítené meg a díványodon csücsülő mackó és a báránybőrbe bújt farkas. Netán velük üzensz a beosztottaknak vagy a vendégeidnek?
Ami a mackó nevét illeti, a nyomdafesték tűrőképessége miatt kénytelen vagyok öncenzúrát gyakorolni, de ha elmesélem a történetét, akkor azért könnyen rá lehet jönni, hogy hívják. A kollégámtól kaptam úgy jó hat-hét éve, s azóta is itt ül az irodámban. Azért ajándékozta nekem, mert otthon a kutyájuk állandóan magáévá tette, vagy tette volna, ez pedig a gyerekek miatt mégsem volt járható. Úgyhogy választani kellett: a mackó nálam landolt. Egyébként nem csak csendes társ, szinte már kollégám, hiszen sokszor magammal viszem például a közbeszerzési eljárásokra is. A másik valóban egy báránybőrbe bújtatott farkas. Vele jelzem, ki mire számíthat: az is üzenet, ha a bőr fenn van a farkas fején, s az is, ha nincs.
„Charlie” – a báránybőrbe bújt főnök és barát
Pedig nem tűnsz zsörtölődő főnöknek…
Hát persze. Hadd mondjam, Charlie is vagyok, akinek természetesen van három angyala, három kitűnő kodifikációs szakjogász, akik hosszú ideje dolgoznak már velem. Farkas Barbara, Rajházi Mónika és Megyeri Andrea. Nagyra tartom őket, rendszeresen kisegítenek. Barbara a Meta Data állományért felelős, ez tartalmazza például a tárgyszavakat, hivatkozásokat, linkeket, mindent, ami kisegíti, támogatja a közlönyinformációkat. Csak ebből 50 ezernél is nagyobb az állományunk, naponta frissítjük és karbantartjuk, hiszen folyamatosan érkeznek az új közlönyök, jogszabályok és módosítások. Ehhez természetesen egy saját programot írtunk, e nélkül nem működne a rendszer. Rajházi Móni a Data Quality menedzsere, ő felel a hatályosítások pontosságáért, Megyeri Andi pedig az ő helyettese. De ha már humor, az angyalokon kívül van egy „farkangyal” is, Mátyás Ferenc, akivel, azt hiszem, vagyunk olyan viszonyban, hogy nem sértődik meg egy ilyen kiszóláson. Egyébként ő is egy remek ember és szakember, három éve került hozzánk, ő is hatályosítással és az alkotmánybírósági határozatokkal foglalkozik.
Gondolom, egy jubileumi portréinterjúban nem „bűn” az egész stáblistát felsorolni…
Igen, hiszen sok ember áldozatos munkájaként lett azzá a Jogtár, amit ma jelent. Pláne, hogy sokukkal már a kezdetektől, a Kerszövnél is együtt dolgoztunk. Az adat-előkészítőknél elég nagy volt a cserélődés, egészen addig, amíg meg nem találtuk azt a csapatot, akik közül sokan mindmáig a munkatársaim. Akkor kezdem a névsorolást a hatályosítókkal, ha már Mátyás Ferinél hagytuk félbe: Horváth Attila és Fetter István kodifikációs szakjogászok, Molnár Irén, egy tárgyszó-királynő. De ugyan ilyen szeretettel tudom említeni Gyetvai Andrást és Makány Mátét, utóbbi az európai uniós joganyag hatályosítója. Az adatelőkészítők között három olyan hölgy is van, aki két évtizedes munkatárs: Kerekes Orsolya, Tóth Éva és Szappanos Erika, bátran mondhatom, hogy ők már nagyon bizonyítottak, jóllehet az utóbbi két kolléganő jelenleg távmunkában dolgozik. Rajtuk kívül legalább féltucatnyi munkatárs dolgozik még a részlegen, s vannak még külsős, igen nagy tudású szaklektoraink is, akik a hatályosítás után leellenőrzik a munkáét. Ahogy mások, úgy nélkülük is működésképtelen vagy gyatra minőségű lenne a Jogtár. Az informatikusok közül mindenképp meg kell említenem Balázs Kálmánt, Lőrincz Csabát, Danóczy Pétert, Hatvani Lászlót és Ugróczky Csabát, a helpdesktől pedig Dvorszky Tamást, mint a kezdő vagy majdnem kezdő csapat tagjait.
Azt tudom, hogy bár az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végeztél, de valójában újságírónak készültél már az egyetemi éveid alatt is. Jelenlegi funkciódban nagyjából ötvöződik a két világ. Miért épp a jogot választottad, hisz lehettél volna magyartanár is. Netán a családi tradíciók ösztönöztek?
Akár így is lehetett volna, de ennél prózaibb volt a pályaválasztás. A családban mindössze két ember foglalkozott joggal, az egyik nagyapám és az ő unokaöccse, Lojzi bácsi, azaz Várady-Brenner Alajos, aki a múlt századelőn maga is szerkesztője volt a Corpus Juris-sorozatnak. Emlékszem, sokat járt hozzánk ultizni és tarokkozni, nagy kártyás volt, s ki mással is játszhatott volna, mint a református pappal és a Nagyival. Hat cigánymeggyfánk volt, nagyapám kitűnő bort készített a gyümölcsből, s a kártyapartikon ez volt az ital. Érdekes, ugyan 12-13 éves koromban már én is velük ultiztam és tarokkoztam, mégsem lett nagy kártyás belőlem. Nagyapám a Pesti Központi Kerületi Járásbíróság elnök-helyetteseként ment nyugdíjba a ’40-es évek végén, ő volt az igazi gyakorló jogász. Ám sokáig nem élvezhette a nyugdíját, hiszen alig egy évvel később – mint B-listástól – megvonták tőle a nyugdíját. Mivel pedig pénz nélkül nem tudta eltartani magát és a családját, ezért elszegődött a Csepel Vas- és Fémművekbe kocsisnak.
Mármint lovaskocsira?
Igen, igen, arra. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen máramarosszigeti sváb családból származott, tizenketten voltak testvérek, ő volt a sorban a második legkisebb. Nos, hát ilyen családi előzmények után akár azt is mondhatnám, inspirált a jogászi légkör, de ez nem így volt. Az egyik barátom javallatára felvételiztem ugyanis az ELTE-re, magamtól, elsőre talán eszembe se jutott volna. De mivel tanárember nem akartam lenni, viszont mindmáig humánérdeklődésű vagyok, nagyjából nem maradt más terület, mint a jog. Mulatságos, hogy engem felvettek, a barátomat viszont nem.
Ezek szerint nemhogy az általános, de még a középiskolában sem volt egészen komoly elképzelésed a jövődről. De ahogy említetted a humán beállítottságod, emiatt nem formálódtak benned kedvesebb ideák a jövődről?
Azt hiszem, „csak” éltem a gyerekek, fiatalok, kisdiákok mindennapi szép, vidám életét. Jól éreztem magam a bőrömben, s nem a jövőmről ábrándoztam. Ami tény, az általános iskolában fizikából például gyakorlatilag bukdácsoltam, 1-es vagy 2-es voltam. Soha nem tanultam azt, ami nem érdekelt. Talán egyet kivéve, a matekérettségit, amin négyest kaptam. A történelmet és földrajzot viszont nagyon szerettem, olyannyira, hogy az általánosban föciből még kerületi versenyt is nyertem. Emlékszem, az egyik évfolyamtársammal, Székely Tamással – későbbi egészségügyi miniszterrel közösen – készültünk nálunk, otthon. Hogy is mondjam, Tamás eléggé eleven srác volt. A XX. kerületben laktunk egy kis, udvari lakásban. A fürdőszoba annyit tett: volt benne egy csap. Emlékszem, az anyu gyakran főzött, a Tamás pedig tréfából mindannyiszor eljátszotta, hogy kiugrik az ablakon. Aztán besétált az ajtón. Ő legalább nagyon élvezte. Tamással egyébként az általános iskola elvégzése óta többé nem találkoztam.
És akkor jött a középiskola. Jó emlékeid vannak?
Pesterzsébeten a Kossuth Lajos Gimnáziumba jártam 1968-tól 1972-ig. Nem volt ugyan egy elitképző, de egy nagyon jó hangulatú suli volt, s az életre készített fel. Nagyon szerettem odajárni. Persze nem csoda, hiszen az osztályunkban 29 lány volt és mindössze kilenc fiú, az egyikük ma ott tanít. Szóval a lány-fiú arány azt hiszem elég jónak mondható, ami persze megadta az alaphangulatot. Nagy szerelmek szövődtek, emlékszem Sillye Krisztára, belé minden fiú szerelmes volt, de említhetném Lukács Ágit is. Sőt az osztályfőnökünket, Lágner Erzsébetet, aki akkor jött ki az egyetemről. Nagyon csinos nő volt. Mindig élvezettel néztük, amint állt a tábla előtt a miniszoknyájában, s nyújtózkodva rajzolt. Persze ő sem volt bolond, s nem lepte meg, amikor érettségi után ezt be is vallottuk neki. Már negyedikben baráti viszony alakult ki közte és közöttünk. Ma Bécs mellett él, de amikor csak tud, eljön velünk Tiszafüredre, ahol egy másik osztálytársunk, azóta is az egyik jó barátom, Réti Zoli „Fuvola” nyaralója van. Azért ragadt rá ez a név, mert klarinétozott, igaz, a hangszert az első adandó alkalommal elcserélte egy focilabdára. Ő egyébként most Németországban él, egy étterme van. Egyszóval hatan-nyolcan évente egyszer elutazunk néhány napra Fuvola nyaralójába, s újra fiatalok vagyunk: hallgatjuk a régi zenéket, főzünk, iszogatunk és nagyokat dumálunk. Jó érzés nosztalgiázni, sajnos már többen nincsenek közöttünk, de szerencsére sokakkal még ma is tartani tudom a kapcsolatot. Emlékszem Ólmosi Zolira, ő volt a legmagasabb, legokosabb fiú. Történész lett, tanár, majd egy vállalkozás sajnos csődbe vitte, most az Országos Levéltárban kutató. Mivel közel lakott a gimihez, nála jöttünk össze reggelente, leckeírásra és reggelizni, aztán következett a sarki kocsma meglátogatása és onnan indultunk a suliba. Amúgy tényleg remek osztályunk volt, sokat buliztunk, emlékszem már második év végén az osztály kibérelte a Szerdahelyi utcai kocsmát, s ott ünnepeltük meg a tanévzárónkat. Ott egyébként gyakorta összefutottunk a tanárainkkal, de tudták kezelni a helyzetet. Talán ezért is furcsa, érdekes szemléletű iskola volt a Kossuth: harmadiktól szülői engedéllyel lehetett cigizni – talán akkor szoktam rá én is véglegesen –, de ha valamelyikünknek a füléig ért a haja, azt az igazgató végigpofozta a folyosón. De ahogy hallom, ma is jó szellemiségű suli, úgyhogy a hagyomány tovább él.
Már érintettük az újságírást, mint nagy célt, ám hiába űzted sokáig, végül mégsem egy klasszikus, hírgyártó zsurnaliszta, hasábokon elmélkedő publicista lettél. Nem hiányzik?
Nem, mivel ez egy tudatos döntés volt. De akkor inkább korábbról kezdeném, így talán könnyebben nyomon követhető az odavezető út, amin elérkeztem a Jogtár 1993 szeptemberi elindításához, alapító főszerkesztőként. Furcsa kerülőkkel kerültem kapcsolatba a jogi adatbázis-készítéssel, ami egy elég speciális terület, ráadásul ki kellett találni, mivel ennek nemigen volt informatikai előzménye. Nem volt sima út. Az ELTE jogi karán végeztem, de akkoriban egy pillanatig sem akartam jogász lenni. Az egyetem mellett többféle újságíró iskolába jártam, a Magyar Rádiónál és különböző lapoknak dolgoztam. Az első komoly műhely a rádióban volt, ahol Mester Ákosnál dolgozhattam másfél évig, többek között Nej Györggyel és László Józseffel együtt kezdtünk, akik meg is maradtak a pályán. Emlékszem a régi, húszkilós magnókra, amikkel rohangálnunk kellett – régen volt. Az akkori pályázati rendszer mellett lehetetlen volt a Rádióban státuszt kapni. Aztán következett az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, ám oda is csak takarítói státuszba, 1800 kemény forintért vettek fel. Persze valójában nem kellett takarítanom, csak erre volt szabad státusz. Újságírói állás Budapesten akkor éppen egy se volt. Az újságíróktól annak idején megkövetelték, hogy legyen diplomájuk; nos, az volt, csak státusz nem, úgyhogy „takarító” az első beírás a munkakönyvembe, amit mind a mai napig őrzök. Megjártam a Rádióban többek között a külpolitikai szerkesztőséget, voltam a Szülőföldünknél, megtanultam a hírszerkesztést, s dolgozhattam például Benda Lászlóval és Bernáth Györggyel. Főképp riportokat készítettem, itthonról és külföldről is. Később az Ifjúsági Szemle olvasószerkesztője lettem, a lapnak olyan állandó szerzői voltak, mint Lengyel László, Stumpf István, Bozóki András, Kéri László, Szabó Máté, hogy csak néhány nevet említsek. Izgalmas, érdekes időszak volt, ami egészen 1989-ig tartott. Szerettem volna önállóvá válni, ezért kitaláltam egy lapot, a kéthetente megjelenő Honpolgárt, amelynek kiadásában a Püski kiadó segédkezett. Sajnos nem volt egy marandó üzleti vállalkozás, összesen hat hetet és három kiadást élt meg. Nagy Imre újratemetésén árulták az utolsó lapszámot, ám alig fogyott belőle. Akkor döntöttem úgy, hogy váltok, takarítóból lapalapító főszerkesztőként próbáljuk meg inkább mégis a jogászkodást. Ekkor szerencsére megtalált néhány volt egyetemi évfolyamtársam, akik ügyvédek lettek, de jogi kiadványokkal is foglalkoztak. Ez volt az Árbóc Kft., ahol ügyvezető és mindenes lettem. A közlönyöket, a jogszabály-módosításokat folyamatosan vittük fel számítógépre, de nem a törvény vagy rendelet szövegét, csupán a címét, a hatálybalépés dátumát, mit módosít és mit helyez hatályon kívül. Ebből egy nagy bázis jött létre, de kétségkívül kisipari jellegű volt a dolog.
A portréinterjú második, befejező része az ügyvédvilág.hu-n, csütörtökön jelenik meg. A cikk teljes terjedelmében az Ügyvédvilág 2013 októberi számában olvasható.
