Önbíráskodás vagy önvédelem – itthon elítélnék Zimmermant?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Nem bűnös! Mondta ki a „verdict”-et az esküdtszék George Zimmermanról, de sohasem fogjuk megtudni, hogy mi is történt valójában. Vajon Zimmerman faji előítéletből, vagy önvédelemből lőtte-e le a színes bőrű kamaszt? – Az eset kapcsán a jogos védelem hazai szabályozásáról beszélgetünk Dr. Mészáros Ádám büntetőjogásszal.

George Zimmerman önkéntes polgárőr 2012. februárjában követett, majd agyonlőtt egy fekete fiút, Trayvon Martint. A fiú ugyan fegyvertelen volt, de Zimmerman szerint rátámadt, ezért lelőtte. Az esküdtszék 2013. július 14-én felmentette a vádlottat. Az ítélet azóta is megosztja az amerikai társadalmat. (A CNN elemzése az ítéletről itt olvasható)

A Zimmerman-ügy kapcsán elsősorban a jogos védelem kerül előtérbe. Elvonatkoztatva az amerikai esettől, hogyan szabályozza nálunk ezt a kérdést az új Büntető Törvénykönyv? Erről kérdezzük Dr. Mészáros Ádám büntetőjogászt, az Országos Kriminológiai Intézet megbízott osztályvezető-helyettesét.

– Miben változott a szabályozás a régi Btk.-hoz képest?

A jogos védelem szabályait az új törvény egyrészt több ponton érinti, másrészt több ponton érinthette volna. Ez utóbbi körben az arányosság törvényi rögzítésének kérdése említendő meg. Az, hogy a jogos védelmet megfogalmazó szabály utaljon a védekezés szükségessége mellett annak arányosságára is, már korábban is felvetődött, és a határozott normaalkotás jogállami követelményének valójában ez felelne meg.

A szükségességet így a támadásból kellene származtatni, az arányosságot pedig kizárólag a védelmi cselekményre lehetne vonatkoztatni, immár normára hivatkozva. A szükségesség és az arányosság fogalmának elkülönülése a bírói gyakorlatban is általánossá vált. A törvény azonban nem tette a fogalom elemévé az arányosságot.

Ez az előbb említetteken túl azért is problémás lehet, mert az arányosság túllépése, ha nem ijedtségből vagy menthető felindulásból származik, valójában nem szolgálhat alapul a büntetőjogi felelősség megállapítására, mivel nincs olyan törvényi rendelkezés, amelynek hiánya ezt megalapozná, vagy amely azt kifejezetten lehetővé tenné. Azaz, mivel az új törvény sem követeli meg az arányosságot a jogos védelem (1) bekezdés szerinti fogalmában, ha a védekezés egyébként szükséges, de a védekező az arányosságot túllépi úgy, hogy az nem ijedtségen vagy menthető felinduláson alapul, a szabályozás szerint a túllépőt valójában fel kellene menteni, mivel a törvény csak a szükségességet követeli meg (ami megvalósul), az arányosságot ellenben nem (aminek a túllépése, pontosabban hiánya következik be).

Ennek furcsa megnyilvánulása érhető tetten abban a paradox helyzetben, amelynek kapcsán a Legfelsőbb Bíróság egy döntésében korábban kimondta a jogos védelem fennállását, majd azt, hogy az nem alkalmazható, mivel olyan mértékben aránytalan volt. A büntetőjogi felelősségnek egy, a törvényben nem megkövetelt kategória hiányán alapuló megállapítása valójában ellenkezik a nullum crimen sine lege elvével.

– A védelemben részesített értékek között szerepel a „mások” mellett a „más” is.

Igen. Indokolt lett volna azonban az értékek további pontosítása vagy kiterjesztése.

– A régi Btk. ebben a körben a saját vagy mások személyét, javait, illetve a közérdeket említette.

Igen, így van. A legegyszerűbb nyelvtani értelmezésből az következik, hogy – figyelembe véve a többes számot – a saját személyét érő támadáson kívül csak az cselekedne jogszerűen, aki legalább két másik személy elleni támadással szemben védekezik, illetve egyetlen vagyontárgy elleni támadás szintén nem alapozna meg jogos védelmi helyzetet.

Az új törvény ezt a problémát részben orvosolja, azonban utalni lehetett volna a saját vagy más jogára, vagyonára is. Így válna ugyanis lehetővé az egyetlen személy vagy vagyontárgy elleni támadás során a jogos védelem. Szintén indokolt lehetett volna a „jog” mint új elem megjelenítése is, mivel nem csupán a személyt érő, hanem adott esetben annak jogát sértő támadás esetén is lehetőség van, és lehetőséget is kell adni a jogos védelemre.

Korrekcióra szorult volna a jogos védelem fogalma a támadás tekintetében is, mivel az nemcsak tevékenység, hanem mulasztás is lehet. Erre irányuló konkrét javaslat már korábban is született, e szerint a „jogtalan támadás” helyett a „jogtalan cselekmény” szerepelhetett volna a törvényben.

Valójában pontosítani lehetett volna mind a jogtalanság, mind a támadás fogalmát. A jogtalanság helyett a törvényben a jogellenesség kategóriáját kellett volna előírni, arra való tekintettel, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a támadónak nincsen joga a támadáshoz, hanem cselekménye kimondottan ellenszegül a jognak.
A jogos védelem esetén pedig pont erről van szó. Bűncselekménytani szempontból is a jogellenesség kategóriája az értelmezhető és alkalmazandó fogalom. Az objektíve jogellenes, azaz tényállásszerű és büntetőjog-ellenes cselekménnyel szemben van helye jogos védelemnek, és az nem szükséges, hogy a támadó ezen felül bűnösnek is tekinthető legyen: a gyermekkorú vagy kóros elmeállapotú személy támadása is megalapozza a jogos védelmi helyzetet. Mint ahogy említettem, a támadás valójában nemcsak aktív magatartás lehet, hanem akár mulasztás, akár valamely jogellenes állapot fenntartása is. Ezt a „cselekmény” terminológia jobban kifejezi, az esetköröket jobban átfogja.

(Dr. Mészáros Ádám)

 

– Arról viszont sohasem szabad elfeledkeznünk, hogy a jogos védelem alapvetően egy kivételes jogintézmény. A közbiztonság és a személyi biztonság garantálása főleg az állam kötelessége. Amikor ezt nem tudja ellátni, akkor adhatja át a védelem jogát a polgárának. Az semmiképpen nem helyes irány, ha az állam egyre nagyobb területet és egyre nagyobb mértékben enged ebből át. Megfelelő értelmezés mellett ez azt jelenti, hogy az állam egyre inkább képtelen ellátni közrendvédelmi feladatát.

Ezzel teljes mértékben egyetértek. Mint említettem, a Btk. törvényi vélelmet állít fel arra vonatkozóan, miszerint vannak esetek, amikor a jogtalan támadás oly módon történik, hogy a megtámadott joggal feltételezheti, hogy a támadás az élete ellen irányult, és ilyenkor a jogtalan támadás körülményei megteremtik a lehetőséget a védekezés szükséges mértékének a túllépésére. Alapvető kérdés azonban, hogy ez vajon megdönthető vélelem-e, és amennyiben igen, ki fogja ezt megdönteni, vagy legalábbis megkísérelni azt. A már halott támadó, vagy netán az élő védekező, akinek elemi érdeke, hogy mentesüljön a felelősség alól?

– Igen, pontosan ez a probléma a Zimmerman-ügynél is.

Gyakorlati aggály kapcsolódik ahhoz, hogy a jogos védelem szabályai szerint a jogos védekezés addig tart, amíg a jogtalan támadás, vagy amíg az közvetlenül fenyeget. Az időbeli túllépés ellenben büntetőjogi felelősséget keletkeztet, mivel ekkor voltaképp a támadás miatti bosszúról van szó. A kérdés egyrészt az, hogy ez mennyiben tudatosul az állampolgárokban, másrészt az, hogy milyen bizonyítási lehetőségei lesznek az esetleges időbeli túllépésnek.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az új törvényi vélelem esetköreit a normaszöveg valójában a jogos önvédelem körére szűkíti le. Azaz, míg a jogos védelem mondhatni alapeseténél nem zárható ki az, hogy nem a megtámadott védekezik, a törvényi vélelem eseteiben a jogos védelem csupán a védekezőt illeti meg, azaz akire a jogtalan támadás irányult.

Az új szabály ráadásul meglehetősen tágra nyitja az arányosság nélküli védekezés lehetőségét. Így például akár az este tíz óra után tettlegességig fajuló konfliktus, amely adott esetben csak könnyű testi sértéssel fenyeget, megalapozhatja a támadó élete kioltásának jogszerűségét.

A csoportos elkövetés követelménye vagy lehetősége sem lesz feltétlenül gyakorlati aggályoktól mentes. Bár a törvény meghatározza, hogy csoportosan akkor követik el a bűncselekményt, ha abban legalább három személy vesz részt, a bírói gyakorlat nem követeli meg sem azt, hogy a sértett az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény elkövetésében való részvételét észlelje, sem azt, hogy az elkövetők csak tettesek vagy társtettesek lehessenek.

Ebből következően, adott esetben a lakásba be nem hatoló, az ajtó előtt várakozó és a menekülésben segítséget nyújtó, de a megtámadott által nem észlelt bűnsegéd is megalapozhatja a kibővített védekezést. De ha erről a megtámadott nem tud, a védekezését tekintve hátrányosabb helyzetbe kerül, illetve akkor is, ha elszámolja magát, és három támadó helyett valójában csak kettő van. 

Végezetül, nem lehet eltekinteni még egy veszély reális lehetőségétől, méghozzá a támadások, főleg a jogos védelem körében szóba jöhető vagyon elleni támadások agresszívvá válásától. Az ugyanis teljesen racionális érv, hogy ha a védekezőt több jog illeti meg, és ez nagyobb kockázatot vagy veszélyt jelent a támadó számára, akkor a sértettet megelőző jelleggel le kell, hogy fegyverezze, harcképtelenné kell, hogy tegye. Ezzel pedig az alapvetően vagyon elleni elkövetés személy ellenivé, azon belül pedig brutálisabbá válhat.

Irodalmi párhuzam Ez az eset kísértetiesen emlékeztet Kosztolányi egyik novellájára, az Auréliusra. Egy fiúról szól, aki tizennégy éves korában rendőri túlkapás áldozata lett. A fiú apja, Marcellus izgatottan fordult Aureliushoz, Róma akkori császárához: „- Segíts, császár. – Mi baj?- Eltűnt a fiam. – Avidus?- Ő, császár, a tizennégy esztendős fiam. Tegnap reggel láttuk utoljára. Éjjel nem hált otthon. Most hallottam a fórumon, hogy este a praefecturára vitte az őrjárat. – Mi történt?- Este kilenc felé – jelentette a százados – a Mars Ultor temploma körül – abban a sikátorban, ahol gyanús bűbájosok és bálványozók is laknak -, lárma támadt. Az őrjárat elfogott egy fiatalembert. Tizenhat éves lehetett. – Tizennégy. – Ez egy madarat tartott a kezében, egy csókát. Öt-hat siheder rohant utána. El akarták tőle venni. Ő nem engedte. Azok visongtak: ’tolvaj, tolvaj’. – Játszottak. – Bizonyára. De a sötétben, a porban, a zajban nem lehetett tájékozódni. Csoportosulás keletkezett. Már a felnőttek is ordítottak. Az őrjárat – parancs szerint – beavatkozott. Körülvették őket. A fiú torkaszakadtából kiabált, hadonászott, ellenkezett. Végül az őrségre vitték. – Engedd szabadon. – A fiú – folytatta a százados, lassítva beszédét – oly kihívó magatartást tanúsított, hogy az egyik őr, Sextus – kénytelen volt lándzsáját használni. – Megsebesítette?- Meg. – Hol?- A feje búbján. Aurelius hátralépett. Avidusra gondolt, a kis Avidusra, az apjára meg az anyjára, akik hazavárják. Arcszíne megváltozott. De uralkodott magán. Ezt érezte: ’a világ füst és köd’. Sextus óriás legény volt. Bőrsapkát hordott, bőrzekét. A bőrzekéből kifityegtek bütykös csuklói. Meredten állt a császár előtt. – Te voltál?- Én – mondta ércesen. – Miért tetted?- Mert rugdalódzott. – Tudod, hogy embertelenül és igaztalanul cselekedtél? Tudod, hogy mi vár rád? – Tudom.” A büntetést Sextus és Zimmerman is megúszta. Maga a császár ezt az alábbiakkal magyarázza: Hát meg se bünteted? – firtatta. – Nem – szólt Aurélius, ki se nyitva a szemét, még mindig az elmélkedés révületében. – Ez a buta állat ártatlan, mert olyan, amilyen. Az áldozat is ártatlan, szegény. Vagy azt hiszed, jóvátehetünk egy hibát azzal, hogy másik hibát követünk el? Most kinyitotta szemét. Keményen, hidegen folytatta: – Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak, aki végre csak kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét, megingatnám a hitét a többi zsoldosnak, aki engedelmeskedik a parancsnak, szövetségesévé, cinkosává válnék azoknak a fölforgatóknak, kik Keletről hozott jelszavakkal, Egyiptomból átplántált hülye mesékkel támadnak a rend, az értelem, a latin szépség ellen és arra törekszenek, hogy itt a világosság helyett a sötétség és zűrzavar uralkodjék, a bölcsek helyett a műveletlenek és piszkosak ítélkezzenek. Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot, ezt a nagy és szép világot. Sajnálom a kis Avidust. De még jobban sajnálom ezt a világot, ezt a nagy és szép világot, mely annyi évszázadig fényeskedett bölcseivel, szónokaival, költőivel s most a sötétség felé gurul. Erő kell nekünk, erő. Az erőt onnan vesszük, ahonnan lehet: a természettől. Ez az őr is a természet vak ereje. Ösztönösen kegyetlen mindenkivel, aki ellenszegül neki: harctéren a kvádokkal, itt az országban a rendbontókkal, akik szét akarják rombolni, amit mi építettünk. Most durván és botorul cselekedett. De mennyi jót tett ezzel a vadságával és mennyi jót fog még tenni a jövőben, mikor ugyanezzel a vadsággal ront a gonosztevőkre, a tolvajokra, a gyilkosokra, az indiai gymnosophistákra, akik mindnyájunk ellenségei. Láttad, milyen elszánt? Láttad, hogy ment a halál elé, egy nyikk nélkül? Láttad szűk homlokát, csontos markát, korlátolt, szurokfekete szemét? Hát azt hiszed, hogy ez azért a néhány rongy szeszterciusért szolgál, melyet zsold fejében kap, és nem azért a szörnyű élvezetért, hogy tomboljon és tiporjon, hogy pofozza a foglyokat, hogy véresre tépje a fülüket, hogy kedvére kegyetlenkedjék mindenkivel, akit – ma ezért, holnap azért – bűnösnek tartanak? Voltaképp ez az ő fizetsége. Bizonyára elmebeteg. Ezért oly megbízható.” Aurélius válasza és az esküdtszék döntése igencsak elgondolkodtató. Történészként viszont másképpen lehet értelmezni a római esetet, jogászként pedig a Zimmerman-ügyet.

 

---