Magánéletünk védelmében, azaz jogunk van-e ahhoz, hogy békén hagyjanak? – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Napjainkban már nem a fizikai önmagunk, hanem azon adatok alapján ítélnek meg minket, amelyek fellelhetőek rólunk. Így, a társadalom jelentős százalékáról a tudta és aktív hozzájárulása nélkül hi­teles képet készíthet bármelyik médium. A helyzet határozottan kétségbeejtő.

„Magánélet. Magánélet…Az micsoda kérem szépen?”

(dr. Dévényi Tibor)

Az idő múlása és az információs társadalom létrejötte nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a korábbi évekhez képest jelentősen visszaszoruljon az emberek magánéletének tiszteletben tartása. Ez eredményezte azt a kevésbé kedvelt tényt, hogy napjainkban már nem a fizikai önmagunk, hanem azon adatok alapján ítélnek meg minket, amelyek fellelhetőek rólunk. Így, a társadalom jelentős százalékáról a tudta és aktív hozzájárulása nélkül hi­teles képet készíthet bármelyik médium. A helyzet határozottan kétségbeejtő. Ezért a 21. századi ember számára az tűnhet egyetlen megoldásnak, hogy minél hatékonyabban tartsa magát távol a nyilvánosság túlzott formában való beengedésétől.

A magánélethez való jog kérdései azért bírnak állandó aktualitással, mert érinthetnek mindennapi embereket és nagyobb ismertségnek örvendő közszereplőket is.

A magánélethez való jog a hazai joganyag olyan területe, ami a fogalom megragadhatatlansága ­miatt kiszámíthatatlannak bizonyul a jogászok számára. A fogalom túlzott általánossága talán arra vezethető vissza, hogy a magánélethez való jog gyökerei nem hazánkhoz kötődnek, ezért komoly fejtörést okoz annak eldöntése, hogy a hazai magánélethez való jog lefedi-e teljes mértékben az ­angol privacy fogalmát.

A magyar tételes joganyagban „a védelem tárgyát körülírás nélkül, egyetlen magyar szó haszná­latával meghatározni, oly módon, hogy az általá­nosságon (teljeskörűségen) legyen a hangsúly, és a tárgynak ne csupán egy-egy elemét vagy valamelyik oldalát emeljük ki, nem lehetséges. A magánélet szó csak részben fejezi ki azt, amit az angol privacy kifejezés jelent”. Ennek megfelelően egy nehezen megfogható jogterületről van szó, kicsit absztraktabb formában megfogalmazva: „Jogot tehát az árnya­latnak…”

Kezdetben a hazai magánélet fogalom a becsület védelmére épülve konzervatív színezetet kapott. A személyiségi jogok magyarországi fejlődésének az első korszaka volt a legtermékenyebb, azonban „az a hatalmas magánjog, bölcseleti mu­níció, amelyet az elmélet a magánjogi kodifikáció első korszakaiban az 1940-es évek derekáig fel­halmozott, a szocializmusnak nevezett korszak időszakában jórészt feledésbe merült, miként maguk a személyiségi jogok is a tetszhalál állapotában ­voltak, még az 1977-es novella jó szándékú újra­élesztési kísérlete ellenére is.”

A magánélethez való jog jogtörténeti kiindulópontja a Harvard Law Review-ban megjelent írás, a The Right to privacy című cikk, ahol a szerzők, Samuel Warren és Louis Brandeis kimondják, hogy mindenkinek joga van az „egyedül hagya­táshoz”. A két szerző álláspontja szerint a magánszférához való jog tekinthető a tulajdonjog részeként, de ezt részben el kell vetni. A tulajdonjog ugyanis korlátozható, az emberi személyiség tulajdonként való értelmezése pedig pont azt emelné ki, hogy a személyiségünk feletti tulajdonjog sem állandó.

A magánszféra tulajdontól leváló jogi értel­mezésének kibontakozását a telefonbeszélgetések körül kialakult jogesetek is fellendítették. Ezek a jogesetek kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetőihez kapcsolódnak. Például az alkoholcsempész Olmstead, az illegális fogadásokat bonyolító Katz és még sokan mások, akik a rendőrség titkos lehallgatási módszereit sérelmezték. Természe­tesen a két ismert bostoni jogász sem ok nélkül kezdett el foglalkozni a személyiségvédelem alap­jainak megalkotásával, hiszen Warren és Brandeis magánéleti szabadságát is megtépázta a sajtó. A cikk Warren felháborodásának eredménye, amit az egyik pletykarovatban megjelent családi eskü­vőről szóló tudósítás váltott ki. Charles Warren és Louis Brandeis 1890-ben talán nem állt volna elő olyan nyomós érvekkel az absztrakt magánéleti szabadság mellett, ha nem váltak volna ők maguk is a sajtó áldozataivá.

A privacy megjelenése és dinamikus hatása lehetővé tette, hogy hetven év után a Katz-ügyben Stewart bíró végül elismerje: a nyilvános telefon­fülkéből folytatott beszélgetés is lehet „alkot­mányosan védett magánszféra”.

A két bostoni jogász a Harward Law Review 1890. decemberi számában megjelent cikke jelentette a privacy definiálását. Kutatásuk eredményeként megállapították, hogy a kultúra hatására az ember egyre érzékenyebbé vált a nyilvánossággal szemben. Az egyedüllét és a privacy időről időre fontosabb lett az emberek számára. Warren és Brandeis a jogászokra jellemző analógiás érvelést használva azt mondták, hogy az „egyedül hagyatás jogának” elfogadása csupán az eddigi szabályozás megerősítése lenne, hiszen annyi történne, hogy eddig az egyén legfeljebb arról dönthetett, hogy milyen gondolatai váljanak ismertté, mostantól viszont azt is szabályozhatja, hogy mi történhessen a róla készült képpel, felvétellel. Hiszen a Kodak 1884-es – „Ön csak megnyomja a gombot. A többi a mi dolgunk” – szabadalmáig fel sem merülhetett, hogy valakit a tudta nélkül lencsevégre kapjanak.

Brandeis és Warren az említett cikkben arra helyezték a hangsúlyt, hogy „csak a fájdalom, az öröm és az élet értékének egy része alapszik fizikai dol­gokon. A gondolatok, az érzelmek és a benyomások jogi elismerést kívánnak.” Az érvelés eredményeként a bíróságok kezdték elfogadni Warren és Brandeis álláspontját és megszületett a magánélet védelmének a joga.

A magánélethez való jog a magánélet és az azon kívül álló világ elválasztását jelenti, annak az igényét, hogy az egyén, mint individuum el tudja különíteni magánszférájának és a közösségi létnek az elemeit. A magánszféra fogalma nem csak az emberi kapcsolatokat, a képmást, a nevet, az önazonosságot jelölheti, de a kommunikáció és a gondolatformálás „szent pillanatait”, helyeit is összekapcsolja egymással.

Másik állomása a magánélethez való jog védelmének fejlődésében William Prosser 1960-ban megjelent cikke, amely szerint négy ismert sérelemcsoportot lehet elkülöníteni a magánjogi sérelmek tekintetében. Ezek a jogtalan behatolás, a magánadatok jogtalan nyilvánosságra hozatala, a hamis színben való feltüntetés, valamint a jogtalan felhasználás.

Westin szerint a privacy azt a célt szolgálja, hogy az egyén ellenőrzést gyakorolhasson a vele kapcsolatos adatok felett. A privacy Westin definíciója szerint „egyének, egyének csoportjai és intézmények az iránti igénye, hogy meghatározhassák, a rájuk vonatkozó információk mikor, hogyan és ­milyen mértékben juthatnak mások tudomására.”

Ruth Gavison elmélete alapján a privacy, az egyénhez való korlátozott hozzáférés. Álláspontja szerint egy ember privacy-je akkor tökéletes, ha teljes mértékben elérhetetlen mások számára. Tehát tökéletes privacy-vel az rendelkezik, akihez fizikailag sem fér hozzá senki.

A magánélethez való jog viszonylag későn való elismerése nem azt jelenti, hogy gyökerei nem nyúlnak vissza évezredes múltra, hiszen az idők során „a magéletnek mindig más és más aspektusát kiemelve jelent meg és az éppen aktuális társadalmi igényeknek megfelelően változott…”

A különböző országok jogrendszerei eltérő módon rögzítették a magánélethez való jog lényegi fogalmát, viszont nem kell mélyre ható következtetéseket levonni ahhoz, hogy észrevegyük: a szabályozásnak kézzel fogható oka volt. Ugyanis, nem született volna jogszabály a magánélet védelmével kapcsolatban, ha az élet „jogkeletkeztető” hatása nem tette volna ezúttal is a dolgát – vagyis nem kerekedtek volna olyan szituációk, melyek rendezéséhez szabályozásra van szükség.

(A cikk az Ügyvédvilág 2012. decemberi számában jelent meg.)

---