Magánéletünk védelmében, azaz jogunk van-e ahhoz, hogy békén hagyjanak? – III. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Amikor harcolni kell a magánélet védelméért – III. rész. Cikksorozatunk tanulságos történeteket és jogeseteket mutat be a közszereplők magánéletének védelméről

A magánszféra védelmével kapcsolatos kérdésekről napjainkban gyakran hallhatunk. Ezen hírek alapján tévesen azt gondolhatjuk, hogy a magánélethez való jog meg­sértése elsősorban a közszereplőket érinti. A közszereplők és a hétköznapi emberek magánszférája között elsősorban az a különbség, hogy a közszereplők státusukból adódóan jobban kell tolerálják a sajtó jelenlétét, de ez nem azt jelenti, hogy nincs joguk fellépni magánélethez való joguk védelme érdekében.

Erre hivatkozva 1997-ben a magánélet megsértése miatt bíróság elé kellett állnia annak a három paparazzónak, akik miatt ­Diana hercegnő és Dodi Al Fayed halálos balesetet szenvedett. Franciaországban a pernek csak az esetet követően alkották meg a jogi feltételeit. A halálos baleset hatására született meg az új törvény, amely szerint az autók belsejét ezentúl személyes térnek tekintik. Ez a szabály akkor is érvényesül, ha a jármű közúton tartózkodik.

A királyi családot a későbbiekben sem kerülték a magánszférájuk megsértését eredményező helyzetek. Meglepő módon, újra egy francia médium, a Closer magazin okozott kellemetlen napokat a Buckingham Palota lakóinak, azzal, hogy leközöltek néhány fotót, melyeken Katalin hercegnő vaká­ciózás közben hiányos öltözetben látható. A hercegnő ügyvédje arra hivatkozással, hogy „a károkozás már megtörtént”, nem látta indokoltnak a már megjelent példányok visszavonását, de kérte a magazin el­tiltását az érintett számból való újabb példányok nyomtatásától. Kérte továbbá, hogy a fotók közlési jogát sem külföldön, sem belföldön ne adhassa el a Closer és az internetes közlést tiltsák le. A Closer ügyvédje teljesen más oldalról közelítette meg a ­kérdést. Álláspontja szerint az újranyomás megtiltása lényegében a visszavonással egyenér­tékű.

A hercegi pár kártérítési pert is indított Franciaországban ismeretlen tettes ellen, amiért megsértették a hercegnő magánélethez fűződő jogait. A franciaországi bíróság határozata szerint a fotókat a jövőben nem lehet nyomtatásban lehozni, ­továbbá arra utasította a hatóságokat, hogy szerezzenek információkat a Closer magazin érintett munkatársairól. A bíróság továbbá pénz­büntetést is megállapított a lappal szemben, a jelentősebb összegű nem vagyoni kártérítés megfizetése azonban a szerkesztőket és a fotósokat fogja terhelni. Az esetet követően a főszerkesztő munkaviszonyát felfüggesztették.

Még el sem ült a vihar a Katalin hercegnőről kiszivárogtatott fotók körül, mikor a hercegnő várandósságát körülövező botrány rázta meg a sajtót. Ausztrál rádiósok, információszerzés céljából a királyi család tagjainak adták ki magukat és így kaptak teljes körű tájékoztatást a hercegnő egészségi állapotáról. Az információkat kiszol­gáltatott nővér véget vetett életének. Sokakban felmerült a gondolat, hogy a rádiósok közvetve idézték elő a nővér halálát, de rábírás sem közvetve, sem közvetlenül nem történt, így nagy valószínűséggel a rádiósoknak csak a hercegnő magánélethez való jogának megsértése miatt kell majd ­bíróság elé állniuk.

Számtalan esetben a magánszféra megsértéséről nem szerzünk tudomást, mivel sokszor ezek az ügyek kisebb nyilvánosságot kapnak. Ilyen ügy az Arrington vs. The New York Times. 1978 őszén a The New York Times magazin élére új főszerkesztő került, akitől azt várták, hogy fellendítse az ­újság forgalmát. A főszerkesztő az elvárások nyomása alatta írt egy cikket a hatvanas években feltörekvő fekete középosztályról. A cikk az említett társadalmi réteg válto­zását mutatta be, rávilágítva arra, hogy bár van kitörési lehetőség, ezen emberek soha nem fogják elérni az amerikai fehér középosztály színvonalát. A cikk annyira sikeres lett és annyira hitelesnek tűnt a statisztikai adatok halmazának köszönhetően, hogy megfelelő reklámot kellett neki teremteni. A Times főszerkesztője felvette a kapcso­latot egy fényképésszel, hogy a hitelesség kedvéért készítsen találomra fotókat fekete középosztálybeli személyekről.

Itt jött a képbe, szó szerint értve, Clarence Arrington, aki a Columbia Egyetemen szerzett diplomát és vezető pénzügyi elemző volt a General Motorsnál.

A fotós éppen az utcán sétálva fotózta le Arringtont, és a vasárnapi Times címoldalán megjelent a teljes alakos kép az alábbi címmel: A fekete középosztály megva­lósította álmait.

Arrington minderről semmit sem tudott, csak akkor lepődött meg, amikor szembesült a történtekkel és a ténnyel, hogy őt senki sem kérte, hogy járuljon hozzá a címlapszerepléshez. Főként az zavarta, hogy az átlag olvasó számára könnyen úgy tűnhet, hogy a cikk tartalma és Arrington témával kapcsolatos véleménye között összefüggés van, ­annak ellenére, hogy Arrington egyáltalán nem támogatta ezeket az elveket.

Felbolydulva azon, hogy hozzájárulása nélkül ­került a Times címoldalára, egy ügyvéd barátja segítségével beperelte ez újságot. Később az ügyvéd azt nyilatkozta, hogy a képviseletet teljesen ingyen vállalta, hiszen Arrington képtelen lett volna finan­szírozni egy ilyen pert, ami valószínűleg eljut a Legfelsőbb Bíróságig. A Times szerkesztő­sége azzal ­védekezett, hogy valójában ők semmilyen fotó ­készítésekor nem kérik a ­fotón szereplő személy hozzájárulását, amúgy is ez a szabály teljesen ellehetetle­nítené a média működését.

New York törvényei alapján mindenkit megillet a magánélet sérthetetlenségéhez való jog. A bírák is szimpatizáltak Arring­tonnal, de arra hivatkozással, hogy az előző döntéseiket nem fogják hatályon kívül helyezni, kérelmét elutasították.

Okulva a példából, időközben az Egyesült Államok legtöbb állama elismerte a ma­gánjogi jogsértések egy részét és nagyobb teret engedett a kártérítés megítélésének. Bár Arrington kérelmét elutasították, mégis komoly változások következtek be a személyhez fűződő jogok védelmének terü­letén.

A Hall kontra Post  ügy kimenetele sajnos nem volt ennyire pozitív. 1967-ben vásárosok érkeztek Észak-Carolinába és az ott élő Hall családra hagyták gyereküket, amíg a vásári szezon véget ér. A család szívesen vállalta a kislány ellátását. Egy idő után azonban a vásárosok elfelejtettek visszatérni, így a gyerek Halléknál maradt. Körülbelül egy év múlva örökbe fogadták Susie-t és a saját vér szerinti gyerekeikkel együtt nevelték.

Egy napon azonban a Salisbury Post címoldalán megjelent egy cikk: A VOLT VÁSÁRI KIKIÁLTÓ ­KERESI 17 ÉVE ELHAGYOTT GYERMEKÉT! A cikk szerint 1967-ben egy kislányt Salisburyben hagytak egy Hall nevű családnál abban a hiszemben, hogy visszamennek érte, amint vége a szezonnak. Azonban egyre távolabb kerültek, a pénzük nagyon fogyott és nem mentek vissza Salisburybe. A Postban megjelent történet a következő kéréssel zárult: „Ha valaki ­bármit tud egy apró, szőke kislányról, akit ­akkor hagytak itt, amikor 1967 szeptembe­rében a ­vásár összepakolt és továbbállt, az az Econo Motel 173-as szobájában érheti el Ann és Bob Gordont.” ­Sokan felhívták a gyereküket kereső családot. Valaki még Hallék új telefonszámát is megadta nekik, így hamarosan fel tudták keresni a őket. Susie és nevelőanyja, Mary azonban hallani sem akartak a vér szerinti szülőkről. Sem Susie, sem nevelőanyja nem tudták lelkileg fel­dolgozni azt, hogy életük törté­nete a sajtó hasábjain bárki által megismerhetővé vált. Az újság továbbra sem hagyta abba az újabb információk közlését. Szintén cím­lapon megjelentették, hogy megtalálták a lányt és valós nevekkel, helyszínekkel, személyes adatokkal együtt közölték le a ­történteket. Susie és Mary megbíztak egy ügyvédet és beperelték a Salisbury Postot a magánélethez való joguk megsértése ­miatt.

Az újság azzal védekezett, hogy Susie Hall örökbefogadása nem magántitok: a tör­ténet élt a köztudatban. Ezt a tényt az bizonyítja, hogy a Postban megjelent cikk után húsz-harminc telefonáló is értesítette a ­vér szerinti szülőket Susie és családja hol­lété­ről. Továbbá az elhagyás és az örökbe­fogadás körüli tények nem voltak „kifeje­zetten sértőek”. Végezetül a Post azzal ­érvelt, hogy a „hírérték” igencsak széles értelmezésére tekintettel egy olyan történet, amely ennyire nyilvánvalóan kiváltja az ­emberek érdeklődését egy igencsak fontos társadalmi kérdésről, könnyedén átmegy a teszten. Hallék kijelentették, hogy zavarba ejtőnek és sértőnek találják, hogy az emberek most már nemcsak arról tudnak, hogy Susie-t örökbe fogadták, hanem arról is, hogy milyen bizarr módon hagyták el. ­Vitatták az Econo Motelt felhívó emberek számát és kimondták, hogy a szűk kör, akik tudtak az örökbefogadásról, sokkal kisebb, mint a Post olvasóközönsége. Valamint ők nem tekintették hírnek az életük történéseit.

Észak-Carolina eljáró bírája egyetértett a Posttal. A fellebbviteli bíróság azonban Halléknak adott igazat. „Az a tény, hogy a felperes szabadon beszélt magánügyeiről ­néhány kiválasztott embernek, nem teszi ­szükségszerűen nyilvánossá az ügyet.” Végül a bíróság egyszerűen kijelentette: egy át­lagember megalapozottan vélheti erősen sértőnek a megjelent információt. Ezért Halléknak lehetőséget kell adni arra, hogy tárgyalásra kerüljön sor és ügyükben esküdtszék döntsön. A Post számára a döntés kész katasztrófa volt. Az újság azonnal fellebbezést nyújtott be.

1988. október 6-án Észak-Carolina állam Legfelsőbb Bírósága meghozta a döntést. A bíróság nemcsak azt mondta ki, hogy Hallék ügyében nem lehet tárgyalást tar­tani, hanem azt is, hogy a sajtóval szem­ben egyetlen magánadatokkal kapcsolatos ügyet sem lehet tárgyalásra vinni. A döntés törvényen kívül helyezte a magánadatokra vonatkozó jogsértéseket Észak- Caroliná­ban. Ez volt a legrosszabb döntés, amit ­Hallék, illetve a Post várhatott. Hallék tu­datában voltak annak, hogy nincs garancia a számukra kedvező döntés születésére, de arra semmilyen körülmények között nem gondoltak, hogy egész Észak-Carolina számára elveszítik a magánélet védelmének értelmezését. „Az ügy rossz irányba befolyá­solta a jogot, és az ember gyűlöli magát, hogy ennek részese” – nyilatkozta a Post képviseletében eljáró újságíró.

Steve Bouser, a Salisbury Post szerkesztője azt mondta, hogy „a bíróság helyesen döntött a Hall kontra Post ügyben, de mindig volt valami kellemetlen érzésem, kinyi­totta a szemünket, igencsak kijózanító módon, hogy milyen hatással lehet az emberek életére még egy ártatlannak látszó történet is.”

A Bisbee kontra Conover ügy egy üzletemberről szól, aki feleségével New Jerseyben vett egy új ingatlant. Az adásvételi szerződés megírását követően azonban az Asbury Park Press megjelentetett egy képet a lakásról. Kiderült, hogy az ingatlanügynök a tulajdonos hozzájárulása nélkül szivárogtatott ki információkat az újságnak, illetve részletes leírást a lakásról fotókkal együtt. Az Asbury Park Press pedig a kapott anyagot a következő címmel jelentette meg: Az óceánparti ház 250 ezer dollárért kelt el. A cikk azonosította a vásárlót és részletes leírást adott a lakásról. Az üzletember azonnal pert indított magánélethez való ­jogának megsértése miatt.11

A bíróság azonban kimondta, hogy a lakás árára vonatkozó adatok nem felétlenül magánjellegűek és a cikk nem volt sértő.

Az említett ügyek különböző módon példázzák azt, hogy a magánélethez való jog súlyosan tud sérülni és ez a sérülés emberi sorsokat tud tönkre­tenni.

Közös az ügyekben, hogy szereplőik elszántan küzdöttek magánszférájuk védelme érdekében és bár a küzdelem nem minden esetben hozott pozitív eredményt, mégis tiszteletet érdemel elszántságuk.

A cikk az Ügyvédvilág 2013. februári számában jelent meg.

---