Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A büntető anyagi jog újrakodifikálása felveti a kapcsolódó eljárási szabályok felülvizsgálatának igényét, esetleg új eljárási törvény megalkotásának lehetőségét. Jelen dolgozat a potenciális változások egyik területét, a büntetőeljárásban megnyilvánuló titokvédelem intézményét kívánja körüljárni. A téma fontosságát az adja, hogy az információk titokban tartásának joga és kötelezettsége éppen a büntetőeljárás központi elemét jelentő bizonyítással ellentétes irányú, a bizonyítás ugyanis lényegét tekintve megismerés.
A téma időszerűségéről, jelentőségéről
A büntető anyagi jog újrakodifikálása felveti a kapcsolódó eljárási szabályok, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) felülvizsgálatának igényét, esetleg új eljárási törvény megalkotásának lehetőségét. Amennyiben ilyen felülvizsgálatra sor kerül, a büntetőeljárás számos intézményéhez kapcsolódóan elképzelhető (néhol mellőzhetetlen) bizonyos változtatások bevezetése.
Az eljárásjog ugyanis rugalmasabb, új módszerekre fogékonyabb lehet, mint a büntetőjog, ahol sok újdonságot nehéz – Tóth Mihály szerint egyenesen veszélyes – kitalálni (Az új Btk. hatálybalépésének előestéjén interjú Dr. Tóth Mihály professzorral), in: Ügyvédvilág 2013/5. szám VII. évf. 7. o.).
Jelen dolgozat a potenciális változások egyik területét, a büntetőeljárásban megnyilvánuló titokvédelem intézményét kívánja körüljárni. A téma fontosságát az adja, hogy az információk titokban tartásának joga és kötelezettsége éppen a büntetőeljárás központi elemét jelentő bizonyítással ellentétes irányú, a bizonyítás ugyanis lényegét tekintve megismerés (Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2006. 59. o.).
Lehetséges koncepciók
A büntetőeljárásbeli titokvédelem újraszabályozásának logikailag három koncepciója képzelhető el, az alábbiakban ezek előnyeit és hátrányait igyekszem számba venni: a fragmentált szabályozás fenntartása és módosítása; egy büntetőeljárás-specifikus, arra nézve átfogó titokvédelmi rendszer kialakítása a (jelenlegi vagy egy új) Be.-ben; egy angolszász típusú, átfogó titokkódex megalkotása. A magam nevében ezt az utóbbi megoldást tartom a legüdvösebbnek, ennek indokait alább törekszem bemutatni.
1. A fragmentált szabályozás fenntartása
A legkevésbé igényesnek tekinthető megoldás a fragmentált szabályozás fenntartása, amelyben a Be. csak szorosan a büntetőeljáráshoz kapcsolódó kérdéseket szabályoz. A koncepció változatlansága azonban nem jelentheti a részletek érintetlenül hagyását.
A jogalkotás feladata mindenekelőtt a jogszabályi titokfogalmak és az egyes titokkategóriákra vonatkozó általános szabályok pontosítása. Az üzleti titok fogalmával kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet például Majtényi László (Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, üzleti titok. In: Matematikától a kriminálinformatikáig. Emlékkötet Dr. Kovacsicsné Nagy Katalin tiszteletére. Budapest 2001. 154. o.), a minősített adattal kapcsolatos problémákat boncolgat Nagy Klára (Nagy Klára: Az állam jogos titkai? In: (szerk.: Smuk Péter) Az állam és jog alapvető értékei I. kötet. SZE ÁJK Doktori Iskola, Győr 2010. 150. o.). A titokfogalmak újragondolása mellett a titokvédelemnek a Be.-ben fellelhető egyes (a későbbiekben említésre kerülő) esetei is felülvizsgálat tárgyát kell, hogy képezzék.
E megoldás előnye, hogy nem igényli új Be., Be.-fejezet vagy egy egész titokkódex megalkotását, csupán jogszabály-módosítást. Hátránya azonban, hogy az átfogó és koherens szabályozáshoz számtalan jogszabály megannyi rendelkezését kellene módosítani, miközben a gyakorló jogászok feladata nem válik egyszerűbbé, ha alkalmazniuk kell (vagy csak át kívánják tekinteni) a titokvédelemre vonatkozó szabályozást.
2. Büntetőeljárás-specifikus szabályozás
Igényesebb és egységesebb szabályozást eredményező lehet a titokvédelem büntetőeljárás-specifikus szabályozása a jelenlegi vagy egy új Be.-ben. Egy ilyen kodifikáció azonban azt az igényt vetné fel, hogy más eljárási törvények is tartalmazzák a saját nemükben átfogó titokvédelmi rendszerüket.
E megoldásnak tehát éppen az a legnagyobb hátránya, ami az előnye is. Az adott eljárásban követendő titokvédelmi szabályok ugyan egy helyen lennének megtalálhatóak, ezzel azonban két jelentős probléma is felmerülne. Egyrészről, megsokszorozódna az ilyen tárgyú szabályok száma jogrendszerünkben, ami felesleges párhuzamosságokat vet fel.
Amikor a jogrendszer egyik nagy problémája a „jogszabály-túltermelés”, és nincsenek megfelelő jogtisztítási mechanizmusok, ilyen megoldás nem elfogadható. Másrészről, egy jogág-specifikus átfogó titokvédelmi szabályrendszer drasztikus mértékben megnövelné az egyes eljárási törvények terjedelmét, javarészt olyan szabályanyaggal, amely valójában nem szorosan vett büntető- vagy polgári (illetőleg más) eljárási normákból áll.
3. Átfogó titokkódex megalkotása
A legigényesebb megoldás egy angolszász típusú, jogágak helyett a titokra mint (jog)intézményre koncentráló, átfogó titokkódex megalkotása. Ellenérvként vethető fel, hogy az ilyen megoldásnak a kontinentális jogban nincsenek hagyományai. Nehézségeket okozhat a kodifikáció során az is, hogy a titok minden lehetséges jogi vonatkozását összegyűjteni hosszadalmas, a törvény szabályozási területe szinte minden jogágat érintene, minden kiemelkedő jelentőségű törvényünkből kiemelne kisebb-nagyobb részeket.
Előnye azonban e megoldásnak, hogy társadalmi jelentőségéhez méltó méretű, koherenciájú és színvonalú jogi szabályozást biztosíthatna a titokvédelem intézményének. E törvény az eljárásjog szempontjából állhatna egy általános (titokkategóriákra koncentráló) és egy különös (az egyes eljárásokban megjelenő titokvédelmet szabályozó) részből. Esetleges módosítása egyszerűbb, a gyakorlati életre nézve zavaroktól mentesebb lehetne.
László Balázs A PTE ÁJK Doktori Iskola PhD hallgatója a XXXI. OTDK Büntető Eljárásjog szekciójának I. helyezettje. Az Ügyvédvilág.hu-n megjelent publikációi:
Új büntetőtörvényünk titokvédelmi rendszeréről
A büntetőeljárás szerves részét képező titokvédelemről
|
|---|
Kérdések, melyek újragondolást igényelnek
A fenti koncepciók bármelyikét fogadjuk is el, vannak olyan szabályozási pontok, amelyek a jogelmélet vagy a joggyakorlat szempontjából mindenképpen újragondolást igényelnek. Az alábbiakban e kérdéseket igyekszem összefoglalni.
A titokfogalmak precíz meghatározásának fontosságát már hangsúlyoztam, ehelyütt csupán három megjegyzést teszek. Egyrészt, a szabályozásból ki kell derülnie, hogy mit jelent a közmegbízatási titok vonatkozásában a közmegbízatás (Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntetőperben. KJK, Budapest 1966. 287. o., 24/2000. (VII. 6.) AB határozat), és annak, hogy a foglalkozási és közmegbízatási titok jogi jellegében van-e bármilyen különbség. Ha nincs, felesleges két jelző használata, egységes elnevezést érdemes bevezetni. Másrészt, tisztázni kell, hogy a magántitokról mikor milyen terjedelemben beszélünk, az felölei-e a levéltitkot és az üzleti titkot, esetleg más titokfajtákat is, vagy csupán ezek komplementerét jelöli. Harmadrészt, következetesen alkalmazni kell az új Btk. helyeselhető megoldását, amellyel a jogalkotó az üzleti titkot kivonta a gazdasági titok fogalma alól. A gazdasági titok pontos definícióját is helyes volna megalkotni, illetve elemeinek (adó-, bank-, értékpapírtitok, stb.) pontos és jól elhatárolható tartalmát rögzíteni.
Mivel a titokvédelem a Be. több alapelvével is összefügg (László Balázs: A büntetőeljárás szerves részét képező titokvédelemről.), az említett szabályozási koncepciók bármelyikének alkalmazása esetén megfontolandó e garanciális normák kifejezetten alapelvi rögzítése a Be. elején.
A Be. kimondja, hogy „az eljárási cselekmények végzésekor […] biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra”. Az elv rögzítése helyeselhető, ám fogalmilag pontosabb, tartalmilag részletesebb újragondolást igényel.
A terhelt vallomása kapcsán érdemes újragondolni az úgynevezett „hallgatás joga” és a védelem joga közötti egyensúlyt. Arról van itt szó, hogy vajon a védelem joga, ami igazából (csak) minden törvényes védekezési eszköz felhasználásának lehetőségét jelenti, utat kell-e engedjen a titokvédelemnek, vagy a terhelt a saját védelmében megsérthet bizonyos titoktartási kötelezettségeket. Ez utóbbi lehetőségtől, úgy vélem, az igazságosság eszméjét tartva szem előtt, nem zárkózhatunk el mereven. Titokvédelmi garanciákra persze ilyen esetben is szükség van (például a nyilvánosság kizárásával).
Több problémát vet fel a tanú kihallgatása. E körben először azt érdemes átgondolni, hogy a tanúzási akadályok körét (enyhébb megítélésű bűncselekményeknél) nem volna-e célszerű kiterjeszteni a gazdasági- és az üzleti titokra is. A Be. 178/A.§ (1) bekezdése kifejezetten lehetővé teszi az eljáró hatóságok számára e titkok megismerését és felhasználását. Minthogy e titokfajták konkrét megnyilvánulásai között nagy különbségek lehetnek, ez a rendelkezés nem aggálytalan titokvédelmi szempontból. Tisztázni kell a lelkészi titok terjedelmét is, mert bár nem fogadom el Varga Zoltán álláspontját, miszerint a Be. vonatkozó 81.§ (1) a) pontja csak a gyónási titokra terjed ki, érvelése (különösen a római katolikus egyházra nézve) logikusan felépített (Varga Zoltán: A tanú a büntetőeljárásban. CompLex, Budapest 2009. 77-78. o.). Pontosításra szorul a védői titokra vonatkozó 81.§ (1) b) pontja is, arra nézve, hogy a védői megbízatás elfogadása előtt, de annak érdekében (reményében) átadott információkra is a védői- és nem csak az ügyvédi titoktartás terjed ki (Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd. A védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2002. 274. o.).
Azokat az eseteket, amikor az adóhatóság, illetve a pénzügyi intézmény köteles az adótitkot, illetőleg a banktitkot más szerv (például bíróság) tudomására hozni, az adózás rendjéről szóló törvény és a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény helyett a Be.-ben (illetve titokkódexben) kellene rögzíteni.
Az új szabályozás a védői titok alóli kivételként rögzíthetné, hogy a védőt nem terheli titoktartás olyan bűncselekmények kapcsán, melyekről a terhelt neki annak ellenére beszámol, hogy azok nem kapcsolódnak az adott védő részvételével folyó ügyhöz. Véleményem szerint ugyanis terhelt és védő bizalmi viszonyát nem szabad ilyen mértékben a bűnüldözési érdek elé állítani.
Problémás még a Be. 81.§ (2) bekezdése szerinti minősített adat megőrzésére kötelezett személy titoktartás alóli felmentése. A hatályos szabályozás alapján a felmentés (hacsak nem kifejezetten teljes körű) csak a minősítő által egyedileg megválaszolni engedélyezett kérdések esetén töri át a titoktartást. Ez igen széles diszkrecionális döntési jogot ad a minősítőnek, a spontán kérdezés lehetőségének kizárásával pedig az eljárás előrehaladását veszélyezteti. Megoldásként felmerülhet akár a minősítő bevonása az eljárásba a kihallgatások során (szaktanácsadóként). Érdemes továbbá elgondolkodni annak törvényi rögzítésén, hogy a bíróság felülvizsgálhatja-e a minősítést a tényállás-megállapítás során (Bócz Endre: Az államtitok fogalmáról és az államtitoksértésről. In: Magyar Jog 2000/5. sz. 260. o.)
A médiatartalom-szolgáltatók titoktartásánál mindenekelőtt a szabályozásban (Be. 82.§ (1) d) és 82.§ (6)) használt egyes kifejezések (a törvény itt érdekek egymáshoz viszonyított értékéről beszél) pontosítására van szükség.
A vallomás megtagadására vonatkozó szabályok körében felül kellene vizsgálni azt a megoldást, miszerint a megtagadás jogosságáról az eljáró hatóság dönt. Előfordulhat ugyanis, hogy a hatósági információéhség ellen a tanú akkor sem mer vallomásmegtagadással „védekezni”, amikor ezt jogosan tenné. E kiszolgáltatottságot fokozza az új Btk. egyébként helyeselhető újítása, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának önálló bűncselekményként történt kodifikálása. A döntést célszerűbb volna a fellebbviteli jellegű jogorvoslatokat elbíráló fórumra bízni.
A tárgyi bizonyítási eszközök és okiratok vonatkozásában Király Tibor figyelmezet arra, hogy bár a tanú titokvédelmi céllal megtagadhatja e dolgok átadását is, ezt a lehetőséget (ügyvédi vagy közjegyzői irodában és egészségügyi intézményben tárolt iratok kivételével) hatástalanítja a házkutatás és a motozás, a lefoglalás (Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Tanulmány a perbeli igazságról és valószínűségről. KJK, Budapest 1972. 133. o.).
Hatályos jogunk nem rendezi azt a kérdést sem, mi van, ha a tanúzási tilalom alatt álló személy a tilalom megszegésével névtelenül tesz feljelentést (él bejelentéssel a hatósághoz), és ennek alapján megindul a büntetőeljárás? (Varga: i.m. 76. o.)
Célszerű volna néhány törvényi szakaszt szentelni a hallomástanúk kihallgatásának is, továbbá a szembesítés szabályainál kifejezetten rögzíteni, hogy e körben is érvényesek a vallomás megtagadásának szabályai.
A hatósági tanú titoktartási kötelezettség alóli felmentéséről szólva rögzíteni kellene, hogy erre az a szerv jogosult, amelynek eljárásában a hatósági tanút igénybe vették.
A szakértők, tolmácsok és szaktanácsadók esetében a Be. által sajnos nem orvosolható probléma azok alacsony száma, ami miatt a hatóságok rendre ugyanazokkal a közreműködőkkel dolgoznak együtt. E személyek pedig úgy kötelesek feladatukat ellátni, hogy a korábbi ügyekben megismert (esetleg más ügyben releváns) titkokat nem tárják fel, hacsak felmentést nem kapnak. A felmentés kapcsán az ügyészség és a nyomozó hatóságok esetében a szervezeti hierarchiát érintő problémák léphetnek fel. A megyei ügyészség ugyanis elvileg utasíthatná az alárendelt járási ügyészséget a titoktartás feloldására. Ilyenkor logikailag két lehetőség kínálkozik: a legfőbb ügyészség vagy az ügyben eljáró bíróság döntsön. A hatáskörök tiszteletben tartásának igénye a legfőbb ügyészségre, az eljárások gördülékenysége iránti igény inkább a bíróságra mutat.
Törvényben kell rögzíteni annak garanciáit is, hogy a szakértő se csempészhessen be az eljárásba jogellenes bizonyítékot, például a vallomást megtagadó tanú spontán nyilatkozatát (Tremmel: i.m. 2006. 165. o.).
A titkos adatszerzésről a Be. azt mondja, hogy nem lehet felhasználni annak eredményét, ha „érintettje olyan személy, aki a vallomástételt a 82. § (1) bekezdése alapján megtagadhatja”. Minthogy ez a jog az önvádra kötelezés tilalma miatt mindenkit megillet a 82.§ (4) bekezdés öt esetét kivéve, a titkos adatszerzés eredményének felhasználhatósága általában megkérdőjeleződik. E logikai bukfenc is megkívánja a szabályozás újragondolását.
Titokvédelmi szempontból érdekes jelenség a fedett nyomozó, aki (főleg ha bűnszervezetbe épül be) rendkívül sokféle, adott ügyhöz nem is kapcsolódó titkot ismerhet meg, amelyek felhasználhatósága kapcsán részletesebb jogi szabályozásra lenne szükség.
A bizonyítás terén a legsürgetőbb feladat a jogellenesen megszerzett bizonyítékoknak, a belőlük származó és az emberi tudatból kitörölhetetlen információkon keresztül származtatott más bizonyítékok útján történő eljárásba csempészése elleni jogalkotói fellépés. Sajnos e problémára csak a másik illetékességi területen működő fórum (beleértve a nyomozó hatóságot és az ügyészséget is!) kijelölésével történő új eljárásra utasítás tűnik megfelelő megoldásnak. Ugyanez a módszer tűnik alkalmasnak azon probléma orvosolására, hogy a mentességi jogával csak korábbi kihallgatását követően élő tanú korábbi vallomása, noha fel nem olvasható, szintén befolyásolja a hatóságok tevékenységét.
A Be. nagy hiányossága, hogy nem tartalmaz speciális rendelkezést a magánvádló és a pótmagánvádló által az eljárás során megismert titkok megtartására. Ez a magánvádló esetén kisebb probléma, mert kisebb jelentőségű ügyekben jár el, a pótmagánvádlót azonban a hatóságok tagjaihoz hasonló (sui generis) titoktartással kellene terhelni.
A nyilvánosság kizárásának szabályainál nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a minősített adat védelme érdekében ez az intézkedés, szemben a Be. jelenlegi szövegének értelmével, nem csupán lehetősége, hanem kötelezettsége a bíróságnak. Nem egyértelmű ma az sem, hogy a nyilvánosságnak „erkölcsi okra” hivatkozva történő kizárása alapulhat-e valamely titokkategória védelmén.
Inkább büntető anyagi jogi kérdés, de érdemes megemlíteni, hogy a jogalkotó nem tette egyértelművé szándékát afelől, hogy a minősített adat védelmében hivatalból is elrendelendő zárt tárgyalás elrendelését elmulasztó bíró felelhet-e minősített adattal visszaélés miatt.
A diplomáciai mentesség és konzuli titok területén problémás, hogy a Be. 554.§ szakasza, mely arra utal, hogy a konzuli tisztviselő nem tehet vallomást a titoktartás alóli felmentése előtt, felülírja a konzuli kapcsolatokról szóló bécsi egyezményt kihirdető törvényerejű rendelet vonatkozó szabályát (1987. évi 13. törvényerejű rendelet a konzuli kapcsolatokról Bécsben, 1963. április 24-én elfogadott egyezmény kihirdetéséről 44. cikk 1. pont).
Orvosolandó mulasztás, hogy a 91/2007. (XI. 22.) AB határozat (amelyben a testület azt kifogásolta, hogy a zárt adatkezelés nem terjedt ki a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utalása esetén a polgári eljárásra) konzekvenciáit a jogalkotó máig sem vonta le. Az érdekek (a Be. szerinti tanúvédelem érvényesülése, illetve a keresetlevél tartalmi követelményei és a polgári eljárásban fennálló alperesi elvárás a felek egyenrangúsága iránt) harcában a legkevesebb elvi problémát talán az okozná, ha zárt adatkezelés esetén a Be. kizárná a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utalását, és arról érdemben döntene a büntetőbíróság.
Végül, a tanúvédelem egyik érdekes és megválaszolatlan kérdését teszi fel a Hesz-Kőhalmi szerzőpáros, hogy tudniillik a tanúvédelemi törvény 37. szakasza szerinti kiterjesztett adatvédelem mellett mi a teendő, ha valaki, nem tudván az adott személy védettségéről, védett tanú kihallgatását indítványozza? (Hesz Tibor – Kőhalmi László: A tanúvédelem a terhelt védőjének aspektusából. In: (szerk.: Mészáros Bence) A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései. PTE ÁJK Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, Pécs 2009. 103. o.)
Konklúzió
A fentiek alapján indokoltnak látszik a büntetőeljárásbeli titokvédelem rendszerének átfogó újraszabályozása, melynek legjobb kerete – véleményem szerint – egy önálló titokkódex lehet.
