Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Ha a munkáltató mentesíti a közalkalmazottat a felmentési idő teljes tartamára a munkavégzési kötelezettség alól, a közalkalmazott mentesül a munkavégzési kötelezettség alól. Ebből pedig az következik, hogy a szabadságra való jogosultság szempontjából a munkavégzéssel nem töltött teljes felmentési idő munkában töltött időnek minősül – a Kúria eseti döntése.
Ami a tényállást illeti, az alperes felmentéssel megszüntette a felperes közalkalmazotti jogviszonyát, mivel öregségi teljes nyugdíjra vált jogosulttá. A felperes felmentési idejét nyolc hónapban határozta meg és a teljes időtartamra mentesítette őt a munkavégzési kötelezettség alól.
A kereset és az alperes védekezése
A felperes keresetében azt kérte a bíróságtól, hogy kötelezze az alperest 18 nap szabadság megváltása címén 137 376 forint és ezen összeg után a középarányos időtől számított késedelmi kamat megfizetésére. Álláspontja szerint, mivel a munkáltató a felmentési idő teljes tartamára mentesítette őt a munkavégzési kötelezettség alól, ezért a 2015. évre időarányosan járó 18 nap szabadságát nem tudta természetben igénybe venni, azt azonban a munkáltató jogviszonya megszűnésekor nem váltotta meg.
Az alperes szerint a háttérjogszabályként alkalmazandó munka törvénykönyve (Mt.) határozza meg azokat az eseteket, amikor a munkavállaló mentesül a munkavégzési kötelezettség alól. A törvény 55. § (1) bekezdés k) pontja szerint a munkavállaló mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség teljesítése alól a munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott időtartamban, a felmentési idő azonban meglátása szerint nem tartozik e rendelkezés alá, vagyis nem minősül munkában töltött időnek, mert nem munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott időtartam. A közalkalmazotti törvény (Kjt.) csupán lehetőséget biztosít a munkáltató számára a teljes felmentési idő tartamára a közalkalmazott munkavégzés alóli mentesítésére, a mentesítési lehetőség azonban nem a mentesülés esete, így arra nem alkalmazható az Mt. azon szabálya, amely munkában töltött időnek minősíti a munkavégzés alóli mentesülés időtartamát [115. § (2) bekezdés g) pont].
Az első- és másodfokú eljárás
A közigazgatási és munkaügyi bíróság kötelezte az alperest a szabadság pénzbeni megváltására. Indokolása értelmében a Kjt. [33. § (3) bekezdés] azt a minimum időtartamot határozza meg, amelyre a munkáltatónak a közalkalmazottat mentesítenie kell a munkavégzési kötelezettsége alól. Lehetővé teszi azonban a munkáltató számára azt, hogy ennél hosszabb időszakra, akár a felmentési idő teljes egészére mentesítse. Mivel az alperes a felmentési idő teljes tartamára ezen az alapon mentesítette a felperest, annak teljes egésze munkában töltött időnek minősül, és az Mt. munkában töltött időnek minősíti a munkavégzés alóli mentesülés időtartamát, ezért szabadság illeti meg a közalkalmazottat.
A törvényszék helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
Az alperes érvelése szerint az Mt. a szabadságra való jogosultságot nem a munkaviszonyhoz, hanem a munkában töltött időhöz köti, s részletesen taglalja, mely időintervallumok tekinthetőek munkában töltött időnek. Viszont egyik, a bíróság által felhívott rendelkezés sem tartalmazza, hogy a felmentési idő munkában töltött időnek minősülne. Bár a felmentési idő a munkaviszony időtartamába beszámít, a munkavégzés alóli mentesítéssel érintett időtartama nem minősül munkában töltött időnek, mivel a mentesülés és a mentesítés nem azonos fogalmak. A mentesülés a törvény erejénél fogva áll be, ezzel szemben azonban a mentesítés a munkáltató intézkedése. A felmentési idő tekintetében a törvény csak a minimumot határozza meg, az ennél hosszabb tartamú felmentési idő a munkáltató döntésétől függ, azaz nem mentesülési eset, így arra szabadság sem jár.
[htmlbox mt_kommentar]
A Kúria megállapításai
A Kúria nem osztotta az alperes érvelését. Kiemelte, hogy a Kjt. a munkáltató kötelezettségévé teszi, hogy legalább a felmentési idő felére mentesítse a közalkalmazottat a munkavégzési kötelezettség alól. Ennek időtartama nem lehet kevesebb a felmentési idő felénél, attól azonban a közalkalmazott javára a felek megállapodása, a kollektív szerződés, illetve maga a munkáltató egyoldalú rendelkezése is eltérhet. Így nincs akadálya annak, hogy a közalkalmazottat a munkáltató akár a felmentési idő teljes időtartamára mentesítse a munkavégzés, illetve a rendelkezésre állási kötelezettsége alól.
A szabadsággal kapcsolatban rögzítette, hogy annak rendeltetéséből adódóan arra a közalkalmazott elsősorban a munkavégzése tartama alapján szerez jogosultságot, meghatározott esetekben azonban a jogalkotó a munkavégzés nélkül eltelt időt is munkában töltött időnek minősíti. E körbe tartozik az az eset is, amikor az Mt. 55. § (1) bekezdés k) pontja alapján mentesül a munkavállaló a munkavégzési kötelezettség alól. E szerint mentesül a munkavállaló a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége alól a munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott időtartamra. Ilyen munkaviszonyra vonatkozó szabálynak minősül a Kjt., amely kötelezte az alperest arra, hogy a felmentési időnek legalább a felére mentesítse a felperest a munkavégzési kötelezettség alól. Vagyis ez azt jelenti, hogy a munkavégzés alóli mentesítés minimális időtartamának kell elérnie a felmentési idő felét, míg a maximális mérték a felmentési idő időtartama lehet.
Mivel a munkavégzés alóli mentesítés időtartamáról munkaviszonyra vonatkozó szabály, a Kjt. rendelkezik, ennek megfelelően az Mt. alapján a közalkalmazottnak ebben az időszakban nem áll fenn a munkavégzési, illetve rendelkezésre állási kötelezettsége, és ez az időtartam munkában töltött időnek minősül, így a közalkalmazottat a felmentési időnek azon tartamára is, amely időtartamra a munkáltató mentesítette a munkavégzési, illetve rendelkezésre állási kötelezettség alól, szabadság illeti meg.
Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az ismertetett döntés (Kúria, Mfv.II.10.053/2017.) a Kúriai Döntések 2018/1. számában 25. szám alatt jelent meg.
